felfeküdt a pap ágyára, míg az úrfiak a székekre ültek nyeregbe.
– Önt nevezte ki az eltávozott család pénztárnokának, tisztelendő úr?
kérdé Endreffy.
– Igen.
– Nem említék, hogy egy kis tartozásuk én irányomban is van?
– Említék.
Ez a szó megdöbbenté Endreffyt. Ő más választ várt.
– Nekem tízezer forinttal tartoznak.
– És annak a kamataival; tudom.
– Azt az összeget itt hagyták önnél?
A pap szekrényébe nyult s kivette a tárczát. Endreffy még jobban kezde
csudálkozni.
– Az egész összeg ott van-e?
– Én nem néztem, mi van benne? szólt a lelkész, de meg vagyok győződve,
hogy benne van.
– Ah, ez eredeti. Ön meg sem nézte, hogy van-e benne valami? s azt
állítja, hogy tele van pénzzel, pedig meglehet, hogy kopott papirosokkal
rakták tele. Ah, tisztelendő úr, ön mégis nagyon sokat hisz az ilyen
embereknek.
Bertalan felnyitá a tárczát. Benne volt az egész összeg. Az utolsó
forintig. Odaszámlálta azt az urak elé a hosszú asztalra.
Endreffyt ez nagyon boszantá. Ő nem pénzért jött, hanem azért, hogy jót
kaczagjon, majd ha a pap zavarba jön elszökött barátja miatt.
– Nem mondaná ön meg, hová utaztak innen? kérdé a lelkésztől.
Bertalan e kérdésre olyat ütött öklével az asztalra, hogy úr és agár
ijedten ugrott fel helyéről.
– Nem mondom meg! Tessék a pénz…
Az úrfiak vették észre, hogy itt nem jó lesz tréfálni.
Endreffy csak nem nyult a pénzhez, hanem a helyett egyik gavallér
társához fordult s azt mondá neki:
– A minap ezer forintért kértem az agaradat, azt mondtad, nem adod. Ha
kell érte tizezer forint, szedd fel a pénzt, ott van.
A gavallér kezet adott a friss alkura. – Endreffy úr füttyentett az
agárnak s odább ment vele. Az eladó pedig összesepré a bankjegyeket s
két zsebébe tömte.
Így használták a pénzt hajdanában – és még most is.
… A bujdosó család pedig sietett hegyen-völgyön át, gyalog, éhezve és
fázva, záporeső elől magányos fák alá rejtőzve, csekély holmiait vállán
czipelve; minden vagyonuk azon nehány arany volt, a mit Bertalan
gyűjtögetett, hogy azt majd egykor menyasszonyi jegypénzül adja az ő
szíve szerettének.
* * *
Sok idő elmult ezután. Bertalan várta, hogy majd tudosítni fogja őt
János későbbi sorsa felől, várt egy hónapig, várt egy esztendeig, s hogy
akkor sem kapott felőle semmi hírt, maga irt levelet tokaji
lelkésztársának, hogy tudakozódjék e család után.
A lelkész azt válaszolta vissza, hogy Kalaposék nem mentek Tokajba és
ottani rokonaik sem tudnak semmit felőlük.
János csak azért mondá Tokajt jövő czéljául a lelkésznek, hogy az meg ne
tudja többet, hová rejték ők el magukat; így majd talán el fogja őket
felejteni s boldog ember lesz belőle.
Bertalannak minden fáradozása mellett sem sikerült megtudni valamit a
felől, hová lettek? mely föld nyelte el őket? Úgy el tudták magukat
temetni ismeretlen világ tengerébe. Sok az ember, olyan könnyű két-három
boldogtalannak elvegyülni közte!
Bertalan ez időtől fogva egész lelkét átadta magas hivatása
kötelességeinek.
Nemcsak a szószéken volt a nép papja, hű és okos vezére volt annak a
közéletben is. Az ő buzdítására új iskolaház emelkedett, a nép saját
erejéből építé fel azt, s meg sem érezte a terhet; a lelkész segített az
oktatóknak, kis könyvtárt szerzett a község számára s nem volt a faluban
senki, a ki annak hasznát ne tudta volna venni. Parlag földeket
gyümölcsfákkal ültetett be, megtanítá az ifjakat oltogatni, s a
gyümölcsös hasznából gyarapodott iskola és könyvtár, abból kaptak
jutalmakat évenkint hűséges cselédek, erényes hajadonok. Így vitte át az
életbe a hitbölcseség tanait, így nevelte maga körül a népet s
gyönyörűsége volt benne, ha látta, mint épül, szépül az egész helység,
milyen boldogok az emberek mindenütt, mint vetkőznek ki rögzött
hibáikból s áldás, békesség telepszik meg a házakban és a lelkekben. És
a midőn arra gondolt, hogy ez a kis maroknyi nép, oly távol
rokonfajától, kiszorítva idegen elemek közé, mint szilárdul meg nemzete
iránti szeretetében, mint érez, eszmél, gondolkozik azon magas
tárgyakról, a miket elfeledni egy földművesnek sem volna szabad, mert
hiszen ő van legközelebb a földhöz és annak a földnek neve «édes haza»,
akkor… meg volt elégedve magával… Boldog, a ki ezt magáról elmondhatja!
A legközelebbi években történt az, hogy Isten újra elbocsátá
szófogadatlan fiai ellen az ő öldöklő angyalait. A cholera végig söpörte
csunya irtó seprüjével a földet. Sokan elhagyták ezt a szép világot, a
kik még szerettek volna itt maradni, olyanok is elegen, a kik nem
találták ezt a világot olyan szépnek. – A halál nagy democrata: nem
hivogatja maga elé külön az urakat, külön a szegényeket.
Bertalan előre elkészíté híveit e közelgő veszélyre, mely rendes útat
tesz, mint valamely ellenséges tábor s sorról-sorra járja a falukat,
városokat. Tudatta velük, hogy a cholera ellen semmi sem olyan jó
óvszer, mint a tisztaság; tisztaság testben és lélekben, a testnek a
hideg víz, a léleknek a nyugodt öntudat legjobb védelme e járvány ellen.
Rézpatakon nem is jelent meg e rettenetes vendég. A csapás egészen
kikerülte a helységet, pedig egyszerre négy szomszéd faluban ütötte fel
rettentő itélő székét, százával szedve be a koporsók adóját.
A meglátogatott falvak lelkészei buzgón teljesíték szomorú
kötelességüket, vigasztalták, ápolták a betegeket s temették a
halottakat.
Egyszer megtudja Bertalan, hogy a szomszéd Tollvár lelkésze maga is
megbetegült s most már nincs, a ki helységében az utolsó vigaszt nyujtsa
a haldoklóknak, nincs a ki a sírok fölött imádkozzék.
Rögtön kocsira ült ő maga s minthogy saját egyháza ment volt a
veszélytől, azon szándékkal ment át Tollvárra, hogy ott marad addig, míg
a dögvész meg nem szünik.
Nyomorult, piszkos hely volt az egész Tollvár; a házak fából
összetákolva s sárral kitapasztva, az egészségtelen szobákat
télen-nyáron nem szellőztették soha, együtt lakott azokban ember és házi
állat.
E miatt azután, ha egy házba beszállt a cholera, addig onnan ki sem
pusztult, a míg az egész családot kicsinytől nagyig föld alá nem vitte.
Az észszerű rendszabályok helyett a babonás köznép otromba vajákolással
védte magát e láthatlan ellenség ellen; megégette a csuma rongyalakját a
falu végén, körülszántatta házait mezítelenre vetkőzött gyermekekkel, s
itta a pálinkát vederszámra.
Bertalan nem átallotta sorba járni a piszkos gunyhókat, s a hol
lehetett, jó tanácscsal, orvosszerekkel segített a szenvedőkön; a
haldoklókat részesíté lelki malasztban, s a halottakat kikisérte a
temetőbe. Oly nagy volt a nép iszonyata e napokban, hogy gyakran a
lelkész kisérte egyedül a koporsós szekeret a temetőig. S midőn az imát
elvégezte, fogta a kapát s ő is segített a sírt betemetni.
Egy este, midőn épen három halott temetéséről jött haza, künn a falu
végén egy siránkozó gyermeket lát az árok mellett. Odamegy hozzá.
Nyájas, szelid szóval kérdi tőle, hogy miért sír?
A gyermek elmondta neki, hogy az apja, meg a bácsi a mult héten
elaludtak, és aztán nem lehetett őket többé felkölteni, szekéren
kihozták őket a temetőbe s leereszték valami szűk verembe. Most az
édesanyja is aludni készül, és ő úgy fél, azért jött ki, hogy haza hívja
az apját, meg a bácsit, mert az anyja olyan nagyon sír; aztán senki sem
akar neki felelni onnan a föld alól.
Mentül tovább nézte a lelkész az árva leányka arczát, szép kék nagy
szemeit, annál nehezebb emlékek kezdtek szivében támadni. Mintha e
szemek nem volnának ő előtte idegenek.
Mondá a gyermeknek, hogy vezesse el őt oda, hol édes anyja lakik. A
leányka piszegve nyujtá kezét a lelkésznek s elvezetve őt a kertek alatt
egy kis alacsony viskóig, belépett vele annak ajtaján.
Szegény kis hajlék volt az, minden bútor nélkül. Keskeny szalmaágyon a
nyirkos fal mellett feküdt egy halavány nő, görcsösen összehúzódott
kezekkel – halottan.
Ez is elaludt, úgy, hogy nem lehete fölébreszteni többet.
Bertalan egy ismerős arczot láta e halálfehérítette vonásokban, az volt
az ő szivének első és egyetlen szerelme: Julia.
Hogy került ide családjával együtt, nem mentek-e tovább, vagy úgy tértek
vissza? Készakarva telepedtek-e meg e faluban, gondolva, hogy Bertalan
legkevésbbé fogja őket ily közel keresni? arra nem tudott felelni senki.
A velük egy házban lakók csak annyit mondhattak, hogy a szegény nő, a ki
itt lakott, nagyon sokat szenvedett s jól tett vele az úr Isten, hogy őt
magához szólította.
Midőn koporsójába áttették, ott találták ágya fejénél a kis bőrerszényt,
és benne az ötven aranyat. Soha semmi nyomorúság rá nem vehette a nőt,
hogy abból egyet elköltsön, mert Czenczi megmondá neki a pénz igazi
küldőjét.
Bertalannak még azt is meg kelle tehát érni, hogy Juliát eltemesse. Nem
kellett neki szégyenlenie könyeit, midőn halotti imáját elmondá a
koporsó fölött; mert hiszen nem volt rajta kívül más jelen, csak a
gyermek és a sírásó.
Szegény Julia! Ő eskette őt össze, ő temette el; – milyen boldog lehetne
még most is ott abban a kis lugasban.
A mint fel volt hantolva a sír, Bertalan ölébe vette a kis gyermeket;
bágyadtan a sírástól és a nélkülözéstől hajtá az le fejecskéjét a
lelkész vállára. A lelkész haza vitte őt kis lakába, Czenczi néni
érzékenyen tekinte a kis árvára, midőn Bertalan ölébe tette és azt
mondá:
– Ápolja e szegény kis árvát. Tekintse úgy, mintha az én gyermekem
volna.
Legalább ezentúl van a szegény lelkésznek miért küzdeni a munkaterhes
életen keresztül!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Szétbontott hajókötélből támadt madzag.]
[Footnote 2: Mikor ez iródott, még akkor nem volt.
_J. M._]
[Footnote 3: Nem a Goethe Faustja volt az, hanem valami travestált
szindarab.
J. M.]
TARTALOM.
I. Kedves atyafiak 3
II. A falu bolondjai 92
III. A világ vége 107
IV. A népdalok hőse 127
V. Keselyeő Péter 146
VI. Kötél áztatva jó. (Komáromi mendemonda.) 161
VII. Emberek és kétlábú állatok. (Orbis pictus.) 169
VIII. Sic vos non vobis 179
IX. A hazajáró lélek 190
X. A rézpataki lelkész 209
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
42 |sem b rja |sem birja
81 |azt hivé, hog |azt hivé, hogy
141 |Atok reád |Átok reád
148 |czifrább vo,nál, |czifrább volnál,
160 |igen szép! «De |igen szép!» De
162 |Enyje, hát |Ejnye, hát
189 |ismermerkedtetek meg |ismerkedtetek meg
211 |agg tiszte-teletesük |agg tiszteletesük]