története czimü könyve, amelyben Mayert messze kiemeli az energetika
többi művelői fölé, akiket különben alapos és kegyetlen birálat alá
vesz. Evvel kezdődött meg Dühring és Helmholtz küzdelme, amely előbbinek
a berlini egyetem magántanári állásáról való távozását eredményezte: a
tudomány szabadságának kétségtelen sérelmére. A tudományos párbaj
akkoriban nagy feltünést keltett s Mayer, ujságokból értesülvén lelkes
védőjének harcáról, levélileg, majd Wildbadban, félévvel halála előtt
személyesen is érintkezésbe lépett vele. Ez utóbbi alkalommal Mayer
közölte vele azokat a durvaságokat, amelyek Göppingenben és Winnentalban
„nagyzási hóbortja“ miatt el kellett türnie és Dühring egy érdekes
előadásban, majd irásban is nyilvánosságra hozta a dolgot s Mayert a
XIX. század Galileijének nevezte el. Később külön két könyvecskét adott
ki, amelyekben Mayer sorsát, mint a tudósoknak az átlag-emberek részéről
való tervszerü üldözését állitotta be. Természetes, hogy Dühring, aki
maga is sokat szenvedett egy hatalmas szükkörü érdektársaságtól, más
tudósok életét is hasonló szempontból vizsgálta. Mayer viszonyainak
elfogulatlan megitélésével s Mayernek Dühringgel közölt adatai nyomán
megállapithatjuk, hogy elsősorban kisvárosi, korlátolt környezetének a
nagyszabásu egyéniség ellen való reakcziójáról volt szó. Miután Mayer
nem tudott, vagy nem akart szellemi értékének megfelelőbb körülmények
közé kerülni – hiszen egynéhány utazásán kivül mindennek ellenére egész
életét szülővárosában töltötte – alávetette magát, legfeljebb passziv
védekezési kisérletek árán, azoknak a káros befolyásoknak, amelyek
részben családja köréből eredtek, részben pedig családja utján még
erősbödést nyertek. Jellemző, hogy Mayer nem hivta meg Dühringet
magához, pedig a közeli Wildbadban tartózkodott, hanem maga rándult át
hozzá és később megirta neki, hogy családja Dühring látogatását nem
látta volna szivesen: „Miután mindenki tudja, hogy bolond vagyok,
mindenki feljogositva érzi magát arra, hogy szellemileg gyámkodjék
fölöttem.“
Mayer korai házassága révén sem támogatást nem kapott tudományos
törekvéseihez, sem védelmet a zavaró körülmények ellen. Feltünő, hogy az
őrültekházában olyan soká maradhatott, anélkül, hogy erélyes, szinte
férfias jellemü felesége akármit is próbált volna kiszabaditása
érdekében. Dühring egyenesen arra czéloz, hogy éppen az asszony családja
kezdeményezte volna Mayer „nagyzási hóbort“-jának kigyógyitását; igy
aztán a nő passziv magatartása könnyen érthetővé válik. Hogy a Weyrauch
által összegyüjtött levelezésben erről a kérdésről nincs semmiféle adat,
annak egyszerü oka van: Mayer családja szolgáltatta az egész
levél-anyagot a tudós halála után.
Utolsó éveiről nincs sok mondani valónk. 1876-ban adta ki utolsó művét a
kiválasztódásról, amelyben olyan eseteket vizsgál meg, ahol az energia
átváltozásának vezető elve, a causa aequat effectum, nem alkalmazható.
Ezekben az esetekben, amint már Leibnitz beigazolta, arról van szó, hogy
meglevő s átváltozásra alkalmas energia-tömegek, amelyek azonban
valamilyen különös okból nem alakulhattak át, egyszerre visszanyerik
átalakuló képességüket, jelenségek, amelyeknél a munka mennyisége
semmiféle viszonyban nincs az átalakulásra kész energia mennyiségével,
kiváltódásnak nevezhetők. Mayer különösen a fiziológiai kiváltódás
számos esetére utal és egyuttal saját szenvedéséről is, kivételesen,
megemlékezik: „Mindebből, mellékesen mondva, világosan következik,
milyen természetellenes dolog, ha felelősségnélküli, hitvány emberek
testi szenvedéseknél és lelki zavaroknál, emberi létünk velejáróinál,
kényszereszközökkel és kinzó-szerszámokkal akadályozzák meg a szükséges
kiváltódást. Természetesen ez könnyü, mert kézenfekvő eljárás, annak
azonban, akinek része volt benne, rendszerint egész életére szóló
keserüséget okoz, még a legjobb esetben is. Aki már ilyen ostoba dologra
egyáltalán képes, legalább ne merészkedjék magát lelkiismeretes orvosnak
tartani!“
A megmaradási törvény felfedezésében való szerepe, amelynek vitás volta
Mayer életét annyira elkeseritette, még az utolsó éveire is árnyat
vetett. Abban a polémiában, amelyet Dühring Mayer érdekében oly
kiméletlen hevességgel irányitott, Helmholtz igazságtalan módon állást
foglalt Mayer ellen. „A gondolkodás az orvostudományban“ czimen tartott
beszédében ugyanis, a következő, nyilvánvalólag Mayerre vonatkozó
megjegyzéseket tette: „Felszines hasonlóságokat könnyü találni,
különösen, ha a társaság szórakoztatása a czél, amikor ilyen tréfás
ötleteket könnyen megszerzik a „szellemes ember“ hirét. Sok ilyenfajta
mondás közt akadhat egypár, amelyik talán félig vagy egészen is
helyesnek bizonyul; hiszen külön müvészet kellene ahhoz, hogy valaki
mindig bakot lőjjön. Ilyen szerencsés esetben azután a felfedezés
elsőbbségi jogát könnyen lehet érvényesiteni; ha pedig nem lehet, akkor
a tévedések sorozatára ráborul a feledés jótékony fátyola. Akik
ugyanennek az eljárási módnak a hivei, szivesen segédkeznek az „eredeti
eszme“ értékének biztositásánál. Igy azután tényleg háttérbe szorulnak
azok a komoly tudósok, akik nem viszik előbb piaczra a gondolataikat,
amig körülményesen meg nem vizsgálták, minden meggondolásnak eleget nem
tettek és a bizonyitékokat tökéletessé nem csiszolták. Az a divat, hogy
elsőbbségi kérdéseket a munka érett voltának figyelmen kivül hagyásával,
egyszerüen a közzététel időpontja szerint döntenek el, veszedelmesen
táplálja ezt a visszaélést.“
Mayer erre az előadásra igen találóan felelte: „Köztudomás szerint Arago
mondotta ki, hogy elsőbbségi kérdéseknél igenis csak a
nyilvánosságrahozatal ideje mérvadó. Ennek megfelelően Wöhler és Liebig
Évkönyveinek 1842-ik évi májusi füzetében közzétett kis értekezésemmel a
mechanikai hő-elméletre és a hő mechanikai aequivalensének kiszámitására
elsőbbségi jogot akartam biztositani. Lehet, hogy a kalász még nem volt
elég érett. Alig három évvel később, 1845-ben azonban Az organikus
mozgásról szóló munkámban fenti elméletet kimeritően megindokoltam és
orvos létemre alkalmaztam a fiziológiára, sőt részben a pathológiára is.
Aki viszont nem sajnálja a fáradságot és megnézegeti A hő mechanikájának
1874-ben megjelent második kiadását, be fogja látni, hogy a már 1842-ben
elvetett mag közben érett termést hozott.“
Helmholtz később ismételten szükségét látta, hogy Mayerről való
véleményét és a Fortschritte der Phisik-nél való hátrahelyeztetését jóvá
tegye. Azt a nézetét azonban mindig fenntartotta, hogy Mayer inkább
elméleti tudós, mint exakt természetbuvár. Evvel szemben csak Mayernek a
hő mechanikai aequivalenséről való megállapitásaira kell hivatkoznunk,
amelyek módszertani vonatkozásaikban is jóval magasabban állnak, mint
kora elismert természetkutatóié. Helmholtz elmélete például az energia
egyenértékü átváltoztathatóságáról azon a ma már nagyon ingatag
feltevésen alapszik, mintha a természet jelenségei mind mechanikus
központi erők következményei volnának, mig Mayer számitása a
hőaequivalensről ma is változatlanul helyes. Az egyetemes eszme
kisérleti alapja Mayernél és Helmholtznál is egy és ugyanaz: a perpetuum
mobile tapasztalati lehetetlensége, vagyis pontosabban: az energia
szükségszerü és megsemmisithetetlen volta..
Ha Mayer élettörténetét például Davy-ével, egy másik nagy kutatóéval
hasonlitjuk össze, sokkal több különbséget, mint megegyezőséget fogunk
találni, amiből a kutató-tudós két eltérő tipusára következtethetünk.
Mindenekelőtt: semmi olyan adatunk nincs, amely a gyermek Mayert
kortársai közül kiemelné. Egyetlen felötlő jellemvonása volt: váratlan
gondolatugrásai és kapcsolásai, legalább is beszélgetés közben és a
bibliai idézetek terén. Ez a körülmény bizonyos szellemi vakmerőségre
mutat; Mayernek már gyermekkorában sem volt hajlandósága ahhoz, hogy az
átlagos gondolkozást kövesse.
Mayer a gimnáziumban hátramaradt, sőt a legrosszabb tanulók egyike volt,
ami nem szokatlan jelenség a leendő nagy természetbuvárok táborában.
Hivatkozunk arra, hogy ő is, mint mindenki, aki tárgybeli összefüggések
megértésére volt hivatott, az esetleges és önkényes feltevésektől
irtózott s a tananyag üres értéktelensége egyenesen hátráltatta szellemi
fejlődését. Rá kell mutatnunk arra, hogy nem tudatos megitélésről van
szó, amelyet külső befolyások hoztak volna létre, hanem egy ösztönszerü
reakczióról az avult iskolai és házi nevelés ellen. A „klasszikus
oktatás“ talán sehol sem dühöngött annyira, mint az ő szükebb hazájában.
Tudományos elismerés nélkül való ifjusága bizonyitja, hogy Mayer a
lassan kialakuló egyéniségek közé tartozott, tehát a kutatók klasszikus
fajához. Hogy önkéntes éhezéssel ki tudott szabadulni a fogházból: konok
akaratára vall, a kiszabadulás módja azonban az akaratnak inkább passziv
jellegére. Davy a romantikus hasonló esetben, minden valószinüség
szerint még az élete árán is kitört volna onnan.
Jellemző továbbá, hogy későbbi nagy ideájára semmiféle szellemi
előkészület nem mutatkozik s ez az ür mindaddig tart, amig naplója
szerint, az eszme teljesen szokatlan érzések közt egyszerre ki nem
virágzott benne. E szokatlan belső körülmények, amelyek Mayer
tanuságtétele szerint soha annakelőtte vagy utána meg nem rohanták,
amellett szólnak, hogy akkor, huszonhatéves korában, élte át először egy
uj gondolat születésének lelki izgalmát. Ez az aránylag késői időpont is
a lassu termelési módot, vagyis a klasszikus kutató-fajtát jellemzi s
magyarázatát adja annak, mért nem voltak Mayernek _előbb_ ilyen
válságai, _később_ pedig azért nem, mert nem akadt több szellemi
gyermeke; egész élete azután már egyetlen ötletének át- és kigyurásában
telt el. Sokoldalu tudósoknál az erős belső krizis megismétlődhetik, bár
nem mindig olyan élénken, mint az első alkalommal.
Igen figyelemreméltó Mayer műveinek eredeti mivolta. Kezdetben csak egy
alaki kérdésről, az anyag és erő minőségi és mennyiségi megmaradásáról
volt szó. Ez a gondolat olyan rohamosan lett urrá rajta, hogy az öntudat
küszöbe alatt már régen lappangania kellett: egy csomó homályos képzet
egyszerre kristályodott ki, egyszerre nyert összefoglaló jelentőséget.
Éppen azáltal válik érthetővé Mayernek az uj feltevés helyességében és
termékenységében való intenziv hite, hogy ösztönszerüleg régóta keresett
vonatkozások végre tisztázódtak. A „feltevés“ szót czélzatosan
használjuk, mert még nem beszélhetünk teljes fogalmi világosságról, csak
arról a közvetett megérzésről, hogy a helyes ut nyilt meg előtte! Ennek
az utnak fokozatos meghóditására s élményei tudományos kifejtésére
azután nagyon gyöge fegyverei voltak. Alig tudunk még egy példát a
tudomány multjából, amely egy felfedezés megtörténtének különböző
állomásait ilyen szemléltetően ábrázolná. Mayer lassu reagálóképessége
volt ennek is az oka.
Egyetlen gondolatnak adta oda magát, amelyre még semmiféle formulázható
kifejezést sem tudott teriteni, különben naplójában erre is ráakadnánk.
El tudjuk képzelni: hogyan állitgatta az uj látószögbe élményeit, inkább
sejtve, mint tudva összefüggéseiket. Előkészületnek ez a módszer igen
hasznos volt a későbbi szakszerü átdolgozáshoz, amikor már a szokott
tudományos kifejezési formák egységesitő eszméjének rendelkezésére
állottak.
Mindjárt viszaérkezte után ehhez a munkához is látott. A viszonyok itt
is kedvezőtlenek: senkije sincs, akivel eredményesen megbeszélhetné a
dolgot. Régi barátjának, Baurnak, egymásután három levelet kellett
irnia, amig rövid válaszra méltatta. Felkeresett mindenkit, akitől
segitséget vagy érdeklődést remélhetett és minden kis jóakaratért vagy
megértésért végtelenül hálás. Nem volt más fizikai felkészültsége, mint
amennyit, az akkor még a mainál is jóval gyatrább orvosi kiképzéssel
kapott; könyvekkel próbálkozik s igy bukkan fel előtte folyton az mc
nagysága mint erőmérték. Nem mer kételkedni ebben a feltevésben, még
kevésbbé saját alapgondolatának helyességében, mégis össze akarja
hangolni a kettőt s itt esik azután egyik tévedésből a másikba. Az
ellentétes fogalmak meglehetős szerencsétlen kiegyenlitési kisérlete
után összefoglalja irásban a Baurral közlötteket és elküldi a czikket
Poggendorffnak.
Itt esik meg vele életének talán egyetlen szerencsés véletlene: nem
kapja vissza a kéziratot, de nem is került nyomdába. Ez utóbbi körülmény
a nyilvános kudarctól s az illetékes szakkörök jogos lenézésétől
mentette meg, az előbbi pedig ujabb formulázásra késztette.
Ebben az időben kereste fel a tübingeni és heidelbergi fizikatanárokat.
Ez összejövetelekről nincsenek közelebbi adataink; Mayer azt állitja,
hogy egyikük sem tudta őt meggyőződésétől eltántoritani. Ugyanekkorra
esik azonban Mayer gondolatmenetének kétirányu fordulója: egyfelől a
mozgás-energia, az „esési erő“ alkalmazása, holott addig csak
mozgásmennyiségekkel dolgozott s tételül a mozgásnak meleggé való
átváltozását állitotta fel; másrészt csak ettől az időtől kezdve veszi
igénybe az esési erővel együtt a gázak kiterjedésének és
összenyomhatásának jelenségeit. Kétségtelenül ez a kettős fordulópont
mentette meg Mayer ötleteit a tudomány számára. A másodikról nem kell
sokat beszélnünk, mert _csakis_ a gázok sajátos melegének számitásba
vételével lehetett a mechanikai hő egyenértékhez eljutni. Az első pontot
illetőleg azonban Mayer a suly és esési magasság eredményeinél először
bukkan rá egy _munkamennyiségre_, amely a melegével hasonlitható össze,
mert ugyanolyan kiterjedésü. Ennek az uj szempontnak a feltevése folytán
kellett a _kinetikai energiát_ ½ mc2 (vagy szerinte mc2) az eddig
vallott mc helyébe ültetnie, mint az átalakulás megfelelő produktumát;
evvel azután a kérdés egyszerre tisztázódott is.
Ezt a helyzetet mutatja be 1842-ben irt értekezése, amelyből az mc2
mellől hiányzó ½ alkotórészen s azon a meggondolatlan állitáson kivül,
hogy jeget semmiféle nyomással sem lehet megolvasztani, már nincs semmi
kivetni való. Láttuk tehát, hogyan nyert határozott alakot Mayer
alapgondolata, amely eredetileg bizonyos mértékig testetlenül, azaz
közérthetőségü kifejezési mód nélkül lappangott benne. Lassu
reagáló-képességénél fogva szélesen és hosszan nyulnak el azok a
gondolat-lépcsők, amelyeket gyorsröptü szellemek a legrövidebb idő alatt
futnak át. Schiller mondja, hogy a költő munkája valamilyen zenei
hangulattal vezetődik be, vagyis az elkészülendő alkotás teljes művészi
hatásának előre való megérzésével; a tudós is megsejti jóelőre a későbbi
eredményt, mielőtt még megtalálta volna hozzá a helyes utat. Gauss, aki
szintén klasszikus kutató volt, mondotta munkája közben: „Már régen
tudom, hová jutok, csak azt nem tudom, hogyan?“ Meg volt tehát nála is a
gondolat első születésének és tudományos elméleti megtestesülésének nagy
időbeli különbsége.
Mayer a teremtő lelki munkásság teréről az alkotáséra lépett át. Nagyon
jól tudta, hogy feltevése a fizika, kémia és fiziológia jelenségeire
egyaránt áll, de eleve lemondott arról, hogy mindenütt keresztül is
vezesse. Ehelyett két különálló fejezetet szemelt ki magának: a
fiziológiát, amelyben orvosi hivatásánál fogva otthonosabb volt és a
csillagrendszer fizikáját, amelyet régóta figyelemmel kisért. A fizika
területén Liebig értékes tanulmányai voltak segitségére, a másik
feladatnál egészen a maga erejére maradt. Liebig elmulasztotta ugyan a
legvégső kérdések határozott felállitását és megoldását, mégis annyira
előkészitette az egész gondolatsort, hogy csak az egyenérték törvénye
kellett a kérdés teljes megoldásához. Az asztrofizikában azonban épp
ugy, mint a mechanikában Galilei erő-meghatározásával kellett
megküzdenie, miután Newton nehézkedési mechanikája is ezen az elven
épült fel; előbb ki kellett tehát fejlesztenie a kinetikai energia
általános értéküségének formuláját, hogy annak a maximális sebességnek
fogalmához juthasson, amelylyel egy világtest a földre vagy a napra
érhet. Ez volt az egyetlen számbavehető mód, hogy megoldhassa a maga
elméletét, amely szerint kozmikus tömegek táplálják a nap hőforrásait.
Az első és második nagyobbszabásu értekezés megirásához három-három évre
volt szüksége. Még ha orvosi elfoglaltságát és megházasodását figyelembe
veszszük, akkor is hosszunak kell ezt az időt tartanunk, legalább a
„romantikus“ lángész termékenységéhez viszonyitva. Elvitázhatatlan, hogy
egy kezdő orvosnak elegendő alkalma lehet másnemü tudományos kutatáshoz,
apósa egy levélbeli megjegyzéséből, Mayer praxisának örvendetes
fejlődését illetőleg, szintén arra következtethetünk, hogy addig nem
igen volt gyógyitani valója. A korai házasság pedig csak fokozni szokta
a munkaképesség mértékét, nem pedig csökkenteni. Mayer munkatermelési
módja tehát szervezeti sajátosságából következett s éppen ezért tartozik
a klasszikus kutatók társaságába.
Csodálkoznunk kell kitartása fölött, amelylyel tévedéseken és
balsikereken át czélja felé igyekszik. Newton folytonos odaadó
gondolkodással bukkant rá alapelveire, Mayer is hasonló fajtáju volt.
Apró lépésekkel, lassan-lassan haladt előre, egyiket a másik után tolta,
amig a sokféle lehetőség közt a biztos utra akadt. Első müvét több
barátjával átolvastatta és ismételten átdolgozta, amig végleges formában
a nyomdába küldte.
Még több csodálatot érdemel a kedvezőtlen külső viszonyok sikeres
lebirása. Szülővárosa aszerint itélte meg őt egész életében, hogy
latinból nagyon rossz osztályzatokat kapott; sehol a világon nem volt az
érettséginek olyan döntő szerepe, mint éppen a sváb földön. Az illetékes
tényezők mindig jelentéktelen embernek tartották és állitólagos
tudományos felfedezéseit nevetségeseknek, sőt kárhoztatandóknak
minősitették. Azok, akikkel levelezésben állott, később bocsánatot
kértek tőle, hogy otromba tévedésnek látták azt, amit egyszerüen nem
értettek meg. Bátyján, a családi gyógyszertár tulajdonosán és Griesinger
medikuson kivül, akit a felfedezés fiziológiai jelentősége bilincselt
le, szükebb környezetéből senki sem állott melléje, mások pedig még
kevésbbé. Feleségének sem nagyon tetszett az ő különös foglalatossága,
amely csak nyomdai költségeket okozott, az orvosi gyakorlatot azonban
nem mozditotta elő.
A megerőltető, örökös akadályok közt végzett egyoldalu munkát a
szükségszerü szellemi kimerülés követte, amely először az ablakon át
való szerencsétlen kiugrásban jelentkezett. Könnyen elképzelhetjük, hogy
az a durva igazságtalanság, amely érte, azon az álmatlan éjszakán
szakadatlanul mardosta lelkét, minden kivezető ut reménysége nélkül,
amig utolsó erői is felmondták a szolgálatot és a katasztrofális
kisérlet megváltásnak tetszhetett előtte. Még mint lábbadozó beteg,
közvetlen környezetének nyomasztó hatásától wildbadi üdülése alatt
felszabadulva, mindenekelőtt tudományos elégtételt akart magának
szerezni. A klasszikus kutatótipusnak egyik feltétlen ismérve éppen a
köztudat előtt való tisztázódás belső szüksége, mig a romantikus
rendszerint nem is törődik vele. Viszont a klasszikus kutató végtelen
gondossággal dolgozza ki munkájának minden apró összetevőjét s ezért fáj
a felületesség és komolytalanság vádja olyan rettenetesen.
Védekezését valóban a szive vérével, végső erőfeszitéssel irta, habár a
stilusból és a belső tartalomból nem tetszik ki, sőt szinte
természetfölötti derü és megtisztultság árad belőle. Ama fékező-erők,
amelyek a szervezet érdekében az utolsó energia-készletek kimeritését
rendszerint megakadályozzák, betegsége és izgalmas leki feszültsége
folytán hatálytalanok lettek; egész magát belevitte ebbe a munkába s
azután össze is roskadt egészen.
Agyhártyagyuladása jelenti első stáczióját Mayer e szomoru életszakának.
Azután az őrültek házában való durva bánásmód következett, amely őt,
mint orvost, a laikusnál sokkal intenzivebben felizgathatta. Hogy nem
ment tönkre belé, talán csak rendkivüli kitartásának köszönheti, melynek
már régebben elegendő bizonyságát adta.
Viszont nem lehet csadálkoznunk afölött, hogy ilyen körülmények közt
további produktivitása megtört. Kérdés, vajjon ez az eredmény az
embertelen kezelés nélkül, a puszta kimerülés következtében is beállott
volna-e? Davyt például a legkedvezőbb külső viszonyok ellenére is a
felfedezései előtt járó erős izgalmak ugyanigy kimeritették. Mayernek
azonban a sok egyéb hátrányon kivül nemcsak eszméjének teremtő
munkájával, hanem a tudományos felszerelés elemi ismereteivel is meg
kellett birkóznia.
Vallási rajongása is kimerült agyának fellázadása volt az absztrakt
gondolkodás tultengése ellen, s a szemináriumból való ifjukori emlékei
táplálták. Mikor felgyógyult – éppen ellenkező hangulat vett erőt rajta,
de ujabb tudományos munkához majdnem tiz évig nem volt szellemi
befogadóképessége. Dühring szerint Mayer szellemi tehetetlenségét ugy
indokolja, hogy holt embernek nyilvánitották, tehát eszerint is
viselkedett. Kétségtelen, hogy Mayer hitte, amit mondott: kétségtelen
viszont az is, hogy ez a magyarázat csak takaróul szolgált, amelynél
jobb éppen nem akadt. Ha a tudományos munka szükséglete élt volna benne,
mint minden más alkotó-elmében, akkor semmi sem tarthatta volna vissza
tőle. Nem törődött semmivel és energiájának megmaradt foszlányait
szenvedélyes kitörésekben pazarolta el; nem volt elég erős ahhoz, hogy
magamagán uralkodjék. Állapota azután lassan-lassan mégis javult és ujra
érdeklődni kezdett a tudományos kérdések iránt. Sőt azt mondhatnók, hogy
e késő éveinek eredményeit igazi nagy munkakorszakával maga is
egybevethetőnek tartotta; hiszen még kevéssel halála előtt is a
kiváltódásról szóló értekezésének részletesebb feldolgozását és a
Bressa-pályázatra való benyujtását tervezgette. Ez az álom persze már
nem valósulhatott meg.
Összefoglaló megállapitásunk szerint tehát Mayer egész maradék
energiájával fizetett alapvető munkájáért és termelési képességének
ujból való megszerzése, amely kedvezőbb körülmények közt talán még
sikerülhetett volna, szükeszü környezetének bánásmódja és a közvetve
előidézett brutalitások folytán lehetetlenné vált.
Meg kell emlékeznünk néhány szóval Mayer házasságáról is. Dühring
személyes tapasztalatai nyomán Mayer sorsára kedvezőtlen hatásunak
mondja; az asszony volt az előőrs a kisvárosi filisztereknek a kiváló
szellem ellen való ösztönszerü harczában. Davynál is a feleség volt a
nyárspolgári nézetek kicsinyes képviselője és számos más vezető
egyéniségnél is tapasztalhatjuk, hogy szerencsétlenül nősültek vagy
egyáltalán nem házasodtak meg. E feltünő jelenség okaira rá kell mutatni
s miután itt nem vádaskodásról, hanem fogalmakról van szó, talán
helyénvaló lesz, ha a fontosabb szempontokat felállitom, hogy e sajátos
viszonylatok meghatározóira ráismerhessünk.
Az embernek minden más élőlénynyel szemben nemcsak a fajfenntartás,
hanem a haladás képessége is megadatott, tehát életének kettős feladata
van: a fenntartásé és a javitásé, amely utóbbi az elsővel némely
vonatkozásban összeütközik. Ha a meglevőt fejleszteni akarjuk,
fenntartás helyett rombolnunk kell; a két biológiai törekvés
kiegyenlitése csak összeütközés árán mehet végbe, főleg amaz időhatár
tekintetében, amelyen belül a javitó változtatásoknak meg kell
történniök. A kétfajta tendencia már most a két nem között ugy oszlik
el, hogy a férfinek az előrehaladás, a nőnek pedig a megtartás van a
szivéhez közel. Ebből származik azután, hogy az emberiség vezető
szellemei (eddig kizárólag a férfinemből valók), akik a
legkövetkezetesebb képviselői a fejlődésnek, cselekvéseik _tartalma_
iránt az asszonyoknál nagyon kevés rokonérzésre találnak, bár általában
nem idegenkednek tőlük. Azoknál az összetüzéseknél, amelyek elsősorban
anya és fiu közt szoktak támadni, csak a vak szeretet segíthet, a mely
minden belátásos itélet nélkül a cselekvés tartalmával szemben, az örök
ellentétet áthidalva a gyermek szellemi kiválóságába temetkezik.