ellentmondások, nemcsak a folyton közeledő egykoruság fejleszti folyton
erősebbé őket, hanem az asszony aggódása gyermekei sorsa fölött, a
kiknek jövőjét az apa rendkivülisége és a polgári társadalommal való
szembekerülése veszélylyel fenyegeti. A nő ellenszegülése azután passziv
vagy aktiv, vérmérséklete szerint. Ösztönszerü, örök asszonyi motivumok
kerülnek felszinre és a tudományosan gondolkodó férfinak nem szabad
erkölcsi szemrehányásokra alkalmat keresnie, a mikor müködni látja ezt
az ellenállhatatlan hajlamot, a melynek megmaradásától a nép és
végeredményben az emberiség fentartása függ. Az ilyen házasságbeli
viszályok azokhoz az akadályokhoz tartoznak, a melyeket minden szellemi
vezérférfiunak le kell küzdenie. Mayer esete mutatja, milyen ártalmas és
veszélyes szerepet játszanak a férfi-vénasszonyok is, az eredeti
tehetség ösztönös ellenségei, még akkor is, mikor a haladás eszméje
saját személyes körülményeiket a legtávolabbról sem zavarja. Mayer
politikailag és vallásilag konzervativ volt, a mi azonban nem
akadályozta meg környezetét abban, hogy kegyetlen haraggal forduljanak
ellene, amikor uj felfedezésekre vetemedett, a melyeknek lényegéről
persze senkinek se volt közülök sejtelme.
Még csak az a kérdés: hogyan lehet kikerülni vagy enyhiteni azokat az
ellentéteket, a melyek a felfedező családjában az ő belső hivatottsága
és az anyai s hitvesi ösztönök közt szükségszerüen kipattannak? A
választ csak ismételhetjük: ha a tudósnak elég szerencséje van, hogy
olyan asszonyhoz jusson, a ki urának nehéz küzdelmeit a napi gondok
távoltartásával és jókedélyének áldásos hatásával enyhiti meg, akkor a
nő már legjava feladatát teljesitette vele és az emberiséggel szemben s
férje számára az elérhető legnagyobb boldogságot szerzi meg.
Ha megkiséreljük, hogy Mayer esetének biologiai eredményeit levonjuk:
egy olyan férfi tragikus sorsával találkozunk, a ki a szellemi
feszültség sulya alatt roppant össze. Az a hirtelenség, a melylyel
vezető gondolata feltámadt benne s azután az első tapogatózásból a
helyes kiutra bukkant, a mellett bizonyit, hogy Mayer csak ritkán,
kivételes pillanatokban tudott olyan magasságra és világosságra
emelkedni, a milyet problémája megkövetelt. Jusson eszünkbe, hogy a
felfedező nem mondhatja magának, hogy: _ezt_ akarom felfedezni, hanem a
saját korának szükségletei irják elő, mit _kell_ cselekednie.
Természetesen bizonyos előfeltételekkel, főleg a teljes szellemi
szabadsággal rendelkeznie kell, hogy a tradicziókból kibontakozhasson és
a megoldandó kérdést meztelenül láthassa. Ez a szükségesség Mayer
esetében ahhoz a sajátságos megkönnyitéshez jutott, hogy az iskolai
bölcseség nem igen nyomasztotta, hiszen a hágai vizsgát is meglehetős
mérsékelt sikerrel tette le. Igy azután e kedvező körülmények: a
szellemi elkülönültség, a mely mikor egészséges volt, néhány tudományos
eszmére való koncentrálódását lehetővé tette, Mayer termékenységét néha
olyan rendkivüli mértékben fokozta, a hogy arra alapgondolata lelki
megfogamzásához tényleg szüksége is volt. Ugyanez a természetes
feszültség állt fenn 1841. őszén, döntő szellemi fordulása és küszöbön
lévő házassága előtt.
A közbüleső időszakok azonban e csucspontok alatt messze elmaradnak.
Mayer bizonyos értelemben egész életén át kisvárosi polgár volt;
Párisban legszükebb földieivel élt együtt, nagy tengeri utján teljesen
izolálódott és legizgalmasabb belső válságai alatt sem jutott tovább
Tübingennél és Heidelbergnél. Mialatt Davy a nagyváros lüktető
mozgalmasságában keresi kijegeczesedő gondolatvilágának külső keretét,
Mayer szükös kis csigaházba bujik, amely őt és munkáját felemészti. Ez a
hajlandóság különben Mayer lassu szellemi kibontakozásának szükségszerü
következménye volt; minden uj és váratlan jelenséggel szemben
bizonytalanul állott, tehát a nagyszabásu városi élettel sem tudott
megbarátkozni. Ugyanez okból nem szerezhetett magának és gondolatainak
rajongó személyi hiveket és tanitványokat, a kik vele együtt
terjesztették és fejlesztették volna szellemi kincsét. A rá váró feladat
kimerithetetlenségében Mayer nem kételkedett s tudta azt is, hogy
egymagában nagyon keveset végezhet belőle. Nem volt azonban oly
szerencsés természetü, hogy rokonlelkeket a maga igazáért
fellelkesíthessen. Még Baurt sem tudta meggyőzni felfedezésének igazi
jelentőségéről, pedig Baur melléje állt, segitett neki és gyarapitotta
mathematikai ismereteit. A klasszikus tipust jellemzi ez az adat is: a
személyi hatást az irás készsége pótolja. Mayer örökölt jellembeli
fogyatékosságánál fogva nem tudott magának bármi áron is olyan helyzetet
teremteni, hogy sulyos és nagyszerü hivatottságát szakszerüen
realizálhatta volna. Ezt a tényt megfigyeljük és megállapitjuk, de
kárhoztatni érte senkit nem szabad, bár innen ered, hogy a
tizenkilenczedik század legnagyobb felfedezése szerzője személyének csak
egy szerencsétlen életet jelentett.
Helmholtz.
Helmholtz Hermann atyja, Helmholtz Ágost teológus, gyenge testalkata
daczára, 1813-ban a felszabaditó hadseregbe lépett és a hadjáratban
önkéntesi minőségben vett részt; a drezdai csata alkalmával alhadnagygyá
lett. Hazaérkezte után belátta, hogy papi tanulmányait – komoly
lelkiismeretbeli ellentmondások nélkül – nem folytathatja; ennélfogva a
filológiára, mint uj kenyérkereseti pályára csapott át és néhány évi
házi tanitóskodás után a potsdami gimnáziumnak tanára lett; főleg
latint, de más tantárgyakat is tanitott. Egyszer, mikor német óra alatt
tanitványaival a felszabaditó hadjárat hangulatairól és saját
élményeiről merészkedett beszélgetni, felettes hatósága szigoruan
megdorgálta és figyelmeztette, hogy ismétlődés esetén egyszerüen
elbocsájtják. Költői természetü volt s e hajlandósága különösen a
divatozó görögimádásban nyilvánult; sok nyelvet tanult, köztük az
arabsot is, festészettel és zenével is foglalkozott. Neje Penn Karolin,
egy katonatisztnek művelt leánya és Penn William, a hires quäker
leszármazottja volt; külsejére igen egyszerü, de élénk szellemü és
feltünően világos itélőképességü nő. Szegényes háztartásukat, melynek
gondjait idővel két leány és egy fiu szaporitotta, pompásan vezette s
családja iránt tele volt gyöngédséggel és rajongással.
Hermann fia 1821. augusztus 31-én született. Gyenge és csunya gyerek
volt (egy kicsit vizfejü), de anyja következetesen csodagyermeknek
tartotta.
Gyermekkorában annyit betegeskedett, hogy majdnem mindig a szobához és
gyakran ágyhoz volt kötve; csendes fiunak mondják: állandóan
képes-könyvekkel és épitőkövekkel foglalkozott. Az utóbbiakból annyi
empirikus geométriát sajátitott el, hogy később az iskolában az
alapelvek körül már teljes tájékozottsága volt. Rendszeres testápolás,
torna és turisztika révén, amikre apja sokat adott, egészsége is
megjavult, ugy hogy kilencz éves korában beléphetett a potsdami
gimnáziumba, amelyet rendkivül gyorsan végzett el. Hogy mi iránt
érdeklődött leginkább, arra a hetvenedik születésnapján rendezett
ünnepélyen igen figyelemreméltó beszédében tekintett vissza.
Legczélszerübb lesz, ha a vonatkozó részeket szószerint közlöm:
„Hét éves koromig gyenge fiu voltam, a szobához, sőt igen gyakran az
ágyhoz kötve, pedig alig birtam a szórakozás és a munka vágyával.
Szüleim sokat foglalkoztak velem; képeskönyvek és főleg épitő kövek közt
éltem mellettük. Korán kezdtem olvasgatni s igy természetesen uj
élvezeteket ismertem meg. Szellemi képességeim fogyatékossága viszont
abban nyilvánult, hogy rossz emlékezőtehetségem volt egymással szorosan
össze nem függő tárgyak tekintetében. Jól emlékszem, hogy a jobboldalt a
baltól alig tudtam megkülömböztetni, később az iskolában nehezebbül
esett a magánhangzókat, a rendhagyóigéket, a sajátságos
mondatfordulatokat elsajátitanom, mint a többi diáknak. Különösen az
akkori történelemtanitással nem tudtam sehogysem megbarátkozni; prózai
részeket könyv nélkül mindig csak nagy szenvedések árán tanultam meg. E
fogyatékosságom természetesen folyton érezhetőbbé vált és aggkoromra
egészen leigázott.
„De ha már volt mire támaszkodnom, (bár csak például a versmértékre és a
versrimre) a könyvnélküli tanulás és a megrögzités sokkal könnyebben
ment; nagy költők verseit igen sokáig megőriztem az emlékezetemben, de
másodrendü irók közepes alkotásait alig. Azt hiszem, hogy a magyarázat a
gondolatok természetes ritmusában található, ami a jó versek
sajátossága; ebben a körülményben az esztétikai szépség lényegbeli
forrását látom.
„A felsőbb gimnáziumi osztályokban az Odyssea néhány énekét, meglehetős
sok horacziusi odát és egy csomó német verset tudtam szavalni. Abban a
helyzetben voltam tehát, mint irástudatlan őseink, akik törvényeiket és
történelmüket versekbe foglalták, hogy emlékezetükben megmaradjon. Ami
könnyen esik, szivesen teszszük meg; én is előbb a költészetet imádtam.
Ezt a hajlandóságomat atyám szitotta, pedig különben kötelességtudó, de
rajongó ember volt; végtelenül szerette a költészetet, különösen a német
irodalom nagyjait. A felső gimnáziumi osztályokban a német irodalmat
adta elő és Homéroszt olvasta velünk; felváltva prózai német feladatokat
és verstani gyakorlatokat kellett csinálnunk. És ha a legtöbben közülünk
rossz költők is lettek, mégis az elképzelhető legalkalmasabb
stilusfejlesztő rendszer volt az övé.
„A legtökéletesebb emlékezetbeli segédeszköz azonban a jelenségek
törvényének ismerete, amit legelőször a geometriában tanultam meg.
Gyermekjátékaimból, az épitőkövek révén, közvetlen szemlélet utján
kipróbáltam a térbeli arányok egymáshoz való viszonyát. Minden
gondolkodás nélkül tudtam, hogy szabályos alaku testeket miképpen
lehetne egymásra rakni és miképpen illenének össze, ha igy vagy amugy
forditanám őket. Midőn geometriát kezdtem tanulni, tanáraim nagy
meglepetésére, minden ténymegállapitással, amellyel itt kellett volna
megismerkednem, már tisztában voltam. Amennyire vissza tudok emlékezni,
ez a tulajdonságom a postdami népiskolában is feltünt, amelybe 8 éves
koromig jártam. Ellenben uj volt előttem a szigoru tudományos módszer,
amelynek segélyével azután a többi nehézségeket is legyőztem.
„A geometriának egy hiánya van: csak elvont térbeli formákkal
foglalkozik, pedig nekem a teljes valóság szerzett különös örömöket.
Mikor már nagyobb és erősebb lettem, atyámmal vagy iskolatársaimmal
sokat járkáltam Potsdam szép környékén és lelkem mélyéből megszerettem a
természetet. A fizika elemei azután – amelyekkel a gymnasiumban
találkoztam – jobban érdekeltek geometriai és algebrai tanulmányaimnál.
Bőséges és sokféle anyag kinálkozott: a természet teljes gazdagsága,
amely elméleti törvények alá sorakoztatható. Tényleg ez a megismerés
ragadott el: a látszólag idegen természetnek az emberi szellem által
való leigázása, amelyet a törvények logikai hatalmának köszönhetünk.
Mindjárt csatlakozott ehhez az a másik megismerés is, hogy a természeti
jelenségek törvényeinek tudása adja csak a természet felett való
hatalmat a kezünkbe. Ezekben a gondolatkörökben már otthonosan éreztem
magam.
„Nagy hévvel és örömmel bujtam azokat a fizikai tankönyveket, melyeket
atyám könyvtárában találtam; ósdi művek voltak, melyekben még a
flogisztónikus tudományos nyelvjárás divott és a galvanizmus még a
Volta-oszlopnál tartott. Egy ifjukori barátommal is próbáltam mindenféle
itt-ott olvasott kisérletet szerény eszközeinkkel utánozni. A savaknak
hatását anyánk vászonkészletén alaposan kitapasztaltuk, ezenkivül
azonban kevés sikerült; legjobban jártunk még optikai szerszámok
készitésével, szemüvegek és egy növénytani nagyitólencse felhasználása
mellett. Segédeszközeink korlátolt volta korai tanulmányaimban azzal az
előnynyel járt, hogy a tervezett kisérleteket mindig módositanom
kellett, mig a tényleg végrehajtható alakjára rá nem bukkantam. Meg kell
vallanom, hogy néha, mig az osztályban Cicerót vagy Vergiliust olvastak,
unalmamban az asztal alatt kiszámitottam a fénysugár sebességét és
néhány optikai tételre akadtam, amelyekről a tankönyvekben semmit sem
találtam, amelyekre azonban később a szemtükör szerkesztésénél szükségem
volt.
„Igy azután elterelődtem tanulmányaimnak arra a különös irányára,
amelyet később is megtartottam és melynek lassankint egész lelkemet
odaadtam. Az a törekvésem, hogy a valóságon a fogalom uralkodjon, vagyis
más szavakkal: a tünemények okozati összefüggésének felfedezése,
vezetett az életen át, e vágy intenziv voltának tulajdonitható, hogy egy
problémát mindaddig bonczolgattam, mig csak homályos pontokat sejtettem
benne.“
E nyilatkozatokból, melyek Helmholtz természetéhez képest nagyon
tartózkodóak, kiütközik a született természetbuvár ellenszenve a
filológiai oktatás iránt. Természetes, hogy az adott körülmények közt
(atyja hatása folytán, ki ugyanabban a gymnasiumban tanitott) a csendes
és beteges fiunak minden harczot kerülő természete, nagyobb
összeütközésre nem vezetett, sőt a szülői háznak ifjukori hatása később
Helmholtznak az iskolai és nevelési kérdésekben elfoglalt álláspontjára
is némileg befolyást gyakorolt. Ehhez járult még, hogy a klasszikus
tipus kutatói, akikhez Helmholtz tartozik, természetüknél fogva
hajlandóságot mutatnak a „klasszikus“ iróknak formai kerekdedségéhez,
ami alkalmilag bizonyos türelmetlenségben is kifejezést nyer, szintén a
filológusok szokása szerint; ilyen volt például Gauss is.
Helmholtz tehát jó bizonyitványnyal hagyta el a gimnáziumot, ez a
körülmény jövőjére vonatkozólag döntő fontosságu volt.
Végbizonyitványában nyugodt és csendes magaviseletünek mondják; az ókori
nyelvek tekintetében elért eredményeiről, sajnos, hallgatnak forrásaim:
valószinüleg nem volt teljesen kedvező. A matematikában Helmholtzot egy
Mayer nevü kitünő tanár tanitotta, aki egyszersmind a család barátja is
volt. Mayer külön bizonyitványt állitott ki részére, hogy
magántanulással már biztosan tovább haladni képes. Ebben a
tulajdonságában tényleg megtaláljuk későbbi sikereinek egyik
leglényegesebb tényezőjét.
Helmholtz természettudományokkal akart foglalkozni, miután azonban atyja
a szükséges anyagi eszközökkel nem rendelkezett, az orvostudományhoz
kellett átpártolnia. Jelentkezett a királyi katonai orvosi főiskolánál,
a Pepiniére-nél felvételre, amely növendékeit, katonai szolgálat
kötelezettsége mellett, ingyenes oktatásban részesitette. Helmholtz még
gimnáziumi tanulmányai alatt próbavizsgát tett, igen szép sikerrel, ugy,
hogy 17 éves korában, az érettségi után, már a berlini királyi Frigyes
Vilmos orvosi intézetbe került. A jövendő nagy férfiu koraérettségének
ujabb bizonyságát látjuk, amely gyermekkori betegeskedése dacára is
előreviszi.
Helmholtzot Berlinben a szkolasztikus természetfilozófiai tanitáson
kivül (maga mondja, hogy a záróvizsgán az érdaganatokról nagyszerü
előadást tartott anélkül, hogy valaha ilyen műtétet látott volna)
nagynénje, akinél vasárnaponkint ebédelt, kedélyes szigorral ismertette
meg a „jó társaság“ erkölcseivel és szokásaival s Helmholtz kellőleg
hasznositotta ezt a tudományt is. Haza irt leveleiben képekkel és
zenével, amikkel a fővárosban eléggé összekerült, éppen annyit
foglalkozik, mint életmódjának és tanulmányainak egyes részleteivel.
Anyja nehezen nélkülözi fiát és a sok lim-lomot az asztalon,
természettudománynyal való foglalatoskodásának apró bizonyságait s csak
lassankint nyugszik bele távollétébe. Pajtásai kimért és tartózkodó
modora következtében különcznek tartották s levelei tényleg bizonyos
kulturgőgöt árulnak el, ami bizonyára az atyai ház professzori
légkörének maradéka volt. „Mozart és Beethoven-szonátákat játszom,
azután sokszor uj zeneműveket is, amiket a lakótársam szerez be. Este
Goethe-t és Byron-t olvastam (K. kölcsönözte) és változatosságképpen
integrálszámitásokat is végeztem.“ A szülők tudniillik, hogy Hermanjuk a
megkezdett zongorajátékot el ne felejtse, nagy áldozatok árán zongorát
állittattak intézeti szobácskájába. A könyvek iránt való érdeklődésének
köszönhette, hogy az intézet könyvtárosa magához osztotta be s igy
szabadon válogathatott az irodalmi művek között. Egyrészt a fizikusok és
mathematikusok, másrészt Kant bilincselte le s egy jelentős személyi
befolyás is érvényesült. Mig ugyanis Mitscherlichet nagyon unalmasnak
találja, Müller, a hires fiziológus egészen elragadja a fiut; Link tanár
ellenben „tultengő szellemü, két hónap után még mindig a természettan
filozófiai bevezetésénél tart (Ah, Istenem!).“
1839. végén, 18 éves korában a filozófiai szigorlatot igen jó
eredménynyel tette le, a következő évben pedig anatómiai vizsgáját
szintén kitünően. Harmadévre azonban sulyos tifuszba esett s több
hónapon át a kórházban kellett feküdnie. Helmholtz azok közé az emberek
közé tartozott, akiknek még a véletlen is javukra válik és igy betegsége
is, amely különben sem volt veszélyes, alkalmat adott arra, hogy
időközben megtakaritott pénzén górcsővet vehessen, amelyet később
doktori értekezésénél használt fel. Teljes felgyógyulása azonban oly
lassan haladt előre, hogy még néhány hónapig a szülői házban kellett
tartózkodnia, mielőtt tanulmányait ujból megkezdhette.
Az orvosi szaktárgyasokon kivül sok másra is beiratkozott, de
mathematikai előadásra nem. A legnagyobb hatást Müller János tette reá,
aki professzorai közül kétségtelenül a legkiválóbb volt; az elsők közé
tartozott, aki szabadulni akart a természetfilozófiától s lelkes és
hatalmas akaratával fogva tartotta tanitványait, akik között sok volt a
tehetséges. Helmholtz érintkezésbe jutott Du Bois Reymond, Brücke és
Virchow-val, akikhez néha a valamivel idősebb Ludwig is csatlakozott és
átélte velük egy uj tudomány születésének különös izgalmait. Doktori
értekezésének tárgyául az idegrost eredetét választotta; azt remélte,
hogy hamar készen lesz a dologgal és 20 éves korában már doktorrá
avatják. Mikor azonban munkájával Müllerhez került (addig t. i. saját
eszközeivel dolgozott), tanára jónak és helyesnek itélte ugyan
tanulmányát, de figyelmeztette, hogy még jobban meg kellene alapoznia.
Jellemző Helmholtzra, amit 1842. augusztusában atyjának ir: „Ma voltam
értekezésemmel Müller tanárnál; nagyon barátságosan fogadott, előadatta
velem a végeredményt és a bizonyitékokat, igen érdekesnek mondotta a
dolgot, mert az idegrostoknak a magasabb rendü állatoknál eddig is
sejtett, de még be nem bizonyitott eredetét mutatja ki, mindamellett azt
ajánlotta nékem, hogy egészítsem ki vizsgálódásaimat s nyilvánvalóbb
bizonyságot adjak, mint ami három-négy esetből elérhető. Meg is nevezett
néhány állatot, amelyeknél megfelelő eredményt vár és felajánlotta nekem
saját műszereinek használatát az anatómiai múzeumban, amennyiben az
enyéim nem volnának kielégítők. Végül azt ajánlotta, hogy ha felavatásom
nem sürgős, a szünidőben dolgozzak tovább, hogy teljes és
megtámadhatatlan eredményhez juthassak. Miután semmi okosat nem tudtam
ellene felhozni és magam is jórészt az ő álláspontján voltam, le kell
mondanotok a 20 éves doktorról és a 21 évessel kell megelégednetek.
Engemet is meglepett a dolog s nem volt egészen inyemre, de, mint már
emlitettem, nem tudtam megfelelő ellenvetést tenni.“
Csak örülni lehet rajta, milyen magatartást tanusit ez a két kiváló
ember egymással szemben. Egyrészt a tapasztalt tanár, aki biztos szemmel
becsüli meg a fiatalember értékét és tudományos lelkiismeretességéhez
jelentős segitséget ad, másfelől az ifjú kezdő, aki az útmutatást rögtön
megérti és „nincs semmi észszerű ellenvetése.“ Igy történt azután, hogy
a felavatás 1842. őszén ment csak végbe.
Helmholtz értekezése az ideganatómia egyik alapvetője, mert a
gerinczteleneknél eddig ismeretlen összefüggést igazolt az idegszálak és
sejtek között.
Egyidejűleg kórházi sebészként is működött és kevés szabadidejében
együtt dolgozott Müllerrel. Első eredményét az erjedés és rothadás okai
vizsgálásánál érte el, amelyek körül a katalitikus erővel kapcsolatban
Liebig és Berzélius közt épp akkor vita támadt. A kisérlet tárgyát az a
meggondolás képezte, hogy két folyadék kölcsönös közlekedését lehetővé
tegye, de az esetleg létező organizmusok helycseréjét megakadályozza.
Czélját úgy akarta elérni, hogy a két folyadékot hólyaggal választotta
el egymástól. Miután mások kutatásai nyomán bebizonyította, hogy kifőtt
rothadó folyadékok sohasem oszlódnak ugy fel, ha forralatlan levegőtől
elzárjuk őket, megállapitotta azt is, hogy az erjedés nem hat a hólyagon
át, a rothadás azonban igen. Más szóval: ha egy sterilizált cukoroldatot
tartalmazó, hólyaggal lekötött edényt erjedő cukorba tett, úgy a
cukoroldat változatlan maradt. Ha azonban sterilizált húst ugyanúgy
rothadó húslével hozott érintkezésbe, a hús gázképződés mellett
feloszlásnak indult, de a közönséges rothadástól különböző módon, mert
semmiféle baktériumképződés nem állott be. Az eredmény tehát némileg
kétes volt és a vitáknál nem is játszott szerepet. Ma ez a kisérlet
megint érdekessé vált, mert nyilvánvalólag azt az értelmezést kivánja
meg, hogy a rothadó oldatból bizonyos mennyiségü bomlasztó enzim hatolt
át a hólyagon és okozta a feloszlást; a baktériumokat ellenben a hólyag
távol tartotta. Épp ezért tanulságos volna, ha ezeket a kisérleteket
különféle bőranyagokon kipróbálnák.
Helmholtz valamivel később Magnus laboratóriumában, aki szokott
előzékenységével magához vette, e kisérleteket megfelelőbb eszközökkel
ismételte, meg is oldotta a kérdést, de semmit sem hozott nyilvánosságra
belőle.
Viszonyai időközben kedvezőbbé váltak; a gárdahuszárokhoz helyezték át
Potsdamba, mint sebészt; Branca ezredorvosnak segédje lett és nem volt
nagyon igénybe véve. A sok szabad idő nagyon kapóra jött; rendkivüli
gondolatok foglalkoztatták, amelyek sokkal messzebbre vezettek, mint
előre láthatta volna. Az állati testek melegképződéséről volt szó,
amiről épp akkor hosszadalmas vita keletkezett. Dulong és Despretz
kisérletileg megállapitották, hogy azok az állatok, amelyek melegmérőben
lélegzettek, 10–20%-kal kevesebb meleget fejlesztettek, mint ha az
elhasznált oxigén szén elégésére szolgált volna. Habár Hess az alapelvet
már 1841-ben felállitotta és néhány példával kisérletileg
bebizonyitotta, hogy a melegfejlődés összege kémiai folyamatoknál a
közbenső fokozatokat mind felöleli, úgy, hogy a jelen esetben nem a
szénsav, hanem a tápanyagok égési melege veendő számításba, mégis a
fiziológiai zavar sokáig tartott és Helmholtz is megpróbálta tisztázni a
kérdést. E czélból vizsgálat alá vette, vajjon az izmok működésénél
kémiai egyesülés és melegfejlődés áll-e be és – igenlő eredményhez
jutott.
A kémiai folyamatok bizonyitását Helmholtz kémiai segédeszközökkel érte
el. Párhuzamos kisérleteket folytatott lehetőleg egyforma feltételek
mellett: a békának, „a tudomány ősi martirjának“, izmait egyrészt
villamos battériával addig izgatta, amig nem vonaglottak, más izmokat
pedig minden külső befolyástól menten tartott. Mikor aztán mind a két
próba-izmot, vízre és borszeszre bomlandó részeik tekintetében,
megvizsgálta, úgy találta, hogy a kimerült izmok kevesebb víz-, de annál
több szesz-kivonatot adtak, mint a pihentek; a különbség 13–30
százalékra rugott. A különbözőséget kémiailag nem lehetett jellemezni.
Bebizonyult tehát, hogy a kifárasztott izom kémiailag kétségtelenül
különbözik a pihenttől, de nem derült ki, hogy mi is változott meg. Egy
angolna és egy galamb izmainál is hasonló különbségeket talált, de nem
olyan jelentékenyeket.
„Elintézetlenül kell hagynom ez alkalommal még egy igen fontos kérdést:
vajjon az izomrost-anyag résztvesz-e ebben a szétbontásban.“ Az ifjú
szerző végül kilátásba helyezi a kivonatolt anyagok megvizsgálását is,
de erről soha semmit sem hozott nyilvánosságra.
Helmholtz-al tehát a kisérleti kémia terén is találkoztunk, ahova később
soha nem tévedt; legközelebbi munkája már állandó érdekkörében, a
fizikai élettanban mutatja be.
Arról a kérdésről volt szó, vajjon az izmok összehuzódása a
vérkeringéstől és táplálkozástól függetlenül is melegképződést
feltételez-e vagy sem? A válasz általában igenlő volt s ugy
bizonyitottak, hogy háromszoros hőelemet bocsájtottak a megvizsgálandó
békaizomba és indukciós ütések által megmerevítették. Minden alkalommal
hőemelkedést észleltek: 0.14–0.18°-ot; az idegeken az egész művelet
alatt hőváltozás nem volt tapasztalható.
A kémiai munkálatokkal szemben, amelyek exakt ábrázolásnak nem adtak
teret, rátalálunk itt arra a különös gondosságra, amely a kisérletek
fizikai feltételeinek meghatározását és fejtegetéseit jellemzi.
Legelőször nyilvánul meg tehát világosan a későbbi munkák egyéni
jellege.