régóta és majdnem mindig a legjobb eredménynyel vette igénybe. Azután
ismét egy uj problémát ragad meg, melyre már régebbi kisérletei
sarkalták, t. i. az energiatannak kémiai folyamatokra való alkalmazását,
mindenekelőtt elektrokémiaiakra. Az energia megmaradási elvének egy
látszólagos ellenmondása (a galvanikus sarkitásnak ereje t. i. nem
mindig egyenértéküje a termokémiailag meghatározott energiaváltozásnak),
annak a kérdésnek beható vizsgálatára vezette, vajjon milyen összefüggés
van az elektromótorikus erő és a kémiai tényezők közt és az
elektromótorikus erő és központositás egy formuláját eredményezte. Ezen
az uton Helmholtz fokozatosan valamennyi kémiai egyensulyállapotnak
általános elméletéhez jutott el. Előtte és a többi érdeklődők előtt
ismeretlen volt, hogy ugyanezt az elméletet az amerikai Gibbs már előbb
alapos és összefoglaló módon kifejtette, de munkálata gyakorlatilag
hozzáférhetetlen maradt mindaddig, mig a kilenczvenes években német
forditásban meg nem jelent. Érdekes, hogy mindkét kutató vizsgálatai,
amennyiben ugyanazon kérdésekre vonatkoztak, egybehangzó eredményben
állapodtak meg, annak jelélül, hogy a teljesen szervezett tudománynak
automatikus jellege, legalább is magasabb képviselőinél, már tényleg
mutatkozik. Az energetika, vagyis az energia-tan két főtételének
alkalmazása mindenképen az összes tudományoknak legbiztosabb és
legrendezettebb területei közé tartozik.
Az utolsó lényeges fordulat Helmholtz külső viszonyaiban 1888 folyamán
állott be. A berlini egyetemi tanársággal egybekötött mellékfeladatok,
különösen a vizsgák és ülések az öregedő tudósnak annál is inkább
nehezére estek, mert soha nem volt hozzájuk kedve. Siemens barátja az
által, hogy egy fizikai-technikai birodalmi intézet megalapitásához
jelentékeny összeget áldozott, amelynek elnöke azután Helmholtz lett,
lehetővé tette, hogy terhére váló egyetemi kötelezettségei alól
felmentsék. Egyetemi tanár maradt ugyan, szivesen vállalkozott két-három
órás matematikai vagy fizikai felolvasásra és az egyetem természetesen
nagy sulyt helyezett arra, hogy valamely alakban számithasson rá, de
tulajdonképpeni hivatala intézeti elnöksége volt. Mellékfoglalkozásának
mértéke eleinte nem igen lett kisebb, mert a teljesen uj rendszerü
tudományos alapitás nagyon igénybe vette; szerencsére volt benne annyi
porosz hivatalnoki vér, hogy az igazgatással járó hivatalos formaságok
egész jól estek neki és igy a változás végeredményben igen előnyös
hatással volt rá. Életének utolsó szakát a charlottenburgi csendes,
szépfekvésü és kényelmes hivatali lakásában töltötte el.
Ezen elektrokémiai munkákkal kapcsolatosan, egy Londonban 1881 folyamán
Faraday tiszteletére tartott felolvasáson mutatta ki, hogy az iónok
elektromos telitése hogyan képzelhető és elsőnek fejtegette az
elektromos elemmennyiség fogalmát, amely épp oly oszthatatlan, mint az
atóm. Ez a gondolat akkoriban nem volt gyümölcsöző, de az utóbbi években
az uj elektromos elmélet sarktételévé vált és elektrón név alatt döntő
szerepet játszik.
Hasonló alapvető eredmény volt a higany- és az elektrolytek közt való
egyes potencziális különbségek megmérése. Ez a kisérlet Litmannak, a
nivófeszültségnek sarkitással való összefüggése körül végzett
vizsgálódásán épül és annak megismeréséből áll, hogy a nivófeszültség
maximumánál a potencziális különbségnek nullának kell lennie. Az első
tájékozódás után azonban sem ő, sem pedig tanitványai a régi Volta-féle
problémához való közeledést nem fejlesztették tovább, később ezen
eljárási mód megengedhetőséget több oldalról kétségbe is vonták, de ugy
látszik, hogy jelenleg az akták Helmholtz javára vannak lezárva, ha
némely komplex összeköttetésnél fellépő melléktekintetekre kellő
figyelem fordittatik.
Utolsó, jelentőség s mélység szerint előbbi kitünő munkálataihoz méltó
vizsgálódása az elektrokémiai és határkérdésekre vonatkozott. Helmholtz
a meleg kinetikai elvét mindig valószinünek, sőt fiatalabb éveiben talán
bizonyosnak is tartotta; emlitettük különben, hogy az energia
megmaradása elvének az egész fizika mechanikai értelmezésére való
kiterjesztését kisérelte meg. Szükségesnek érezte tehát, hogy jóformán
életczéljának kiegészitéseül ama mechanikai feltételeket egész
általánosságban maga elé állitsa, amelyek mellett e jelenségek olyan
tulajdonságokat mutatnak, mint a meleg testek. E széles alapra fektetett
kutatásai az egykörü rendszerekről való tanulmányaival vették kezdetüket
és csakhamar a _legkisebb hatás elvéhez_, mint a legáltalánosabb
természeti törvényhez jutottak el. Egyik utolsó munkájában (1892)
kimutatta, hogy ez az elv milyen szerepet visz az elektródinamikában;
még halála évében is egy függeléket adott ki hozzá.
Tanári hivatalától való felmentése már nem fokozta lényegesen tudományos
termékenységet. Néhány kisebb közlésben korábbi kutatásairól számol be;
különösen a fiziológiai optika kézikönyvének 1885-ben megkezdett uj
kiadása serkentette egyes munkálatok megirására. Meteorológiai
kutatásait ujabb vizsgálatok tetőzték be, de általánosan mégis
érvényesült az aggkor kényszerü hatása, amely pedig oly hosszu időn át
megkimélte. Siemens barátjának és méltó tanitványának, Hertznek
elmulását meg kellett még élnie. Életmódját friss energiájának fokozódó
csökkenéséhez képest szabályozta, ami a megváltozott életfeltételekhez
való alkalmazkodás mellett majdnem ideális módon sikerült neki. 1879-ben
már Knapp newyorki barátjának, aki az Egyesült Államokban tartandó
körutra hivta meg, elutasitólag válaszol: „Az utolsó években aránylag
jobban éreztem magam Berlinben, mint eddig; végre is megtanultam, hogy
munkában és szórakozásban meddig mehetek; konok és kiméletlen lettem
azokkal szemben, akik időmet akkor akarják igénybe venni, amikor fáradt
vagyok.“ 1886-ban igy ir: „Nekünk egészen jól megy dolgunk; ha érzem is
az aggkor némely kisebb kellemetlenségét, mégsem panaszkodhatom
munkaképességem hiánya miatt; mindössze több szabad időt szeretnék. A
fejfájás, amely hosszu éveken át majdnem egy napot rabolt el tőlem
hetenként, most teljesen megszünt; azt mondják, hogy a hanyatló korral
végleg elmulik. A fődolog: megtanulni, hogy meddig mehetünk és ezt a
határt azután gondosan betartani!“
Kérdés, vajjon ez a rendszeresen fellépő fejfájás nem a szervezetnek
automatikus visszahatása volt-e a tulzott munka ellen, miután az illető
napon szokott tevékenységét beszüntette. Helmholtz is megjegyzi más
alkalommal, hogy ha egy kérdést sokáig megfejteni nem tudott és végre
menthetetlenül beletemette már magát, fejfájási roham szokta
megszabaditani tőle. Az a körülmény tehát, hogy ez az önkéntelen pihenő
öregkorában már nem fordult elő, talán avval magyarázható, hogy szellemi
képessége is mindinkább csökkent.
Helmholtz 1886-ban veszélyesen megbetegedett, közvetlenül a tiszteletére
alapitott Gräfe-érem átvétele és a heidelbergi egyetem ötszázéves
ünnepélyén való részvétele után, kétségkivül a velükjáró izgalmak
következtében.
Felesége irja Róbert fiának: „Apát erőtlenül, betegen és buskomornak
találtam; meg van győződve, hogy már a halál környékezte és még mindig
különösen érzi magát… Az orvos a papa meggondolt és feltételes
engedelmességébe utólagosan belenyugodott és látszólag enged néki.“
Helmholtz aránylag gyorsan felépült.
Mióta a birodalmi intézet elnöke lett, többször volt alkalma tudományos
utazásokat tenni, mint annak előtte és ugy látszik, mindig jó hatással
voltak reá. Emlékszem, hogy Dublinban a British Association egy ülésén
friss egészségben láttam, s a vitákon is élénk részt vett. William
Thomson is jelen volt és folyton előttem lebeg még a kép, amint a zömök,
erős Helmholtz nyurga sántikáló barátját, karjánál fogva óvatosan
átvezette az utczán.
1893-ban a chicagói világkiállitásra rándult ki egy igen megerőltető
express-utazás kapcsán, az Egyesült Államok jó részén át. A
visszautazásnál az a baleset érte, hogy a hajó lépcsőjén megbotlott és
egy homlokér megsérülése folytán tetemes vérveszteséget szenvedett; maga
is négy-öt kilogrammra becsülte. Valószinü, hogy elszédült és a lépcsőn
leesett anélkül, hogy a kezét maga elé tartotta és valaki rögtön
észrevette volna. Látszólag nemsokára helyre jött és ismét rendes
foglalkozásához láthatott; kevéssel utána egy tudományos ügyben
meglátogattam, és mikor hogyléte felől kérdezősködtem, azt a választ
adta, hogy „az én koromban egy ilyen vérveszteséget már nem lehet
pótolni.“ A következő hónapokban még egy csomó kisebb munkálatot
fejezett be. 1894 junius 12-én agyvérzést kapott, amelybe szeptember
8-án belehalt. Hetvenhárom éves lett és munkaképességét majdnem élete
végeig megtartotta.
Nagy kutatónk életét kivételes, majdnem mindig zavartalan boldogság
jellemzi. Ugy látszik, Helmholtz azok közé tartozott, akiknek minden a
javukra üt ki; életének hosszu tartama alatt alig találunk itt-ott egy
pontot, amelyre azt mondhatjuk: bárha másképpen történt volna.
A kedvező körülmények már beteges és magányos ifjuságánál fellépnek; a
gondolkodó gyermek agybeli tevékenysége ezáltal igen korán kifejlődött
és a szülői ház szellemi légköre csak hasznára vált. A rendszeres, sőt
szakadatlan munka megszokása, ami atyja és anyja példájából önkéntelenül
is vérévé vált, minden nagyobb kár nélkül megmentette a filológikus
iskoláztatás hátrányaitól.
Hogy azután atyja szegénysége folytán az orvosi pályára volt kénytelen
lépni, ennek közvetlen következménye tudományos fejlődésének első szaka
és korai hirnevének és érvényesülésének széles alapvetése volt. Ha
szabadon követheti hajlamait: matematikát és fizikát tanul és elméleti
fizikus lett volna belőle. Viszont orvosi tanulmányainak és fiziológiai
hivatásának köszönhette, hogy sok jelenséget személyesen ismerhetett meg
és szemléleti emlékezése rendkivüli mérveket ölthetett. Igy azután nem
kellett tisztán elméleti, vagyis ténybeli jelenségekre nem támaszkodó
kutatások utvesztőjébe keverednie, amelyben a franczia iskola épp akkor
tévelygett.
Kiváló matematikai képességei révén olyan mezőkre vetődött át, ahol
matematikus még egyáltalán nem járt. Ámbár akkoriban egyes, most már
majdnem elfelejtett kutatók a fiziológiában is különféle számitásokat
eszközöltek, de minden exakt eredmény nélkül, hitvány matematikai
köntösbe bujtatott rosszfajta természetfilozófiával szolgáltak.
Helmholtz tehát teljesen szűz talajra talált és hogy az érzéki
fiziológiának ezen a félig-meddig „szellemi“-nek tartott területén,
határozott tudományos törvényeket puhatolt ki s fizikai méréseket
vezetett keresztül, mindez korának átlagműveltségü szakemberei szemében,
akik a természettudományokból még kevesebbet tudtak, valósággal
csodaszámba ment. Érdem és szerencse tehát kivételesen összekerült.
Már kiemeltük, hogy a fiatal kutatók legveszedelmesebb szirtjét, az uj
elméleti alapnézletet, Helmholtz szerencsésen kikerülte. Az ideginger
időbeli tartalmának felfedezése és a szemtükör feltalálása két olyan
konkrét eredmény volt, hogy emellett az erő megmaradási elvét nemcsak
hogy megbocsáthatták, hanem még kedvezőbb hangulatot keltettek iránta.
Ami Mayert tönkretette, Helmholtznak gyorsabb érvényesülésében
segitségére volt.
Az eldugott Königsberg magánya a fiatal kutató első fejlődésére éppen
olyan jó hatással volt, mint a nemzetközi nagyváros serkentő és
változatos élete az érett férfiura. Betegeskedő első feleségének halála
elég korán következett be, hogy uj szerelmi tavaszra virradjon; amidőn a
fiziológia iránt való érdeklődése kialudt, kivánsága szerint fizikai
tanszakkal cserélhette fel, anélkül, hogy áldozatokat kellett volna
hoznia érte, sőt még anyagi haszna is volt belőle. Amikor pedig a
másodrendü hivatali kötelezettségek is (amelyek egy német tanárnak ideje
jó részét rabolják el), már terhére estek, olyan állásra vonulhatott
vissza, ahol maga határozta meg hivatalos teendői mértékét.
Tényleg olyan élet van előttünk, amely egyéni érdemek és kedvező
alakulások folytán a meglévő energiák legnagyobbmérvü kiaknázását
engedte meg és páratlan hasznossági együtthatót és megfelelő kellemes
érzelmeket eredményezett.
Nem szabad viszont azt mondanunk, hogy élete mindig napfény mellett
folyt le. Helmholtznak gyermekeivel sok keserüsége volt: különösen a
második feleségétől született fiai folyton betegeskedtek. Egyik fiának,
Róbertnek, eleven tudományos érzéke volt, jól emlékszem még erre a
torzalakja mellett is igen megnyerő fiatalemberre: egész a doktorátusig
vitte és azután meghalt. Első feleségének betegévei és korai halála is
gyászba boritották. Az emberi sorscsapások azonban mégis háttérbe
szorulnak a majdnem szakadatlan tudományos sikerekkel szemben.
E sikerei roppant termékenységének a klasszikus tudós különleges
tulajdonságaival való egyesüléséből erednek, t. i. a feltünően pontos és
gondos munkából. A tudományos harczok megkimélték, pedig például Liebig
egész életét keserüséggel töltötték el. Helmholtz annyira a tudomány
legszélsőbb előőrsein tul dolgozott, hogy egyáltalában alig akadt, aki
kutatásaihoz hozzászólhatott volna, e kevesek pedig többnyire jó barátai
voltak.
Ismét Helmholtz szerencséjének egyik jellemző vonását érintjük: kevés
ellensége volt és csak elenyésző ellenzéke. Thomsonnal, aki vele
mindenképpen egyenrangu volt, szoros barátság füzte össze, amely minden
versengést kizárt, egy másik határos munkatársával Clausiussal igy egy
muló és utóbbi által előidézett viszálykodás után, jó viszonyba került.
Kirchhoffal is állandó összeköttetésben állt és még sok kiváló kortársát
nevezhetném meg, akik mindnyájan örültek, ha vele együtt lehettek. Nem
volt ragyogó csevegő, inkább csendes és zárkozott; oly személyi
tulajdonságokkal kellett tehát birnia, amelyek bizalmat és állandó
vonzódást kelthettek fel iránta.
A mi szempontunk szerint és a többi tudósok életében kimutatott
viszonylatokkal szemben különösen figyelemreméltó az a majdnem
változatlan termékenység, amely nemcsak mérték, hanem érték szerint is
egész életén át tartott. Hogy a munka nehezére esett, már klasszikus
voltából is kézenfekvő és ezt maga is elismerte. Hetvenedik születése
napján tartott nagyszabásu pohárköszöntőjében következőleg nyilatkozik:
„Dolgozataim, saját megállapitásom szerint, a tudományban kifejlődött
kisérleti és matematikai rendszereknek egyszerü, következetes
alkalmazásai voltak, amelyek nyilvánvaló módositások által a mindenkori
különleges czélokhoz voltak alkalmazhatók. Munkatársaim és barátaim,
akik miként magam, a fiziológiai fizikához fordultak, nem kevésbé
meglepő eredményre hivatkozhatnak.
„Később azonban változott a helyzet. Kénytelen voltam a már ismert
módszerek szerint megoldandó feladatokat lassanként laboratóriumi
tanitványaimnak átengedni és magam kétes sikerü, nehéz munkák felé
fordultam, amelyeknél az általános módszerek a kutatót cserben hagyják
vagy ahol maga a módszer még tovább fejlesztendő.
„Ezeken a területeken is, amelyek ismeretünk határához közelebb
feküdtek, némi sikerekre utalhatok, ugy kisérleti, mint matematikai
szempontból; nem tudom, hogy a filozófiait is hozzászámithatom-e. Előbbi
vonatkozásban lassankint ugy, mint mindenki, aki sok kisérleti
feladathoz nyul, én is számos tapasztalatra tettem szert, sok módozatot
és segédeszközt ismertem meg és ifjukori geometriai nézletemet egy
bizonyos mechanikai nézletté fejlesztettem ki; szinte éreztem, hogyan
oszlik meg egy mechanikai készülékben a nyomás és a menet, a mit
különben tapasztalt mechanikusoknál és gépszerelőknél is megtalálunk.
Előnyben voltam azonban felettük azáltal, hogy bonyolultabb és
különleges, fontos viszonylatokat elméleti analizissel világithattam
meg. Néhány matematikofizikai kérdést is megtudtam oldani, köztük
olyanokat is, amelyek körül Euler óta a nagy matematikusok hiába
fáradoztak, például: az örvénylő mozgások, a folyadékok
mozgás-megszakitásának s az orgonasipok nyilt végein való
hanghullámzásnak kérdése stb. De az a büszkeség, amelyet a végeredmények
megállapitásánál éreznem kellett volna, tetemesen alább szállt; jól
tudtam, hogy ily kérdések megoldása majdnem mindig csak megfelelő példák
fokozatos általánositásával és sokféle tévelygés után felkapott
szerencsés ötletek révén sikerült. Egy hegymászóval kellett
összehasonlitanom magam, aki anélkül, hogy az utat ismerné, lassan és
fáradságosan baktat felfelé, gyakran kénytelen visszatérni, mert tovább
nem birja, meggondolás vagy a véletlen segélyével uj nyomokat fedez fel,
amelyek egy darabig tovább viszik, végül czélhoz érve szégyenszemre
nagyszerü utat lát meg, amelyen fáradság nélkül feljöhetett volna, ha a
helyes kiindulást megtalálja. Értekezéseimben természetesen az olvasót
nem szórakoztattam kalandozásaimmal, hanem csak a kiépitett utat irtam
le, amelyen most már kényelmesen elérheti a csucsot.
„Sok korlátolt látkörü ember akad, aki nagyon megcsodálja saját magát,
ha egyszer szerencsés ötlete támad vagy ha legalább ezt hiszik. Az a
kutató vagy művész, akinek állandóan sok szerencsés ötlete van,
kétségtelenül kivételes természet és az emberiség jótevőjének ismerik is
el. Ki akarja azonban az ilyen szellemi szikrákat megszámlálni és
megmérni?
„Ki kell jelentenem, hogy mindig kellemesebb volt olyan téren dolgoznom,
ahol nem kellett kedvező véletlenekre és ötletekre biznom magamat.
„Minthogy azonban sokszor abba a kényelmetlen helyzetbe jutottam, hogy
kedvező ötletekre várakoznom kellett, némi tapasztalatokat szereztem
aziránt, vajjon mikor és hol támadtak s e tapasztalatok másoknak talán
még hasznára lehetnek. Gyakran csendesen lopóztak a kérdéses
gondolatkörbe, anélkül, hogy jelentőségük mindjárt kezdetben
felismerhető lett volna; később azután néha csak egy véletlen játszik
közbe, hogy megismerhessük, mikor és mily körülmények közt léptek fel,
különben itt vannak anélkül, hogy tudnók, honnan jöttek. Más esetekben
hirtelen ötlenek fel, minden fáradság hijján, mint valami sugallat.
Amint emlékszem: sohasem pattantak ki nálam kimerültség esetén és az
iróasztal mellett. Kénytelen voltam problémámat minden oldalról
annyiszor ide-oda forgatni, amig minden titkát és bonyolultságát át nem
tekinthettem és frissiben, leirás nélkül, végig nem gondoltam.
„Ezt a képességet ennyire vinni, hosszabb előzetes gyakorlat nélkül nem
igen lehet. Mikor azután a fáradság elmult, egy órai teljes frisseségnek
és nyugalmas jóérzésnek kellett beállnia, mielőtt a kedvező ötletek ujra
megjöttek volna. Gyakran már a reggeli felkelésnél itt voltak, amint
Gauss is tapasztalta; főleg azonban, ahogy már Heidelbergben
észrevettem, erdős hegyek enyhe meredekein, napos időben való séta közt
jelentkeztek. Ugy látszik azonban, hogy a legkisebb mennyiségü szeszes
ital már riasztólag hat reájuk.
„Ilyen pillanatok, termékenyitő gondolatokkal telitve természetesen jól
estek, kevésbbé volt kellemes azonban az ellenkezője, ha t. i. a
megváltó ötletek nem mutatkoztak. Heteken, sőt hónapokon át kellett
ilyen kérdésen rágódnom s közben nagyon kényelmetlenül éreztem magam.
Gyakran erős fejfájási roham árán szabadultam csak fel az igézetből és
tudtam más tárgyak iránt érdeklődni.
„A tudományos vizsgálatok irásbeli kidolgozása többnyire fáradságos:
legalább rám nézve az volt. Értekezéseim nagy részét négyszer, sőt
hatszor is átirtam, az egyes részeket ide-oda hánytam, amig némileg
megvoltam elégedve velük. Munkálataim ilyen gondos megfogalmazásában
viszont nagy előny rejlik a szerkesztőre nézve; minden egyes tételnek és
következtetésnek alaposabb megvizsgálására kényszeriti, mint az előbb
emlitett egyetemi előadásoknál. Sohasem tartottam egy vizsgálódást sem
addig befejezettnek, mig készen és logikai hézag nélkül, irásba
foglalva, előttem nem feküdt.
„Mint önnön lelkiismeretem, ugy állottak mellettem, képzeletben,
szakértő barátaim és kérdezgettem magamtól, vajjon helyeselni fogják-e?
Mint az ideális emberiség tudományos szellemének megtestesülése őrködtek
fölöttem és mértékül szolgáltak.“
Annál a kérdésnél kell még megállapodnunk, vajjon Helmholtz hogyan
érhetett el, alapjában véve gyenge szervezete ellenére, ily szép kort,
amely a nagy vérveszteség nélkül talán még tetemesen meghosszabbitható
lett volna és amellett még termékenységét egész élete végeig
fáradhatlanul megtartotta. Faradaynek például, akinek élete hasonlóan
boldog, de sokkal jelentéktelenebb volt, már jóval előbb küzdenie
kellett szervezete romlásával és csak hosszu megszakitásokkal tudott
dolgozni, mikor már a nagy összeroskadáson tulesett. Helmholtznál
sohasem volt szó összeroppanásról és müködésében hosszabb
megszakitásokat sem találunk; élete mindig egyenletesen folyt. Egyes
közléseiből, amelyekről a maga helyén már emlitést tettünk, kivehető,
hogy mindemellett nem ritkán egész kimerülésig dolgozott.
Ugy látszik, itt is szerencsés körülmények összetalálkozása müködött
közre. Ifjuságának nagy müvét, Az erő megmaradásáról nem tartja
feltétlenül ujnak, hanem inkább már ismert, csak összefoglalandó tények
formulázásának. Nála tehát a felfedezők lélegzetnélküli izgalmait,
amelyek pedig a kutatókat sokszor az őrületbe kergetik, sehol sem
látjuk; amennyiben egyáltalán megvoltak benne, csak később jelentkeztek.
Az a szerencsés helyzet állott igy be, hogy müve olyan külső
következményekkel járt, mint egy alapvető felfedezés, anélkül, hogy
saját husából és véréből való áldozatot követelt volna tőle. Mikor pedig
a nyilvánosságra hozatal után az öregek táborából ellenvetések
hallatszottak, egy kis lelkes és tehetséges csapat vette körül, amely
eszméi megvalósitásáért küzdött. Környezete az ő tetterejét csak
fokozta, nem pedig csökkentette; munkálkodása, ahelyett hogy kimeritette
volna, inkább felfrissitette és élesztgette. Humboldt áldott alakja is
megjelenik, amikor a fiatal lángész korai megismeréséről és
előbbrejuttatásáról van szó.
Helmholtz pihent erővel léphetett át a férfikorba és nagyszabásu munkáit
megvalósithatta, miután a kedvező körülmények folytán a különös
szükségletekhez alkalmazkodhatott, illetve szervezetét hozzájuk
szoktatta. A munka szenvedélyes láza sohasem hatalmasodott el rajta
annyira, hogy a természetes fékező-erők a tulságos megerőltetést ki ne
zárták volna. Ez a klasszikusok előnye: ugyis nagyon kedvetlenül fejezik
be és adják ki kezükből munkájukat, hátha holnap talán még valami
javitani való jut eszükbe, megkönnyebbülésnek érzik tehát, ha nem
siettetik el a dolgot; félbe-félbeszakitják és nézegetik, hol lehetne
még egyet-mást kiegésziteni. A turisták jól tudják, hogy a hevesvérüek,
akik futó lépésben kezdik, jó messze a csucstól már kimerülnek, mig a
gyakorlottabbak lassan indulnak és kimélt erővel győzik le a mindinkább
fokozódó nehézségeket.
Helmholtz esete egész világosan mutatja, hogy a kedvező környezetnek a
nagy ember fejlődésére milyen elsőrangu jelentősége van. Mi lett volna a
gyenge gyermekből, ha esetleg egy napszámos kunyhójában jött volna a
világra? Szegényke, néhány nap alatt valószinüleg elpusztul, vagy ha nem
is, a nyomasztó külső körülmények mennyire ártottak volna érzékeny
természetének! Nemrégiben olvastam azt a képtelenséget, hogy nem kár
azért, aki nem tudja a nehéz viszonyokon keresztül törni magát. Ez a
tétel alkalmazható egy leendő favágóra vagy kocsisra; kiváló értelmi
tehetségeknél azonban, mint minden rendkivüli jelenségnél, a fizikai
szervezet könnyen összeroppan. Nincs módunkban a letört tehetségeket
megszámlálni, de borzasztó látvány volna: hogyan vétkezik az emberiség
önmaga ellen.