sincs azt feltételezni, hogy Helmholtz az energia törvényét ezekre a
jelenségekre alkalmazni akarta volna, olvassuk el azonban az ő
megfigyeléseit, akinek valószinüleg több „szerencsés ötlete“ volt, mint
más halandónak. Egy feltevést igazolnak állandóan: ilyen óriási
tevékenység egyuttal a lehető legnagyobb energia-készletet s annak
lehető legszabadabb müködtetését feltételezi. Helmholtz életét
kifejezetten e szempontból vettük vizsgálat alá és talán nem veszik
rossz néven, ha a szellemi tevékenységre vonatkozó energetikai
elméletemnek ily szakszerü és elfogulatlan helyről jövő megerősitése
büszke örömmel tölt el.
Az a körülmény, hogy tanulmányaiban eredményeinek egyenes országutját
adja meg, nem pedig kezdetleges próbálkozásait, szintén a tipikusan
klasszikus kutatóra mutat. Gaussnak is mindig azt vetették szemére, hogy
eldobja maga alól a létrát, amelyen a magasba jut és Helmholtznál is
láttuk, hogy még legbensőbb barátja, Du Bois sem érti meg egykönnyen
tanulmányait. Euklides „klasszikus“ példája mindmáig hat: két évezreden
át a legnehezebb akadályokat görditette a tudomány utjába a geometria
tisztán deduktiv fejlődésének illuziójával, amely e természetellenes
módszer utánzására csábitott.
Emlitettük már, hogy Helmholtz fiziológiai munkássága végül
szükségszerüen filozófiai fordulatot vett; fiatalkori nyomós impressziók
vannak itt is kéznél, amelyekről hires felköszöntőjében igy számol be:
„Egy más mezőre vittek az érzéki jelenségek körül való vizsgálódásaim:
az ismeret-elmélet mezejére. A fizikusnak is ki kell tapasztalnia a
messzelátót és a galvanométert, amelyekkel dolgozni akar, hogy láthassa,
mit érhet el velük és hol fogják cserben hagyni; nékem is szükségszerüen
ki kellett terjeszkednem a gondolati termőképességre is. Egynéhány
ténybeli kérdésről volt szó, amelyre végleges válasz volt szükséges és
lehetséges. Határozott érzéki benyomásaink vannak, amelyek nyomán
cselekedni tudunk; a cselekvés eredménye rendszerint egyezik a várható
következményekkel, néha azonban, az ugynevezett érzéki csalódásoknál,
ellentmond. Mindez objektiv tény, amelynek törvénye megtalálható.
Eredményeim lényege: az érzéki benyomások csak a külvilág minémüségének
jelei s a külvilág tüneményeinek értelmét tapasztalati uton kell
megtanulnunk. Az ismeretelméleti kérdések iránt már azóta érdeklődtem,
mióta apám, még gyerekkoromban, Fichte ideális felfogása mellett Hegel
és Kant-imádó kollégáival szemben, hangos viták során, lándzsát tört.
Ezirányu vizsgálódásaimmal eddig nem igen volt okom büszkélkedni: minden
barátra tiz ellenség esett. Az összes metafizikusok, még a materialisták
is, sőt mindenki, akinek titkos metafizikai hajlandóságai voltak,
egyértelmüleg felzudultak ellenem. Az utolsó napok során azonban egy
csomó, eddig ismeretlen barátra bukkantam, ugy hogy ennek a mai ünnepnek
ebben a vonatkozásban is uj örömöt és reményt köszönhetek. A bölcsészet
persze háromezer év óta a legelkeseredettebb nézeteltérések harczi
mezeje és egy emberéleten belül nem is szabad csöndet és békét várnunk.“
Helmholtz végre a maga életét hivatalához, nemzetéhez és az emberiséghez
olyan tökéletes vonatkozásba állitotta, hogy fejtegetéseimet nem tudom
méltóbban befejezni, mint az ő ragyogó szavaival:
„Képet akartam Önöknek festeni tudományos törekvéseim és sikereim
történetéről és talán megértik Önök, hogy az elismerés szokatlan bősége
meglep. Eredményeimet magam is kellőleg értékeltem, mert ujabb
kutatásaim irányát adták meg, de remélem, nem lettem önimádóvá. Elég
alkalmam volt a nagyzási hóbort átkait látni s igyekeztem kikerülni ezt
a végzetes veszélyt; szigoru önkritika a legbiztosabb pajzs ellene.
Nyitott szemmel kell csak megitélni: mit tudnak mások és mit nem tudunk
mi s a veszély már nem fenyegető; ami a magam munkáit illeti, sohasem
javitottam egy tanulmányom kefelenyomatát sem anélkül, hogy huszonnégy
órával később már ne szerettem volna egyik-másik pontot kijavitani, vagy
kiegésziteni.
„Önök azt állitják, hogy hálával tartoznak nekem; nem volnék őszinte, ha
tagadnám, hogy valaha más tudatos czélom is volt, mint az emberiség
érdeke. Minden időmet azonban, amelyet hivatalos kötelességeim és
családi gondjaim fennhagytak, tudományos munkákra forditottam, belső
ösztönből, amely folyton tovább és tovább hajtott és életemet teljesen
kitöltötte. A két akadályozó tényező sem tudott különben czélomtól
elterelni. Hivatásom egyetemi előadásokra kötelezett, családom pedig
kutatói hirnevemnek megalapitására és fejlesztésére. Az állam tehát,
amely megélhetést, tudományos segédeszközöket és sok szabadidőt
biztositott, joggal követelhette, hogy pártfogása révén elért
eredményeimet alkalmas formában közkincscsé tegyem.
„Nem merném állitani, hogy tudományos működésem első szakában, amikor
még a megélhetésért kellett küzdenem, a tudásvágyon és a hivatalnoki
kötelességérzeten kivül magasabb etikai czélok is vezéreltek volna; amig
önző indokok késztettek munkára, nehéz volt felülemelkedni rajtuk. Igy
van ez, bizonyára, a kutatók javarészével. Később azonban, biztos állás
mellett azok, akik a tudományt nem belső hajlamuk szerint művelik, a
további kutatással végleg felhagynak, de akik lankadatlanul dolgoznak
azontul is, az emberiséghez való viszonyuk eszményibb értelmezését
veszik már jeligéül. Saját tapasztalataikból győződnek meg arról, hogy
gondolataik akár az irodalom, akár a tanitás utján, de áthatják
kortársaikat, szinte önálló életre tesznek szert, a tanitványok
seregében gazdagabb tartalmat és szilárdabb alakot nyernek és emellett
nékik is állandó hasznukra válnak. Ne felejtsük el, hogy saját
gondolatai mindenkinek inkább a szivéhez nőttek, mint az idegeneké és a
magáéi dus kifejlődésében mindig több öröme telik, mint a másokéban. Az
atya szeretetével hasonlitható össze ez az érzés, amely a szellemi
gyermekért épp ugy harczol és épp ugy gondoskodik róla, mint vérbeli
ivadékáról.
„A művelt emberiség egész gondolatvilága is élő és fejlődő erőnek
tetszik, amely a mulandó emberi léttel szemben az örökkévalóságot
képviseli. A maga apró szolgálataival kiki a tudomány szent ügyének
áldoz, amelyhez forró szeretet kapcsolja és amely az ő munkáját is
megnemesiti. Elméletben mindenki megértheti ezt a tényt, de csak a saját
tapasztalatai fejleszthetik ösztökélő érzéssé.
„A világ nem bizik az ideális inditó okokban és hirvágynak kereszteli
el, pedig ez a kétfajta jelenség élesen elkülönithető egymástól. Kérdés:
mindegy-e valakinek, vajjon eredményeit az övének ismerik-e el, ha
semmiféle anyagi előny nem is jár vele? A válasz a laboratórium
vezetőinél leginkább kézenfekvő: a tanárnak itt nemcsak az
alapgondolatokat, hanem a nehézségek eltávolitására szolgáló
utmutatásait, uj kitalálások és megoldások érdekében, prédára kell
dobnia. A tanitványok mindent magukba szednek s ha munkájuk sikerül, a
tanár érdemei az ő nevükben olvadnak fel. Ki keresi: mit adott hozzá az
egyik s mit a másik? Hány tanár akad, aki ebben a vonatkozásban
egyáltalán ne volna féltékeny?
„Uraim, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ösztönöm késztetett
arra a munkára, amelyet önök hasznosnak és tanulságosnak itélnek s
amelyért dicsérettel árasztanak el. Boldog vagyok, hogy kortársaim ilyen
gazdaggá tesznek elismerésükkel és hálájukkal a magam tevékenysége
iránt, amely az én számomra volt a legérdekesebb. Kortársaim azonban
nekem is sokban és sokat segitettek. Megszabaditottak az anyagi
gondoktól, külső segédeszközöket biztositottak a számomra, bennük
találtam meg az emberiség szellemi képességeinek mértékét s munkámban
való részvételükkel az ideális emberiség közös szellemi világának élő
képét adták, amelynek fényében a magam fáradozásai is teljesebb értékben
ragyognak.“
Liebig.
Liebig 1803 május 14-én Darmstadtban született, tiz gyermek közül
másodiknak. Atyja droguista- és gyarmatárukereskedő volt, szerény
viszonyok közt élt, de szorgalma és takarékossága által, feleségének,
Moser Máriának hathatós közreműködése mellett, meglehetős jólétre tett
szert. Liebig anyja fogadott leánya volt Moser Fülöp gazdának; igazi
szüleinek kiléte ismeretlen maradt. Az asszony kivételes nő volt, tiz
gyermekén kivül az üzletet is ellátta, fáradhatatlan és erős akarattal.
Második fia arczban is, kifejező profiljával, nagyon hasonlított hozzá.
Atyja az eladásra szánt czikkek nagy részét maga állította elő és e
czélra laboratóriumot rendezett be, melyben fia segédkezhetett neki; így
tehát már igen korán sok kémiai anyaggal és kisérlettel ismerkedett meg,
rajtuk alapulnak későbbi sikerei. Az öreg Liebig egyéniségéről nem sokat
tudunk; úgy látszik, csendes és szorgalmas ember volt, talán olyan, mint
a milyen komor, becsületes embernek Faust mutatja be saját atyját.
Feltünik a viszonyok hasonlósága a Mayer szülői házáéval, de a két fiu
jelleme a lehető legeltérőbb.
A gyakorlati preparáláson kivül Liebig korai kémiai hajlandóságára az a
körülmény is lényeges befolyással volt, hogy egyszer, mikor atyja
részére a nagyherczegi könyvtárból könyveket vitt el, megismerkedett
Hess könyvtárnokkal, ki maga is érdeklődvén a természettudományok iránt,
a fiatal Liebiget annyira megkedvelte, hogy a tizennégy éves fiunak a
gazdag kémiai könyvtár szabad használatát is megengedte. Liebig egy
önéletrajzi skizzében elmondja, hogy válogatás nélkül mindennek
nekiesett, a milyen kémiai műhöz csak hozzájuthatott. Azokat a
kisérleteket, a melyekkel szerény eszközei segélyével megpróbálkozott,
számtalanszor ismételte, a mig minden részletüket ki nem ismerte; később
maga említi, hogy így a kémikus ama sajátos tehetségét, hogy
szemléletekben gondolkozzék, vagyis a logikai folyamatok helyett
kémiaiakat használjon fel, saját magán nagyban kifejlesztette.
Hozzátehetjük talán, hogy annak, aki bizonyos számu kémiai átalakulást
pontos szemlélet szerint ismer, nem esik nehezére a többinek puszta
leirás nyomán oly mértékben való elsajátítása, hogy később a
gyakorlatban már régi jó barátokként üdvözölheti őket. Liebig
ismeretkörét a laboratóriumok sűrü látogatása is bővítette; legnagyobb
hatással azonban egy vándor vegyész és csodadoktor volt reá, aki a
darmstadti nagyvásáron durranó ezüstöt állitott elő. Liebig a vörös
gőzökből arra következtetett, hogy az ezüst feloldása salétromsavban
történt, alkohol jelenlétét pedig úgy állapította meg, hogy a kuruzsló
ugyanabból az üvegből az emberek piszkos kabátujját is kitisztogatta és
e mellett alkoholszag volt érezhető. Odahaza azután megkisérelte a
durranó ezüst előállítását és magánkivül volt örömében, a midőn sikerült
is.
Ez az esemény eszünkbe juttatja a fiatal Mozartot, ki egy sokszólamu
mise egyszeri meghallgatása után emlékezetből leirta az egészet.
Ilyen kisérleti jelenségeknek, mint ez az első volt, több izben jutott
lényeges részük élete fontosabb fordulóin, az által, hogy vegyészi
önbizalmát felébresztették és felbátorították őt arra, hogy ne csak
pontosan előírt kisérletek reprodukálásaival próbálkozzon meg, hanem
igyekezzék saját erejéből ismeretlen utakon is járni.
Mint a kiváló emberek legtöbbje, Liebig is korán fejlődött fiu volt.
Tudjuk, hogy több mint két évvel korábban az átlagos és szokásos
életkornál vették fel a gimnáziumba. Mig az alsó osztályokat
szabályszerüen, bár gyengén végezte, később a klasszikus tárgyakban
mindinkább hátramaradt; sohasem volt jó tanuló. Volhard a Liebigről írt
életrajzában több kortársáról emlékezik meg, kik később sokra vitték, de
az iskolában utolsók voltak; legtekintélyesebb közöttük Gervinus
történetíró, a ki tizennegyedik évében kilépett a gimnáziumból és
könyvkereskedő lett.
Liebig körülbelül tizenötödik évében hagyta el a gimnáziumot, melynek
ókori filológiai szellemével nem tudott megbarátkozni; atyja egy
heppenheimi gyógyszerészhez adta, hol tiz hónapig maradt. Vogt beszéli,
hogy a robbanó ezüsttel való kisérletezései miatt, a melyeket
kamrácskájában rendezett, tanonczideje idő előtt véget ért. Volhard
ennek a közlésnek igaz voltát kétségbe vonja, de kételyét nem indokolja
mással, mint hogy Vogt általában szerette történeteit drámailag
kiszinezni. A lélektani valószinüséget alig lehet letagadni és így ez
volna a kisérleti jelenségek második döntő fellépése Liebig életében.
Liebig visszakerült az apai házba és sok könyörgés után megkapta atyja
hozzájárulását, hogy vegyészi tanulmányokat folytathasson. Miután akkor
még nem állt fenn a mai helytelen rendszer, hogy csak érettségivel
lehetett az egyetemre jutni, könyen beiratkozhatott a bonni egyetemre,
hol Kastner, a legtekintélyesebb kémia-tanár adott elő. Kastner a
következő évben Erlangenbe költözött s Liebig vele tartott, mert tanára
megigérte, hogy ásványanaliziseket fog csináltatni vele. De igéretét nem
válthatta be: Kastner maga sem volt a szóbanforgó kisérleteknek ura.
Liebig úgy Bonnban, mint Erlangenben kartársaival egyesületet alakított,
ahol kémiai kisérleteket és vitákat tartottak. Eljárogatott továbbá a
Bonn mellett lévő vegyészi gyárakba és atyjának teljes szakszerűséggel
írja le, mit látott és ezzel kapcsolatban saját ötleteinek megfelelő
alkalmazhatásáról beszél.
Liebig Erlangenben Schelling befolyása alá kerül és később
elkeseredetten panaszkodik, hogy természetfilozófiai tanulmányai folytán
két évet teljesen elveszített; miután azonban Erlangenben csak egy évig
volt és Németországban való összes tanulmányideje három szemeszterre
terjedt, nyilvánvalólag némi tulzásba esik. Schelling őt, legalább
átmenetileg, teljesen lebilincselte, a nélkül, hogy azért saját
szak-tárgyaitól elterelődött volna. Erlangeni buvárkodásának eredménye
egy kis értekezés volt, természetesen a durranó ezüstről, illetve
előállitási módjának pontos leírásáról. Kiemelendő az a megjegyzése,
hogy ezt a preparatumot maga már két év óta így állítja elő, tehát
majdnem biztosra vehetjük, hogy már a heppenheimi gyógyszertárban
foglalkozott vele.
Erlangenben ismerkedett meg Platennel, a költővel s az ismeretség
hamarosan rajongó barátsággá fejlődött. Az élénk vérmérsékletü és
romantikus nagy embereknél gyakran megfigyelhetjük, hogy intenziv
személyi befolyást tudnak kelteni; ez a képessége Liebignek is nagy
mértékben meg volt és későbbi páratlan tanári sikereit nagyrészt ennek
köszönheti. Platen említi, hogy Liebig már akkor közölte vele párisi
utazása tervét s itt akart a két barát találkozni. Erre szolgált
Kastnernek közbenjárása, a ki szintén sokat tartott Liebigről és a
legmelegebben pártolta őt a darmstadti udvarnál. Muló kellemetlenségek,
melyek egy tiltott diákösszejövetelen való részvételből támadtak, nem
akadályozták meg az utazás lehetőségét és Kastner ajánlása után hat
héttel 300 forint utazási ösztöndíjat kapott, a mely később többféle
forrásból kiegészítődött és összesen 1680 forintra rugott, a mi
akkoriban bizonyára tekintélyes összeg számba ment; kétségtelennek
tartjuk, hogy Liebig későbbi hihetetlen tudományos és
szervező-munkássága ennek az idején való elismerésnek és segélynek
köszönhető. Ha ifju energiájának egy részét kellemetlen külső viszonyok
leküzdésére lett volna kénytelen felemészteni, ugy soha sem vitte volna
sokra. Tizenkilenczedik évében, 1822 őszén Liebig Párisba utazott, hol
szivesen fogadták. Önéletrajzában következőleg nyilatkozik erről:
„Később gyakran tapasztaltam, hogy a hivatott tehetség mindenki másban –
mondhatni kivétel nélkül – a tehetség kifejlesztésének ellenállhatatlan
vágyát ébreszti fel; mindenki segít a maga módja szerint és mindnyájan
együtt, mintha összebeszéltek volna; a tehetséges ember azonban csak
akkor ér el eredményeket, ha a tehetség komoly és megrendíthetetlen
akaraterővel párosul. A kifejlődés külső akadályai többnyire
jelentéktelenebbek a belső akadályoknál, mert amint egy természeti erő,
bármily hatalmas legyen is, egymagában sohasem idéz elő külső hatást,
hanem csak más erőkkel kapcsolatban, az ember is, a mit könnyen megtanul
vagy elsajátit, azaz a mihez természetes hajlama van, csak akkor tudja
értékesiteni, ha sok más mindenfélét tesz szellemi tulajdonává, esetleg
több fáradsággal, mint bárki más.
Ebből a kijelentésből arra következtethetünk, hogy Liebig maga sokoldalu
támogatásban részesült, a mi különben rokonszenves egyéniségével
magyarázható. Mindamellett csak egy futó pillantást kell vetni Mayer
sorsára és meggyőződhetünk arról, hogy környezetének barátságos
magatartása nem volt általános, sőt életét végeredményben az ellenkező
véglet tette tönkre.
Liebig különben hangsulyozza, hogy a franczia nyelvü előadások logikai
világossága szinte elbüvölte és összefüggő rendet teremtett a sok
kuszált képzet közt, melylyel régibb vegytani irodalmi buvárkodása alatt
agyát teletömte. Meg kell még jegyeznünk, hogy Liebig szellemét elméleti
téren valósággal felszabaditotta az a körülmény, hogy eddigi ismereteit
át kellett formuláznia az antiflogisztikus tudományos nyelvre, (amelyet
Párisban kizárólagosan használtak) és ez a felszabadulás nem jutott
volna osztályrészeül, ha elejétől kezdve a modern elméletekkel
foglalkozik. Maga szintén kiemeli: „a mi a párisi előadásokban ujnak
vagy megszakitottnak volt ténybelileg feltüntetve, nékem a megelőző
tényekkel szoros kapcsolatban lévőnek tetszett, ugyannyira, hogy az
utóbbiak nélkül az előzőek sem állhattak meg.“ Láthatjuk, hogy Liebig a
tudomány genetikai összefüggésének megismerése által, még tanárai, a
nagy franczia fizikusok és kémikusok felett is jelentős előnybe jutott,
ahogy később ez nyilvánvalóvá is lett. Össze kell csak hasonlitanunk
Liebig hatásának tartós voltát, egyik kortársának, Dumasnak rövidéletü
dicsőségével, hogy a nagyszabásu és a kicsinyes tudományos perspektivák
viszonylagos értékét szembeállithassuk egymással. Liebig franczia
tanulmányai révén a tudományos gondolkozás szigoruan tárgyilagos és
kisérleti irányitását is magáévá tudta tenni. Németországban a
tizenkilenczedik század elején a természetfilozófiai munka rendje
egymástól távoleső, ennélfogva titokzatos jellegü analógiák bizonytalan
keresztülvezetésében állott s a világos gondolati összefüggéseket inkább
kerülték, mint keresték. A francia tudomány következetes pozitivizmusa –
amelynek eredményei közkézen feküdtek – annál inkább lebilincselte az
ifju Liebiget, mert az erlangeni tanok és tanárok alacsonyrangu voltát
nagyon is érezte.
Liebiget azonban két oldalról is igyekeztek czéljaitól elterelni. Sok
ajánló-levele volt, de azok a társaságok, melyekhez meghivást kapott,
nem voltak kedvére és igy hamarosan felhagyott velük. Másrészt Platennel
való barátsága is megujult s a költő nagyon szerette volna rideg kémiai
munkásságától elvonni, hogy a nyelvek és a történelem tanulmányozásával
„általános“ műveltséget szerezhessen. Ha elképzeljük, mennyit ártott
volna a tudomány jelenlegi kifejlettségének, ha Platen tanácsát
elfogadja, akkor látjuk csak be, milyen csekély értéke van a még ma is
tulbecsült filológiának. Liebig azzal tért ki Platen buzditása elől,
hogy a materiálizmushoz van kötve és figyelmeztette, milyen gyarló
eredménynyel próbálkozott az angol és olasz nyelv elsajátitásával.
Platen kétségtelenül nem volt annyira engedékeny, mint Wöhler, aki
hasonló ajánlatának elháritása után azt irja Liebignek: „Különben,
hogyan is jutok ahhoz, hogy az oroszlánnak czukrot kináljak!“
Liebig mindenesetre igyekezett Platen kedvébe járni és a „Felszabaditott
Jeruzsálemet“ majdnem végig is olvasta; kedves és tanulságos dolog
azonban, hogy egy bájos szonettről való kedvező véleményét fizikai és
kémiai fogalmak igénybevételével tudja csak kifejezni és Gay-Lussacnak a
gázokról tartott felolvasása után akként áradozott, hogy maga is gázként
szeretné barátját körülölelni.
Közben folytatta kémiai munkálatait Gautier de Claubry laboratoriumában
és Thenard tanácsai nyomán. Kisérletei termé-szetesen ujra a robbanó
vegyületekre vonatkoztak, de időközben való rendszeres iskolázottsága
meglátszik azon, hogy természetüket lehető sok és közelálló kémiai
egyesülésből akarta kimutatni. A robbanó vegyületek, mint már Kastner is
sejtette, saját savuk sói gyanánt alakultak ki. A nehézség abban állott,
hogy, mint ma mondanók, komplex sókról volt szó, amelyeknél a fém
felerészben savba megy át és a szokott reakció elmarad. Igy preperálta
Liebig az ezüstnitrát és a higany robbanó savainak alkalikus sóit;
sikerült is rezet behelyettesitenie. Ama megállapitása folytán, hogy
elégett magnézium feleslegével explóziós szétbontás elkerülhető, e
kapcsolatok összetételét is meg tudta határozni és kitünt, hogy az uj
sav is éppen szénsavvá és amoniákká esik szét.
Ezeken a határozott eredményeken kivül még sok másra is utalhatunk,
melyek azonban még nem tisztázódtak teljesen; a tanulmány azzal a
jellemző vallomással kezdődik, hogy a fiatal szerzőnek régebbi irásaiban
az elméleti felfogást illetőleg ugyan tévedések is találhatók, de a
megállapitott eljárási mód fenntarthatónak mutatkozik.
Ez a munka, melyben a franczia befolyást még az olvasó figyelmének az
eredmények jelentőségére való felhivása is bizonyitja, tényleg nagy
feltünést keltett. A franczia akadémia közzétette a „Külföldi tudósok
értekezései“-ben és német nyelven is többször megjelentek. Ha
elgondoljuk, hogy Liebig akkoriban husz éves volt, ismét a nagy emberek
jellegzetes koraérettségét látjuk, a mely különösen a romantikus
tipusnál tapasztalható, egyszersmind meggyőződhetünk arról, hogy az
ilyen korai érettség semmi tekintetben sem hátráltatja a szervezet
szabályszerű, sőt előnyös fejlődését, a hogy sok ugynevezett pedagogus
látatlanban szabályba szereti foglalni. Természetesen: könnyebb egy
korán érett gyermeket helytelen neveléssel elrontani, mint olyant, a
kinél az agy önálló működése egyáltalában meg sem indult; de korán érett
gyermekek a szabad fejlődés utján már annyiszor váltak kitünő emberekké,
hogy inkább tartunk a fejlődési törekvések erőszakos visszaszoritásának
megnyomorító hatásától, mint attól, hogy a szabad szárnyalás és
szakszerű támogatás esetleg időelőtti kimerültséget fog előidézni.
A franczia akadémia közlésének legfontosabb következménye azonban
Humboldt Sándorral való megismerkedése volt. Miután Humboldt klasszikus
utleirásainak nyilvánosságra hozatalával a legteljesebb tudományos
tekintélyre tett szert, azt a nemes feladatot tüzte ki maga elé, hogy
tehetséges fiatal tudósokat fedezzen fel és mindenben melléjük álljon.
Az akadémia ülése után felkereste Liebiget, a ki preparatumainak
összegyüjtésével volt elfoglalva, megismerkedett vele és annyira pártját
fogta, hogy barátjának Gay-Lussacnak magánlaboratoriumába is bevezette
és Gay-Lussacot rábirta, hogy Liebiggel személyesen foglalkozzék.
Tudományos kötelességének ez a nagyszerü felismerése kibékit bennünket
Humboldt egynémely személyi hiuságával. Igy például mindjárt másnap
meghívta Gay-Lussacot, Thenard-ot és Liebiget ebédre; utóbbi azonban nem
jelent meg. Humboldt ugyanis nemrég jött vissza hosszabb utazásából
Párisba és természetesnek találta, hogy őt látásból mindenki ismeri;
Liebig azonban csupa szerénységből nem kérdezte meg nevét és az
akadémiai szolga sem tudott a kis urról semmi közelebbit. Liebig később
azután kimentette magát és Humboldt még többször volt fontos időkben
segitségére.