VILÁGKÖNYVTÁR
SZERKESZTI
Dr POGÁNY JÓZSEF.
KÖNYVE
OSTWALD
FELTALÁLÓK, FELFEDEZŐK, NAGY EMBEREK
FORDITOTTA
KÓSA MIKLÓS
1912
RÉVAI-KIADÁS
_Minden jog fenntartva._
_A cimlap és kötés rajzát Zádor István készitette._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
OSTWALD
Egy japán diákja azt kérdezte egyszer nagy professzorától, miről lehetne
már ifjukorában felismerni a jövő nagy emberét. A professzor csudálkozó
kérdésére elmondotta, hogy a japán kormány szeretné ezt tudni azért,
hogy ilyen gyerekkorukban felismert nagy emberekből válogassa ki azokat,
akiket Európába küld studiumokra. Ez a kérdés vezette Ostwaldot a nagy
emberek (az ő szemében első sorban feltalálók, felfedezők,
természettudósok) problémájához. Miről lehet felismerni az ifju kor
szimptomáin a nagyra hivatottságot, miként alkotódik meg a nagy ember
életének a szerkezete, mik az állam, a társadalom feladatai a zsenivel
szemben a maguk érdekében – ezekre a kérdésekre ad feleletet Ostwaldnak
immár egész sor munkája. Elsősorban pedig nagy emberek életének a
természetrajzát kutatja, induktiv történelmi anyagot keres
természettudományi erősségü törvények megformulázásához. Itt is három
nagy ember: Mayer, Liebig, Helmholtz élettörténete adja a nagy emberek
természettörténetének egész sor törvényszerüségét. Már pikantéria
kedvéért is érdekes megnézni, hogy egy negyedik nagy embernek, magának
Wilhelm Ostwaldnak az élete mennyire fér el ezek között a megállapitások
és regulák között. Minden egyéb szempontok félrehagyásával most az
Ostwald megállapitotta törvények érvényességét próbáljuk kontrollálni az
Ostwald életének adatain.
Egy tanitványának, Waldennek a könyve elmondja Ostwald életének a
jelentős eseményeit. Rigában, ebben a német-orosz városban született
1853-ban, az apja kádár volt, érdemes céhmester. Igaz tehát rá, amit a
zseniről megállapit, hogy első sorban ilyen alantibb polgárcsaládból
szokott kikerülni és igaz rá, amit Liebigről mond, hogy a „népből“ való
származása révén sok fölhalmozott, fejlődésre kész energiát hozott
magával. Ahogy minden nagy emberénél számtalanszor hangsulyozza, Ostwald
is rossz tanuló volt, az öt osztályu reálgimnáziumot hét év alatt
végezte el, különösen a filológiával, a kivételek tudományával volt sok
kinja, mint szerinte minden későbbi természettudósnak, a kivételt nem
türő törvényszerüségek kutatójának. Igen korán érett gyerek volt, mint
elmélete szerint minden zseni. Minden érdekli, csak az iskola nem.
Tüzijátékokat fabrikál, fotografál, esztergályoz, könyvet köt,
gyereklapot csinál. Az apja házában tanulta meg a testi munka
tiszteletét. Együtt éltek ott a kádárlegényekkel és inasokkal. A
kézmüves lelkiismeretessége lesz meg Ostwald kisérleteiben és
vizsgálataiban. A bizonyitványai mindig rosszak; de fizikában, kémiában
első sorban áll. Még gyerekfővel kerül fel a dorpati egyetemre kémiát
tanulni. Muzsikás és alkoholos esztendők következtek ezután, de Ostwald
az igy elherdált idő egy részét ugy hozta be, hogy nem járt az
előadásokra. Erre is van Ostwaldnak egy elméleti megjegyzése: „Az iskola
zsarnoksága alól való többé-kevésbbé erőszakos fellázadás, ha nem is áll
egyébből, mint az iskolai feladatok félrevetéséből és a belső
érdeklődések energikus követéséből, nagy időmegtakaritást és az alkotás
meggyorsitását jelenti.“ Laboratóriumi munkát azonban sokat végzett.
Három szemeszter után hazamegy vizsga nélkül. Végre nagy kinnal letesz
két vizsgát. A harmadik vizsgáját aztán valami bolond pezsgős fogadásból
nagyszerüen leteszi négy hét alatt. Ime már kitetszik karakterének,
Ostwald terminológiája szerint, romantikus volta. Gyorsan, hirtelen
reagál mindenre, nagyszerü lendület van benne. Megvan benne az ostwaldi
romantikusság másik szimptómája is: sokféle iránt érdeklődik. A
diákbibliájába ezt irja egyik társa: Kedves Ostwald, csak ne akarnál
olyan átkozottul sokoldalu lenni. És romantikus abban is, hogy azonnal
és mindenkire hat az egyénisége, mindenki megszereti, nagyon simán és
könnyen halad. Elismerik és pártolják. Hamarosan asszisztens lesz és
huszonöt éves korában már magántanár a dorpati egyetemen. Mint Ostwald
szerint minden ifju zseni, ő is azonnal a legnagyobb célokra tör, már
első munkájával megkezdi élete legnagyobb alkotását: a fizika és kémia
oly termékennyé lett egyesitését.
Környezete rajongott érte, pedig igen sokat boszantotta őket „vad“
nézeteivel. „Az öreg és munkára képtelen embereket meg kellene ölni“, „A
szerelem őrültség“. „Sohasem fogok megházasodni, mert előre látom, hogy
sajnálnom kellene a feleségemet és még erre sem volna elég időm.“
1879-ben természetesen eljegyezte magát: „Megházasodom, mert ez a leány
zavar a munkámban.“ Keresztülmegy ekkor a nagy természettudósok gyakori
válságán. Egy pillanatig arra gondolt, hogy a megélhetés kedvéért
abbahagyja a tudományos munkát és a technikai kémiára adja magát. De
aztán a felesége ellenállása győzött és Ostwald nem lett hütlen a
tudományhoz. Ostwaldnak igen érdekes fejtegetései vannak, hogy milyennek
kell lennie a nagy ember feleségének, hogy a zseni az alkotás egy életen
át szakadatlanul tartó szülési fájdalmai között a körülményekhez képest
jól érezze magát.
1881-ben meghivják a rigai politechnikum kémia tanárának. Kitünő tanár.
Ebben is igazi „romantikus“. Elszakithatatlanul hozzátapad tanitványai
rajongása és szeretete. Az ő tanársága ideje alatt megduplázódik a
kémiahallgatók száma. Még külföldről is elkerül Rigába tanitvány, Svante
Arrhenius, aki ma maga is a legnagyobbak közül való. Tanitása, temérdek
adminisztrációs munkája mellett rengeteget dolgozik. Rigai korszakában
harminc kisérleti tanulmányt ad ki. Ekkor alkotja meg első világhirü
munkáját, Az általános kémia tankönyvét. A fizika és kémia egész
áttekintése és történelmi kritikája ez a könyv, „esemény nemcsak a
szerzője életében, hanem a fizikai kémiának mint önálló tudománynak az
életében is“. Ennek az első nagy műnek a keletkezése is igazolja Ostwald
teóriáit. Már huszonhét éves korában, házassága első évében született
meg az első fogalmazása. Ime ujra a zseni életében annyiszor
hangsulyozott koránérettség. És bizonyitódik a másik tétel is, hogy a
korai házasság hasznos a nagy emberre és hogy a házasság első ideje
rendesen egybeesik legragyogóbb tudományos alkotásának idejével.
Uj lendület következik eztán Ostwald életében, 1887-ben meghivják a
lipcsei egyetemre. Megint egész tanitványhadsereg gyül össze körülötte a
világ minden tájékáról. Egész miniatürinternacionále. Csodálatos
szervező, fascináló, tanitó munkát végzett. Kitünő előadó, nem patetikus
szónok, vagy simanyelvü csevegő, hanem egész gondolatmunkáját kitárja a
hallgatók előtt, ott küzd, kinlódik előttük a tárggyal, a közönsége
szemeláttára születnek a gondolatai. Mikor Walden rajongva beszél arról,
mint hatott a tanitványaira, mintha Ostwald beszélne Liebigről, a
romantikus és igy tanitványgyüjtő mesterek legnagyobbikáról. Temérdek
egyetemi tanár került ki a keze alól, megint el lehet mondani róla, a
mit ő ir Liebigről: „Nem mondunk sokat, ha azt állitjuk, hogy Liebig ez
alatt az idő alatt az egész kulturvilágot ellátta
kémia-professzorokkal“.
Tudományos munkássága a vegyi rokonság, az elektrokémia, az energetika,
a katalizis-elmélet során egyre magassabbra, egyre széditőbb
gondolat-ormok felé lendült. Egyre több lesz a szaktudósnál. Már a
kémiában is minden réteg számára, tudósok, diákok, a nagypublikum
számára megvannak a maga könyvei, de minden szárnycsapása egyre
magasabbra és tágabb szemhatárok fölé emeli. Walden kitünő szemmel
állapitja meg róla: „Liebig klasszikus ‚kémiai levelei‘ óta nem volt
kémikus, aki ennyire _minden_ réteg és minden életkor mestere lett
volna. Liebig elsősorban a kémia általános kérdéseit vitte be a
legszélesebb körökbe, Ostwald könyvei pedig az általános (a fizikai)
kémia jelentőségének a hirdetői. Ha még hozzávesszük a
„természetfilozófiai előadásait“, amelyekben Ostwald _minden_ művelt
emberhez beszél és az emberi szellem örökös kérdéseire keres választ,
akkor el kell ismernünk, hogy kémikus most lett először ennyire egy
_egész_ nép tanitómesterévé… De tovább kell mennünk. Ostwald munkáit
egész sor kulturnyelvre leforditották, van köztük olyan is, amely kilenc
nyelven jelent meg (németül, angolul, franciául, olaszul, oroszul,
lengyelül magyarul, görögül, japánul), ki kell tehát mondanunk, hogy
Ostwald _nemzetközi_ tanitómesterré emelkedett.“
A nagy kutató pályája csucsára ért, elmélete szerint be kellett hát
következni a megöregedéssel járó nagy válságnak. Az egykor nagy
szenvedély, a tanitás, türhetetlen gyötrelemmé lesz, 1906-ban odahagyta
a lipcsei katedrát. Bezárul egyben kutató, kisérletező munkássága is és
egyre inkább fokozódik az irói produkciója. Az irói munkásság tölti ki
„gazdagon és termékenyen“ most már néhány esztendeje az életét. Megint
mintha csak pontos és előre elhatározott alkalmazása volna élete a nagy
ember életéről alkotott törvényeinek. A kémia szakkérdései, az
ismeretelmélet filozófiai problémái helyett most a „nap követelései“
érdeklik. A kutató tudomány helyébe lép a tudomány alkalmazása. Az
emberiség, a társadalom jobb, célszerübb berendezése, a fejlődés
siettetése, az akadályok szétrobbantása, a természet megismerése és
meghóditása praktikus dolgokban, – ezek a szempontok mozgatják a
gondolkodását. Megismétlődése annak, amit ő Liebigről állapitott meg:
„Életének ebben a korában hajtóereje az a kivánság volt, hogy az
emberiség sorsát megkönnyitse a tudomány eszközeinek a szolgálatába
állitásával.“
Még sokféle és sokszempontu kutatás fogja eldönteni, mennyire igazak
Ostwald törvényei a nagy ember természetrajzáról, de az ime kétségtelen,
hogy az ő élete maradék nélkül bennfoglalódik ezekben a tételekben. Ha
ezeknek a törvényeknek semmi egyéb termékenyitő hatásuk nem volna, ha
nem volnának is egyebek, mint Ostwald életének lappangó magyarázatai,
akkor is jelentőssé lesznek azzal, hogy egy nagy ember lerontotta velük
a zseni természetfölötti eredetét és a maga élete tudatossá tevésével
földi viszonyokból és földi törvényekkel értette meg a legnehezebbet: a
maga életét.
_Pogány József._
A kultura problemája.
Mi a hivatásuk, a szó legáltalánosabb értelmében, a feltalálóknak és
felfedezőknek? Ha erre a kérdésre azt a feleletet próbálom adni, hogy:
_a kultura fejlesztése_, – ez a válasz elfogadhatónak fog látszani;
viszont szükségszerüen felvetődik egy ujabb kérdés: _mi is a kultura?_
Ha megint a magam módján felelem: _az átalakitott energia gazdasági
együtthatójának megjavitása_, ugy el kell készülnöm arra, hogy olvasóim
többsége türelmetlenül vagy lemondólag rázza a fejét és komolyan
fontolóra veszi, vajjon nem volna-e legokosabb, ha ezt a könyvet
mindjárt össze is csukná. Kérem, sziveskedjenek még egy pár oldallal
megbirkózni. Hiszen tulajdonképp nagyon egyszerű és világos dologról van
szó és annak, aki a fizika hivatalos szókincsével ismerős, a definició
néhány szava egyes esetek egész tömegét idézi fel, amelyeken a
meghatározás helyénvalóságát azonnal próbára teheti. De a megfelelő
fogalmak a fizikában járatlan olvasónak is rendelkezésére állanak,
legfeljebb ilyen elnevezések alatt még nem volt alkalma használni őket.
Vizsgáljunk meg egy sajátosan emberi tevékenységet, például a nyers vagy
természetes anyag feldolgozását. Akár esztergályosról van szó, a ki
pipát, akár művészről, aki szobrot farag: a munka mindig akként megy
végbe, hogy egyfelől ott van a kész mű, másutt a hulladékok, a forgács,
a törmelék, a mi már alkalmatlan arra, hogy hasonló alkotás anyagául
szolgáljon. Minden czéltudatos tevékenységnek ez a tipusa. Lehetetlenség
a tervbe vett művet a megadott nyersanyagból tisztán, vagyis anélkül
kihozni, hogy egy része értéktelenné ne válnék vagy legalább is ne
degredálódna. Igaz, sokszor a körülmények annyira bonyolultak, hogy az
anyag a megfelelő szolgáltatásra teljesen kiaknázhatónak tetszik. Ez az
illuzió azonban csak akkor fordul elő, ha nem állitunk fel szigoru
szempontokat. Igy például azt lehetne mondani, hogy az ércöntő
beleszoritja az egész érczmennyiséget az előírt formába és nincs
forgács-hulladék. Ez tény, de a tüzelő anyag, amelylyel a nyers érczet
megolvasztotta, elvész és többé ilyen czélra nem használható. Igy áll az
ügy minden más esetben is, amelyet vizsgálat tárgyává teszünk. Minden
munkának van egy ismertető jele: mindenből, a mit a természettől azért
kaptunk, hogy saját czéljainkra alkalmazzuk, bizonyos résznek el kell
értéktelenednie, le kell kopnia, hasznavehetetlenné kell válnia. Az
esztergályos száz kiló fából talán harminc kilónyi pipát farag. A fa
szakszerűen értékesített hányada harmincz százalék. Tehát: az
esztergályos a faanyagot egy harmincz százalékos gazdasági együtthatóval
dolgozza fel.
Itt van tehát az a kétes jelentésű szó és nem is volt olyan nehéz
megérteni. Természetes, hogy egy másik esztergályos, a ki ügyesebb
mesterember, ugyanabból a faanyagból negyven százalékot tud pipának
kiképezni és igy magasabb kulturát képvisel, mint a ki csak harminczra
viszi.
De hogy vagyunk akkor, ha ehhez a munkához viszont kétszeres időre van
szüksége? Nos, erre a kérdésre a már ismert eljárási módon
válaszolhatunk. A nap huszonnégy órájának csak bizonyos része forditható
munkára: az idő is alá van vetve a gazdasági együttható törvényének.
Hogyha tehát a munkás a legjobb üzleti eredményt akarja elérni, akkor
egybe kell vetnie a fa gazdasági értékét az időével, amennyiben
számitásba veszi: mibe kerül napi életfentartása, ezt az összeget a
megtakarított, illetve jobban értékesített fáéval megfelelő vonatkozásba
állitja, hogy munkáját a lehető legjövedelmezőbben oszthassa be.
Ez a megfigyelés feleletet ad egy másik ellenvetésre is, amely a
figyelmes olvasónak valószinűleg már régen a nyelvére tolult. Hiszen a
szobrásznál nem az a fontos, hogy mennyit faricskál le a márványtömbből,
csak művészi alkotás legyen belőle. Ez a felfogás helyes is a munka
művészi értéke szempontjából; viszont a hulladék itt egész máshol hever.
Az izgatott órák, a melyekben a szobrász a művészi megihletettség
kifejezési formáit kereste, az alkotás sok meddő kisérlete, az eldobott
tervek és skizzek, – igenis, nagy, sokszor tulságos nagy áldozatokat
kellett hoznia, a míg a teremtés boldog órája végre elérkezett. Ez egy
önmagával való számadás; a másik, egész szerény számítás az ár körül
forog, a melyet művéért kérnie kell s amely a márványanyag költségét is
magában foglalja; amennyivel többe került, annyival inkább jön
számításba. S annak, hogy itt valami érzésbeli tényező is közrejátszik,
bizonyságát szolgáltatjuk: az igazi szobrászoknak, Michel Angelótól Max
Klingerig, mindig különösen izgató problémájuk volt, hogy a nyers tömbbe
úgy lássák és képzeljék bele a szoborművet, minha benne rejtőznék, akár
a pacsirta a burokban: egy vékony hártyát kellett csak lehántani s a mű
egész szépségében felszabadult, még pedig a lehető legcsekélyebb
anyagveszteséggel.
Abban tehát megállapodtunk, hogy a gazdasági együttható minden
cselekvésnél, minden czélszerű eljárásnál érvényesül, éppen csak az
egyik munka többé, a másik kevésbbé összetett, amennyiben egyes
cselekvések summájaként jelentkezik s minden egyes tagnak meg van a maga
külön koefficiense.
Alig intéztük el azonban ezt az ütközőpontot, már egy ujabb magyarázatra
van szükség. Feltéve, hogy minden mü több részből van összeállitva s
valamennyinek meg van a maga gazdasági együtthatója: hogyan lehet akkor
a különböző alkotórészeket összesiteni? Az iskolában azt tanultuk, hogy
csak egynemüeket lehet összeadni: almát almával, gyereket gyerekkel. De
a müvészi szépséget és a márványtömb sulyát nem lehet egymáshoz rakni.
Hogyan is állottunk a mi esztergályosunkról szóló példázattal? Hiszen
fát és időt valójában épp ily kevéssé lehet összeadni. És mégis egybe
tudtuk vonni s ezáltal össze is adni őket: mindkettőt pénzértékben
fejeztük ki. Pénz pénzzel összeadható. Éppen az a pénz jelentősége, hogy
egységes mértékmérője az értékek javarészének, amelyek ma közkézen
forognak. Manapság jóformán minden gazdasági cselekvés abban nyilvánul,
hogy nyereséget és veszteséget ugyanabban a pénzértékben fejezünk ki s a
célszerüséget e szerint itéljük meg. És a mai irányzat arrafelé tart,
hogy mind több és több olyan értéket lehesen a mértékmérőre igazitani,
amely eddig kivül esett rajta. Az a bizonyos szárazdajka, a ki a
háziasszony megjegyzésére: remélem, szeretettel fog bánni a
gyermekeimmel, azt felelte, hogy a szeretet havonkint öt márkával többe
jön, – csak ennek a fejlődési folyamatnak adott goromba kifejezést.
Céltalan volna ezen a folyamaton, régi jó szokás szerint, mindig ujra
felháborodni. Miután általános és ellenállhatatlan erővel megy végbe,
általános tárgyi oka is van s meg kell előbb érteni, mielőtt erkölcsi
vagy esztétikai alapon állást foglalnánk vele szemben.
Ez a megértés éppen annak az általános mértéknek szükségletéből fakad,
amely az embereknek kölcsönös vagy társadalmi tevékenységére
alkalmazható. Magasabbrendü szociális berendezkedés nélkül a pénz léte
és mibenléte érthetetlen. Zárt gazdasági társadalomban, mely minden
szükségletét maga produkálja, a pénz még felesleges s csak akkor válik
szükségessé, ha különböző gazdasági egységek lépnek egymással
érintkezésbe. A cserekereskedés helyét, amely a a kölcsönös szükséglet
és felesleg időnként való összetalálkozását feltételezi s a kereskedelmi
forgalom kezdetleges alakjának képviselője, egy közös értékmérő foglalja
el, amely a csere két alkotó elemét vagy aktusát függetleniti egymástól
s ez által mindkettőnek hasonlithatatlanul nagyobb mozgékonyságát segiti
elő. Akinek csak fölös terméke van, de ugyanakkor nincsenek kielégitendő
igényei, a maga produktumát anélkül értékesitheti, hogy viszont
nélkülözhető árut kellene beszereznie s ezáltal bizonyságot nyer az
iránt is, hogy később felmerülhető szükségleteit még akkor is fedezheti,
ha annak idején nincs felesleges csere-anyaga. Ezáltal az egyik fél a
maga javára a lehető legkedvezőbben irányithatja a kölcsönös forgalmat
és a másik fél is hasonló előnyös helyzetben van.
Igy kerülünk megint a gazdasági koefficiens látószöge alá. A pénz olyan
kitalálás, amely az üzleti forgalom gazdasági együtthatóját megjavitja s
ennélfogva kétségtelen nagy kulturértéket jelent. Hogy ez az értelmezés
tényleg a dolog lényegébe vágó, az a mozgalom is bizonyitja, amely
régebben a cheque-forgalom bevezetését követelte, igazolásául annak a
tapasztalásnak, hogy még a pénz és pénzértékek fizikai vándorlása is a
forgalom tulságos megnehezbülésére vezetett. Ennélfogva: a gazdasági
együttható megjavitása céljából a puszta átirás által való
központositást kellett életbeléptetni. A csereművelet tudniillik itt már
nem az effektiv pénzbeli kiegyenlitéssel, hanem a központnak a
megtörtént érték-forgalomról szóló értesitésével történik. Elszámolás
pótolja a pénz tényleges átadását, az eddig szükségelt munkaszolgáltatás
tetemes csökkentésével.
Igy tehát megint a kultura problémájához kerültünk. Mégis be kell
ismernünk, hogy a pénz mértéke nem alkalmazható valamennyi kulturális
értékre egyaránt. Bismarck, a sokat emlegetett imponderabiliát csak
azért nevezte ezen a néven, mert bár a mi értékelésünknek
ellenemondanak, mégis olyan tényezőket sorakoztatnak elénk, amelyek a
kulturéletet erősen, néha döntően befolyásolják. Mégis volna talán egy
még általánosabb értékmérő, amely ezeket az értékeket is maga alá
rendeli?
Az energia.
Az egyetlen fórum, amely erre a kérdésre feleletet adhat: a tudomány,
még pedig az egyetemes természettudomány s nem a történelem, a mely csak
egyes régebbi szociális hatóerőkkel ismertet meg bennünket, de nem
azokkal, a melyek még kifejlődésre várnak. A természettudományhoz
fordulunk tehát és azt kutatjuk, vajjon nem mutatkoztak-e az ő területén
ilyen általános értékmérők, amelyeknek a lehető legáltalánosabbaknak s
azonkivül mértékszerüeknek kell lenniök.
A fizika és kémia hatvanöt év alatt kidolgozott egy olyan fogalmat, a
melynek meg van mindkét rendbeli tulajdonsága. Ez a munkának általános
értelemben vett fogalma, vagyis: _az energia_. Minden történés a
külvilágban, akármilyen jellegü legyen is, kimeritően és egyértelmüleg
leirható vagy megismerhető, ha adva van, hogy energiái közül melyek
változtak meg és milyen volt ez a változás. Tudományos meggyőződésem, a
melyet természetesen még nem minden illetékes tényező oszt, hogy
ugyanezt mondhatjuk a belső világ történéseiről is. Nem szükséges
különben, hogy ezt a kérdést itt döntsük el, miután jelen
fejtegetéseinkben kifejezetten csak a külső világ jelenségeire
szoritkozunk.
Mi is tulajdonképpen az energia? Jelenleg a legvégső reálitás, a mely
még tapasztalati körünkbe esik. Az ujabb időkben tudniillik kiujult a
harc a külvilág reálitásának régi problémája körül, még pedig azzal az
eredménynyel, hogy egyetlen kétségkivül való bizonyosságot ismerünk s
ez: öntudatunk pillanatnyi tartalma. Nézeteltérésről csak e tényből vont
következtetések körül lehet szó. Nos, megállapithatjuk még, fizikai és
fiziológiai értelemben, hogy a mi a külső világból tudomásunkra jut:
érzékeink kapuin át jut oda. Van-e kulcsuk ezeknek a kapuknak? Egy van:
_az energia_. Érzékelhető impressziónk csak akkor keletkezhet, ha a
külvilágból energia hat az érzékeinkre vagy forditva: ha
idegrendszerünkben energia-változás megy végbe. A tudomány ezekre a
folyamatokra más vagy általánosabb kfejezésekkel nem rendelkezik. Az
anyag fogalma a közelebbi leiráshoz nem elégséges, mert például a látás
egész a szem hátsó üregéig nem materiális történés.
Ezen általános ismertetésen kivül azonban az energia fogalmát
szemléltető módon is meg kell értetnünk. Erre a célra mndennapi életünk
bármely fázisa alkalmas. Belépünk este a szobába és felcsavarjuk a
villanyt. Ezzel lehetővé teszszük, hogy a központban már előkészitett
elektromos energia bekapcsolódjék a lámpába s ott hővé és fénynyé
alakuljon át, amivel nincs összekötve semmiféle anyagbeli mozgás. Hogy
ez az anyagtalan dolog mégis nagyon reális valami, ezt mindenki tudja:
hiszen pénzbe kerül. Az a realitás, az elektromos energia, amely a
központból a vezetéken át a szobába kerül, mint a világitógáz a csöveken
keresztül, továbbá a hő és a fény, amivé az energia a lámpában
átformálódik: mindez annak az általánosan létezőnek különféle
megnyilvánulási alakja, amelyet energiának nevezünk. Joggal beszélhetünk
különböző formákról, mert egyiket a másikból nyerjük. Az elektromos
energia abban az arányban tünik el, ahogy fényt szolgáltat, s ezért kell
a központnak folyton pótolnia, nehogy a lámpa kialudjon. A központban
pedig a nagy gépek mechanikai munkájának elektromos energiába való
átvitele utján termelődik. Ezt a mechanikai munkát a gőzkazán alatt égő
szén idézi elő; az energia azonban, amely a szénben és az égéshez
szükséges levegőben rejtőzik el, a nap sugaraiból születik, amelyeknek
hatása és felhasználása mellett hajtottak ki egykor azok a növények,
amelyeket ma mint fosszilis szenet bányásznak ki. Tovább azután nem
vezethetjük vissza a munka vagy energia utját; mindmáig a nap az
egyetlen praktikus forrás, amelynek energiakészletét fogyasztjuk s ennek
az energiának alkalmazásain épül az egész földi életünk. Minden
cselekvésünknek az a gyakorlati feltétele, hogy más megnyilvánulási
formákba viszszük át ama tápláló anyagokból nyert energiánkat, amelyek
éppugy, csak alacsonyabb hőmérséklet mellett, égnek el a testben, mint a
szén a gőzkazán alatt.
Óriási távlatok nyilnak meg itt előttünk, egész tudásunkkal felérők. Ha
például ez a kérdés merül fel: mi köt össze bennünket azokkal az égi
testekkel, amelyek oly távol vannak tőlünk, hogy a fény csak millió és
millió év alatt jut onnan ide, ugy a felelet: _éppen ez a fény_ az
összekötő. Csak azt tudjuk, amit ez a fény hirül hoz és csak abból
értesülünk a világür létéről és eseményeiről, hogy közvetlenül vagy a
látcső lencséjén és tükrein át fénysugár ér a szemünkbe. Viszont a
villanylámpánál láttuk, hogy a fény az energia egyik formája. Azaz: a
világegyetem, amennyiben ismerjük, az a tér, amelyből energia hatol
hozzánk, vagyis: _az egész világ energia_.
De az energiát még sem lehet megfogni vagy megmérni! – mondhatja az
anyag nyakas védelmezője. Válaszom: az energia mindenesetre megfogható
valami, mert összes érzéki tapasztalataink s igy tapogató szerveink is
az energia megnyilvánulásain alapulnak. Tényleg: van egy bizonyos
helyzeti energia (elaszticitás) és egy mozgási energia, a melyeknek a
fogható fizikai világról való képzeteinket köszönhetjük. Megmérni az
energiát nem lehet. De lehet talán a villamosságot vagy a fényt, a hőt
és a mágnességet? Pedig hát épp úgy meg vannak, mint a víz és föld.
Miért kellene tehát a megmérhetőséget a létezés szükségszerű
feltételének tekinteni? Semmi ok nincs reá, mert hiszen vannak
megmérhetetlen létezők. Egy rövidlátó népszerű filozófia szoktatott
hozzá bennünket ahhoz a feltevéshez, hogy való dolgoknak mindig
mérhetőknek kell lenniök. Ha a legtöbb természettudós irányítása szerint
a világot anyagból és mozgásból akarjuk kiképezni, akkor szükségszerűen
meg nem mérhető anyagokat kell felvennünk; ha azonban ezt a fogalmat
szigorú tudományossággal határozzuk meg, úgy az energiához kell
eljutnunk, mint a legvégső mérhető és kimutatható valamihez.
A figyelmes olvasó fel fogja vetni a kérdést: tehát csak energiára
találunk a külvilágban? Ugy van: mutass valamit és kifejtem neked, hogy
milyen energiák vannak jelen. Ez talán már elég konkrét dolog?
Az energia tehát semmi esetre sem absztrakt valami, épp oly kevéssé,
mint te vagy én. Itt is a nyelv bizonytalanságait kell megsinylenünk,
ugyanavval a szóval lévén kénytelenek az elvont és általános fogalmat és
az egyes konkrét, a fogalom alá eső tárgyat megjelölni. Amikor Schiller
a Glocke-ban azt mondja: der Mann muss hinaus, – itt a Mann szónak
absztrakt jelentése van, mert nem egy bizonyos férfira vonatkozik, hanem
a férfi fogalmával kapcsolatos kijelentésről van szó. Ha azonban egy
viharos népgyülés elnöke rámutat egy zavargóra és kiadja az utasítást:
der Mann muss hinaus! – akor csak egy valakit értett. Épp úgy jelentheti
az „energia“ absztrakt értelemben azt a tömegjelenséget, a mely bizonyos
módon mérhető és átvitelezés útján mechanikai munkából előállítható,
mint a hogy jelentheti egy bizonyos helyen lévő bizonyos mennyiségét, a
melynek meghatározott rendeltetése s többnyire meghatározott tulajdonosa
van és egyedileg akként körülirható, mint ama népgyűlési férfiú. Igen
általános értelemben pedig, miután minden létező az energiára vezethető
vissza: az energia az egyetlen konkrét létező.
Az energia fogalmának ez általános jellegű tisztázására azért volt
szükség, hogy a feltalálás és felfedezés fogalmait megérthessük. Az
energia mérhető és egyszersmind minden dolog alapvető eleme lévén:
minden történés általános mértékéül szolgálhat. A feltalálók és
felfedezők ugyanis azok az emberek, a kik a történéseket jobb, azaz
kivánatosabb és üdvösebb irányba viszik, mint az eddigi volt; ezért kell
működésüket, a legáltalánosabb értelmezésben, energetikai formákkal
ábrázolnunk.
Evvel visszakerültünk elmélkedéseink kiinduló pontjához. Miután az egész
emberi élet a testben lévő energiák működtetésén alapszik, a melyeknek
az a rendeltetésük, hogy a külvilág energiáit, amennyiben lehetséges, az
ember érdekében alakítsák át: minden az átalakítás miként megtörténtétől
függ. Láttuk, hogy mindig van hulladék, amelynek mennyisége az átformáló
egyén ügyessége szerint több vagy kevesebb. Most ismerhetjük meg
előrebocsátott mghatározásunk általános érdekű értelmét: a feltalálók és
felfedezők annyiban és csak annyiban fejlesztői a kulturának, a
mennyiben az elkerülhetetlen hulladék lehető legteljesebb csökkentésére
tanítanak és megmutatják, hogy az ismert és hasznosított energiákon
kivül mások is vannak a természetben elrejtve, amelyeket szintén az
emberiség czéljaira lehet átalakítani.
A feltalálók és felfedezők.
Foglalkoznunk kell még itt avval a ténynyel, hogy az emberihez nagyrészt
hasonló állati szervezet a nyers energiáknak hasonló czélszerű
átalakítását végzi. Ez kétségkívül igaz. A különbség mindössze az, hogy
az állatok a fajt csak fenntartani, az emberek pedig fejleszteni is
tudják. Ha az ember nem lép közbe, akkor az állat évszázadokig és
évezredekig változatlanul ugyanazon a fokon marad és az egymásután
következő nemzedékek egy folyton ismétlődő kört futnak be. Csak az ember
tudja a maga faját nemzedékről-nemzedékre átalakitani, természetesen
népek és törzsek szerint igen különböző mértékben. S e változás lényegét
kizárólag csak mindig több és több nyers energiának felhasználásában és
ezeknek az energiáknak mindig magasabb gazdasági együtthatóval való
czélszerű átformálásában találjuk meg. Ezt a fejlődést ma még nem az
egész emberiség egységesen, hanem bizonyos, egyes népek és ezeken belül
ismét egyes személyek tevékenysége eszközli. Ezek az emberek a
feltalálók és felfedezők.
Látjuk tehát, hogy az emberi nem legfontosabb osztályával van dolgunk.
Ezekben az emberekben érte el legfőbb kifejlettségét egy sajátosan
emberi vonás: a haladásra való képesség. Ez a megismerés érzésbelileg
csaknem általános; az emberiség hivatott vezéreit tiszteli azokban, a
kik friss energiákat szabadítottak fel számára vagy a meglévők
tökéletesebb értékesíthetésére mutattak rá, példaképeit látja bennük, a
kiket mindenki nyomon szeretne követni és akikhez hasonlónak kivánja a
szülő gyermekét. Életükről és működésükről irott és iratlan legendák
szállnak szerte és szállnak tovább nemzedékről-nemzedékre; mindenki
érzi, hogy az ő útjuk és cselekvésük ismerete egyéni kiválóságuknak
általánosulására vezethet. Ezeknek a komoly legendáknak azonban csak
akkor van igazi hasznuk, ha tudományos jellegűek, azaz az általánosra és
ismétlődőre épülnek. A tudomány bajnokai azonban eddig nem igen
vállalkoztak erre a feladatra. A tartozó kegyelet megsértésének vélték a
tudomány hőseinek közelebbi analizálását. „Du gleichst dem Geist, den du
begreifst, nicht mir“ – úgy látszott, mintha evvel menydörögné le minden
nagy ember azt a kisebbet, a ki ilyen méltatással kisérletezik.
És ezt a feladatot mégis meg kell próbálni és meg kell valósítani.
Láttuk, hogy ezek a nagyságok nem ütnek el feltünően a többi embertől,
sőt az ő legtipikusabb kifejezőik. Nyugodtan feltételezhetjük tehát,
hogy általános emberi tulajdonságokat fogunk náluk találni, éppen csak
bizonyos felfokozottságban. És ez a meggondolás lesz egyúttal vezetőnk a
vizsgálat alá veendő részletkérdések megértésénél.
Felfedezés és feltalálás.
Eddig a felfedezésről és feltalálásról, mint két különböző szellemi
tevékenységről volt szó s ezért helyénvaló lesz, ha ezt a különbséget
röviden szóvá teszszük. Az eltérést abban a tényben látom, hogy a
felfedezésnél ismeretlen körülmények kikutatásáról, a feltalálásnál
pedig ismert viszonylatoknak uj célra való alkalmazásáról lehet
beszélni. A felfedezőnek tehát munkája közben állandóan azt kell
kérdeznie önmagától: uj az, amit éppen szemlélek? – a feltaláló ellenben
két kérdés közt válogathat: hogyan használhatom fel ezt a bizonyos
dolgot? vagy: hogy oldhatom meg ezt a meghatározott feladatot? Hogy a
két kérdés közül melyiket veti fel, attól függ, hogy kevésbbé ismert
vagy uj dologhoz van-e köze avagy inkább a megoldandó probléma vet fel
valami ujat.
Természetesen mindkét águ tevékenység sokszor összebonyolódik egymással.
A kutatónak munkája közben gyakran kell találmányokat csinálnia, hogy a
kikutatandó uj valamit lehetőleg kedvező feltételek mellett vizsgálhassa
meg. Épp igy: a feltaláló is gyakran van abban a helyzetben, hogy
ismeretlen dolgokat lásson, ha adott feladatát uj eszközökkel akarja
megvalósitani. Még eladdig ismeretlen körülmények előállitása és
lebirása: ez a cél mindkét esetben, csak a tudósnak ez uj
viszonylatokkal szemben való álláspontja lényegesen különböző.
Ennélfogva: végeredményben a tudatos érdeklődés mértékétől fog függni,
hogy a hivatott tudós saját tapasztalataival szemben milyen vonatkozásba
kerül. Itt aktuális azután a tudományos tevékenységnek egy sulyos
akadálya minden országban, ahol a tudomány sokáig aludt s ahol külső
erők sem mozgatják meg. Ilyen viszonyok vannak most Spanyolországban;
ósdi, egyoldalu életfelfogás divik, amely nemcsak hogy nem ismeri a
tudományos ideálokat, hanem egyszerüen elutasitja őket s épp ezért
hiányzik a kétségtelenül lappangó kutatók szükségszerü kibontakozása;
viszont kétségtelen, hogy amennyiben valamely okból a tudományos ideálok
erőre kapnak, egész csomó tehetséges tudós fog itt is kivirágozni.
Ilyen hirtelen fejlődésnek legfelötlőbb példáját Francciaországban
látjuk a tizennyolcadik század végén a mathematika és
természettudományok terén. A forradalom és a belőle származó
következések: a köztársaságnak az ósdi Európa ellen való megvédése, az
oktatás és a technika ujjászervezése és az általános müveltség és
haladás terjesztése, – tudós, főleg természettudománynyal foglalkozó
egyéniségek iránt váratlan és nagyszabásu keresletre vezettek és ez a
szükséglet tényleg egész sereg ragyogó tudóst és kutatót dobott a
felszinre, akikre Franciaország épp oly büszke lehetett, mint politikai
vivmányaira. Nehéz volna elfogadni, hogy ez az időköz, éppen rendkivüli
mozgalmasságánál fogva, rendkivüli emberek születését előmozdithatta
volna, mert e kiváló férfiak születési időpontja még a politikailag és
gazdaságilag alacsonyrendü királyságra esik és az első forradalmi
mozgalom hatása alatt született nemzedék később semmiféle kimagasló
jellegzetességet nem mutat fel. Sokkal kézenfekvőbb, hogy az átlagos
nyersanyagról van itt is szó, amelyből alkalmas körülmények közt a nagy
emberek mindig kiválnak és ezt a nyersanyagot csak az egyszerre beállott
fejlődési lehetőség izgatta a francia forradalom után is gazdagabb
termésre.
Az iskolai rendszer.
Ennek a logikus következtetésnek fontosságát hangsulyoznunk kell. Ha ez
a következtetés helyt áll – sem általános, sem különös okok nem szólnak
ellene, – akkor megállapithatjuk, hogy ma a népek értelmi és teremtő
erői általában megközelitőleg sincsenek olyan kimeritően felhasználva,
ahogy lehetséges volna. Amelyik nép tehát elsőnek fogja saját értékeit
célszerüen kiaknázni, hihetetlen fölénybe kerül minden más néppel
szemben. De ezt a célt csakis az iskolai oktatás szellemének gyökeres
megváltoztatásával lehet elérni. A mai tanitási rendszer teljesen
figyelmen kivül hagyja a tehetséges és fejlődésre képes egyének különös
kiemelését és támogatását. Sőt a mai iskola állandó ellentétbe kergeti a
kiváló tanulókat önmagukkal; a későbbi nagy emberek köztudomás szerint
többnyire rossz diákok voltak, aminek oka abban rejlik, hogy az iskola
sok különböző szakban akar bizonyos átlag-ismereteket nyujtani és az
egyes tárgyakra való kivételes képességet, miután rendszerint a többi
tantárgyak elejtésével áll kapcsolatban, alkalmatlan szellemi
elfajulásnak tekinti. Már most: a későbbi nagy embereknek egyig
legjellemzőbb (bár nem csalhatatlan) ismertetőjelük épp a nagyfoku
egyoldaluság, igy tehát az iskolának ama törekvése, hogy ezt az
egyoldaluságot leküzdje vagy elossza, egyértelmü a későbbi nagy emberek
lehető visszaszoritásával. Nem szabad viszont azt hinni, hogy a nagy
ember minden körülmények közt utat vág magának. Eltekintve attól, hogy
az emlitett akadályok nélkül általában még jobban érvényesülhetett és
többet szolgáltathatott volna, utalnunk kell egyik előző fejezetünkre,
amelyben megállapitottuk, hogy kedvezőtlen fejlődési feltételek mellett
sokan elesnek a szabad szárnyalástól, akik más megfelelőbb viszonyok
között kivételes eredményeket produkálnának. Ha elfogadjuk, hogy
rendkivül kedvező körülmények esetén a kitünő emberek kiválasztódása
rendkivüli mértékben fokozódik, akkor nem kerülhetjük el a végső
következtetést: iskoláink átlagos kedvezőtlen körülményei folytán az
eredeti tehetségek nagy része háttérbe szorul és összemorzsolódik.
Ez a ténymegállapitás azonban minden nemzet legfontosabb javainak
önkényes és elkerülhető pusztulását jelenti: vezető szellemeinek
pusztulását.
A történelmi iskola.
Nyilvánvalóvá tettük, hogy a kiváló kutatók életkörülményei és fejlődési
feltételei lehető alapos megismerésének milyen gyakorlati fontossága
van. Legalább is olyan, mint e ragyogó egyéniségek iránt való elméleti
vagy általánosságokban tartott érdeklődésnek. A történeti vizsgálódás
által felderithetünk egyes személyi részletkérdéseket, a legjobb esetben
megtudnók, hogy Ranke szavai szerint „hogyan is volt tulajdonképpen“ az
illetővel; de arra a felsőbbrangu feladatra nem vállalkozhatnánk, hogy
következtetéseket vonjunk le, vajjon a nagy tudósok életkörülményeiből
melyek hatottak kedvezően kifejlődésükre és melyek kedvezőtlenül? Pedig
hangsulyozni akarom, hogy ezt a merész vállalkozást igenis szükségesnek
tartom. A történelem megismertet bennünket a kitünő emberek aprólékos
életviszonyaival, de a nagyobb közösségekkel: városokkal, államokkal és
népekkel is; a tudomány tulajdonképeni hivatásán esne sérelem, ha
mindezen tényezők egyes kicsinyes körülményeinek ismeretével
megelégednénk. A természetvizsgáló is csak egyes személyeket vagy
eseteket figyelhet meg és próbálhat ki, de nem elégszik meg soha annak
megállapitásával, hogy ezekben az egyes esetekben miről van szó, hanem
avval kezdi a maga tudományos munkásságát, hogy a megvizsgálás alá vont
példánál mi volt az általános és mi volt az egyéni jellegü. Cak az
általános vonatkozás érdekli és siker esetén csak az általánosra állitja
fel az uj természeti törvényt, amelyet eredményes munkájából vont le.
Ugyanigy kell tehát megragadnunk és megvalósitanunk a nagy emberek
élettörténetének problémáját. El kell különitenünk az általánost az
egyénitől, az előbbit szakszerüen fejtjük ki, az utóbbi pedig csak
annyiban jöhet számba, amennyiben az általános szempontokra nyilvánvaló
befolyása volt.
Két kérdés van tehát; először: mi az általános vagy hogyan ismerhető
fel?, – másodszor: hogyan tudjuk meg, minek van fontossága a
részletkérdések vagy egyéni viszonyok közül az általánost illetőleg?
Először meg kell válaszolnunk az első kérdést, hogy azután a másikat
szemügyre vehessük.
Az általános vagy törvényszerű elem – a mely tehát minden egyes jelenség
megitélésénél és értékelésénél első sorban jön figyelembe – minden
individuális esetben egyező módon és formában található meg. A
tudományos munkának van egy csalhatatlan ismérve, a mely mindig jelzi,
hogy egy bizonyos kérdés egyáltalában és mennyire tudományos
jelentőségű, ez az ismérv, hogy tudományos eredmények alapján
„_jósolni_“ lehessen. A természettudományok terén ez a feltevés igen
egyszerü. A geológus egy állkapocs formáiból előre meg tudja mondani,
milyennek kell az illető állat csontvázának lennie és ha a kémikus egy
új elemet fedez fel, akkor megjövendölheti: mekkora lesz a speczifikus
hőfoka, még ha nincs is semmiféle mértéke róla. A jövendölés e
lehetősége a vonatkozó természeti törvények ismeretén nyugszik s e
természeti törvényeknek meg van az a tulajdonságuk és czélzatuk, hogy
szabályszerűen megismétlődő viszonylatokat egy jellegzetes kifejezési
formába foglaljanak össze. Más szóval: csak szabályszerűen visszatérő
jelenségeket lehet megjósolni és a természeti törvények éppen azt
fejezik ki, a mi megismétlődik.
A nagy emberek életfeltételeinek sajátos problémájával szemben is tehát
az a feladatunk, hogy megtaláljuk és kifejezzük az örök ismétlődéseket a
más nagy emberekkel való egybevetéseknél. A homo sapiens egy különös
válfajának kell őket tekintenünk és kizárólag természettudományos alapon
kell azokat az ismérveket és sajátságokat kikutatnunk, a melyek
tekintetében hasonlítanak egymáshoz és kiemelkednek a többi emberek
közül. Az átlag-emberrel való megegyezéseik kimutatása ellenben
közömbös; avval a megismeréssel, hogy semmi különös vonás nem fordul
elő, az érdeklődés is kialszik. Ebből magyarázható a filológiailag agyon
nem iskolázott ember ösztönszerű ellenszenve avval a szatócs-munkával
szemben, a melylyel néha nagy emberek életének jelentéktelen eseményeit
összekapirgálják. Ha ennek az ellenszenvnek azt szegzik elébe, hogy nem
lehet tudni, vajjon ezek az aprólékosságok egyszer majd valamely
speciális szempontból nem lesznek-e érdekfeszítők és nem lett volna-e
örök veszteség, ha figyelmen kivül maradtak volna, – úgy megint
érvényesiteni kell a mi álláspontunkat: csak az általánosnak, az
ismétlődhetőnek van fontossága. Tudományos értelemben tehát _nincs örök
veszteség_. Ha az elveszett érték csak egyszer fordul, illetve fordult
elő, akkor fenntartására nincs semmi szükség, mint a hogy felesleges,
hogy az utókort arról az időjárásról értesítsük, a mely mellett egy
tudományos felfedezés megtörtént. Viszont: ha valami igazán lényegesről
van szó, akkor fontosságához mérten sokszor és sokféleképpen fog
ismétlődni s igy az egyes példa elenyészése nem jelent semmit. Még az
adott eset megjelölésénél sem pótolhatatlan az ilyen részleges
veszteség, a melynek súlyát csak később ismerjük fel; minél
nyilvánvalóbbak az általános törvények, annál könnyebben lehet egyes
esetekben a hiányzót interpolálni, azaz: a mértékadó
törvényszerűségekből kiegészíteni s az űrt betölteni.
Tudom, hogy e fejtegetéseimmel egy igen elterjedt felfogással
helyezkedem szembe, a melynek éppen a történelemre és az evvel
összefüggő érdekekre való befolyása rendkivül erős. „Szent az a hely, a
melyet nagy ember taposott“, – és ez által egy olyan kultusz igazolódik,
a mely fétisimádássá fajul. A művelt és modern ember, a ki lenézi a
középkor vallásos rajongásait, a maga többé-kevéssé felmagasztosított
művészi és tudományos szentjeivel épp ilyen középkori
ereklye-misztériumot űz, a hogy az ujságtárczákból és a
schöngeist-könyvekből nap-nap mellett látjuk. S ennek egyedülvaló okát
abban a helytelen feltevésben kell keresnünk, mintha pótolhatatlan
értékű egyéni vonatkozásokról volna szó. Pedig az _egyén és egyed mindig
korlátozott és esetleges valami_. Ha Goethe szavaira hivatkoznak, hogy
„földi embernek legfőbb boldogsága: a személyisége“, ne tessék
elfelejteni, hogy Goethe boldogságot és nem értéket említ. Ugyancsak
Goethe irja azonban ezt is: „Eigenheiten, die werden schon haften;
kultiviere deine Eigenschaften!“ Tehát: nem az tesz értékessé bennünket,
a mi véletlenül más, mint a többinél, hanem a mi bennünk az átlagnál
_felsőbbrendűen_ van kifejlődve. Hogy azonban magasabb és alacsonyabb
fejlődési fokról egyáltalán beszélhessünk, ehhez összehasonlítható, azaz
sok embernél, de különböző mértékben előforduló tulajdonságok kellenek.
A nagy emberekről előre meg is állapítottuk, hogy _emberi_ képességek
rendkivüli felfokozottságával s nem _emberfölötti_ erőkkel
jellemezhetők.
A természettudományi és történeti kutatás közt tehát, ebben a
vonatkozásban, nincs lényeges különbség. Az ujabb időkben a mi
történelmi felfogásunk ellen megint abból igyekeztek tőkét kovácsolni,
hogy a történelem tárgyául az egyént tolták előre; be kellett azonban
látnia mindenkinek, hogy még a legindividuálisabb eset sem írható le,
azaz nem lehet köztudomásúvá és közérdekűvé másképpen, mint általános
fogalmak segítségével, a nyelv megfelelő kifejezései útján. Tehát a
szóbanforgó legegyénibb eset is csak egyes ismert, azaz sokszor ismételt
fogalmak kombinációjával rögzíthető meg és az individuálista történetíró
is kénytelen a letagadott általános fogalmakkal dolgozni. A
természettudomány is egyes esetekből indul ki és régebben csak leírás,
azaz az ismert és a specziálisan alkalmazható általános fogalmaknak
összeállításával tudott úrrá lenni rajtuk. Később azután az egyes
esetekből általános törvényeket vezettek le. Mindössze a tudományos
készség mértékétől függ, mennyire tud valaki az adott példától
eltekinteni és hogyan tudja az ide vonatkozó általános törvényt
kifejteni.
Arra a kérdésre, hogy mit értsünk „általános“ alatt és hogyan tudjuk
megismerni, azt feleljük, hogy _ami ismételhető: az már általános_ és a
megismétlődés tényével leplezhető le. Evvel azután el volna intézve az a
másik kérdés is, hogyan jutunk az egyes eset lényeges alkotórészeihez?
Ami _ismételten_ felismerhető és kimutatható: _az a lényeg_.
Ha tehát uj területeken kutatunk, soha sem tudhatjuk előre, hogy a sok
apró részlet közül egyes esetben mi fog lényegesnek és ismételhetőnek
bizonyulni. Minden tudományos munkának ennélfogva az a kezdete, hogy
kizárólag technikai szempontok szerint az adott dolgot egyszerüen
tudomásul vesszük. Azaz: a rendelkezésre álló egyedeket összefogjuk és
keressük benne a megismétlődőt. Ebben a stádiumban, tudományosan, még
nincs értékkülönbség az összetevők közt, viszont mégis fontos ez az
időköz, mert az elemi osztályozás nélkül az egyezőségeket hiába
keresnők.
Mihelyt azonban, az anyaggyüjtés nyomán, a közös körülmények közt levő
megegyezőségek kiválnak, már a második stádium kezdődik, amely ezen
egyezők kidolgozásából áll. Az a tétel például, hogy a modern nemzetek
gazdasági fellendülése tiz-tiz éves hullámokat játszik: alacsonyrangu
empirikus szabály; már most, hogy ilyen vagy pedig mélyebb és tágabb
általánositásokig jutunk-e el, főleg az illető tudomány-ág
fejlettségétől függ; a lényeges egyszersmind mindig általános, s az
általánosság mértékét fontossága jelzi.
Hangsulyoznunk kell azonban, hogy valamely eset egészen különböző
jelentőségü lehet és kell hogy legyen, a rá alkalmazott tudományos
felfogás szerint. Addig fel nem ismert összefüggések folytán sokáig
lényegtelennek tartott részletek egyszerre a tudomány gócpontjába
léphetnek, amikor ezekre az összefüggésekre rájutunk. Hogy állunk
azonban, ha eladdig éppen ezeket a részleteket hanyagoltuk el?
Akkor szépen felkeressük őket és kikutatjuk tulajdonságaikat. A fontossá
válás szempontja meghatározza a kifürkészés módját is. „Értékes anyagot“
sohasem lehet a leendő felhasználásra akként összegyüjteni, hogy a
jövendő felhasználó meg legyen vele elégedve; rendszerint joggal fog
panaszkodni, hogy éppen a legfontosabb dolgok maradtak észrevétlenül
vagy meghatározatlanul. Igy tehát az általánositás első lépésével
egyidejüleg meg kell állapitani azokat a kérdéseket, amelynek jeligéje
alatt kell az anyagot gyüjteni.