Az egyes hatóságok és kartársaim mindennemü kivánságaimat készségesen
kielégitették és elismerték, ugy, hogy ezentul sokkal szabadabban
követhettem belső ösztönömet. Az volt a szerencsém, hogy orvos létemre
geometriai és fizikai érzékem és tapasztalataim is voltak s igy a
fiziológia szüz és termékeny talaján megállhattam, másrészt az
életjelenségek ismerete révén olyan kérdésekhez és szempontokhoz
terelődtem, amelyek matematikus és fizikus számára rendszerint
hozzáférhetetlenek. Matematikai képességeimet addig csak
iskolatársaiméval, majd orvosbarátaiméval vethettem össze s hogy
tulszárnyaltam őket, nem jelentett valami sokat. A matematika az
iskolában különben is másodrangu tantárgy volt; a fontos latin nyelvben
pedig kollégáim fele előttem járt.“
Az idegek és izmok időbeli jelenségeinek tanulmányozásánál az az
ellenvetés merült fel, vajjon az időjelenségek részben vagy egészben nem
az indukciós ütéseknek tulajdonithatók-e; Helmholtz egy matematikai
vizsgálattal nemcsak a kérdést oldotta meg kielégitően, hanem egy
általános elvet is fedezett fel. Du Bois, akinek Helmholtz munkáját a
berlini akadémiához és Poggendorffhoz kellett továbbitania, igy ir:
„Eláll az eszem, ha rettenetes munkabirásodra és tudásodra gondolok…
Különben be kell vallanom, hogy előadásoddal egyáltalán nem vagyok
megelégedve. Értekezésedet és a kivonatot egypárszor átolvastam, de nem
tudtam megérteni, mit csináltál tulajdonképpen és hogyan csináltad?
Végre magamtól jöttem rá módszeredre és lassankint megértettem a dolgot.
Ne vedd rossz néven, de sulyt kell helyezned arra, hogy a magad
tudásbeli nivódtól eltekints és azokét vedd figyelembe, akik nem tudják,
miről van szó és mit akarsz velük megértetni.“ Helmholtz igy válaszol:
„Ami az előadás formáját illeti, igazán sokat fáradtam vele s végül azt
hittem, hogy meg lehetek elégedve vele.“ Az _olvasó_ szempontjaira nem
is terjeszkedik ki; klasszikus létére magának ir, vagyis az előadást a
maga számára akarja megtámadhatatlanná fejleszteni, nem pedig másoknak.
Uj laboratórium épitése érdekében 1851 folyamán bejárt egy csomó
egyetemet s feleségének olyan szemléltető leirást adott róluk, hogy ma
is tanulságos olvasni. Göttingenről megjegyzi, hogy a tanárok
méltóságteljesek és a maguk munkáját különösen nagyra tartják.
Giessenben sajnálatára nem találja otthon Liebiget – „a kémia királyát,
legalább a maga és tanitványai szemében; Londonban van, hogy a
kiállitást megtekintse s az angolok által tömjénezhesse magát.“ Liebig
laboratóriumát azonban látta: „Csodálkoztam rajta, milyen szerény és
kezdetleges; szomoru ellentéte a Heintz és mások legalább is oly
czélszerü, de sokkal jobban felszerelt, rendben tartott és tiszta
laboratóriumának. De ime kitünik, hogy a külsőségek mit se jelentenek.
Minden hiusága daczára, azért mégis Liebig a legelső élő vegyész és
roppant hatása van, mint tanárnak és előadónak.“
Helmholtz e feltünően csipős megjegyzéseit avval kell magyaráznunk, hogy
Berlinben sohasem szerették Liebiget s nem tudták megbocsátani néki a
porosz kémia lebecsülését, másrészt a hivatásos fiziológusok általában s
különösen akkor, igen fagyosan viselkedtek a „jövevény“-nyel szemben.
Helmholtz különben sohasem tudta Liebig módjára a tanitványok seregét
foglalkoztatni és elbüvölni, nem is volt tehát elég érzéke a
laboratóriumi munka iránt: az agyondicsért Heintz-féle intézetet egy
igazi szakértő, Heintz utóda, Volhard, teljesen hasznavehetetlennek
találta.
Ezután Svájcba, Olaszországba és Ausztriába utazott s közben megujitotta
és mindhalálig fenntartotta Ludwiggal való barátságát: „Sokan mondják,
hogy Ludwigot tanitványai fanatikusan szeretik.“ Ludwig, Helmholtzal
ellentétben, romantikus természetü volt.
1851 végén rendes tanárrá nevezték ki; felavató-beszédjében első
alkalommal foglalkozott az _optikai_ érzéklésekkel, amelyeknek nemsokára
mestere lett. Az előadás maga az emberi érzékek müködésének
természetéről szólt és főleg a szinérzékre és a rávonatkozó elméletekre
terjeszkedett ki. Helmholtz elmélete elvi kifejlesztést nyert, a
filozófusok azonban a fiziológus határsértését visszautasitották.
Helmholtz ugyanekkor a matematikai fizika terén is alapvetőnek
bizonyult. Du Boisnak, a szervezetben ható villamos áramokról való
kutatásai nyomán, alapos vizsgálat tárgyává tette az elektromos áramnak,
nem lineáris, tehát fizikai kiterjedéssel biró vezetőkben való
terjedését. Egy vágányra került Neumannal, a königsbergi agg tudóssal,
aki érdekes eredményekhez is jutott, de csak felolvasásokon hozta
nyilvánosságra őket; Du Bois-nak is fájdalmat okozott vele, mert
Helmholtz megállapitásai az izom-áramról vallott elméletét megdöntötték.
Télen megint migrén-rohamokkal fizetett meg erőfeszitéseiért, sőt ágyban
fekvő beteg is volt; a königsbergi zord éghajlat feleségét is
megviselte. Következő őszszel Angliába utazott, a természetbuvárok
gyülésére; az ut felüditi és a vezető férfiakkal is megismerkedik.
Faraday-val való találkozásáról igy ir: „Emelkedett és kellemes
pillanatok voltak; egyszerü, kedves és igénytelen, mint egy gyermek:
soha sem láttam még ilyen megnyerő jelenséget. Különben is igen
előzékeny volt és minden látnivalót megmutatott. Az egész nem volt sok:
egypár darab fa, avult drót és rozsdás vas elegendő volt, ugy látszik,
legnagyobb felfedezéseihez is.“
A látás elméletével, főleg a különböző távolságokhoz való
alkalmazkodásával foglalkozott; a vele járó formaváltozások
megállapitásának dicsőségét azonban meg kellett osztania egy fiatal
hollandi tudóssal, Cramerrel; az oftalmométer azonban, amelyet
felfedezett, még ma is használatban van. Königsbergi tartózkodása közben
már végére járt: felesége állandó betegeskedése folytán az üresedésben
lévő bonni anatómiai és fiziológiai tanszékre pályázott és Du Bois
készséggel visszalépett az ő javára. A harmadik jelöltet, Ludwigot, aki
feltétlenül a legérdemesebb volt közülök kora miatt, politikai érzelmei
miatt mellőzték, bár Du Bois furcsa meghatározással, mint „konzervativ
demokratát“ igyekezett őt beajánlani. Humboldt is fellépett Helmholtz
érdekében és 1885 őszén a meghivás már kezében is volt.
Ludwighoz irt egyik levelében Helmholtz igy emlékszik meg,
összefoglalólag, a königsbergi viszonyokról: „Itt tartózkodásom elején a
természetfilozófia dühöngött az egyetemen, ennélfogva a tudományos
körökben nem voltam népszerü. Nem léptem fel soha aggresszive
Rosenkrantz ellen, aki a város félistene volt, de ma már megfogyatkozott
és kételkedő közönsége van.“ Bucsujakor megköszönte hallgatói türelmét
és beismeri, hogy első népszerü előadásai nem sikerültek: „Ha később
jobban hatottak, annak a komoly és érett közönségnek lehetek érte hálás,
amelyhez alkalmam volt szólni.“
Bonn kedvező hatással volt reá; az anatómia érdekesebbnek bizonyult,
mint remélni merte és gyengélkedő asszonya is helyre jött. Filológus
kartársai közt azonban, természetbuvár létére, elhagyatottan érezte
magát és utóbb panaszkodott is, hogy az oktatás modernebb átalakitása
megtört az ő ellenállásukon. Dolgozni azonban pompásan tud; optikai
vizsgálódásai folytán Karsten Fizikai encyklopédiája részére a
fiziológiai optika kézikönyvét is meg akarta irni, amelylyel azonban
csak ujabb kisérletek után tudott megbirkózni. Hamarosan egy csomó uj
megfigyeléshez jutott a központositott gömbfelületeken való optikai
fényterjedés körül és uj, általános elvi feltevésekbe kapcsolta bele
őket. S emellett még védekeznie kellett a miniszteriumban ama besugás
ellen, hogy anatómiai felolvasásai kompromittálóak!
Gazdag optikai felfedezései nem meritették ki energiáit; 1856 óta a
hangtannal is foglalkozott és világhirre tett itt is szert. Az összetett
hangok elméletét szintén kisérletek alapján gazdagitotta, mint a
mathematikai fizika más mezejét is.
Bonni tartózkodása nem volt hosszulélegzetü. Bunsen már 1857 április
havában közölte vele, hogy a badeni kormány a heidelbergi egyetem
számára szeretné megnyerni. Helmholtz nem fogadta el az ajánlatot Du
Boisra való tekintettel, aki Bonnba való jövetelét lemondásával lehetővé
tette s a heidelbergi tanszékre köztudat szerint vágyott. Miután pedig a
porosz kormány ugyanakkor pótlékot is adott és az anatómiai intézet
ujjászervezését kilátásba helyezte, Helmholtz az ismételt meghivást is
visszautasitotta. Bunsen 1857 végén ujra felvette a tárgyalások fonalát,
mivel az ujjáépités mé mindig huzódott. Atyja nagyon Heidelberg mellett
volt és 1858 elején végre Helmholtz is beleegyezett. Közben viszont nem
akarták a porosz államszolgálatból elbocsátani. Müller meghalt s igy Du
Bois nem reflektált Heidelbergre, az uj porosz király pedig
felvilágositást követelt Helmholtz távozásának okairól. Az illetékes
tényezők Helmholtzot szószegésre igyekeztek rávenni, sikertelen
kisérletezésük után pedig a badeni kormánynál próbálták a meghivást
visszaszivatni. Helmholtz azonban megkapta kinevezési okmányát és végre
Berlinben is helyt adtak lemondó kérvényének, miután Heidelbergben már
lakást is bérelt; 1858 őszén át is költözhetett.
Bonni tartózkodásának utolsó, izgalmas évében még egy mathematikai
munkálatot fejezett be, amelyet a szakkörök a legkitünőbbnek
nyilvánitanak. A czim: A hidrodinamikus egyenletek integráljáról,
amelyek az örvénylő mozgásoknak felelnek meg; az akkori hidrodinamikai
ismereteken messze tulhaladt benne. Ismertebbek az örvényfonalak és
gyürükről való eredményei; az utóbbiak (az elméleti feltevések szerint),
ha egyszer fennállnak, el nem pusztithatók és tömegváltozást nem
szenvedhetnek. Thomson épp e tulajdonságok miatt választotta őket
atomelméletének alapozásául, amely nem lett ugyan nagyobb jelentőségüvé,
de a meglévő lehetőségek körét mégis szélesbitette.
Helmholtz már emlitett matematikai munkája akusztikai kérdésekből
keletkezett; a kisérleti és elméleti hangtan különben is Heidelbergben a
legtöbb idejét vette igénybe. A folyadékok belső surlódásáról is
ezidőben készitett tanulmányt; érdekes azonban, hogy tanitási
eredményeiről alig van mit beszélnünk, nincs laboratóriuma és különben
sem fekszik a szivén, hogy kisérleteibe tanitványait is belevonja. Bonni
és heidelbergi medikus-hallgatói, az ő állitása szerint, nem értettek
annyit a matematikához és fizikához, hogy segitségére lehettek volna, de
amikor később a berlini fizikai intézet vezetésénél a közös munka
szükségszerüvé vált és növendék is lett volna megfelelő, – eredményre
nem igen jut velük. Figyelemreméltó, hogy roppant munkabirása ellenére
sem tud tanári tevékenységével czélt érni.
Az áttelepedést követő évben neje, aki régóta gyengélkedett, meghalt és
két gyermeket hagyott hátra. Helmholtzot ez a csapás annyira lesujtotta,
hogy hónapokig nem tudott még dolgozni sem; ájulási rohamai is voltak.
Őszre Thomson barátjánál Arran szigetén pihen; hazajövetele után
elviselhetetlennek érzi elhagyatottságát, „ha a szerelem egyszer
kivirágzik, az ész nem tudja letörni.“ Eljegyezte Mohl Annát, aki néhai
feleségének olyan ellentétje volt, mint mostani előkelő pozicziója a
régebbi szükös viszonyoknak. Házasságuk 1861 május havában ment végbe.
Második házassága igen kedvező hatással volt tudományos tevékenységére,
egyben összeesik működési területének lényeges változásával. A
fiziologiai optika és akusztika is egy csomó fizikomatematikai
természetü kérdésre terelte figyelmét, amelyek által a matematika
látszólag eltérő utjait összefüggésekbe hozhatta: főleg hidrodinamikai
eredménymegállapitásainál voltak hasznára elektromossági analógiák.
Thomsonnal való, egyre sürübb levélváltása is jótékonyan befolyásolta;
mindketten szorosan határos mezőkön jártak, de soha köztük vetélkedés
vagy elsőbbségi kérdés fel nem merült: egyikük sem volt kaján
természetü. Helmholtz mindinkább a szorosan vett fizika felé térül el,
bár a közel jövőben elsőnek fiziológiai tanulmányait fejezte be. Kivált
a fiziológiai akusztika foglalkoztatta; saját állitása szerint összesen
hét évig dolgozott rajta, amig 1862-ben végre nyomdába adhatta.
Thomsonnak ezt irja róla: „Fizikai elméleteim kapcsán a zene birodalmába
vetődtem, mélyebben, mintsem hittem volna és a dolog nagyon
szórakoztatott. Ha az általános elv helyes, az alkalmazás egyes esetei
mindig uj meglepő eredményekre vezetnek és miután a következtetések nem
a szerző önkénye, hanem törvény szerint folynak egymásból, sokszor ugy
tetszett, mintha nem is a magam munkáját, hanem valaki másét vetném
papirra.“ Helmholtz egyik kiváló tanitványa, Hertz, később saját
tapasztalatai nyomán a matematikai képletekről mond hasonló véleményt.
Mindketten a megbizható és kimeritő módszer _automatikus jellegére_
utalnak, amire elsőül Leibnitz figyelmeztet. Leibnitz tudniillik a maga
„általános karakterisztikon“-jához akarta ama bizonyos automatizmust
kapcsolni; ujabban az erre vonatkozó munkálatok már annyira
előrehaladtak, hogy a közel jövőben talán ez a probléma is megoldásra
kerül.
Helmholtz hivatalos felolvasásain kivül népszerüeket is tartott a
természettudományok fejlődéséről. Megvannak egy szakember-hallgatójának
jegyzetei, a melyek Helmholtz tipikus szellemi képét hiven adják vissza;
„A szellemi vagy kedélyállapotnak kétfajta energiája van, amelyeknek
összege határozza meg az egész ember értékét. Helmholtz rengeteg
szellemi energiakészletének csak elenyésző része jelentkezett mindig
_aktuális_ alakban. Helyzeti energiája lassan alakult át eleven erővé,
ellentétben az ugynevezett zseniális emberekkel. Előadásait apró
részleteiben nem dolgozta ki soha előre, tehát lassan, vontatottan, néha
akadozva beszélt. Messze elnézett hallgatói feje fölött, mintha a
végtelenben kereste volna az adott probléma megoldását.“ A klasszikus
tipust látjuk elfogulatlan ábrázolásban magunk előtt: termelési módjának
relativ lassuságát.
Az akusztikán kivül a fiziológiai optika nagy művével is el akar
készülni, amihez számtalan, főleg matematikai kisérletre volt szüksége,
amelyeket külön-külön is nyilvánosságra hozott. Csak 1867-ben lett
teljesen kész, annál is inkább, mert hivatalos kötelességei annyira
igénybe vették, hogy megint a kimerültség tünetei jelentkeznek.
Negyvenkét éves, amikor igy ir: „Szomoru, ha az embernek hipochonderré
kell válnia és egészségére kell a legtöbb időt pazarolnia.“
Angliával szoros érintkezésbe lép; Londonban felolvasásokat tart és
szorgalmasan látogatja a British Association üléseit; megpróbálják egy
angol egyetemre megnyerni, de eredménytelenül. 1865-ben Bécsbe hivják,
ezt az ajánlatot is elutasitja.
Nagy érzék-filozófiai műve az ismeretelmélet kérdéseinek önálló
feldolgozása felé sodorták. Előfutárja lett az ujabb
természet-bölcsészetnek, amely lassu és szerény tapogatózás után végre a
huszadik század elején energikusan kezdi szárnyait bontogatni. Nyugodtan
mérlegelő módján levonja az alapvető eredményeket lelki élményeinknek a
külvilággal való vonatkozásait illetőleg. Ahelyett, hogy Kant „Ding an
sich“-ét teljességgel megismerhetetlennek nyilvánitaná, ahhoz a
megállapitáshoz jutott, hogy az idő, a tér, az egyenlőség viszonyai s a
belőlük folyó viszonylatok, a mennyiség, a nagyság, a törvényszerüség,
egyszóval minden matematikai vonatkozás a külső és belső világban közös.
„A dolgok és a róluk való képzeteink tényleg teljesen
összeegyeztethetők.“ Különösen hangsulyoznunk kell, hogy a matematikai
szempontot nem tekintette Kant nyomán a priori szemléleti formának,
hanem szintén tapasztalatainak. A megfelelő nézetet később a
geométriában minden támadás ellenére keresztül is vezette.
Az ugynevezett „szellemi tudományok“ tulsulyát jellemzi, hogy Helmholtz
rendkivüli kutató volta ellenére sohasem állt a szakfilozófusok
kegyeiben. Maga mondja ismételten, hogy nem is számithatott az ő
részükről elismerésre. Későbbi felolvasásaiban is, mikor már az első
német s a világ egyik legkiválóbb fizikusa volt, mindig szükségesnek
látta, hogy védekezzék a „tolakodás“ esetleges vádjával szemben, bár jól
tudta, hogy a gondolkodás mesterségéről végeredményben csak az illetékes
számot adni, akinek eredményei igazolják hozzáértő voltát. Helmholtz még
1875-ben a következőket irja: „Azt hiszem, hogy a filozófusokat lábra
kell állitani: forduljanak komoly odaadással a megismerési processzusok
és a tudományos módszer tanulmányozása felé. Ez komoly és indokolt
feladat; metafizikai feltevéseket épitgetni azonban egyszerü komédia! A
kritikai vizsgálódások elsejének az érzékjelenségek mibenléte pontos
ismeretét tartom… A bölcsészet azért maradt hoppon, mert kizárólag
filológusok és teológusok művelték és a természettudományok hatalmas
fellendülésének a szele sem érte. Azt tartom, hogy amelyik német egyetem
a filozófiai tanszékre először merne egy filozófiával foglalkozó
természettudóst meghivni, a német tudománynak maradandó szolgálatot
tenne.“
Helmholtz szavai még ma is időszerüek. Van ugyan már egy pár kivételes
eset – Wundt és Mach – ahol a remélt tudományos haszon nem is maradt el,
de ez a gyakorlat általánossá még nem vált, ugy hogy „a filozófiával
foglalkozó természettudósok“ jelenleg e második hivatásukat csak
mellékesen látják el.
Belső átalakulása következtében megérthetjük, hogy a heidelbergi
viszonyok igen kedvező volta ellenére, Kirchoff és Bunsen barátsága és
munkájában való osztozása s a kellemes társadalmi élet mellett is,
másfajta hivatalos működési teret keresett. Hajlandónak mutatkozott a
Plücker halálával 1868-ban megüresedett bonni tanszék elvállalására s a
tárgyalások meg is kezdődtek. Bonni kartársai a legnagyobb készséggel
jártak kezére, a porosz kormány azonban olyan lanyhán kezelte a dolgot,
hogy Helmholtz háromnegyedévi huza-vona után lemondott tervéről, miután
a badeni kormány minden lehetőt megtett, hogy visszatartsa. Ludwignak
irt levelében figyelemreméltó az a megjegyzés, hogy a fiziológiától már
csak azért is szeretne szabadulni, mert „módszerében és mesterségbeli
részében is oly bonyolulttá vált, hogy a részletkérdéseknek már senki
sem lehet ura.“ Liebignél is látni fogjuk, hogy saját birodalmában
idegen lett, a rohamos fejlődés folytán, amely átszáguldott rajta.
Az időközben bekövetkezett változást az össze nem függő
folyadékmozgásokról és a geometria alapjairól való tanulmányai mutatják,
amelyek Helmholtz legjelentékenyebb alkotásai sorában állanak. Főleg a
második munkálat volt alapvető pillére annak a még ma is vajudó
megismerésnek, hogy a matematika és a logika is – természettudomány,
mindössze igen általános jellegü tapasztalatokat dolgoznak fel. A
filozófusok és matematikusok ezt az ötletet sem fogadták valami
szivesen, ugy hogy Helmholtz felszólitja Lipschitzet, lépjen közbe ennek
az eszmének elfogadtatása érdekében: „Nem lesz sok öröme belőle, mégis
kötelességünk gondoskodni arról, hogy a felvilágosodott emberek tábora
szaporodjék. A mi iskolai rendszerünknek minden tekintetben
legveszedelmesebb foltja éppen a hamis raczionálizmus és az elméleti
spekuláczió.“
Az elektrodinamika törvényeinek matematikai buvárlása megint tisztán
fizikai kérdésekhez sodorta. Magnusnak 1870-ben bekövetkezett halála
folytán a berlini rendes fizikai tanszék felszabadult. Bonni
tapasztalatai nagyon lehütötték reménységeit; inkább azt tervezgette,
hogy Kirchoff megy Berlinbe, ő pedig helyére fizikatanárnak. Du Bois
azonban minden lehetőt elkövetett, hogy barátja közelében lehessen és
végre Helmholtz közölte feltételeit, amelyeket azonnal elfogadtak.
Közbejött azonban a német-franczia háboru s a tárgyalások egyelőre
megszakadtak; az események gyors folyása következtében 1871 februárjában
kinevezési okmánya mégis aláirásra került és husvétra már át is
költözhetett. Helmholtz tehát nemcsak első tudományos működésének
szinterére került vissza, hanem atyja szerény anyagi helyzete folytán
való orvosi eltérülését is diadalmasan behozta.
Berlinben mindenekelőtt elektrodinamikai tanulmányait fejlesztette
tovább, más elektromos kisérletek kapcsán; laboratóriumi tevékenysége is
fontos eredményekhez vitte. Ki kell emelnünk azt a megállapitást, hogy
mechanikailag elvezetett statikus elektromosság áramként hat valamely
mágnesre. Egy fiatal amerikai asszisztense, Rowland, fejtette ki ezt a
problémát, akiből később kiváló fizikus is lett. Ezt az eredményt sokan
felülvizsgálták, kétségbe is vonták, végül azonban helytállónak
bizonyult. A nagyvárosi élet feszültsége, amely a győzelmes hadjárat
után csak fokozódott, Helmholtzra nem maradt hatástalanul s 1873 elején
már panaszkodik is miatta: „A berlini lárma nagyon kifáraszt; a félév
után szeretnék megszabadulni az emberektől és valami csendes helyen erőt
gyüjteni. Előadásaimmal pedig ugy állok, hogy szakértők előtt tudományos
kérdéseket száraz és elvont formában még meg tudok világitani, de laikus
tömeget nyelvbeli fogyatékosságomnál fogva nem áll módomban
lebilincselni.“
Saját tapasztalataim is megerősitik Helmholtz önbirálatát. Hallgattam
egy pár tanári előadását s hangja és fáradt, közömbös mozdulatai
kétségtelenül elárulták, mennyira untatja őt az egész dolog. Viszont
maga a felolvasás olyan korrekt és áttekinthető volt, hogy változatlanul
tankönyvbe lett volna illeszthető.
Ekkortájt megjelent munkái tudományos irányának teljesebb szabadságát
bizonyitják. Hidrodinamikus vizsgálódásait a levegőre is kiterjeszti, a
repülés és a meteorológiai jelenségek kérdése is foglalkoztatja, a
fényszóródás elmélete pedig uj fordulóra viszi. A sok sikert azonban
árnyék is nyomon követte; szenvedélyes támadások érték, amelyek iránt
pedig szerfelett érzékeny volt. Még Heidelbergben sok álmatlan éjszakát
köszönhetett a lipcsei Zöllner vádaskodó irásainak, aki spiritiszta
létére a tudomány erkölcsi megváltójának hirdette magát, még pedig, ugy
látszik, jóhiszemüen: maga bevallja, hogy kirohanásait megihletetten
irta. Most pedig Dühring, Mayerért vivott becsületes harczában, sok
tárgyi igazsággal kelt ki Helmholtz ellen, de forma és mérték
tekintetében tullőtt a czélon. Dühring akkoriban a berlini egyetem
magántanára volt és e támadásai miatt – hallatlan eset! – hivatalából
elbocsátották. Feltételezhetjük Helmholtzról, hogy inkább tulbuzgó
barátjai müködtek közre s nem maga követelte ezt a megrendszabályozást.
Kétségkivül azonban e szomoru események nagyon lesujtották; Svájcban
keresett megnyugvást és ott készitette el rektori beszédét a német
egyetemek akadémiai szabadságáról. Megelőzőleg az orvostudományi
gondolkodásról értekezett, amelyről már emlitést is tettünk. Amig ez
utóbbiban hallgatóit biztositani igyekszik arról, hogy a metafizikusok
ellen nem személyi elfogultság vezeti, az előbbi tisztán akadémikus
jellegü és mindössze egy helyen czéloz a történtekre: „Nincs akadálya
annak, hogy _tudományos_ vitakérdéseket _tudományos_ módon intézzünk
el.“ A „tudományos“ szót maga Helmholtz huzta alá és Dühring
meglehetősen személyeskedő piszkálódásaira vonatkoztathatjuk.