A nép aztán új erővel fogott az oltáshoz, a tüzet elnyomták, nem lett
belőle nagyobb veszedelem.
A fogadósnak ugyan mindene odaégett, de ő nem törődött most azon,
csakhogy testvére megmenekült. Lovaival sem törődött többé, csak őt
ápolta, leste, hogy mikor szólal meg, ölébe fogta, úgy várta
felocsudását. Éghetett miatta ház és pajta.
A leányka magához tért; Bertalan meghagyá, hogy vigyék őt lakására, hová
testvérét is elvezette kézen fogva, midőn a tűz elfojtatott.
Tehát megérte, hogy megoszthatá szállását vele. Megérte, hogy
virraszthatott beteg ágya mellett! a leány sokáig szenvedett, beteg
volt, csak a leggyöngédebb gondnak sikerült őt életben megtartani.
A fogadós tönkre jutott a tűzveszély által. Nem titkolá Bertalan előtt,
marhái, takarmánya, borai, egész felszerelése oda égett, adóssága is
volt; kilencz, tíz ezer forintnál kevesebb nem mentheté őt a bukástól s
annyi pénzt nehéz az embernek kapni becsületes arczára.
Azt sem titkolá Bertalan előtt, hogy egy ízben találkozott az ispánnal s
az azt mondta neki, hogy miért nem folyamodik az ifju nagyságos úrhoz?
az bizonyosan megemberelné ennyi pénzig. – De Kalapos János azt felelte
rá, hogy inkább elmegy szolgálni s napszámmal keresi kenyerét, mint hogy
ezt tegye.
Bertalan elborzadt magában. – Eszébe jutott neki, a mit az ispán akkor
mondott előtte, mikor őt kisértet jártában elfogta. «Vigyázzon magára a
fogadós, mert a kit megharagít, az képes őt felgyujtani!» Ez a gondolat
nagyon megkínozta lelkét, de nem mondta ki soha János előtt. Ismerte
azt, milyen heves ember. Még több veszélyt hozna magára, ha ezt
megtudná.
Egy napon félrehívta János a lelkészt, hogy valamit mond neki titokban.
Látszott becsületes arczán, hogy valami nagy zavarban van; szemébe sem
mert nézni, s alig tudta, hogy kezdje a dolgot?
– Julcsának kérője jött. Egy haszonbérlő a szomszéd helységből,
Tollvárról; adj tanácsot, mit cselekedjem?
– Kérdezd testvéredtől; mit felel ő rá?
A fogadós nehéz verítéket törült le homlokáról.
– Ő hallgat és sír. És én nem tudom, hogy mit tegyek? Az ember csinos,
derék, komoly ifjunak látszik. Nem lehet rossz gazda, mert nagy
összegekről tud rendelkezni. Szeretnie is kell nagyon a leányt, mert jól
tudja, hogy semmit sem kap vele, mint egy becsületes tiszta szívet, és ő
maga tehetős. Azon órában, melyben Julcsa megesküszik vele, tízezer
forintyi nászajándékot ád neki, és én újra kezdhetném azzal üzletemet s
nehány év mulva hálával téríthetném testvéremnek vissza. Mit tegyek?
szólj, mit cselekedjem?
Ha a lelkész csak egy szóval mondta volna neki: «küldd el az idegent
házadtól, mert a mit ő kér, az nem a tied többé, hanem az enyim!» János
azt mondta volna rá: «legyen a tied», és maga elment volna szolgálni,
két kézzel keresni kenyerét; de a lelkésznek még egy arczvonása sem
változott e beszéd alatt. Arcza nyugodt volt, szemei könytelenek.
Elgondolá, hogy az ő boldogsága ime egy hozzá annyira ragaszkodó
becsületes ember romlásába kerülne; aztán minő sors vár egy szegény
lelkész nejére? érdemes-e azért a jóllétről lemondani? A leány később
megbánhatná, hogy a gazdag és a szegény között oly rosszul tudott
választani s minden sóhajtása szemrehányás volna ő rá nézve; aztán
elégszer megtörtént már az, hogy a kik egymást szerették, még sem lettek
egymáséi soha s azért csak megvan a világ.
– Fogadd el a kérőt. Azt mondá Jánosnak szárazon.
János sokáig nézett kétkedve a lelkész arczára e szavak után. Ha annak
csak egy vonása elárulta volna azt a kínt, a mibe e szó került neki, ha
csak egy könycsepp jelent volna meg szemében, oda borult volna nyakába
és azt mondta volna: bocsáss meg, hogy kisértettelek! De nem látszott
azon semmi.
– Csak a leány ne sírna mindig, rebegé János.
– Eredj és mondd meg neki, hogy ne sírjon: én izentem neki, hogy ne
sírjon.
Azzal elvált tőle a pap és engedte őt haza menni.
Másnap násznagyok jöttek Bertalanhoz, bejelenteni előtte, hogy a szép
hajadon leányzót, Kalapos Juliát, nemzetes Korbás Lőrincz haszonbérlő úr
eljegyzé hites társául; a felmentések is kezüknél vannak már, kivánják
az esketést még ma megtartani.
Tehát Julcsa engedelmes, önfeláldozó testvér volt. Hogy bátyját
megmentse, feláldozta magát.
A lelkész meghatározá a szertartás óráját s elbocsátá a násznagyokat.
Azután felvevé papi köntösét, imakönyvét kezébe vette s elment előre a
templomba. Ott bezárkózék; az Úr asztala elé járult és kitárta ott
szivét a minden örömnek és fájdalomnak adója előtt, hogy lássa meg azt a
szenvedést, a mi abban dúlong és adjon neki erőt annak elviselésére.
Azután valami oly édes megkönnyebbülés szállt lelkére: a honnan kérte a
malasztot, onnan szelid nyugalom szállt fejére alá, leporlott róla
minden, a mi földi, vágyak, szenvedések, bánat és irigység; felül volt
emelve azokon, mint kinek lábai nem járnak többé a földön.
Most felnyittatá a templomajtót, hogy bejöhessen rajta a nép.
A nép eljött bámulni a menyasszonyt és a vőlegényt. A leggazdagabb
vőlegényt és a leghalaványabb menyasszonyt, a kit valaha ez oltár előtt
összeeskettek.
A pap imádkozott az esküvés előtt; bizony, bizony lelke szerint
imádkozott, hogy tegye őket boldoggá az ég; tegye alázatossá a nőt,
kegyelmessé a férjet, hogy ők megszeressék egymást.
Azután odahivá őket az Úr oltára elé.
Julcsa nem sírt; de arczának nem volt színe és hangját alig lehetett
hallani. Egyszer iszonyú fájdalommal nézett fel Bertalan arczára, a
midőn ez azt kérdé tőle: «szereted-e azon férfit?»
Azt felelte rá: «szeretem» és nem szakadt meg bele a szive.
A pap rájuk adta áldását: szívéből tépte ki azt az áldást, a mit rájuk
adott.
Azután felült a násznép szekerekre, künn vidám zene harsant meg, a lovak
fején lobogtak a nász-keszkenők, a lakodalmas menet eltávozott a
szomszéd helységbe.
Kalapos János megkapta sógorától a tízezer forintot s mint szemmel
látható volt, ismét szép rendbe hozta vele gazdaságát, a menyecskének
pedig bizonyosan igen jól mehetett dolga; selyemmel volt szobája
butorozva s hintóban járt, a hogy ezt Czenczi néni nem késett elmondani
Bertalannak.
János azonban ez óra óta folyvást kerülte a lelkészt, még a templomba
sem járt, hogy szeme ne találkozzék az övével.
Egyszer mégis nehány hét múlva a lelkész egész váratlanul
összetalálkozott az utczán Juliával. A nő szinte összeroskadt, a midőn
őt meglátta; alig birt állva maradni. Igen rossz színben volt.
– Mi baja van? kérdé Bertalan.
– Igen sokat szenvedek, felelt a nő, s azzal elsietett tőle.
Ettől fogva még jobban kerülte őt János.
Ismét nehány hét mult el; a midőn egy reggel azzal a hírrel lepte meg
Czenczi néni Bertalant, hogy a fiatal menyecske haza szökött a férjétől.
Éjnek éjszakáján, gyalog és mezitláb futott el lakásáról, úgy ért haza
félholtan bátyja lakására.
Bertalan még az nap templomba mentekor találkozott Jánossal, s kérdezé,
hogy mi baj történt a családban?
János el volt fogódva, megrázta a fejét és azt mondta:
– Nem szólhatok róla…
Még az nap este, a mint kis lugasában ült a lelkész, honnan az utczára
lehete látni, egyszerre megdöbbenve veszi észre, hogy egy szekér
kanyarodik be az útrol, melyen világosan megismeré Julcsa férjét.
Szemeivel kisérte a kocsit; – a mint az a fogadó előtt elhaladt,
egyszerre, mint valami dühös vadállat, rohant ki annak udvaráról János s
megragadta a lovakat, megállítá a kocsit, megkapta őrült dühvel a rajta
ülőt s egy pillanat alatt legázolta azt lábai alá a sárba; csak az
összefutó emberek birták meggátolni, hogy meg nem ölte.
A megtépett férfit onnan Endreffy kastélyába vitték; Kalapos pedig
bezárta magát szobájába és azt hagyta meg, hogy estig semmi élő
teremtéssel sem akar beszélni.
Másnap reggel két idegen úr kereste a fogadóst, azt mondták, hogy addig
el nem fognak menni, a míg vele nem beszélnek.
János kijött eléjük. Az idegen urak gavalléros külsővel birtak; egyik
közülök rögtön előhozta idejövetelük okát, őket a megtámadott
haszonbérlő küldé ide.
Kalapos gyanusan néze rájok. Vajjon mit akarhatnak tőle? Ha perbe
akarják fogni, miért kezdik így? vagy tán kibékítést, magyarázatokat
akarnak megkisérteni.
– Ön nemes ember? szólt az egyik idegen Jánoshoz.
– És ha nem volnék az?
– Csak maradjunk annál, hogy ön nemes ember; mert a mit önnek ajánlani
fogunk, az csak nemesek között szokásos; nem parasztoknak való. Ön
Korbás urat durva módon megbántotta, ez elégtételt kiván és önnek meg
kell vele verekedni.
Az urak azt várták, hogy ez a falusi ember majd elsápad ezen ajánlatra s
mennyire elbámultak, a mint János e helyett összeszorítá ökleit s egy
lépést közelebb lépett hozzájuk; úgy villogtak a szemei, mint egy
rosszul sebzett vadállaté.
– Én velem akar ő megverekedni? Én velem? Szemközt akar velem állani és
fegyvert akar adni a kezembe, a mivel őt megöljem? Uraim, önök engem
boldoggá tettek. Egész éjjel nem aludtam, mindig azon járt az eszem,
mint ölhetném meg azt az embert, s most önként jő elém és azt mondja:
jerünk; verekedjünk! Megyek uraim. Akármely pillanatban, akárminő
fegyverrel, akármi föltétel alatt; ha kivánják, hogy három lépésről
lőjjünk egymásra, én ráállok, ha kardot adnak kezünkbe, elfogadom, és ha
késsel kell vívnunk, arra is ráállok. Tegyék minél elébb.
Az idegen urak meg voltak lepetve a közrendű ember elszántsága által.
Röviden tudatták vele, hogy egy óra múlva menjen ki az erdőbe a bükkös
patak forrásához; ott megtudja a többit. Azzal visszamentek Korbáshoz a
kastélyba.
Bertalan épen a reggeli isteni tiszteletből tért vissza, s elgondolkozva
ment lakására haza; az ajtóban Czenczi néni várta, a kinek mindent
látni, tudni kellett; az hevenyében tudósítá, hogy épen most látta
Kalapos Jánost egyedül menni az erdőbe s utána nehány perczczel Korbás
urat, meg két ismeretlent, ott aligha valami rossz nem történik.
Bertalan megdöbbent e szókra, de nem válaszolt rá semmit; hanem
egyenesen az erdő felé vette útját. Czenczi néni utána nézett, a míg
láthatta s azután, hogy az erdőben eltünt ő is, minden perczben
kiszaladt az ajtóba, eléje nézni, ha nem jön-e még vissza?
A lelkész kettőztetett sietséggel iparkodott az erdőt elérni, merre
Czenczi néni utasítá. Sejtette jól, hogy mi van készülőben s meg akarta
azt akadályozni. Az urak köpenybe voltak burkolózva, monda az öreg néni.
Bizonyosan fegyvert rejtettek alatta.
Az erdőbe érve, hallgatóznia kellett, hogy ha valami neszről
megtudhatná, merre mehettek? Mintha valami jó angyal súgta volna
szivébe, hogy a patak mentét kövesse. Egyszer azután a patak melletti
homokban lábnyomok tüntek elé, a finom városi csizmák nyomairól
bizonyosan tudhatá, hogy ezek azok, a kiket keres.
Most még jobban sietett. A lábnyomok végre félretértek a forrástól, s a
mint itt megállt a lelkész, hogy körültekintsen, nem messze az erdő
sűrűjében lassú dörmögést kezde hallani, mint mikor férfiak beszélnek
halk hangon.
Szívdobogva közeledett arra. Egy szép kis pázsitos tér volt ott az
erdőben, köröskörül vad rózsa és hólyagfa bokrokkal; óriási vén bükkfák
terjeszték ki fölötte sötétzöld sátoraikat, az egyik vén fa derekát
egészen behálózta az örökzöld repkény s a sűrű lomb között ott volt egy
kis madárfészek; abban úgy etette apró kis fiait a hűséges anyamadárka,
míg a hím egy vékony ágon himbálózva, dalolt neki mindenféle szépet.
E repkényes fa oldalánál, az éneklő madárkának fészke alatt, ott állt
János, kezében felemelt pisztolylyal; tíz lépésnyi távolban előtte
Korbás. Mind a ketten egymásra szegzék szemeiket, a felemelt pisztolyok
csövein végig nézve. A segédek a fák mögött álltak, az egyik felemelé
kezét, hogy csattanással jelt adjon a lövésre.
Nem ért rá; mert Bertalan egy pillanat alatt ott termett közöttük.
Odaállt a küzdtérre a kettő közé, a két felemelt pisztoly közé, az ő
teste választá el őket egymástól.
Mind a négyen boszúsan kiáltának fel: Mi hozza ezt ide?
– E rémületes tett nem fog megtörténhetni; lihegé Bertalan fáradságtól
és belső izgalomtól eltikkadva. Önök nem tudják, mit cselekesznek?
Menjenek haza! Én megtiltom önöknek a vívást és meg fogom azt gátolni!
János szeliden, de szilárdul válaszolt neki.
– Hagyd ezt mi ránk, uram. Hiába gátolod meg most, mert holnap véghez
viszszük, ha ma nem lehet. S ha ő eltávozik, akkor én fogom őt
felkeresni. De meg kell halni, vagy neki, vagy nekem.
– Egymás keze által! őrjöngő, ő testvéred férje. Sógorod.
– Nekem?! kiálta fel János, kimondhatlan dühvel. Nem tudott többet
mondani.
Bertalan most a segédekhez fordult.
– Uraim, hogy engedhetnek meg önök párbajt ily közeli rokonok között?
– Ejh, ez nem házasság, tisztelendő uram; gúnyolódék az egyik e szóra.
János akkor megfogta a lelkész kezét s így szólt:
– Te azt mondád, hogy ez ember nekem rokonom. Én elmondom neked, hogy
micsoda rokonom nekem ő? és ha azt meghallottad és akkor is azt mondod,
hogy ne vívjak vele, nem vívok: hanem akkor egyenesen főbelövöm magamat,
mert úgy én vagyok a bűnös, úgy én követtem el azt a bűnt, a miért egy
embernek meg kell halni. Te tudod a körülményeket, a mik között szegény
húgom kezét adta ezen embernek. Feláldozta magát érettem, hogy pénzt
kölcsönözzen számomra. Oh, miért nem mondtad akkor csak egy szóval, hogy
ez gyalázatos, alávaló tett tőlem, feláldozni testvéremet, az én szép,
ártatlan leánykámat azért, hogy magamnak jó dolgom legyen; és én
elmentem volna szolgálni, elmentem volna koldulni inkább, hogysem ezt
elfogadjam. Im lásd, mi történt most. Ez ember itt nem azért vette el
testvéremet, hogy szeresse, hanem azért, hogy eladja! Férfi ez itt? az
én hugom férje? nem igaz; egy nyomorult iparlovag, egy kerítő, a ki a
férj tisztességes nevét eladta nyomorult pénzért egy nagy úrnak, s nőül
vett egy ártatlan gyermeket, hogy elvegye őt becsületes oltalmazóitól.
Bertalan összeborzadt, a mint lassankint érteni kezdé a dolgot.
János hevesen folytatá:
– Julia a legelső napokban már sírva panaszlá nekem, hogy Endreffy, ki
házamnál nem férhetett hozzá, férje házánál mindennapos látogató. Ő
elmondott férjének mindent és a férj mosolygott rajta. Endreffy
tolakodó, erőszakos kezdett lenni, ő panaszt tett férjénél és az
bohóságnak nevezte az egészet. Végre Julia kimondá neki, hogy ő meg
tudja őrizni tiszta erényét, ha a férj nem törődik is azzal, s a csábító
előtt bezárja az ajtót. Ekkor: oh uram, hallod-e ezt? ekkor kimondá neki
a férj, hogy ők minden gazdagságukat a csábítónak köszönhetik, hogy ez
csak azért adott neki birtokot, pénzt, hogy vegye nőül a leányt, s
azontúl – ne legyen több gondja reá, s a nekem kölcsönözött pénz sem
egyéb, mint az ő gyalázatának bűndíja! A nő éjnek éjszakáján futott el
férje házától, midőn ezt megtudta, futott hozzám, egyetlen
védelmezőjéhez, egyetlen megrontójához. Most mondd ki: vívjak-e hát
ezzel az emberrel itt? vagy egyszerűen főbe lőjjem magam? mert egyik
kettőnk közül felel a magas mennyekben azért az ártatlan lélekért, a ki
a kárhozatnak van adva…
Bertalan arcza olyan lett e szavak alatt, mint a halál. Eleinte szó sem
jött ajkára, a mint ezeket meghallá; csak nézett merően Julia férjére s
azután lassan felemelé kezét az éghez és megrázta azt átokterhes
mozdulattal.
– Az Isten hozzon te rád itéletet! Feküdjék rajtad a te bűnöd súlya,
nehezebben, mint maga a sírdomb. Kihívtad az Úr Istent magad ellen, állj
előtte még ebben az órában és adj számot arról, a mit itt cselekvél. Én
megátkozlak téged az életben és a halálban és senki le nem veszi azt
rólad soha. A mint elvetéd magadtól az Isten kegyelmét, úgy vessen Ő el
tégedet magától! A mint eladtad hűséges társadat, úgy légy eladva
mindenkitől ezen és a másvilágon, s ha egy elejtett fillér, ha egy
kicseppent köny megválthatna téged, azt a fillért, azt a könyet el ne
ejtse senki! Üldözzön a gyalázat a sírba, forduljon el fejfádtól
utálattal a ki meglátja, s ne legyen senki, a ki meg sirasson; mert a
mit te cselekedtél, azt nem tette férfi soha. Most elhagylak benneteket.
Tegyétek, a mit Isten parancsol veletek. Emeld fel pisztolyodat és
gondolj reá, midőn czélba nézesz, hogy az a reszketés, a mi karodat
elállja, nem más, hanem az Úr Istennek rettentő lehellete rajtad.
Tegyétek, a mit akartok.
A lelkész félrevonult. A megátkozott férfi sápadt volt és arcza
elváltozott. Háromszor emelé fel fegyverét és keze úgy reszketett, hogy
nem birt czélozni vele. Az irtózatos átok, a felfedett bűntudat ellen
nem birta védeni magát; a felháborított Isten letörte lelkének daczoló
erejét; harmadszor kiejté kezéből a pisztolyt s odarohant János lábaihoz
és megragadta annak kezét, tördelmesen rebegve: «bocsáss meg, bocsáss
meg!»
– Én bocsássak meg neked? kérdé az elcsodálkozva. Minek kellene akkor
történni?
– Ezentúl hű férje leszek testvérednek, a milyen nem voltam. Visszaadom
Endreffynek mind azt, a mit ez átkozott alkuban adott s élek veletek
szegényül és elfeledve. Hiszen látod, hogy a világba úgy sem térhetnék
többé vissza ilyen vallomás után. Ezen urak el fogják beszélni, hogyan
viseltem itt magamat, hogy kértem bocsánatot tőled, s ez engem örökre
száműz a régi világból.
A segédek valóban gúnyosan mosolyogtak.
János ingadozott keserűségében, míg Bertalan közbejárult s a két
ellenfél kezeit egymásba szorítá; Korbás a mindenhatóra esküdött, hogy
nejét ezentúl mindennél többre fogja becsülni s iparkodik, hogy
megérdemelje szeretetét.
János lassankint odalágyult, hogy megölelte őt: kérte, hogy vegye el
mindenét, csak becsületét hagyja meg, azt őrizze meg és ezen a szón úgy
el tudott sírni mind a két férfi.
Bertalan pedig felemelt kezekkel adott hálát az égnek e végzetért: a
holott nagyobb az öröm egy megtért bűnösön, mint kilenczven igaz felett,
a kik sohasem vétkezének.
Korbás és János oda utasíták a két segédet, hogy mindent elmondhatnak
Endreffy úrnak, a mit láttak: a kölcsönadott tízezer forintot vissza
fogják neki adni és azután majd elmennek együtt valamerre, a hol nem
fogja hírüket hallani többé.
Bertalanra még egy magasztos feladat várt ezután: kibékíteni a
megkeserített nőt megtérő férjével. Szivet rázó szavai véghez vitték ezt
a munkát is. Julia kibékült férjével, engesztelődve nyujtá neki kezét.
És a lelkész oly boldogan tért vissza kisded hajlokába; a hol pedig nem
várt reá sem úri kényelem, sem hatalom, sem a boldog házi élet mosolygó
édes arcza. Az ő kincsei, az ő boldogsága egy boldogabb élet számára
voltak gyüjtögetve.
A béke áldott nemtőjével egyszerre kopogtatott be a szegénység Kalaposék
ajtaján. Azt a pénzt, a mit Korbás nejének menyasszonyi ajándékul adott,
ezt a kárhozat foglalóját, vissza kelle fizetni a kegyelmes úrnak.
Tízezer forint nagy összeg, sokáig túrja addig a földet szegény ember, a
míg azt össze tudja szedni, sok jóízű falatot elvon addig szájától, sok
avult foltot elvisel addig ruháján, a míg azt kerekszámmá teszi.
De mégis meg kelle lenni, a mi elmulhatatlan volt, Endreffy Korbástól
követelte azt vissza, s még azt veté szemére, hogy őt megcsalta.
János nem panaszolta baját senkinek, apródonként eladogatta borait, házi
felszerelését, azután került lovaira, marháira a sor; mindenét pénzzé
tette, titokban, alattomban.
Az emberek azt suttogták és Czenczi néni is azt mondta, hogy a fogadós
meg akar szökni, mert mindenét elprédálja titokban. Csak Bertalan tudta,
hogy a fogadós mit cselekszik?
Egy este Bertalan egészen elmerülve dolgozott ünnepi szónoklatán, a
midőn ajtaján koczogtattak. Maga ment azt felnyitni, s szíve nagyot
dobbant, a mint Jánost látta maga előtt.
A fogadós útnak volt készülve. Legrosszabb köpönyege volt a vállán,
oldalán szegényes tarisznya. Bajusza le volt nyirva s kalapja valami
ócska darab volt, a mi régóta heverhetett már a kamrában.
– Búcsúzni jöttem hozzád, uram, szólt a lelkészhez; láthatod, hogy
készen vagyok a szökésre. Minden ember rebesgeti, hogy szökni akarok
innen. Igazuk van. Én elszököm. Ne ijedj meg; senki sem fog utánam
tudakozódni. Nem hitelezőim elől futok. Minden adósságomat kifizettem;
legutolsó cselédem bére is ki van adva új évig. Senki sem fog utánam
átkozódni, hogy valamijét elvittem. Te tudod, hogy ez miért történt. Még
a fiatal úr van hátra. Ez az adósság nyomja leginkább lelkemet. Ezzel is
készen vagyok.
És azzal kivett táskájából egy veres bőrtárczát és átadá azt
Bertalannak.
– Vedd át uram; ez itt a pénz. Tizezer forint. És annak a mai napig
kiszámított kamata. Azonfelül van benne öt forint e következő czélra:
tedd meg értem, hogy valamely hirlapba igtattasd be azon hirdetményt,
miszerint, a kinek az eltávozott Kalapos Jánoson, vagy annak családján
valami követelése van, az forduljon te hozzád. Ha majd azután ama
kegyelmes úr eljön e tartozásért, fizesd ki őt helyettem. Nem akarom
magam elvinni neki a pénzt, mert attól tartok, hogy ha találkoznám vele,
valami más adósságomat is lefizetném neki és az nem volna jó. Azt bízom
az Úr Istenre.
Bertalan eltevé a tárczát szekrényébe s kérdezé Jánostól, hogy hát
testvére hol van?
– Előre küldtem őt férjével; a falu végén várnak a szélmalomnál. Nem
akartam feltünővé tenni eltávozásunkat. Azért csak gyalog utazunk.
– Hová? kérdezé Bertalan, elszorult kebellel.
– Nagy a világ, sóhajta János; hanem azután meggondolta magát s
nyugodtabb hangon felelt: Tokajba; ott vannak rokonaim, egy nagybátyám,
ott megpróbáljuk, hogy lehetne újra kezdeni az életet?
Még egy fájdalmas kérdést intéze Bertalan hozzá:
– Van-e pénzetek odáig?
– Oh van elég. Maradt még elég.
– Mutasd. – Bertalan nem hitt neki.
– Testvéremnél hagytam; ő jobban gondját viseli, felelt János; de
hazugság volt, a mit mondott, s két könycsepp rögtön előjött megbüntetni
őt e hazugságért, mik lesütött szemeiből végig gördültek becsületes
munkában megbarnult orczáján. Nem volt nekik semmi pénzük.
Bertalan úgy tett, mintha nem vette volna azt észre; azt mondá neki,
hogy üljön le, a míg ő dolgozó szobájában meg fogja irni a kivánt
hirdetményt.
E rövid időt arra használta Bertalan, hogy Czenczi nénit félrehíva,
kezébe adott egy kis bőr erszényt, s megkérte, legyen olyan jó, vigye el
azt a szélmalomhoz; ott fogja találni Kalapos Juliát férjestül. Hívja a
nőt félre s adja át neki e kis erszényt és mondja, hogy azt testvére
küldi; tegye el jól és ne szóljon senki előtt róla.
Ötven arany volt abban az erszénykében. A lelkész fáradságos keresménye.
Akkor váltotta azokat, a midőn arra gondolt, hogy jegypénzre lesz
szüksége. Ez volt Juliának szánva menyasszonyi ajándékul. Mennyi örömmel
gondolt akkor arra a boldog pillanatra, a melyben azt szeretett
leánykájának át fogja adni. – Oh abból nagyon boldogtalan pillanat lett.
Bertalan egész nyugodt arczczal tért vissza Jánoshoz s addig tartóztatá
őt, a míg Czenczi néni visszatért. Akkor megszorítá kezét a férfinak.
– Isten legyen veled a te utaidon.
János még mondani akart valamit, tán egy búcsúszót, de torkát
összeszorítá valami, hogy egy szónak sem tudott ura lenni. Mégis
szégyenlette magát, hogy elérzékenyült.
A lelkész az ajtóig is kikisérte. János újra megállt, hogy elmondja a
mit akar: de csak nem volt ereje hozzá.
– Isten veled, szólt a lelkész, s azzal röviden megszorítva kezét,
besietett a szobába.
János előre ment nehány lépést, megint megállt az úton, az a szó, a mit
ki nem mondott, úgy kínozta, úgy akart kitörni szivéből: «Hát Juliának
nem izensz-e semmit?» Visszafordult, bátorságot vett magának, hogy ezt
megkérdje tőle; az ablakhoz sompolygott; odabenn gyertyavilág égett,
betekintett a szobába és ime a fiatal lelkész ott ült az asztal előtt és
fejét két kezére hajtva, zokogott, – zokogott keservesen.
A bujdosó sietve távozott el onnan s nem ment vissza megkérdezni: «nem
izensz-e Juliának semmit?»…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint a hirlapokban megjelent a hirdetmény, miszerint a kinek János
adósa maradt, jelentse magát a lelkésznél, alig pár napra rá maga
Endreffy úr tisztelé meg a lelkészi lakot becses látogatásával.
Nem jött egyedül, azt a másik két gavallért, kik a párbajnál is
figuráltak, magával hozta. – Alkalmasint valami jó mulatságra számolt, a
mit másokkal is meg akart osztani.