Órahosszat járkált alá és fel a szobában, és ezer meg ezer gondolat űzte
egymást lelkében; gyertyája fenékig leégett, az is sötétben hagyta,
lefeküdt az ágyba: az álom ott is kerülte szemeit. Oh ez a harcz az égi
őrszellem terhes küzdelme volt a hatalmas csábítóval egy veszendő
lélekért.
Senki sem véd meg ilyen veszedelemben, egyedül az igaz Isten és az igaz
Isten úgy véd meg, hogy ád törhetlen erényt és tiszta szivet annak, a
kit kisérteni enged.
– Adj, uram Istenem, erős lelket a szegénynek.
A lelkész imára kulcsolt kezeit ajkához emelve fordult a fal felé, s így
imádkozva lepte meg az álom.
Három fal választotta el attól, kiért oly buzgón imádkozott, az pedig
épen úgy aludt az Úr kezeiben, miként ő; tán kezei épen úgy imára
kulcsolva, ajkaihoz emelve, fejével ő felé fordulva, ajkaival felé
sóhajtva, s bár három fal volt közöttük, lelkeik megtalálták egymást
azokon keresztül is s úgy beszélgettek egymással, mintha arczaik egymás
mellett feküdnének.
Mindkettő egymásról álmodott és reggel egyik sem merte azt a másiknak
megvallani.
Bertalan reggel tudatá Kalapossal az éjszaka történt dolgokat. A
kisértettől megszabadult a ház tája, de annál nagyobb lett a kisértet
benn a házban.
Nem a vendéglő híre, hanem a család becsülete, a tiszta erény van most
fenyegetve.
Jól őrizkedni kell.
Kalapos nem engedte többé hugát soha kijárni a helységbe; nem engedte a
vendégekkel foglalkozni; inkább maga végzett mindent; ha kérdezősködtek
felőle, azt mondta: nincs itthon.
Szegény leány olyan életet élt, mint egy elitélt rab és nem tudta, hogy
miért?
Egyetlen öröme volt, mikor vasárnaponkint a templomba mehetett.
Ti nagyvárosok elkényeztetett szülöttei, nem is sejtitek azt, micsoda
öröme van szegény falusi embernek a templomban?
Ti nektek van operaházatok, táncztermetek: titeket hirhedett énekesnők,
zenehősök, szemfényvesztők mulattatnak; ti arról szoktatok előre
beszélni, mikor kerül szinpadra ez meg amaz új dalmű, mikor lép fel egy
világhódító tánczosné, mikor lesznek a várt hangversenyek, az
előkészített dalidók? – Ott künn pedig az együgyű népnek csak egy öröme
van: ki fog jövő vasárnap prédikálni? az öreg tisztelendő-e, vagy az
ifju tiszteletes? megint olyan szép beszédet tart-e, mint ma egy hete?
megint fognak-e annyit sírni a hallgatók, és olyan könnyebbült szívvel
fognak-e ismét hazatérni utána? és azután este, midőn kiülnek a kapuk
alá, úgy elmondogatják azt egymásnak: ki mire emlékezik belőle? semmi,
egy szó el nem veszett abból, mind megtartották magukban.
Soha egy vasárnapot el nem mulasztott Juliska, melyen Bertalan beszédeit
hallhatá; a míg csak szólt, szemeit le nem vette róla; minden szavát
elfoglalta magának, és az volt rá nézve a legnagyobb gyönyörűség.
Bertalan valami oly földön túli lény volt szemei előtt, a kit szeretünk
a közelítés reménye nélkül, a kit szivünk magáénak vall, a ki lelkünket
igazgatja és a ki iránt egy földi gondolatunk nincsen.
Az ábrándozó leányka örömnapjai közé számítá a vasárnapokat, s úgy
tetszék neki, mintha olyankor minden ember arcza egészen másforma volna,
sokkal kedvesebb és igazabb, mint egyéb napon.
A kisértet-űzés utáni vasárnapon ismét Bertalanon volt a sor a szent
beszédet tartani, s szokás szerint megtelt az egyház minden padja; még
az az egy is, mely különben üresen szokott állani: az urasági szék.
Az öreg kegyes Endreffy készítteté azt magának, hogy midőn itt nyaral,
ünnepnapokon onnan hallgassa a buzgóság szavait; a nép úgy szerette őt
ott megpillantani, buzgó ősmagyar arczával és ihletten lépett nyomába,
midőn a köznéppel egy sorban megindult elfogadni az Úr vacsorájának
kelyhét.
Ezúttal nem az öreg úr ült ott, hanem az ifju; és még valami fővárosi
piperkőcz.
Az ülőhelyek olyan formán voltak rendezve, hogy egyik oldalon a szószék
mellett voltak a férfiak padjai, másikon a nőké, az urasági ülőhely e
kettő között, épen a szószékkel és az Úr asztalával szemben.
Talán imádkozni, talán énekelni, talán az Úrnak áldozni jött ide a két
ifju gavallér?
Igenis: azért jöttek, hogy itt egy csomóban megláthassák a vidék
szépségeit; a rézpataki hölgyek mind híresek voltak kitünő szépségükről.
Itt volt Juliska is; ott kellett ülnie az urasági szék mellett, csaknem
szomszédságban az úrfival. Endreffy úr nem láthatta őt másutt, mint a
templomban, mert a leány csak ide járt látogatóba; tehát felkereste őt a
templomban és mosolygott mikor őt meglátta, hogy a leány mélyen
elpirulva kényszerült szemeit lesütni előtte.
Az ének megzendült, a hívek ájtatos hangja egy harmoniába vegyülve
szállt fel az ég felé: az úrfiak is jól tudták, hogy kell az embernek
magát a templomban viselni; megtanulták otthon a balletben.
Beszélgettek, nevetgéltek egymás között; Endreffy egészen áthajolt
Juliskához s suttogott hozzá mindenféle édes szavakat, a miktől az
ártatlan gyermek arcza égni látszott.
És a hívek mindezt látták és szíveikben romlás volt és botránkozás ezt
látni, maga a vendéglős is kénytelen volt azt elnézni, hisz az Isten
házában megszólalni nem szabad.
A helyzet valóban jól volt kiválasztva. Sem a leányka nem futhatott el a
csábító szavak elől, sem goromba bátyja nem jöhetett segélyére. Erre
való az Isten háza.
Az ének elhangzott; – az ifju lelkész csendes léptekkel fölment a
szószékbe: ihlett, méltóságteljes arczczal megállt azon a helyen, a
melyről elmondhatni: «rettenetes hely ez; e kisded ölnyi tér senkié:
egyedül az úr Istené».
Az imádság alatt még volt az úrfinak valami suttogni valója: valami
vidám enyelgő beszéd; csak az amenre hallgatott el kissé s akkor azt a
boszantó félszemüveget szeme elé csiptetve, úgy kezdett a lelkészre
nézni, mintha az valami híres komédiás volna.
A lelkész pedig felnyitá a szent bibliát és felolvasá az alapigéket, a
hogy azok meg vannak irva Máté evangelioma XXI. részének 13-ik versében:
«Az én házam imádkozásnak háza; ti pedig tevétek azt latrok
barlangjává!»
Az egész gyülekezeten egy hideg borzongás futott végig e szavak után, –
mindenki előre érzé, hogy ez rettenetes tanítás lesz…
Endreffy is elsápadt e szókra és nem tudott többé mosolygani,
bármennyire erőltette. Oly csendesség támadt, hogy a lélekzetvételt
lehete hallani.
E földöntúli csendben, mint a pusztában harsogó Isten haragjának szava,
zendült meg a lelkész lélekrázó hatalmas beszéde:
«Ez a ház imádkozásnak háza, hova a nagyok magukat Isten előtt
megalázni, a kicsinyek Istenhez felemelkedni jönnek, hová a bűnösök
vétkeikért bocsánatot kérni, ellenségek kibékülni, világi örömöktől
megcsömörlött szivek égi malasztot keresni járulnak, hol a porba leborul
mindenki, mert tudja, hogy por és hamu minden, a mi a porból támadott…
Ki volna olyan merész, hogy elfelejtené, miszerint ez a ház minden
palotánál felségesebb palota és ennek ura minden uraknál hatalmasabb Úr,
a ki előtt a koldusok és a királyok egyenlők? Ki volna oly merész, hogy
szive legbűnösebb gondolatjait e helyre behozza, s mutogassa Isten arcza
előtt lelke fekélyeit? Ki volna oly merész, hogy e rettenetes házban,
mely az Úr temploma, emberek megrontására, ártatlan szivek megejtésére,
a kárhozat útjaira ne átallana gondolni; a ki ide jönne, adni és venni
eladó portékát és alkudni azokra, a mik pénzért nem eladók…»
Az egész gyülekezet ámultan tekinte fel a csudálatos bátorságtól
átihletett szónokra, és senki sem mert az úri székek felé pillantani.
Rettegés volt arra gondolni, hogy a föld hatalmasai ime meg vagynak
fogva saját csapdájukban, ime bejövének a templomba, hogy
megszentségtelenítsék azt és ime támadt egy bátor szolgája Istennek, a
ki megostorozza őket ott az egész nép előtt, és nem szabadulhatnak a
keresett büntetés elől, mert a templom nem komédiaház, a honnan akkor
mehet el valaki, a mikor nem tetszik neki az előadás.
Végig kellett nekik hallgatniok az egész történetet; minő bűnök terhe
alatt romlott meg az ős Jeruzsálem, hogy vétkeztek a phariseusok, a nép
előkelői, künn és benn az Úrnak templomában, hogy tolakodtak be a szent
csarnokokba kalmárok és kufárok, áldozatra vitt bárányokat, galambokat
árulva, és hogy jelent meg közöttük ama világrendítő szellem, a kinek
neve Messiás, és korbácsot fonva kötélből, kiűzte őket az Úrnak
templomából.
«El innen veletek, az én Uramnak tornáczaiból, ti szentségtörők,
Istentkisértők, lélekbotránkoztatók, itt nem adnak és vesznek galambokat
és bárányokat!»
Mi fog most történni?
Ezzel a kérdéssel tépelődve tért haza minden ember a templomból.
– Mit cselekedtél uram? szólt remegve a vendéglős a lelkésznek, midőn a
templom udvarán találkozának.
– Igazságot szolgáltattam az Isten nevének, viszonzá ez szilárdul.
Az öreg tiszteletes úr azonban annál jobban megijedt, midőn a szörnyű
hírt megvitték neki. Ott hagyta az ételt ebéd közepén, s futott fel a
kastélyba az ifju földesúrhoz; és elkezdé magát menteni előtte, hogy ő
nem oka az egész rettentő esetnek, sőt legkisebb tudomása sincsen róla;
ellenben rajta leend, hogy ez iszonyú kihágás példásan és az elkövetett
sérelemhez arányosan megbüntettessék.
Az ifju Endreffy hideg képet csinált a beszédhez.
Azt mondta, hogy nem tudja miről van szó? A káplán úr igen szép beszédet
tartott ő előtte, s ő már küldött is neki két darab aranyat kegyúri
elismeréseül.
Az öreg úrnak torkán akadt a szó ezek hallatára.
Hát még mikor megtudta, hogy Bertalan a két aranyat a szegények
perselyébe vetette!
Ez veszedelmes ember, ez magasra emel a fejét, ez nyakára ül a
hatalmasoknak, s pásztorbotjával nemcsak juhait tudja őrzeni, de az
oroszlánt is megkergeti, miként egykor Dávid: ennek nem szabad itt
maradni.
Alig várhatta a beközelgő egyházkerületi gyűlést, hogy ott az egybegyűlt
vének és tekintélyesek előtt elmondhassa, minő «egyszarvú» kezd támadni
Bethelnek kapuin belől; a ki ha le nem töretik ideje korán, megöklel
sokakat, a kik eddig azt hitték, hogy az ő bőrük sérthetetlen!
Elő is adá e panaszát egész rettentő mivoltában. Jelen volt az öreg
Endreffy is, a vallás hívei közt legtekintélyesebb férfi, az elmondott
kihágásnak az ő szívét kellett legjobban elkeseríteni, mert a bántalom
az ő fiát érte.
A mint az öreg tiszteletes leült, utána mindjárt föl is kelt Endreffy s
azt mondá az előadottakra:
«Az ifju segédlelkész a midőn azt tevé, a mit tett, teljesíté az ő
magasztos kötelességét, a mire Isten által elhivatott; mert azért
adattak az Isten szolgáinak ajkaira az Úrnak vigasztaló és ostorozó
igéi, hogy a szenvedőket megenyhítsék, a bántókat pedig megfenyítsék, és
ne válogassanak a nagyokban és kicsinyekben; és ha én magam nem csak egy
megyének volnék főispánja, hanem egy országnak volnék is a királya, és
megbántanám azt, a mit Isten szentnek hagyott, és ezért engemet, vén
embert, az Isten szolgáinak legcsekélyebbike, legfiatalabbika,
megfeddne: meg fognám hajtani fejemet, és azt mondanám: uram, helyesen
cselekedtél, folytasd tovább! Mert nemcsak az a kötelessége a jó papnak,
hogy az embert megkeresztelje, midőn megszületik s eltemesse, midőn
meghal, hanem hogy vezesse is az igaz úton, a míg él. Midőn pedig a pap
kezében tartja az evangyéliomot, akkor tegye lába alá a földet és ne
ismerjen azon nagyobb urat, mint az Úr Jézus Krisztust! A rézpataki
káplán így cselekvék. Azért ő dicséretet érdemel.»
Az ősz patriarchalis főnemes így beszélt; és csak addig, míg az ilyen
jellemek ki nem vesznek, maradhat meg szilárdul a hit!
Az öreg tiszteletes e nem várt kudarczot annyira lelkére vette, hogy még
az nap este megütötte féltestét a szél és három nap mulva meghalt.
Még azon az ülésen új papot választának a rézpatakiak; a legelső
szavazat, mely Bertalannak jutott, az ősz Endreffyé volt. Csaknem
egyhangúlag választatott el rendes lelkészül.
A kik szerették az ifju lelkészt és jellemét becsülni tudták, azok
örültek neki, hogy ama fontos álláson őt erősíthették meg; a kiket pedig
aggódtatott az ifju tüzes elhatározottsága, azokra nézve megnyugtató
volt őt olyan világvégi messzeségbe kitolva tudni, a honnan nem
háboríthatja meg a dolgok régi háromszegletű állását.
Rézpatakán nagy volt az öröm e hírre, mert bár régi papjukat becsülték,
s halálát megtisztelték, de az ifju iránt valódi elragadó szeretettel
voltak.
Ah ez egészen más ember volt. Ez eljárt házrul házra, tudakozódott a
hívek bajáról s tudott tanácsot adni a világon mindenre, lelki és testi
bajokban. Tudott gyógyítani apró kis mákszemnyi labdacsokkal, azután meg
hideg vízzel; minden fűben, fában ismert gyógyító erőket; még a
szántásban, vetésben is tudott a gazdának jó tanácsot adni s az
időjárást jobban eltalálta napokkal előre, mint a kalendárium; nem volt
elég, hogy a templomban prédikált nekik, hanem esténként összegyűjté
őket a falu házánál s beszélt előttük, vagy olvasott okos könyvekből
tanulságos történeteket derék hazafiak tetteiről, az ipar és találmányok
csodáiról; úgy hallgatták, a mit aranyos szájával beszélt, hogy minden
csapszék üres maradt miatta. A mióta ő volt a faluban, nem volt
viszálkodás házas társak között, nem mentek pörlekedő felek a biróhoz,
nem került verekedésért senki a vármegye tömlöczébe; ő azt mind ki tudta
egyenlíteni, békíteni szép szóval és néha erős szóval, hogy nem lehetett
ellene cselekedni.
Már az is milyen szép volt tőle, a hogy a megholt tiszteletes nénjével
bánt, a ki vénségére egészen elhagyatva maradt. Míg az öreg úr élt,
Bertalan egyebet sem hallott, mint örökös felpanaszlását a megevett
kenyérnek, a paplakon hiába elfoglalt szobának; nem volt napja, melyen
Czenczi néni békével engedte volna elkölteni ebédjét s nyugodtan bevárni
az álmot szegényes ágyában; pedig hiszen mindent megtett a kedvéért, még
fát is vágott, ha nem volt. És most, midőn egyszerre ő lett úr a
lelkészi háznál, Czenczi néninek pedig semmi joga sem volt ott lenni,
akkor Bertalan úr azt mondá a mindenkitől elhagyatottnak, hogy csak
maradjon ezentúl annál a háznál és pedig legyen ezentúl is övé abban a
legjobb hely; és úgy viselte gondját, úgy tűrte annak gyöngeségeit, még
fát is épen úgy vágott számára, mintha most is ő volna nála
kegyelemkenyéren, és nem megfordítva. Sőt azt is kimondá a fiatal
lelkész, hogy ha ő valaha meg találna házasodni, annak a nőnek, a kit ő
e házhoz hozand, épen úgy kell tisztelni az öreget, mintha tulajdon édes
anyja volna.
Hiszen ezt könnyű is volt neki megigérni.
Mikor ő arra gondolt, hogy e csendes falak között egykor kedvesebb
hangok is fognak otthonosulni, s a szelíd magányt a boldogság képei
elevenítik fel, olyankor csak egy arcz állt mindig előtte, annak az
ártatlan leánykának arcza, a kinek szivében semmi sincs még, mint
ártatlan vonzalom, és lemondani tudás azokért, kiket szeretünk.
Az ifju tiszteletes ez idő óta csaknem mindennapos volt Kalaposék
házánál. Ő is szívesen ment oda, ott is szívesen látták; nevezték a jó
indulatot barátságnak, hálának, szívességnek, pártfogásnak, pedig
utoljára is szerelem volt az, és maguk sem vették észre, hogyan jött?
Nem mondogatták, nem beszéltek róla, hogy egymást szeretik, de tudták
azért igen jól, mint ahogy szokta tudni minden ember, ahogy kiolvassa
egymás szeméből és nem kérdezősködik felőle.
Hiszen nem is állt semmi ellent óhajtásaiknak. Egymáshoz illettek; a
szép Juliskából igen jámbor tisztelendő asszony leendett s Bertalan is
megérdemelte, hogy a környék legszebb lánya az ő párja legyen.
Nem is volt már egyébre gondja, mint a kisded paplakot kicsinosítani;
tisztességes butorokról gondoskodott, mik majd a háztartáshoz
szükségesek lesznek, s a kertben komlólugast nevelt s ha beszélt róla,
azt is oda mondá, milyen szép lesz ott naplementekor dolgozgatni. A
leányka mosolygott és sóhajtott rá, hisz azt a kis lugast ő is látta már
és ő is gondolt arra, hogy két szék egy kis asztal mellett milyen szépen
elfér abban; a férj ott irdogálhat, míg a nő kézi munkáját folytatja, s
ha fölnéznek munkájokból, egymással találkoznak szemeik. Ő is gondolt
ezekre a szép naplementi órákra a kis komlólugasban.
Egyszer egész este volt már, hogy Bertalan a fogadós lakát elhagyta; a
holdvilág szépen világolt, a faluban minden aludt már, s ő szép
csendesen ment végig a hallgatag utczán, tele édes gondolatokkal.
Szokásuk a szerelmeseknek, hogy szeretnek hátratekintgetni: hogy csak
legalább azt a házat megláthassák, a melyben kedvesüket hagyták. Más
ember nem érti ezt, a szerelmesek sem értik, de azért mégis csak úgy
van. Bertalan négyszer-ötször is visszatekintett arra a nagy, hegyes
tetejű házra, azokkal a magas fehér kéményekkel, pedig ugyan nem volt
semmi nézni való rajta.
A mint ismét visszapillant rá: úgy tetszék neki, mintha a ház tetején, a
legszélső kémény mellett, egy emberalakot látna állani. A holdvilág
egyenesen onnan sütött s tisztán kivehető volt az alak. Csak egy
pillanatig állt azonban ott, azután ismét eltünt.
Bertalan megdöbbenve állt meg, s azután hirtelen sietett vissza a
fogadóhoz.
Ott csendes volt minden; a kutyák aludtak a tornácz alatt, semmi nesz
sem hallatszott. Körülkerülte a házat, bejárta a szérüskertet,
betekintett az istállókba. A cselédek mind aludtak, egyet felköltött
közülök s kérdezé tőle, hogy ki járkál ilyenkor a padláson? Az azt
felelte, hogy nem járhat ott senki, mert az zárva van. Bizonyosan a páva
repült fel.
Végre maga is azt kezdte hinni, hogy szemei kápráztak, s nem akarva
zavarni a háziak nyugalmát, haza ment.
Otthon nem jött álom szemeire; eszébe jutott mindenféle aggasztó
gondolat, azokon eltöprenkedett sokáig, le sem vetkőzött, csak úgy dűlt
le egy padra, s nézte, mint megy le lassankint a holdvilág a hegyek
mögé, hogy ereszkednek bele a távol ormok fenyőfái fényes tányérjába,
mintha szakálla nőne neki; azután egy keskeny felhő áll keresztül eléje,
mintha szemöldöke volna; utoljára semmi sem marad belőle és sötét lesz;
ebben a sötétben elaludt.
Mélyen, igen mélyen aludt; talán nehéz álma is volt; de azért mégis
meghallá azt a hangot, a mi az álmodókat oly irtózatosan szokta
egyszerre felriasztani: a félrevert harangkongást.
«Tűz van!»
Egy percz alatt talpon volt.
Fényes világosság tölté el szobáját; nem a szelíd hold ábrándos világa
többé, hanem az a borzasztó vérveres világosság, a mit az ég boltozata
ver vissza a földről rásütő fény miatt.
«Tűz van!»
Bertalan hajadon fővel rohant ki a házból. Még akkor senki sem volt künn
az utczán, csak az éji őr kiáltozott végig rohanva a falun: tűz! tűz!
tűz!
A fogadó égett.
Égett valamennyi épülete egyszerre; az aklok, az istállók, a pajta. Mind
egy lángba volt borulva az egész.
A lelkész legelső volt az égő ház udvarán. Ott rémületes volt a zavar;
álmaikból felriadt cselédek szaladgáltak fel s alá; nem tudva, mihez
kezdjenek? A félszerben volt a tűzi fecskendő, de az senkinek sem jutott
eszébe, a helyett minden ember azzal a haszontalan munkával fáradozott,
hogy az istállóba zárt állatokat szabadítsa meg, a mi rendesen sohasem
szokott sikerülni. Az ökrök megbőszülnek ilyenkor s nem engedik magukhoz
közel menni az embert, hogy kötőfékjeiket elvagdalja; a juhohat pedig a
mint nagy erőfeszítéssel kiterelték az akolból, a tűz láttára újra
megint befutottak az akolba, átugorva az esztrengán. Maga a fogadós
kétségbe volt esve.
Bertalan, a mint megjelent, egyszerre szilárd hangon kiáltá az
embereknek:
– Huzzátok ki a fecskendőt! Vödrökkel a kúthoz!
Azzal maga sietett betörni a félszer ajtaját, melynek a kulcsát most
senki sem találta, kihuzatta a fecskendőt, maga felugrott a tetejére, s
a szivattyuhoz parancsolva az embereket, neki irányzá a vízsugárt a
legfenyegetőbb helynek.
– Ott kell oltani, a merre a tűz terjed!
Az érkező nép, a mint papját meglátta a veszély közepett, erős
buzgalommal sietett segíteni.
Az oltás igen nehéz volt, mert a szél mind az udvarba verte le a füstöt
és sziporkát, de azért a lelkész megállt a maga helyén, mint a ki a
pokol tekintetétől sem retteg.
A fogadós egészen elveszté az eszét. Nem látott, nem hallott semmit,
csak azt kiabálta: a «lovaim, a lovaim!»
Négy szép kocsilova volt, azokon volt minden gondolatja; a lovak az
istállóban voltak s nem engedtek magukhoz embert közelíteni; a ki el
akarta őket szabadítani, azt mind kegyetlenül összerugdalták. Utoljára a
fogadós maga rohant értük és azt mondta, hogy benn ég velük, vagy
kiszabadítja őket.
És úgy látszott, hogy nem is akar felhagyni szándékával, mert semmi
hívásra, könyörgésre nem jön vissza.
Pedig, a míg ott küzködik a neki vadult lovakkal, az alatt az istálló
tetejébe is belekapott a láng s bizonyosan benn fog égni.
– Fejszét ide! kiálta a lelkész, hirtelen leugorva a fecskendőről, mely
csekély védelem volt e veszély ellen; egy ember álljon ide a
fecskendőhöz!
Azzal felkapva egy fejszét, hirtelen felkapaszkodott az istálló tetejére
s elkezdé arról sebesen verni le a zsindelyeket. E bátor példától
felbúzdítva, több merész férfi rohant utána az istálló tetejére, s
nehány percz alatt leverték azt onnan tisztára. A biró maga állt a
fecskendőnél s a vízsugárral mindenütt a lelkészt környezte a lángok
között, hogy azok meg ne illethessék az Úrnak felszentelt szolgáját.
A fogadós, látva, hogy paripái meg vannak mentve, kijött az akolból s
azután térdre esett a lelkész előtt és kezeit csókolta neki. Ekkor
villant egy borzasztó gondolat Bertalan lelkén keresztül.
– Hát Julcsa hol van?
A fogadós mereven bámult rá.
– Hol van testvéred?
Ki tud rá felelni? Ki látta őt ebben a zavarban? Hová lett? Van-e
valaki, a ki hírt tud felőle mondani?
– Talán a házban maradt!
– Ne mondd ki ezt a szót! Abban a házban, mely már lángokba van borulva.
Nem látta őt senki megmenekülni?
Senki; – senki.
A ház pedig köröskörül égett már, csak úgy hullott róla a zsarátnak,
mint mikor napsütéskor olvad a háztetőn a hó; némely ablakon keresztül
is tódultak ki már azok a csapkodó lángnyelvek; a pitvar lépcsői is
égtek, s az ajtón keresztül szürődött kifelé az a lomha zsiros füst. Ki
merne oda bemenni?
A fogadós képéből kikelve rohant végig a folyosón, be akart egyenesen
törni. A lelkész megragadta őt kezénél fogva.
– Őrült vagy-e? Mit akarsz?
– Felkeresem őt! lihegé az.
– Azt megteszem én. Tartsátok vissza, hogy ne jőjjön utánam, szólt a
mellette állóknak. Mártsatok egy pokróczot, vagy bundát vízbe; én jobban
értem ezt. Ez ott veszne vele együtt. Ne eresszétek utánam.
A vízbemártott bundát hirtelen odahozták a lelkésznek. Nem iparkodott őt
senki lebeszélni szándékáról. Hittek benne, hogy őt oltalmazni fogja
valami magasabb kéz.
Egy pillanat még. A lelkész feltekinte az égre és sóhajta halkan: «én
Istenem segíts!»
Azzal feje elé tartá a vizes bundát s berohant a szemközt süvöltő lángok
közé.
«Isten legyen az ő oltalma!»
E perczben minden ember csak oda nézett; a fecskendő sugára az ajtó
környezetére omlott folyvást, olykor besüvöltve a nyitott ajtón
keresztül a halálos füst közé; gyönge öreg emberek levették süvegeiket
összetett kezeik közé s imádkozni kezdtek: a lélekzet elállt minden
ajkon… Vajjon vissza fog-e jönni?
Elmult egy, két, három percz;… a lelkész még sem jött vissza. Akkor
egyszerre nagy ropogással összeomlott a ház eleje, a tüzes gerendák
eltemették a küszöböt.
A nép ajkán az elszörnyedés végtelen szava hangzott, a mi egy pillanat
múlva ismét a legnagyobb meglepetés örömkiáltásába ment által: a lelkész
alakja fenn a legmagasabb tűzfalon látszott meg, és ölében az alélt
leányka.
Isten járt vele ott a magasban! Az omladozó kövek megálltak, midőn rájuk
lépett, az égő gerendák kikerülték őt esésükben, a láng ártalmatlanul
csapott el fedetlen feje fölött; úgy lépdelt egyik kőről a másikra,
félrehárítva izmos kézzel az izzó gerendákat; végre a ház kiálló ormához
ért szerencsésen, ott hirtelen megragadta jobb kezével a falból kiálló
kapocsvasat, baljával magához szorítá az alélt leánykát s egy bátor
szökéssel leugrott a földre onnan a magasból. Valami jó angyal vigyázott
reá, hogy lábait meg ne üsse.
A bámuló nép érzelemtől elragadtatva rohant oda hozzá s összetapogatá
kezeit, homlokát, nem sértették-e meg a lángok? Semmi baja sem történt;
az a hatalmas Úr, a ki Sidrachot és társait megtartá az égő kemenczében,
betakarta őt szárnyaival s megengedé neki, hogy a kit oly nagyon
szeretett, kimentse a tűzhalál kínjai közül.