fiziológiai melegről szóló „Az orvosi tudományok kéziszótárá“-ban 1845.
folyamán kiadott összefoglaló beszámolóban tolultak eléje. Az állati
testben lévő munka és meleg kérdése csak akkor tárgyalható, ha a munka
és meleg viszonya általában tisztázódik és miután munka alatt a
szervezet különféle teljesitményei értendők, a probléma az összes
tevékenységi ágakra kiterjesztendő. Ez a körülmény vezetett a kölcsönös
átváltozhatlanság gondolatára, még pedig a perpetuum mobile kizárása
mellett.
Helmholtz e gondolatokat véglegesen 1847-ben foglalta össze, miután egy
évvel előbb államtudományi vizsgáját kitüntetéssel letette és 1847.
március havában Velten Olgával, egy néhai főtörzsorvos leányával jegyet
váltott. Gyakori jelenség, hogy fiatal tehetségek kiváló eredményei
egybeesnek eljegyzésükkel vagy házasságukkal, amire később behatóbban
fogunk visszatérni. Ez a tünemény arra mutat, hogy az alapösztön
érvényesitésével a többi szerveknek, különösen az agynak rendkivüli
tevékenységi képessége is velejár. Akaratlanul a magasabbrendü
állatokra, különösen a madarakra kell gondolnunk, amelyeknél a párosodás
idejében különös érvényesülési és cselekvési formák lépnek fel, mint
például táncz, harczok és egyebek.
A munka formulázása tetemes nehézségeket okozott Du Bois Reymondnak
(akivel már akkor és egész életén át szoros baráti kötelékben állott s
aki részéről mindig teljes és értékes áldozatkészséget tapasztalt),
1847-ben elküldte munkájának bevezető tervezetét, „nem azért, mintha azt
hinném, hogy készen lennék vele, (éppen az átolvasásnál jöttem rá, hogy
talán semmi sem maradhat meg belőle), hanem, mert nem is sejtem, vajjon
még hányszor kell átdolgoznom, mielőtt elkészül s szeretném megtudni,
hogy a fejtegetés módját tudományosan helyt állónak tartod-e? Az utolsó
átdolgozásnál összeszedtem magam és mindent eldobtam, ami a filozófiára
emlékeztetett (amennyire szükség nem volt rá), emellett azonban
gondolathézagok is maradhattak.“ Barátja nem talált semmi kifogásolni
valót és a legteljesebb csodálatát és egyetértését fejezte ki. 1847.
június 21-én azután a nemrég alapitott fizikai társulatban[1] előadta
értekezését s még közelebbi barátait is ámulatba ejtette az a biztonság,
amelylyel a matematikai fizikát kezelte, mit egy katonaorvostól
egyáltalán nem tételeztek volna fel. Helmholtz, előadásának a fizikai
Évkönyvben való közreadása céljából, kéziratát Magnus rendelkezésére
bocsátotta, Poggendorffnak leendő továbbítás végett. Helmholtz azonban
úgy járt, mint hat évvel előbb Mayer: munkáját visszautasitották.
Poggendorff azzal indokolta meg állásfoglalását, hogy a munka egyrészt
nagyon hosszú, másrészt pedig nagyon elméleti; kisérleti kutatásokat, az
alapnézlet bizonyítására, szivesen nyilvánosságra hozott volna.
Helmholtzot az elutasítás joggal bántotta, mert Poggendorff néhány
hasonló tartalmú dolgozatot már elfogadott, sőt Clapeyronnak egy tíz
éves munkáját, amelyben Carnot gondolatait analitikusan kifejtette és
tovább fejlesztette, kinyomatás végett maga fordított le. Nem az az eset
forgott itt fenn, mint Mayernél, hogy tudniillik a tartalom hiányos lett
volna; kizárólag a „spekuláció“-tól tartottak, amelynek káros
következményei a német természetfilozófiára még friss emlékezetben
voltak. A barátságtalan fogadtatásban különben valószinüleg Magnus is
részes volt, aki a kisérleti és elméleti fizikát olyan két tárgynak
tekintette, amelyeket semmi szin alatt sem szabad összekeverni.
Helmholtz azután többek tanácsát követve, kinyomatta munkáját, amire
Reimer könyvkiadó nemcsak szivesen vállalkozott, hanem még némi
tiszteletdijat is fizetett érte. Ez alkalommal az értekezést még egyszer
átdolgozta és csak ebben a végleges alakban ismerjük mi is.
Az irásmű keletkezését és közelebbi sorsát Helmholtz 1891-iki
felköszöntőjében következőképp adja elő:
„Tanulmányaim közben mindjárt egy mélyen járó tanár, Müller fiziológus
befolyása alá jutottam, aki ugyanakkor Du Bois Reymondot, Ludwigot,
Brückét és Virchowot is bevezette a fiziológiába és anatómiába. Müller
az élet rejtelmei tekintetében még a régi, inkább metafizikai és az
ujonnan kifejlődött természettudományi nézlet közt vergődött, de az a
meggyőződése, hogy a tények ismerete semmi által sem pótolható,
mindinkább erősbödött s hogy ő maga is még mindig küzködött, talán még
jobban növelte tanitványaira való befolyását.
„Fiatal emberek legszivesebben mindjárt a legnehezebb problémákhoz
nyúlnak: én is az életerő rejtélyes kérdését ragadtam ki. A fiziológusok
nagy része akkoriban Stahlnak azt a kibuvóját használta fel, hogy az élő
testben ugyan a szerveknek és anyagoknak fizikai és kémiai erői
működnek, de a „lélek“ ezen erők működését megkötni és feloldani tudja;
az erők szabad érvényesülése a halál után a rothadást idézi elő, mig az
élet folyama alatt tevékenységüket állandóan a lélek szabályozza. Ebben
a magyarázatban valami természetellenest sejtettem; de sok fáradságomba
került, amig feltevésemet szabatos kérdéssé tudtam átalakitani. Végre
tanulmányaim utolsó évében rájöttem, hogy Stahl elmélete minden
élőtestnek a perpetuum mobile természetét tulajdonitotta. Az utóbbira
vonatkozó vitákat már jól ismertem; gimnazista koromban sok beszélgetést
hallgattam végig atyám és mathematikai tanárunk közt, mint
Frigyes-Vilmos intézeti növendék pedig könyvtársegédi minőségben
szabadidőm alatt Bernoulli, d’Alembert és más mult századbeli
mathematikusok műveit kerestem ki és kutattam át. Igy azután a következő
kérdésekre bukkantam: Micsoda vonatkozásoknak kell a különféle
természeti erők közt lenniök, ha általában a perpetuum mobile lehetősége
ki van zárva?, – továbbá: Tényleg fennállanak-e már most mindezek a
vonatkozások? Könyvecskémben az erő megmaradásáról kritikai tanulmányt
és rendszert akartam adni, a fiziológusok szempontjai szerint.
„El voltam arra készülve, hogy a szakemberek végül azt mondják: ‚Hiszen
mindezt már ismerjük; mit gondol ez a fiatal orvos, hogy nekünk az egész
dolgot ilyen részletesen adja elő?‘ Csodálkozásomra azonban azok a
fizikai tekintélyek, a kikkel érintkeztem, az ügyet másképpen fogták
fel. Hajlandók voltak a törvény helyességét tagadásba venni és abban a
lelkes harczban, melyet Hegel természetfilozófiája ellen vezettek, az én
munkámat is fantasztikus ötletnek nyilvánitották. Csak Jacobi
mathematikus ismerte fel gondolatmenetemnek a mult századbeli
mathematikusokkal való összefüggését; érdeklődött kisérleteim iránt és
megvédett a félreértésektől. Őszinte tetszést és gyakorlati segítséget
találtam viszont fiatalabb barátaimnál, különösen Du Bois Reymondnál. Ők
azután a legujabb berlini fizikai társaság tagjait is pártomra vonták.
Joulenak e tárgyú munkálataiból akkor még keveset ismertem, Mayeréból
pedig semmit.
„Ehhez csatlakozott a rothadásról és erjedésről szóló néhány kisebb
fiziológiai munka, amelyekben bebizonyitottam, hogy egyik sem önmagától
beálló vagy a légkör oxigénje közreműködésével előidézett tisztán kémiai
szétbomlás (amint Liebig gondolta), hanem az erjedés feltétlenül
erjesztő gombák jelenlétéhez van kötve, amelyek csak szaporodás útján
keletkezhetnek. Az izomműködés okozta anyagváltozásról is írtam, amelyet
később a megfelelő hőfejlődésre vonatkozó dolgozatom követett; e
proczesszusok az erő megmaradásának törvényéhez alkalmazkodnak.“
Az értekezés tartalma sokkal ismeretesebb, semhogy most ismételnünk
kellene. Mayer tanulmányaival ellentétben, aki e gondolat első
felfedezőjének érezte és érezhette magát, Helmholtz csakis a fizika
ismert területeinek elméleti tisztázását tartotta fenn magának és e
feladatot klasszikus tökéletességgel oldotta meg. Érdekes az alapvetés
eltérő volta is. Mayer a nehézség és tömeg megmaradási törvényeinek
párhuzamosságából, tehát főleg kémiai hasonlóságokból indult ki és igy
az „erőt“ vagy energiát szubsztanciának tekintette, Helmholtz
következtetését az elméleti mechanikára alapitotta, a mely sokkal
közelebb feküdt hozzá. Helmholtz is, mint Mayer, ragaszkodott az anyag
és erő dualizmusához, bár azt is kijelentette, hogy egyik a másik nélkül
sohasem fordulhat elő. Az anyag ismertetőjeléül térbeli
meghatározottságát és tömegét jelölte meg, mig minden más külső
megnyílvánulását „erőknek“ vagy tulajdonságoknak (ami egy és ugyanaz)
vette. Ebben egészen Kant nyomán jár, aki annak idején Lockehez
csatlakozott; úgy látszik, Helmholtz nem vizsgálta meg, vajjon a térbeli
meghatározottság és a tömeg nem tekinthető-e szintén tulajdonságoknak?
Negyedszázaddal később ujonnan kiadott ifjúkori munkájában úgy
nyilatkozik, hogy e következtetéseit Kant ismert elméleti nézetei
erősebben befolyásolták, mintsem most helyesnek tartaná és szerinte az
erő megmaradási törvényének indokolásához mást, mint tapasztalati tényt
felhozni nem szabad. Ezen a téren azonban számos filozófus nem követte,
sőt sokan még ma sem szabadultak fel a Kant-féle korlátozás alól;
mindenesetre nincsenek még kéznél ama tudományos tapasztalatok,
amelyeket Helmholtz később gyüjtött magának. De a „törvény“ absztrakt
jellege Helmholtznál sokáig megmaradt; 1881-ben így nyilatkozik: „Az
anyagból felszabadult erő olyan törvény volna, amelynek érvényesülési
feltételei hiányzanak.“ Az energetikában egy „erő“, azaz energia
hatékonyságának feltételét egy másfajta energia fellépése adja meg, hogy
átalakulás történhessék.
Még nehány szóval meg kell emlékeznünk a Mayer és Helmholtz elsőbbségi
kérdéseiről is. Nem volna rá szükség, ha később bizonyos berlini körök
ismételve nem Helmholtzot kiáltották volna ki az erő megmaradási
törvényének felfedezőjéül. Maga Helmholtz soha sem csatlakozott ehhez a
mozgalomhoz, de talán nem is nyilatkozott ellene elég határozottan.
Miután Mayer első értekezése 1842-ben Joule-é 1843-ban, Mayer részletes
dolgozata pedig 1845-ben jelent meg, mig Helmholtz a maga tanulmányát
csak 1847 nyarán terjesztette a fizikai társulat elé, Helmholtz később
maga is kijelentette, hogy elsőbbségről az ő javára szó egyáltalában nem
lehet. E dolgozatát lényegileg a meglevők összefoglalásának tekintette,
de mindenesetre kiemelendő, hogy ez az összefoglalás jórészt eredeti és
messze perspektiváju volt. Helmholtz tényleg a tudomány későbbi
fejlődésére jelentékeny befolyást biztositott magának; elsőül határozta
meg az alaptörvény akkor áttekinthető alkalmazásainak egész területét,
mig a többi kutató egyes kisebb körök feldolgozásával elégedett meg.
Később is, mikor Joule és néhány hevesvérü földije Mayer jogait
megtámadta, Helmholtz az ő pártjára állott, ugy hogy e tekintetben
szemrehányás nem érheti. Ellenben épp a kritikus időkben való eljárása
nem volt kifogástalan. Mint az akkor alapitott fizikai társulat tagja
ugyanis Helmholtz vállalta a jelentéstételt az ő munkakörébe eső
kérdésekről. Az 1850-ben kiadott 1847-iki évi jelentésében a következő
irások összeállitása látható: Mayer, Az organikus mozgás és
anyagváltozásról 1845.; Donders, Az anyagváltozás, mint a növényi és
állati meleg forrása 1847.; Helmholtz, Az izmok tevékenységénél való
melegfejlődésről 1847/48.; Helmholtz, Az erő megmaradásáról 1847.
Helmholtz jelentése a következő szavakkal kezdődik: „Mayer és Donders
iratait csak a rend kedvéért sorolom fel. Ismert tények összeállitását
tartalmazzák, lényegükben az előadó 1845-iki jelentésének szempontjai
szerint.“ Ezután igen részletesen számol be saját két munkájáról.
Az 1845. évi jelentés azonban 1847-ben lett kiadva, ugy hogy Mayer
értekezésének, amely már 1845-ben készen állt, a jelentéssel szemben
elsőbbsége volt. Ha tekintetbe veszszük, hogy ez a tanulmány nemcsak a
hő mechanikai egyenértékének részletes bizonyitását, hanem fizikai és
fiziológiai alkalmazását is tartalmazza, a jelentésben foglalt előadói
megjegyzést egyenesen félrevezetőnek kell tekintenünk. Nincs semmi okunk
kétségbevonni Helmholtz erősködését, hogy az egyenérték gondolatára
önállóan jött rá, de a fiatal tudósok természetszerü türelmetlensége
folytán előadói hivatását, a tudomány és az igazság mértéke szerint,
sulyosan megsértette. Ha Mayer könyvét felsorolja és ismerteti,
feltételezhető, hogy olvasta is, ha pedig olvasta, akkor nem lett volna
szabad róla olyan lekicsinylő módon irnia, amint tette. Helmholtz
kifogásolhatta azt az utat, amelyen Mayer a maga eredményeihez jutott,
de el kellett volna ismernie, hogy mégis uj eredményeket talált.
Hogy e megjegyzéseink nem indokolatlanul és tulzottan szigoruak, ama
következményekből látható, amelyeket az Évkönyv maga után vont.
Mindenekelőtt a fizikai társaság tagjai, továbbá a Jelentések egész
olvasóközönsége Mayer munkájának megismerésétől jóformán elzáródtak.
Clausius, a társaság tagja, még 1862-ben azt irta Tyndallnak, aki Mayer
irásainak beküldésére kérte fel, hogy nézete szerint ugyan semmi
fontosat sem fog bennük találni, de azért megkisérli beszerzésüket:
„Mikor azonban – irja Claudius – a heilbronni könyvkereskedőtől a
könyveket megkaptam s Tyndallnak való elküldésük előtt átolvastam,
beláttam tévedésemet és el kellett ismernem, hogy Mayer mechanikai
feltevéseinek hiányosságát (amelyek, tekintve, hogy gyakorló orvos
létére először ir erről a tárgyról, könnyen érthetők) további beható
tanulmányozás után kiküszöbölte, nézeteit világosan és határozottan adta
elő és olyan szellemi látókört árult el, amelyet még akkor is csodálnunk
kell, ha nem is értünk vele mindenben egyet. Mikor tehát Tyndallnak az
irásokat elküldöttem, előbbi nyilatkozatomat is visszavontam és
tanulmányainak fontosabb részeit levelemben külön kiemeltem.“
Clausius tehát, aki Mayerrel azonos téren dolgozott, az 1850-iki
jelentés folytán Mayer munkáiba bele sem pillantott és csak egy harmadik
helyről jött felkérésre vette őket elő; megállapithatjuk ennélfogva,
hogy Helmholtz igazságtalan eljárása czélhoz vezetett és igy az ügynek
kárára volt.
Miután itt nagy emberek pszichikai tulajdonságait tesszük tudományos
vizsgálat tárgyává, kénytelen vagyok már eleve viszautasitani minden
esetleges szemrehányást, illetve nem fogok azzal törődni, ha szándékos
befeketitésükkel vádolnának. Ez alkalommal azonban nem szeretném emlités
nélkül hagyni, hogy milyen rettenetes felelősséget kell a jövendővel
szemben mindenkinek vállalnia, aki a tudományok szent templomában akar
működni. Itt, ahol az emberiség maradandó érdekeiről van szó, a
történelem itélete előtt az alacsony eszközökkel elért napisiker
elenyészik és aki nem tiszta kézzel és tiszta szivvel lát a munkához,
kénytelen előbb-utóbb a következményeket viselni. Különös elégtételül
szolgál már itt kiemelnem, hogy Helmholtz későbbi egész müködésében nem
adott alkalmat hasonló megrovásra. Elmondhatjuk, hogy amint az ember nem
lehet mindig legkiválóbb képességének ura, nem lehet mindig legfőbb
erkölcsi érzelmének ura sem. Sokszor az ilyen gyenge pillanatok elmulnak
anélkül, hogy tartós nyomokat hagynának maguk után; néha a visszahatás
csak akkor áll be, ha már olyan valami történt, ami többé helyre nem
hozható. Egy ilyen sulyosabb esetre voltunk kénytelenek ezuttal
rámutatni.
Hogy tényleg csak egy muló gyengeségi rohamról volt szó, abból a
körülményből is kitünik, hogy Helmholtz már egy 1854-ben tartott és nagy
tetszéssel fogadott, hires előadásában (a természeti erők
kölcsönhatásáról), Mayer érdemét és elsőbbségét világosan elismerte és
kiemelte. „Az általános természeti törvényt, amiről itt szó volt,
elsőnek Mayer, egy német orvos, Heilbronnban, 1842-ben mondotta ki és
értelmezte helyesen.“
A meglehetősen fagyos tartózkodást, amely Helmholtz elméleti
tanulmányának kijutott, nem tette jóvá egyik felsőbb katonai hatóságának
meleg elismerése, „ama fontos gyakorlati jelentőségért, amelyet
tanulmányaiba befektetni tudott;“ – az illető kitünőség bizonyára a
katonák izomerejére vagy egyéb más fiziologiai dologra gondolt. Arra az
általános ösztönszerü idegenkedésre bukkanunk itt is, amelyet idősebb
emberek, akik becsületes tudományos munkát végeztek, nagyszabásu fogalmi
átalakitásokkal szemben tanusitanak, különösen ha fiatal emberek
követelik a már gyökeret vert alapgondolatok megváltoztatását, már pedig
Helmholtz mindössze huszonnyolcz éves volt. A pszichologiai körülmények,
amelyek e rendszeresen előforduló visszahatáshoz vezetnek, kézen fekvők:
később még visszatérünk reájuk. Épp ilyen rendszeres jelenség, hogy
fiatal tehetséges emberek, a leendő kutatók, uj gondolatokat könnyen és
lelkesedéssel karolnak fel. Náluk a megszokott gondolkozás még nem vált
annyira csökönyössé, hogy megváltoztatásuk mindjárt kedvetlenséget
idézne elő és a nagy távlatok, amelyeket alapvető uj nézletek
felszabaditanak, a meglevő energia-feleslegeknek éppen a várva-várt
kimeritő tevékenységet biztositják.
Szükebb környezetében is kellemetlen ellentállásra akadt; atyja, aki
filozófiailag magasan fölötte hitte magát, nagyon elitélte fiának
„materialisztikus“ irányzatát és követelte tőle, hogy a „magasabb“
természeti erőket tiszteletben tartsa. Helmholtz nem segithetett máskép
magán, mint hogy terveiről egyáltalán nem közölt atyjával semmit.
Liebig elvét: az elmélet alkoholját kisérleti czukorral megizesiteni,
Helmholtz öntudatlanul követte. Az izomműködésnél való hőfejlődésre
vonatkozó munkálatait 1847-ben egyesitette; könyvét a methodika
mesterművének mondották és Müller is a legmelegebb elismeréssel fogadta.
Épp ekkor üresedett meg a művészeti akadémiának anatomiai tanszéke és
miután Du Bois nem pályázott reá (vagyona segitségével kizárólag
tanulmányainak élhetett), Helmholtz a siker reményében tarthatott
igényt, különösen Müller támogatása mellett: „Ilyen körülmények közt
minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy Helmholtznak tudományos
függetlenségét biztosithassam; mindig az volt a czélom, hogy ilyen
kiváló fiatal embereket előre segitsek.“
Az anatomiai intézetnél is, amelyet Müller igazgatott, felszabadulhatott
egy katedra Helmholtz részére és a katonai hatóság a tudományos
érdekekre való tekintettel, Helmholtz további gyakorlati szolgálatairól
le is mondott. Aránylag fiatalon czélhoz ért: _külső_ feladata is
kizárólag tudományos munkásságra szoritkozott. Ennek ellenére, éppen
Helmholtz természetéhez mérten, nem következtek tömeges felfedezések,
sőt látszólag szünet állt be, amelyet lelkiismeretességével
magyarázhatunk: előbb uj kötelezettségeinek akart eleget tenni és csak
azután jött a szabad buvárkodás. Mielőtt azonban még egyáltalán
berendezkedhetett volna, megint Brücke utódjául, königsbergi rendkivüli
tanárrá nevezték ki. Du Bois és Ludwig jöhetett csak rajta kivül
számitásba; utóbbi „demokrata“ volta miatt elesett, Du Bois pedig nem
akarta Berlint elhagyni, inkább a művészeti akadémia felolvasásait
vállalta el.
Az akadémiába való bevonulása óta Helmholtz sorsa kedvezően és
kényelmesen fejlődik. Atyját már a königsbergi rendkivüli tanárság is (a
nyolczszáz tallér honoráriummal) annyira meghatotta, hogy szülői
lelkiismeretét veszélyen kivül látta és minden további ellenállással
felhagyott; most már azután tartózkodás nélkül élvezte atyai
boldogságát. A hosszu vőlegénységnek is végeszakadt: „a biztos állás“
révén 1849 augusztusában megesküdtek és mihamar a férfi állandó
tartózkodási helyére költöztek át.
Helmholtz nagyon elégedett, bár beszerzési alapul mindössze 100 tallér
áll évenkint rendelkezésre, ami azonban még mindig kedvezőbb, mint a
berlini állapot. Izom-vizsgálódásaihoz nemsokára hozzá is látott s
felfedezte a latens időtartamot, vagyis azt a körülményt, hogy az izom
nem közvetlenül az izgatás után kezd összehuzódni, hanem csak bizonyos
idő mulva. E megfigyeléseit még nem találta elég érettnek, hogy
nyilvánosság elé vigye; a klasszikus tudós jellegzetes
lelkiismeretességét látjuk és fogjuk még sokszor látni: eredményeit
mindenféle elképzelhető támadás ellen teljesen védeni akarja s ezért
készül el oly nehezen. A tanitványokkal nem megy valami fényesen a
dolog: „hét hallgató iratkozott be hozzám és az időjárás szerint három
vagy öt van jelen.“
Még az év vége felé sikerült egy olyan felfedezéshez jutnia, amely nevét
széles körökben ismertté tette: az inger az idegekben véges, sőt igen
mérsékelt gyorsasággal terjed tovább. Az exakt fizikusok a módszer
helyességét vonták kétségbe, a természetfilozófusok pedig tiltakoztak
ama feltevés ellen, hogy egy „szellemi történés“ egyáltalán időt
igényelne. A potsdami öreg urnak sem akar ez a dolog a fejébe menni;
Helmholtz azonban felfedezésének alapvető jelentőségéről annyira meg
volt győződve, hogy szokása ellenére a berlini és párisi akadémiához
ideiglenes közléseket juttat az elsőség biztositása czéljából. Du Bois
barátja volt ebben segitségére, aki azonban a vázlatot olyan rövidnek és
nehézkesnek találta, hogy könnyebb érhetőség czéljából kibővitette és
átdolgozta. Az agg Humboldt is, (aki régen érdeklődött iránta) hasonló
szivességet tett neki a franczia akadémiánál.
A nagyfoku erőfeszités nem maradt káros visszahatás nélkül, bár
Helmholtz még nem is volt harminc éves; a keleti tenger mellett azonban
valahogy rendbejött. Megtudjuk ebből az alkalomból, hogy Kirchhoffal is
összebarátkozott, akivel később Heidelbergben élete javarészét együtt
töltötte.
Nemsokára megint feltalált valamit, aminek gyakorlati fontossága a
tudományos- és kormánykörök készséges, gyors jóakaratát biztositotta. A
szemtükörről van szó, amelyről maga Helmholtz igy ir: „Königsbergben
általános pathológiát és fiziológiát adtam elő. Az egyetemi tanárnak
szigoru menetrendje van: minden évben az egész tudományágat el kell
intéznie, még pedig ugy, hogy tehetséges tanitványait, a jövő nemzedék
nagyjait is meggyőzze és kielégitse; ennek a kötelezettségnek két
értékes eredményt köszönhetek. Felolvasásom előkészületei közben ugyanis
előbb a szemtükör problémája, majd az inger idegbeli továbbterjedésének
mérése világosodott meg előttem. A szemtükör mindenesetre összes
tudományos szolgáltatásaim közt a legnépszerübb, de a szerencsének
sokkal jelentékenyebb része van benne, mint magamnak. A szemlencse
elméletéről kellett előadnom tanitványaimnak, amely Brückétől származik,
aki hajszálon mult, hogy a szemtükört fel nem találta. Mindössze azt a
kérdést nem vetette fel, hogy a szemből visszaverődő sugarak milyen
optikai képhez tartoznak. Erre a kérdésre nem volt szüksége; ha feltette
volna, épp ugy megtudta volna válaszolni, mint jómagam. A kérdést
ide-oda forgattam, hogy hallgatóim számára leegyszerüsithessem, amikor
hirtelen a szemtükör eszméje felötlött bennem. A szemorvosok bizonytalan
gyakorlatát és az u. n. fekete hályogot orvosi értekezésekből ismertem
és mindjárt hozzáláttam, hogy ezt az eszközt szemüveglencsékből és
fedőüvegekből mikroszkópikus tárgyak számára megszerkeszszem. Ha a
sikerről elméletileg eleve meggyőződve nem lettem volna, sohasem birtam
volna ki türelemmel. Már nyolcz nap mulva azonban abban a szerencsés
helyzetben voltam, hogy elsőnek láthattam tisztán magam előtt eleven
emberi kötőhártyát.