szempontjából nem lesz semmiesetre sem helyes, de mindig hasznositható
lesz, – ha nem véletlenül felmerült, hanem tényleges általánositást ölel
fel. Mindkét kérdés önmagától megválaszolódik az eleinte inkább sejtett,
mint kimutatott általánositás tényleges megléte s esetleg szükséges
módositása vagy kiterjesztése után, az esetnek az ideiglenes szempontok
szerint való közelebbi vizsgálásával. Az igazán tudományos gondolkozást
a munkának e stádiumában, a kutatónak szellemi gyermekeivel szemben
kellő elfogulatlansága, kényszeresetben: kegyetlensége igazolja. Az uj
területen megismert törvény felemelő hatása rendszerint oly erős, hogy
különös önfegyelmezés kell a tévedés lehetőségének meggondolásához.
Amennyiben ez az általánositás valóban a tények egy egész lánczolatát
fogja össze, mindenesetre használható részei is vannak, viszont ezek a
részek egy fel nem ismert fontoságú ponthoz is kapcsolódhatnak. S ha
ellentmondasokat találunk, akkor az összefoglaló gondolatnak a meglévő
tényekhez való fokozatos alkalmazása adja azt a munkát, a mely minden
tudomány örök útja és igazi fejlesztője. Lehetetlenség tehát az
anyaggyüjtést és annak rendszeres értékesitését két, időben és
személyileg elkülönitett feladatnak tekinteni. Ha külső okok teszik ezt
szükségessé: elmaradhatlan következményeül a tudományos eredmények
késlekedése és értékeik csökkenése várható.
Az életrajz anyaga.
Ha meggondolásainkat speczializáljuk: egyelőre ahhoz az anyaghoz kell
magunkat tartanunk, a melylyel a rendszerint tudománytalan életrajzok
rendelkeznek. A bennük felfedezendő általános szempontok megadják majd
több és jobb anyag beszerzésének a lehetőségeit. A hol anyag-hiány miatt
valamely kérdést az adott esetből nem tudunk eldönteni, ott más
esetekből igyekezünk a választ kibogozni s megpróbáljuk, vajjon az igy
talált megoldás az eredeti tényállással simán összeegyeztethető-e? Igy
jutunk előre a Goethe szavai szerint: soha be nem zárva, de gyakran
körülkerülve.
Még egy bizonyos, igen fontos anyag-mennyiségre kell utalnunk: a kutató
saját nyilatkozataira. Rájuk találunk elsősorban tudományos munkáikban,
a melyek az elért szellemi magaslatokat jelölik meg. Vannak továbbá
másfajta szellemi dokumentumok, főleg levelek, a melyeknek értéket
kölcsönöz az a körülmény, hogy a szellemi munka fejlődési menetének és
így a tudományos szolgáltatás lélektani megértésének kulcsát adják. Az
itt következő tanulmányokhoz az ilyen utalások hozták a legmegfelelőbb
anyagot és hálásan kell tudomásul venni, hogy kitünő tudósok levelei az
utóbbi időkben mindinkább a nyilvánosság elé kerülnek. Az életrajzokban
is sokszor ismerünk rá ilyen adalékokra, az életrajzíró azonban
rendszerint inkább hősének istenítésével, mint lélektani analizisével
foglalkozik s így a leveleket értelmező részeket óvatosan kell
mérlegelnünk.
A mai történetírás technikája épp úgy mint a filológiáé, az aprólékos
eredeti részletek túlságos gonddal való reprodukcziójában kéjeleg és
ennek a technikának a bajnokai türelmetlen gőggel néznek le azokra, a
kik nem állnak az ő pártjukon. Nem hiszem, hogy ennek a tulzott
gondosságnak komoly jelentősége volna; csak annak a nagyon elterjedt
nézetnek a gyakorlati következményét látom benne, mintha az egyes tények
pótolhatatlanok volnának. A ki nem vallja ezt a téves hitet s a ki
tisztában van azzal, hogy a végső következtetést soha sem biztosithatja
egy közbeeső faktor, annak nem fog fejtörést okozni, vajjon adott
esetben egy mellékkörülményt bizonytalanságban hagyjon-e, mert egy szó
homályos vagy egy vonatkozás nem nyomozható ki? Addig nem vonja le
általános megállapításait, a míg egybehangzó eset elegendő számban nincs
szolgálatára. Tehát itt is a hibák forrásának szakszerű megítélése fogja
annak a munkának nagyságát kiszabni, a mely az anyag tisztogatásához és
biztosításához szükséges. Miután a biográfus munkája sem lehet abszolut
tökéletes, a hogy semmiféle más munka sem, határául nem a technikai
készség véletlen mennyiségét, hanem a tévedés lehetőségének raczionális
mértékét kell beállítani.
A nagy emberek sokaságából hármat ragadok ki; mindhárman a mult
évszázadban és hasonló területeken értek el alapvető felfedezéseket,
mindhárman németek voltak, de jellemük s sorsuk a lehető legeltérőbb
egymástól. Mayer, Helmholtz és Liebig életéről fogunk beszélni; az első
kettő az energia megmaradásának törvénye, a mi vezető elvünk bölcsője
körül állt.
Mayer.
Mayer Róbert Gyula 1814. november 25-én született; harmadik fia volt
Mayer Krisztián heilbronni gyógyszerésznek és nejének Heermann
Erzsébetnek. Szüleinek jelleméről és szellemi képességeiről megbízható
adatok nem igen állnak rendelkezésünkre, azon kivül, hogy atyja a
gyógyszertárat szorgalmával és lelkiismeretességével felvirágoztatta,
úgy hogy polgártársai közt tekintélyes pozicziója volt. Visszavonultan
élt s idejét hivatásos munkáján kívül természettudományi ismereteinek
gyarapítására fordította; fiát is korán bevezette egy pár fizikai és
kémiai kísérletbe. Az anyáról nem tudunk semmi kívételes szellemi
tulajdonságot.
Mayer gyermekkorában nem mutatkozott valami kitünő tehetségnek. Maga
említi, hogy a város alatti patakban kis vizimalmokkal való játszogatás
közben egy perpetuum mobilének ötlete villant fel benne, de atyja és
atyjának barátai a tervet kivihetetlennek mondották s ennek folytán nem
is próbálkozott meg vele. Nem vagyunk teljesen bizonyosak abban, vajjon
nem egy öntudatlanul felmerült, későbbi konstrukcziójáról volt-e szó,
amely ehhez az ifjukori elfutó eseményhez kapcsolódik. E feltevésünk
azon az alább emlitendő tényen alapszik, hogy Mayer nagy eszméje minden
tudatos előkészités nélkül, hirtelen támadt, olyannyira, hogy megelőző
temérdek levelében és egyéb irataiban a legcsekélyebb nyoma sem
található. Magának a felfedezőnek ama kézenfekvő meggyőződése kapcsán,
hogy jelentékeny eredményeinek bázisa még gyermekkorában fekszik, nagyon
könnyen és önkéntelenül is következtethetünk később felmerült eszméinek
korábbi időkkel való vonatkozásaira.
Mayer Róbert nagyon rossz tanuló lehetett. Előmenetelből mindig csak
„meglehetős jó“ osztályzatot kapott, a klasszikus nyelvekből többnyire
„gyenge“ vagy „nagyon középszerü“, legjobb esetben pedig „középszerü“-je
volt. Mathematikában azonban már „jó“-ra, sőt „nagyon jó“-ra is vitte.
Miután a heilbronni gimnáziumban nem sokra haladt, megpróbálkoztak vele
a schöntali papjelöltképző szemináriumban, de az eredmény itt sem volt
kedvezőbb.
Miután akkoriban egész Németországban, de különösen ezen a vidéken, a
klasszikus nyelvek ismeretére még nagyobb sulyt helyeztek, mint
manapság, nem kell csodálkoznunk, hogy mathematikai sikerei ellenére is
utolsó vagy utolsóelőtti volt az osztályban. Klaiber nevü tanitójának és
gazdájának házában viszont, ötletes és tréfás modorával szeretetet és
szimpatiát vivott ki magának. Emlitik róla, hogy beszélgetés közben
gondolatainak logikai egymásutánját csak hézagosan tudta összefogni,
ugy, hogy kijelentései a hirtelen gondolatugrások folytán gyakran
meglepetést keltettek. Tanulótársainak kisérleteket szokott bemutatni s
minthogy kisérleteit szellemidézéssel hozta kapcsolatba, a diákok
„szellem“-nek csufolták. Feltünt még diaktársainak, hogy Mayer gyakran
szőtt a beszélgetéseibe bibliai mondásokat, de különben sem akkor, sem
későbben nem volt semmi közelebbi köze a képző-, vagy
előadómüvészetekhez. Az érettségit 1832 tavaszán, tehát alig 17 éves
korában ugy ahogy letette és a tübingeni egyetem orvosi karára
iratkozott be. Mig szaktanulmányait szabályszerüen végezte, fizikát
rendszeresen nem hallgathatott, mert ez a tanszak akkor épp betöltetlen
volt, viszont vegytanban Gmelinnél komolyan dolgozott. Öt évi tanulás
után, egy tiltott egyesületben való részvétele miatt, az egyetemi tanács
egy évre kizárta. Mikor ugyan e miatt vizsgálati fogságba került, a
vizen kivül minden ételt visszautasitott és igy el is érte, hogy a
hatodik napon szobafogság árán kibocsátották; a kezelő-orvos
kijelentette, hogy kényszereszközök alkalmazása Mayer szellemi
állapotára végzetes lehetne. Miután a hazai egyetemről egyidőre
kitiltották, Münchenbe, onnan pedig, nem érezvén itt jól magát, Bécsbe
ment. 1838 januárjában visszatérhetett az egyetemre, letette első
vizsgáját és az ujonnan felfedezett santoninról szóló értekezésével
elnyerte a doktori czimet. Ez az értekezés egyáltalán nem mutat kiváló
gondolkodóra vagy kutatóra; néhány betegségi eset felsorolásából áll,
amelyeknél a santoninnak a giliszta kihajtására szolgáló eredményéről
számol be. Rövid svájci utazása felkeltette benne a nagyvilág
megismerésének vágyát; hollandiai szolgálatba akart lépni, hogy mint
hajóorvos Jávába kerülhessen. Leveleiben ezt a tervét avval indokolja,
hogy nem kellene otthon mint kezdő orvosnak alárendelt társadalmi
szerepet vinnie, hanem sok ritka tapasztalat gyüjtésére volna alkalma.
De egyéniségének és jellemének fejlődésére még a nyomasztó viszonyok
közt is gondol: „mielőtt élve elrothadok a tétlenségben (t. i. időmet ki
nem aknázó gyakorlati foglalkozás mellett), inkább a pokolba megyek.“
Mindenesetre sok akadályon át vezetett az utja. A szülők ellenezték
tervét, nem tetszett nekik a több hónapos tengeri ut és a veszedelmes
nyugatindiai éghajlat: késett az alkalmaztatás is, amelyet különben
Hágában egypár vizsgálatnak kellett még megelőznie. Végre rajtuk is
tulesett, bár közepes eredménynyel, de a hajó elindulását félévvel
kitolták. Erre Párisba ment, hogy az ottani klinikákon és operácziós
termekben orvosi ismereteit tökéletesitse. Néhány földijével lakott
együtt, de bár állandóan érintkezett Baur mathematikus és fizikussal,
mégis kizárólag orvosi tanulmányainak élt; a természettudományok vagy a
mathematika iránt egyáltalán nem érdeklődött. Igazolja ezt Baur is,
akinek adatai annál megbizhatóbbak, mert Mayernek később értékes
tudományos szolgálatokat tett, amikor az elméleti mechanika terén
tanulóéveinek mulasztásait pótolnia kellett.
Végre 1840 február hó 22-én Mayer Rotterdamban felszállt a „Jáva“
hollandi háromárbóczosra. Zeemann kapitány nem adott közelebbi
érintkezésre alkalmat: legkimagaslóbb egyéni tulajdonsága az étel-adagok
hihetetlenül fukar kiszabása volt. Mayer naplójában külön felemliti azt
a pár kivételes esetet, amikor teljesen jóllakva távozott az asztaltól
és kiemeli azokat a napokat, amelyeken a magukkal vitt négy darab sertés
levágása következtében friss hushoz volt szerencséje. Nem igen
közlekedett a hajótisztekkel sem s a többieknek is mindössze azt az egy
hasznát vette, hogy az öreg kormányos közlése szerint a tenger vize nagy
viharok után feltünően melegebb volna, mint annak előtte.
Az utazás három hónapnál tovább tartott; Mayer uti naplója meglepően
üres és jelentéktelen. Megtudunk belőle sok apró külső körülményt,
például, hogy Mayer az első napok bajai után kitünő egészségben volt,
kevés dolga hogy azután olyan tüneményes gyorsasággal törjön elő és
bilincselje le, mint ahogy a biblia szerint Pál apostol megtérése
történt. Hogy akadt, sok szabad idejét a vele levő tudományos és egyéb
könyvek olvasásával töltötte. Arról a gondolatról azonban, amely igen
rövid idő mulva szenvedélyesen érdekelte és izgatta, semmi vonatkozás
vagy emlités nincs, kivéve a tenger vizére vonatkozó megjegyzését.
Minden amellett szól, hogy életének nagy szellemi eseménye egész
öntudatlanul lappangott benne, Mayer az uton semmiféle komoly és
eredményes szellemi munkát nem végzett, valószinüleg a tengeri levegő
különös hatásának tulajdonitható. Ez a levegő tudniillik a tisztán
vegetativ életnek kedvez és a szellemi munka szükségérzetét, sőt
lehetőségét is elrabolja. Egy heti tengeri kirándulásnál is az Atlanti
oceánon ugyanezt fogjuk tapasztalni s e kellemes elbágyadás a forró égöv
alatt még jobban elhatalmasodik rajtunk, amig a hőség tulságos
nyomasztóvá nem lesz. A kritikus napra nem az utazás alatt, hanem
mindjárt a kikötés után találunk rá, amikor a hosszu hajózás folyamán
felgyülemlett energiái hirtelen müködésbe léptek. Maga Mayer többször
irja, hogy a surabayai kikötőben végzett érvágások alkalmával egyszerre
figyelmébe ötlött, miért oly világos az ottani tengerészek vére? Eleinte
azt hitte, hogy talán ütőeret vágott fel, de azután az odavaló
orvosoktól megtudta, hogy ez a jelenség a trópusok alatt általános.
Nemsokára rábukkant a magyarázatra is, még pedig a _megcsappant
oxidáczióban_, miután a magas temperatura a testből nem kényszerit ki
fokozott égési folyamatokat saját melegének fenntartására.
Ezzel a közvetlen gondolattársulás befejezést is nyert. Az utazás alatt
felhalmozódott felesleges energiáknak tulajdonitható, hogy egy külső ok
messzemenő gondolatsort inditott meg, amely ehhez a különös esethez
kapcsolódott. Hogy az állati meleget a tápanyagok oxidácziója idézi elő,
Lavoisier óta már ismeretes volt s Mayernek Párisban bizonyára alaposan
a fülébe rágták. Most az a kérdés állott előtte: mi lesz az eredmény, ha
a test a hőn kivül még munkát is produkál? Általánosan elfogadott tény
volt már, hogy a munka segitségével azután ismét hőt lehet előidézni. Ha
viszont a munkát végző test csak épp annyi táplálékot használna fel,
mint nyugvó állapotban, akkor a munkából nyerendő meleg tiszta felesleg
volna és a test révén egy és ugyanazon mennyiségü tápanyagból egyszer
több, máskor kevesebb meleget lehetne előhozni. Másrészt: ha
felteszszük, hogy a többlethez megfelelően több táplálék is szükséges,
ebből arra kell következtetni, hogy meleg és munka kölcsönösen
átváltoztatható, tehát hason-minőségü dolog volna, mivel mindkettő
tápláléknak az állati testben való elégéséből jön létre.
Manapság már ezek az elméleti feltevések olyan természetszerüek, hogy
akkor való forradalmi szerepüket alig tudjuk elképzelni. Nekünk tehát
meg kell gondolni, hogy az állandó melegmennyiségeknek Hess által
felfedezett elmélete, (tudniillik, hogy valamely kémiai reakció által
előidézett meleg-mennyiség mindig ugyanaz, függetlenül attól a módtól és
uttól, ahogy egy megadott kezdőállapotból a végső anyagállapotba eljut),
csak a következő évben 1841-ben került nyilvánosságra és addig még a
legkiválóbb tudósok is nagy bakokat lőttek, amikor ennek a problémának
az állati test hőviszonyaira való alkalmazására került a sor. Mayernek
tehát egészen önálló szellemi erőfeszitést kellett eszközölnie, hogy a
látszólag bonyolult kérdésnek egyszerü nyitját megismerje.
Mayer nagyon jól tudta, hogy rendkivüli eredményeket ért el.
Griesingernek irta később: „Ehhez a témához annyi szeretettel
ragaszkodtam, hogy a messzi világrészszel, még ha ki is nevetnek érte,
alig törődtem valamit, hanem leginkább a hajó fedélzetén dolgozgattam s
némelykor ugy éreztem, mintha valami igézet fogott volna el, mint addig
vagy azóta soha. Néhány gondolatszikrát, amely a surabayai kikötőben
átfutott rajtam, rögtön fel tudtam fogni és ujabb eszmék szolgálatába
állitani.“
Mayer nagyszerü ötletének 1840. julius 4. (Surabayába való érkezése) és
ez évi szeptember 27-ike közt (a kikötőből való kihajózás) kellett
támadnia, még pedig valószinüleg ezen időköz elején. Miután még julius
12-én Madura szigetére rándult ki, viszont felfedezésével kapcsolatban
emliti, hogy azután már nem hagyta el a hajót, a kérdéses időpontot
megközelitőleg 1840. julius közepére tehetjük.
Egy uj, mélyreható eszme születésének pontos időbeli megállapitása igen
ritka és fontos jelenség. Magyarázata részben az, hogy Mayer ama kutatók
közé tartozik, a kik egész életüket egyetlen nagy gondolat
keresztülvitelére szentelik. Ilyen embernek egész élettermékenysége
egyetlen eszmével merül ki, a mely minden irányban lenyügözi az illetőt.
Az a rendkivüli, lázas szellemi munka, a mely alapgondolatának felötlése
után igénybe vette, közvetlenül abban nyilvánult, hogy visszatértében
naplóját és az egyéb irásbeli feljegyzéseket teljesen abbahagyta. Egy
negyedévnél hosszabb időről nincs semmi tudósitásunk; 1841. februárjában
érkezett vissza Hollandiába és innen haza utazott.
Itt mindjárt másokkal is közölni akarta időközben szerzett és
kidolgozott feltevéseit, hogy megtudja, vajjon helyt állanak és az
akkori tudományos elméletekkel összhangzóak-e? Korának tudományos
tekintélyei a kémia és fizika alapelveinek párhuzamos voltát hirdették.
Láttuk, hogy a Lavoisier-féle oxidácziós elmélet irányította Mayer
következtetéseit s így természetesnek tetszhetett, hogy az eddigi úton
marad továbbra is. Baurhoz intézett leveleiben, akihez régebbi párisi
ismeretsége alapján fordult, meggondolásainak első kifejtése, még újabb
befolyásoktól mentesen, a következőképpen hangzik:
„A vegyésznek az az alapelv az irányitója, hogy maga a „szubsztanczia“,
az anyag lényege, elpusztithatatlan és hogy az alkotó elemek a létrejött
összetétellel a legszükségszerübb vonatkozásban állanak; ha H és O
eltűnik (minőségileg elértéktelenedik) és HO lép fel, a kémikusnak nem
szabad azt feltételeznie, hogy H és O tényleg semmivé lett s HO
véletlenül és kivülről képződött; ennek a tételnek szigorú
érvényesítésén épül fel az újabb kémia, a mely nyilvánvalólag csak így
vezethetett határozott eredményekhez.“
„Az erőkre is ugyanezeket az alapelveket kell alkalmaznunk; szintén
elpusztithatatlanok, mint a szubsztanczia, szintén kombinálódnak
egymással, régi alakjukat elvesztik (mennyiségileg semmivé lesznek), új
formában lépnek fel s a régi új formák összefüggése épp oly lényeges,
mint a H és O s a HO között. Az erők (amelyeknek szigoruan tudományos
kifejlődését nem fogom magyarázatlanul hagyni) mozgásból, villamosságból
és melegből állanak.“
A míg ezek a fejtegetések lényegükben a tudomány közös kincseivé lettek,
addig az általános alapelveknek a mechanikára való alkalmazásával Mayer
súlyos tévedésekbe keveredett, a melyekből csak lassan és kemény
erőfeszítések árán tudott kibontakozni. A mikor az _anyag_ kémiai
fogalmával párhuzamosan _az erő_ fizikai fogalmát fekteti le, az
elnevezés sokféle jelentése megzavarja és az erő eredményének nem a
munkát, hanem a mozgást, mértékéül pedig a mozgásmennyiséget mc (m =
tömeg, c = gyorsulás) tekinti. E feltevésének erősbítését látja abban,
hogy a két ellentétes mozgásmennyiség + mc és – mc nem rugalmas anyagnál
megsemmisül s ezáltal meleg keletkezik. Később is alapfelfogását
illetőleg mindig a vegytani analogiára mutat, például egy Baurhoz
intézett későbbi levelében:
„A fizika törvényeit, ellentétben a kémiával, nagy mértékben
egyszerüsíti az a körülmény, hogy a különböző erők egymásra vezethetők
vissza; mennyire örültem, a mikor erre az eredményre, az erők egyenlő
megoszlására fokozatosan rábukkantam! A kémikusnak elvi feltevésének
keresztülviteléhez tudnia kell, hogy H + O = víz és így tovább, minden
esetben akár összetételből, akár felbontásról van szó; épp úgy kell a
fizikusnak tudnia, hogy + M (otus) – M = C (alor).
+ _M(otus)_ – _M_ = _C(alor)_.
Miután minden földi mozgás ellentállást (azaz M minőségileg való
megsemmisülését) eredményez, a hő azonban minden testet kiterjeszt,
vagyis a test + M és – M-é esik szét, itt az erők olyan játékával
találkozunk, amely a tökéletes egyensúly helyreállításáig tart.“
E szavakból, még inkább azonban az alább tárgyalandó s a nyilvánosságnak
szánt értekezésből látszik, hogy Mayernek ugyanazokat a nehézségeket
kellett leküzdenie, mint egy évszázad előtt a tudománynak Leibnitz és
Descartes harczában. Descartes annál az állításánál, hogy a
mozgásmennyiség állandó s igy az erők mértékéül tekinthető, még e
mennyiség geometriai összegezését sem ismerte fel lényegesnek, hanem az
algebrait tartotta helyesnek. Leibnitz ellenben kimutatta, hogy
Descartesnak a mozgásmennyiség fennmaradására vonatkozó elmélete csak
akkor helytálló, ha a sebességet geometriailag, tehát irányuk szerint
összegezzük, vagyis modern értelemben vektormennyiségeknek tekintjük.
Kimutatta továbbá, hogy a mozgásmennyiség még ilyen értelmezés mellett
sem tekinthető igazi erőmértéknek (modern szóval: munkamértéknek), mert
különböző tömegeknél egyenlő munkának nem egyenlő mozgásmennyiségek
felelnek meg, hanem csak egyenlő eleven erők = ½ mc2, ugy, hogy a munka
és eleven erő összesitéseül (a mechanika keretén belül) egy általános
megmaradási törvény elegendő.
Mayernek természetesen végig kellett járnia a felfedezők belső
kálváriáit. Első levelében arra kérte Baurt, hogy felfedezéséről
senkinek se tegyen emlitést, mert attól tartott, hogy valaki
megfoszthatja szellemi tulajdonától. Miután Baur nem válaszolt azonnal,
egyik levelet a másik nyomán küldte, a maga problémája iránt nála is
hasonló szenvedélyes érdeklődést tételezett fel. Egyidejüleg Poggendorf
Évkönyve részére is küldött egy összefoglaló áttekintést. A kisérő levél
1841. június 16-án kelt: ebből is látszik, hogy surabayai élményeinek a
visszautazás alatt való feldolgozásáról volt szó. Poggendorf
tudvalevőleg ezt az értekezést nem adta ki, sőt Mayernek nem is
válaszolt, bár ismételten sürgette és kérte a kézirat visszaküldését.
Szerencsére Poggendorf sokkal rendszeretőbb volt, semhogy a kézirat
elkallódhatott volna s halála után hátrahagyott iratai közt Zöllner
nyilvánosságra is hozta.
Miután ez a tanulmány „Az erők mennyiségi és minőségi meghatározásáról“
Weyrauch kiadásában közkézen forog, utólag igazat kell adnunk
Poggendorfnak, amiért nem adta ki; Mayer a mc mértékül alkalmazásával
tengernyi ellentmondásba keveredett, amelyekről önkényesen és
erőszakosan próbál szabadulni. Azt hiszi és erősitgeti például, hogy a
földi mozgásokra érvényes lehet a perpetuum mobile törvénye, az égiekre
azonban nem.
Ugyanezekre a kérdésekre vonatkozik Baurral folytatott levelezése is.
Baurnak jelentékeny érdemei vannak; nemcsak irt néki, hanem később
Mayert a matematikában és mechanikában személyesen is oktatta s a Mayer
megsejtett alapgondolatának szakszerü kifejlődéséhez nagyban
hozzájárult.
Ilyen fontos segitsége volt Mayernek Baurral Tübingenben való
találkozása, amikor Nörremberg ottani fizika-tanárral is érintkezésbe
lépett. Nörremberg meglehetősen goromba ember volt s ugy látszik, nagyon
kifejezetten figyelmeztette őt tévedéseire, mert Mayer utóbb (1841.
szept. 12-én) azt irja, hogy Nörremberg ellenvetései teljesen
tarthatatlanok. Nörremberg többek közt annak bebizonyitását kivánta,
hogy a víz rázás következtében melegebb lesz s Mayer megjegyzi, hogy
ismételt kisérletei mindig pozitiv eredménynyel jártak.
Mayernek Baurhoz intézett leveleiben még az az uj gondolata támadt: nem
lehetne-e a gázoknál észlelt hőjelenségekből az erő és hő keresett
vonatkozásaira következtetni s ebben az irányban sokat kisérletezett is,
meglehetősen ügyetlenül. Egy másik, határozottabb fogalom is üti fel a
fejét: a mozgásnak a nehézség munkája által való kiegészitése, illetve
pótlása, amelyet a suly és az esési magasság fejez ki. Végül utalt
Gay-Lussac kisérleteire, amelyeket a levegő összepréselésénél és
kiterjesztésénél való hőfejlődés körül végzett. Mayer belátja, hogy ezen
az uton célhoz juthat, de nem tudja teljesen tájékozni magát és
támogatást kér barátjától, aki készséggel áll rendelkezésére.