figyelmetes népek; a koporsó ki volt téve a ravatalra, a mellette levő
padban ült az elhunyt családja; egy férfi korban levő fia és egy szép
hajadon leánya, egy gyönyörű szőke teremtés, ki fájdalomtól elhalva
borult testvére vállára; a ki csak szép könnyező kék szemébe nézett,
lehetetlen, hogy együtt ne sírt volna vele. Az éneklők a karzaton
elkezdék egyikét azon bús melódiáknak, a miket annyiszor hallottunk
gyermekkorunkban, a csendes ákászos sírhalmok kertében, a miknek
dallamain úgy el lehet gondolkozni; a miknek szavai úgy megmaradnak a
lélekben késő vénségig és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a
szomorú dalok a halálról és a mik a halálon túl vannak: az örök
nyugalomról és az új életről, és azoknak a könyeiről, a kik itt
maradnak.
A gyászének elhangzása után felvánszorgott emelvényére az agg lelkész és
a mennyire gyönge szavaiból érthető lett, egy szép, vigasztalásteljes
beszédet mondott a gyülekezetnek.
A beszéd valóban szép volt; – ugyanazon búcsúztató volt az, melyet
Bertalan irt, szóról-szóra.
És ez nem volt ármánykodás a jó öregtől. Az ő elméje nehezen tudott már
lelkesülni, nem lehetett tőle rossz néven venni, ha nyelvére idegen ajk
szavait vevé fel. Hogy pedig miért tevé ezt épen Bertalan
búcsúztatójával, annak ismét magyarázata az, hogy ez által az ifju
embert sikeresen tartóztathatá vissza az elbizakodás keresztyéntelen
bűnétől, mely azt erős kisértetbe vitte vala, ha szép beszédét megfelelő
szónoklati tűzzel elmondva, a közönség tetszését egyszerre megnyeri; így
pedig ez örvénytől el volt zárva, nem cselekedhetvén azt, hogy ugyanazon
beszédet másodszor is elmondja, hanem a jó tanácshoz ragaszkodva, marad
egy szerény imánál. És végtére némi kis önvédelem is volt abban egy
roskatag öreg ember részéről egy életerős ifju ellenében s nem kell őt
érte megitélni.
Nem is vette azt más észre senki, csak maga Bertalan; az első mondatok
meglepték, a többiekre azután nem figyelt.
A ravatal mellett, a koporsót fedezve könyező arczával, zokogott a szőke
kis leányka, és az igaz fájdalom volt.
Az ifju lelkész őt nézte, az ő sírását hallgatá; és e látás, ezen hangok
új eszméket adtak lelkének: nagyobbakat, valódiabbakat az eddigieknél.
Szíve megtelt magasztos gondolatokkal, lelkébe új szent ihlet szállt alá
és a midőn az agg főnök leszállt szószékéről és Bertalant azon fenkölt
helyre felbocsátá: az ihletett ifju elkezde egy beszédet mondani, melyet
azon pillanatban súgott szivébe a nemföldi lelkesülés szava, és hangja
bejárta a templom minden zugait és az emberi szivek minden rejtekeit,
hogy a hívek áhitat és édes malaszt örömével tekintének fel reá és
lesték ajkairól a szót, és vigasztalást kerestek lelkesült szemeiben és
zokogtak az örömtől és mosolyogtak könyeiken keresztül és közelebb
álltak Istenhez az ő szavai által.
Ott a ravatal mellett pedig egy ártatlan szív legtitkosabb rejtekében
valami csodás, hatalmas érzelem támadott e szavak alatt, az ihlett
szónok minden szava egy szilárd kő volt, melyből olyan vár épült abban,
a mit semmi idő le nem fog rombolni többé.
A leányka áhitattal tartá rajta nagy, kisírt kék szemeit és érzé titkon
magában, hogy emelkedik vele együtt közelebb közelebb az ég felé, ott a
hol az üdvösség van, a hol a boldogok laknak s elfeledé a földet és a
mik azon vannak köröskörül.
A temetés szomorú szertartásai után régi szokás szerint felgyülekezett a
tisztességtevő nép a halottas házhoz: a falu előkelői, jómódú gazdái
mind megjelentek a halotti torra, a mint az régi idők szerint rájuk
maradt.
A fogadó nagy vendégszobájában minden tükör gyászszal volt behúzva,
szomorú mulatsághoz szomorú feldíszítése a lármás tánczteremnek.
Még most minden ember iparkodott áhitatos képet csinálni: hiszen
halottas háznál vannak, a honnan csak most vitték ki a koporsót; s a
mellékszobából áthallatszik az árva leány sírása. Felfér az
ünnepélyesség minden arczra.
Hanem hiszen majd elfelejtjük azt, ha egyszer körül fordult a kancsó; ha
egyszer elkezdett kántor uram verseket mondani, megindultak az ispán úr
adomái, még az eltemetett fia is nevetni fog rajtuk, a ki pedig különben
igen derék, tisztességes úri ember, nem is mondhatni róla, hogy ne
tisztelte volna édes atyját, a kit épen most temetett el.
A mint tehát mindnyájan együtt volnának a halottas háznál, a fiatal
káplánt nem tartották az előljárók érdemetlennek arra, hogy gyönyörű
búcsúztatójáért, melylyel mindnyájokat úgy megríkatta, szemtül-szembe ne
dicsérjék. Úgy beszélt a halálról, hogy az embernek a lelke is
megkönnyebbült bele s szinte irigylette azt, a ki ott a koporsóban
fekszik.
Az öregek még most is törülgették szemeiket, legkivált a biró, a ki
élemedett férfi volt már.
Bertalan megszorítá a jó öreg kezét s látva az általános
elérzékenyülést, így szólt az egybegyűltekhez:
– Kedves atyámfiai az Úrban. Valahányszor egyet közülünk magához szólít
az Úr, abban mindig egy hatalmas intést küld le reánk, hogy forduljunk ő
hozzá, mert bizony mindnyájan az övéi vagyunk. Valahányszor egy sírtól
haza megyünk, többet olvashatunk saját szíveinkből, mintha a világ
bölcseségének könyvei volnának előttünk. De teszszük-e mi azt valaha?
Soha. Hanem a helyett elmegyünk dőzsölni a gyászos házhoz és kikergetjük
sziveinkből hiú gondolatokkal az Úr sugallatát. Ideje van a sírásnak,
ideje a nevetésnek, és mi összezavarjuk azt. Akkor vigadunk, a mikor
lelkünkbe szállni kellene és áldozunk borral, a midőn áldozni kellene
tiszta szívvel. Mennyivel magasztosabb dolog volna, ha eljönnénk az
árvák szomorú házához s azt mondanók nekik: vigasztaljon meg az Isten,
adja vissza örömeiteket; ha szükségetek lesz az életben, mindenikünkben
atyát és testvért fogtok találni. Az pedig, a mit ily visszás lakomákban
testi örömökre elpazarolnánk, fordítanók istenes czélokra, mikkel
magunknak egy-egy bizonyságot szereznénk ama szigorú biró előtt. Ime
elhallgattam, hogy e templomnak csak egy harangja van és az is régen
meghasadt. Nem többet érne-e a poharak csengésénél, ha ez a harang
csengne ismét oly tisztán, a hogy azt e helység őslakói hallák, midőn az
élőket az Isten elé hívja, vagy a halottakat az Isten elé kiséri? Mi
kellene arra? csak egy gyásztor elpazarolt lakomájának díja. Ime
mondjunk le arról ez órában, kedves rokonaim. Kérjük fel a gyászoló házi
gazdát, hogy a mit e bánatos ünnepélyre készült elkölteni, tegye le az
Isten oltárára s ha az tán nem lenne elég e szent czélra, mi magunk is
tegyük hozzá, a mit ez este kártyára szántunk s kitelik belőle az új
harang.
A jelenvolt nép általános lelkesüléssel fogadta az ifju pásztor buzdító
szavait: ő maga is elővette tallérkáját s megkezdé vele a gyüjtést; a
tányér pár percz alatt megtelt s a megholt fia könyező szemekkel igéré,
hogy a mi még hiányozni fog, pótolja egyedül az új harang árában.
És azzal érzékenyen szoríták meg egymás kezeit s haza oszoltak békén és
úgy örült minden ember annak, a mit cselekedett. Mámoros fő helyett
tiszta szívet vitt mindenki haza.
Csak kántor uram, meg ispán uram, meg egy pár eszem-iszom ember oda
hátul csóválta a fejét erre a mulatságra, a mi nekik is egy pár
garasukba került s a honnan száraz torokkal mentek haza.
Hiszen majd megint eljönnek ők halottas torba máskor is, csak híni kell
őket!
Kalapos Jánosnak hítták a meghalt fogadóst; felnőtt legény fia szintén
apja nevét viselte és pedig apja «becsületes» nevét. Sok rossz tréfát el
lehet mondani a maga helyén a korcsmárosokra: hogy a bort vizezik, hogy
dupla krétával irják a rovást, hogy megsütik a főtt húst s fáczánnak
keresztelik a kakast, de Kalapos Jánosékra ugyan soha senki egy rossz
szót sem mondhatott. Tisztességes árért minden jót adtak, akárki szállt
meg nálok, megemlegette a szép leány főztét, az igazi jó bort és a
hallatlanul olcsó számadást.
Nem egyszer megtörtént, hogy maga a vendég kezdett el azon veszekedni,
hogy de már ilyen olcsón csak még sem adnak semmit a világon, mint itt s
erőnek erejével pengőben akarta érteni azt, a mit váltóban mondtak neki.
Nem is lett Kalapos János uram valami gazdag ember a korcsmárosságból;
de megélt tisztességesen s soha sem látott sem ő, sem családja
szorultságot.
Fia, az ifju Kalapos János, épen oly derék ember volt, mint az apja,
megmondta a vevőnek, mikor valamit eladott: «ennyiért vettem magam,
ennyit kell rajta nyernem, hogy megélhessek» és ő sem árulta a vizet
pénzért soha.
Testvére, a szép Kalapos Juliska, messze földön ismeretes volt már
szépségéről, de a milyen messzeföldön emlegették szép mosolygó arczát,
olyan messzeföldön sem tudtak felőle semmi mendemondát, a mit szép
leányra, kivált korcsmáros leányára, olyan könnyű kitalálni.
Ő főzött, ő szolgált a vendégeknek, de mindig oly illedelmesen,
szerényen tudta magát előttük viselni, hogy soha sem adott rá okot
senkinek, hogy őt csak egy tréfás szóval is megbántsa.
Pedig vendégfogadóban sok mindenféle ember megfordul; egy némely falusi
gavallér csak azért utazott alá s fel, hogy a rézpataki vendéglőben
megszállhasson: hej sok szép szerelmi nyilatkozatot, még verset is
irkáltak fel gyémántos gyűrűkkel a vendégszobák ablakaira, gondolva,
hogy ott csak elolvassa azokat Juliska, de hogy azokat szemébe is merték
volna tenni, azt ugyan nem próbálta egy is.
Az öreg János halála után egy héttel pompás négylovas hintó hajtatott be
a vendéglő udvarára s a ki abból kiszállt, senki sem volt más, mint a
helység földesurának fia, az ifju Endreffy Lajos, kinek atyja fenn
lakott Pesten.
Ott volt ugyan számára a földesúri kastély, de azt mondá, hogy nem akar
oda szállni, mert dohosak a szobák, s nem eheti a kulcsárné főztét; a
míg tehát dolgai tartanak, a vendéglőben fog tanyázni.
Úgy látszott azonban, hogy az úrfinak minden dolga abból állt, hogy a
szép Juliskát lesse, körülötte legyeskedjék s minden módon próbálgassa a
leány szívének nyitját. No ha ezt tartá dolognak, ennek ugyan soká nem
lett volna vége.
Egyszer azonban az úrfi megunta, hogy olyan lassan halad előre
«dolgában» s azt engedte meg magának, hogy a mint a leányka észre nem
vette, átkarolta a derekát.
Juliska eltaszítá őt magától s bezárta az orra előtt a szoba ajtaját.
Még az nap az ifju korcsmáros felkereste az ifju urat szobájában, ki ott
az ágyon heverészve kopóit tanítgatta, s azt mondá neki, hogy ő holnap
meszeltetni akarja a szobákat, tehát addig méltóztassék az úrfinak a
kastélyba átvándorolni.
A gavallér nem értette el a szép szót, befogatott, odább ment, s csak
egy hét mulva jött megint vissza. Nagy megütközéssel vevé észre, hogy
még akkor is meszelik a szobákat. Ismét elment, ismét visszajött, és
valahányszor megérkezett, mindig azt találta, hogy minden szobát
meszelnek, surolnak, a mi el nincsen foglalva.
Utoljára érteni kezdé a tréfát, s majd megharagudott érte. Előfogta a
kocsmárost.
– Micsoda az? Hát kentek mindig meszelni fognak, a mikor én megérkezem?
János alázatosan levette a sipkáját és azt mondá:
– Igenis, nagyságos uram. Mindig meszelni fogunk. Mert én szeretem a
tisztaságot és az én házamon nem tűrök soha semmi szennyet.
Az úrfi megértette ezt a mondást, azért hogy egy kicsit nehéz feje volt
is, s hajtott egyenesen haza Pestre, panaszt tenni édes atyjánál,
tulajdon árendásának e hallatlan gorombasága miatt.
Az öreg Endreffy rögtön irt Jánosnak, hogy menjen fel hozzá Pestre.
Az öreg úr nem igen mozdult már ki helyéből, a köszvény igen lekötözte,
helyébe kellett menni mindenkinek.
– János öcsém, szólt a nála megjelenő vendéglőshöz, hallom, hogy
kegyelmed nagyon tisztán tartja a házat, a mi tőlem bérelt; és ez igen
dicséretes dolog. Tartok tőle azonban, hogy az én fiam, a ki a fehér
szobákat nem szereti, ha én meghalok, kegyelmednek kiadja az útlevelet;
azért, ha jónak látja, kész vagyok kegyelmeddel újabb tizenkét
esztendőre szerződést kötni; a bérből is leengedek száz forintot, azért
a szorgalmas tisztogatásért.
János könyezve csókolt kezet a jó öreg úrnak s megnyugodva tért vissza
Rézpatakra, s e naptól fogva nem látta Lajos úrfit többé a
vendégfogadóban.
Azonban nagy megütközéssel tapasztalá, hogy egy idő óta egyéb vendégei
is gyérülni kezdenek; előkelő hintók, mik máskor betértek, most
elvágtatnak a kapu előtt, régi ismerős fuvarosok sietve etetik meg az
abrakot s ki sem fogják a lovakat; még csak egy ital bort sem kérnek;
úgy iparkodnak kijutni az udvarból megint, s ott nem lehete őket
marasztani éjszakára.
János több izben panaszkodott szomorúan Bertalan tiszteletes úrnak, hogy
rosszul kezd menni a keresete; ő nem tudja miért? az utazók a szomszéd
falu vendéglőjébe kezdenek szokni, pedig ő most is oly becsületesen
bánik mindennel, mint édes apja bánt.
Bertalant is meglepé ez a váratlan változás; míg végre megtudta annak a
titkos okát.
Kitől tudhatta volna azt meg jobban, mint Czenczi nénitől? a ki egész
nap a falut járta.
Tehát ebből állt a baj:
«Hogy az utazók, a vendégek nem mernek a vendéglőbe szállni, vagy épen
éjszakára ott maradni, mert az öreg Kalapos János lelke kisért a
szobákban.
Többen, a kik ott megháltak, hallották őt nyögni, fohászkodni, jajgatni.
Éjszaka csörgeti a lánczait. Ezt minden szobában, az istállóban és a
kocsiállás alatt is egyformán hallották.
Két átutazó hajtsár mennyre földre esküszik, hogy ő nekik meg is jelent
a kisértő lélek, hosszú lánczot czepelve a kezén; de ők nem merték
megszólítani, hanem féltükben elbujtak az ágy alá.
Hanem az ispán legtöbbet tud.
Ő egyszer készakarva úgy tett, mintha ittas volna s felfeküdt a
padlásra. Éjfélkor megjelent előtte a lélek s miután a nagy nyögésekkel
össze-vissza ijesztgette, azt rebegte neki, hogy ő kénytelen feljárni a
másvilágból, mert ez előtt több esztendővel egy gazdag utazót maszlagos
borral elkábítva, meggyilkolt s azt a kamarában a mángorló alá elásta.
Az ispán mennyre földre esküszik, hogy ő ezt a titkot soha sem adta
tovább; de azért mégis tudja az egész helység, valamennyi keresztül
utazó s estefelé a világ minden gyönyörűségeért nem merne senki a
hirhedett vendéglő felé közelíteni.»
Bertalan megértve ezeket a szép dolgokat, kiment az erdőre, kikeresett
egy szép hüvelykujjnyi vastagságú somfát, nagy bunkóval a végén, azt
megfaragta botnak s este levén, visszasétált megint a faluba; bement a
vendégfogadóba, a botot megtámasztotta az ajtó mellé s benyitva
Kalaposékhoz, jó estét kivánt nekik, s azt mondta, hogy ő most itt marad
náluk vacsorára.
Azok örömmel fogadták; a szép Juliska asztalt terített, felhozta aszalt
gyümölcseit, mézét és a méznél is édesebb mosolygását adta mellé; a
tiszteletes úr vidám regéket beszélt nekik, ők pedig hallgatták; még
János is jó kedvű kezdett lenni utoljára, pedig eleinte nagyon hallgatag
volt.
A nyájas beszélgetés közben nem is ügyeltek rá, mennyire elmult az idő,
csak azt vették egyszer észre, hogy a nagy kakukkos óra üti már a
tizenegyet.
Erre az óraütésre észrevehetőleg megdöbbent a két testvér; mindjárt itt
lesz az éjfél, s a kisértet őket is megrémíté.
Bertalan úgy tett, mintha semmiről sem tudna semmit.
– Elbeszélgettük az időt. Az én öregeim már alusznak, nem rontom el az
álmukat, itt maradok nálatok az éjszakára, ha van egy üres szobátok.
Hajh, egy egész sor szoba volt üresen, de a két testvér azért mégis oly
nehéz szívvel nézett egymás szeme közé, mintha rettegnének azon
gondolattól, hogy a kedves ifju is megismerkedjék az ő szomorú házuk
rémeivel.
Ő azonban oly szivesen kinálkozott, hogy nem lehetett ellene kifogást
tenni. Juliska maga sietett neki ágyat vetni a legtágasabb szobában,
megveregette saját kezecskéivel a szép puha vánkosokat s reszkető
sóhajtással kivánt neki jó éjszakát.
A fiatal ember, Isten tudja miért? olyan boldog volt, hogy abban az
ágyban feküdhetett. Mennyi édes gondolatja támadt ottan? hova nem vitték
el lelke ábrándjai? Talán édesdeden el is aludt volna, ha egyszerre
valami idegen nesz meg nem zavarta volna ábrándozásai közepett.
A mellékszobában egyszerre megcsördült valami s egy nehéz sóhajtás
hangzott végig az egész házon.
Bertalan eloltá a gyertyát; a holdvilág bevilágított az ablakon, annak
kétes világa deríté fel a szoba sötétségét.
Nemsokára még közelebb hangzott a sóhaj s panaszos hangok töredeztek
elé, nyöszörgő jajgatás, kínos fohászok; a mellékszoba ajtaját elkezdte
valami kaparni; egyszerre felpattant a zár s egy magas, öles fehér alak
állt meg a küszöb alatt.
Bertalan csendesen nyúlt az ágy mellé támasztott somfa-fütykös után.
A kisértő rém most lassú, csoszogó léptekkel betipegett a szobába:
hosszú fehér szemfödél takarta be fejtől sarkig; valami csörömpölő
lánczot húzott maga után s ijesztő hangon rebegte:
«Jaj nekem, jaj! Jaj nekem, jaj! Uram irgalmazz, kegyelmezz!»
Bertalan hirtelen felugrott az ágyból s rákiálta menydörgő hangon:
«Ki vagy? mit akarsz?»
«Jaj neked ember, ne közelíts hozzám»; rebegé kisértetes hangon a rém, s
a mint Bertalan feléje lépett, a hosszú lánczczal nagyot ütött rá.
A tiszteletes úr sem vette tréfára a dolgot, hanem elkapta a láncz végét
s a somfa suhogóval olyat húzott kettőt-hármat a kisértet úr nyaka közé,
hogy az esze nélkül fordult vissza és futott be a másik szobába, a
honnan előjött.
Bertalan egy ugrással utolérte; megragadta a nyakát vas marokkal s egy
hatalmas rántással úgy vágta a földhöz, hogy ő kisértetessége
négy-kézláb terült a pallón; akkor leszorítá térdével a földre, megrázta
mellénél fogva hatalmasan s azt kérdé tőle: «no most beszélj, ki vagy?»
A megszorult kisértet dehogy merte azt mondani, hogy ő ilyen meg amolyan
elkárhozott lélek a pokolból, sőt inkább attól félt, hogy most mindjárt
lelket csinálnak belőle, s igazán a pokolra küldik.
Egy ideig azon törekedett, hogy kiszabadítsa magát az ifju vas kezei
közül; annyi volt az, mintha valaki a gőzhajó gépeit akarná puszta
kézzel feltartóztatni; Bertalan úgy megkötözé őt saját vaslánczával,
mint egy gyermeket.
Akkor oda állítá egy szegletbe, meggyújtá a gyertyát s lehúzta a lepedőt
a kisértet fejéről.
Az ember arcza be volt festve korommal és mészszel szép tarkára. Olyan
volt rá nézve, mint a legeslegszebb ördög, a szeme körül fehér, az orra
fekete és így tarkázva az egész pofa.
– Ki vagy? Mi neved? kérdé tőle most már csendesebb hangon a lelkész.
A rém sajátságosan elváltoztatott hangon válaszolt:
– Kérem szépen, én a Juliska leányasszony szeretője vagyok. Így szoktunk
összejönni, hogy rajta ne kapjanak.
A kisértetet ezúttal csak az irgalmas Isten kegyelme őrizte attól a
rettenetes pofoncsapástól, a mi a pap tenyerén már utalványozva volt
számára ezért az undok hazugságért. Bertalan legyőzte magában azt az
emberi haragot, a mi e szóra támadt szivében s még egyszer nyugodt
hangon szólt az ismeretlenhez:
– Egy bűnt kettővel akarsz takargatni. Elébb rossz hírbe hozod a
fogadót, aztán el akarod lopni a legártatlanabb hajadon tiszta
becsületét. Ez hazugság. Azonban folytasd. Mondj még akárhányat, hogy ki
fia vagy: én elhallgatom; de a míg azt mondom rá: ez hazugság volt,
addig el nem bocsátalak. Ki vagy hát?
A megnyomorított gonosz lélek nagyot fohászkodott erre a vigasztalásra s
más hangon kezdett beszélni.
– Megkhövetem, thiszteletes uram. Nem vagyok én senki egyéb, mint a
zsidó khocsmáros a szomszéd faluból. Azért thettem ezt, hogy a
vendégeket elijeszszem innen.
– Ez megint hazugság! szólt a lelkész. A szomszéd kocsmáros derék,
becsületes ember, nem vetemedik ilyen dolgokra. Mondj mást. Ki fia vagy?
A kisértet most már mérgesen felelt.
– Én vagyok az ispán, a ki lelke van!
– Hm. Ez úgy látszik, hogy reggelig itt akar hazudni, monda a pap. No
majd végit szakítom én ennek egyszerre. Mindjárt megtudom én, hogy ki
vagy jámbor lélek?
Azzal megfogta az árva lelket, oda vitte a mosdó tálhoz, melyben
reggelre el volt készítve a víz; a nyavalyás bekent pofáját minden
kapálozás daczára beledugta a vízbe s egy darab szappannal lemosta róla
a kormot és meszet szépen, meg is törölgette azután a kendővel.
Az utolsó szava igaz volt a kisértetnek. Csakugyan ő volt az ispán.
Olyanforma kicsapott ispán, a kit minden tisztességes helyről
elkergettek, a kit sehová be nem fogadtak, a kivel semmi uradalmi tiszt
nem akart együtt szolgálni, s a ki utoljára egyik úrtól a másikhoz
tolakodott, s engedte magát mindenféle szolgálatra felhasználni, s föl
sem vette, ha innen-onnan kikergették és viselte az ispán nevet
valamennyi pályatársa méltó botránkozására.
A tiszteletes úr leöblíté a kezeit ezen csúnya foglalatosság után, s meg
is törülgeté szépen.
– Bögöly uram, szólt azután, minthogy már megismertük egymást, jelentem,
hogy én egy kézzel sem fogok kegyelmedhez többet nyúlni.
Ennek Bögöly uram csak örült.
Hanem a lelkész ezt mondván, a somfa-suhogót a hóna alá vette, a miből
megint Bögöly uram azt a siralmas következtetést kezdte húzni, hogy
kézzel nem akar hozzá nyúlni, hanem bottal.
– Azt mondom most kegyelmednek, hogy mondjon el énnekem mindent szép
szerével: miért csinálta ez alakoskodást? ki kérte fel rá? és mit akart
az által elérni? Ha szépen megvall mindent, szó nélkül eleresztem; ha
pedig hazudni talál, látja ezt a somfa botot: először ezt a hátán
összetöröm; másodszor a hívek előtt vasárnap meg fogom inteni;
harmadszor a vármegyére feladom és becsukatom, és negyedszer a nagyságos
úr is el fogja csapni.
Bögöly uram saját ábrázatjában lévén, nyájasan kezdett beszélni.
– Ereszszen el, tiszteletes uram. Úgy segéljen mindent elmondok az
utolsó szóig, s forduljak fel, ha egyet hazudok. A nagyságos úrtól ugyan
épen nem félek, a mint majd megtetszik érteni, a vármegye tömlöczétől
sem; nem olyan rossz hely az, mint gondolják; hanem azt nem szeretném,
hogy a tiszteletes úr kiprédikáljon; a somfabotjából pedig már elég
volt, a mit kóstolóba kaptam. Hanem kérem, vegye le a kezemről ezt a
lánczot, mert szorít.
Bertalan leoldá a lánczot foglya kezeiről, s azután szorgalmasan bezárta
az ajtókat, s a kulcsokat zsebébe tette.
Bögöly uram látta, hogy nincs merre elszaladni, s rászánta magát, hogy
elmondja a kis történetecskét.
– Hát biz engem, tiszteletes uram, erre a kis tréfára, a miért olyan
szépen kifizetett: mondhatom, hatalmasat ütött a hátamra vagy hármat –
az ember fel sem tenné az ilyen pap féléről – hát erre engem egyenesen
az ifju nagyságos úr biztatott fel.
Bertalan láthatólag megdöbbent e szóra.
Bögöly uram észrevette e megdöbbenést s hajlandó volt azt a maga javára
magyarázni s most már egész bizalmassággal kezde a lelkészhez beszélni,
mintha csak valami vidám tréfás adomáról volna a szó.
– De most csak igazat mondtam. Az ifju nagyságos úr megharagudott a
vendéglősre, mert az pimaszul bánt vele, azért, hogy az ifju úr Juliska
leányasszonynyal tréfálni méltóztatott egyszer-másszor. Az úrfi azt
akarta, hogy majd így megtöri a bolond kevély ember büszkeségét; nem ám
egyebet. Azt a világért sem akarta, hogy koldussá tegye e tréfa által,
hanem csak azt, hogy ha majd egyszer a vendégek egészen elszoknak a
fogadótól: a kocsmáros maga menjen hozzá könyörögni és akkor az úrfi
újra fel akarta őt segíteni.
Az ifju lelkész keble úgy elszorult e szavakra.
– Tovább, csak tovább.
– Bizony, tiszteletes uram, a nagyságos úrfi az ilyenekben nem kíméli a
pénzt, bolondja a fehérnépnek. A minap is egy molnár leányávali
ismeretsége tízezer forintjába került. Azt kidobni annyi neki, mint a
semmi. Elhigyje, tiszteletes uram, ha esze volna a kocsmárosnak, az a
kastély az övé lehetne. Hanem hát Kalapos uram bolond ember. Nagy
bolond. Nem látja a hasznát.
– Hallgasson ön; ne beszéljen többet! szólt a lelkész undorodva, s
sietett kinyitni az utczára nyiló ablakot. Távozzék. Itt ez ablakon
kiugorhat. A lánczot és a lepedőt hagyja itt. Ha azt akarja, hogy én el
ne mondjam a valót, siessen önmaga mindenkinek elbeszélni, hogy a
kisértetet én kiugrattam e házból. Gondoljon ki valamit, az az ön dolga.
Én tréfából sem hazudom. Ha ez a hir két nap alatt úgy el nem lesz
terjedve a környékben, mint az a másik, a mit szintén ön költött, én
kibeszélem a tényt és előmutatom a kisértettől elvett gúnyát, a min az
urasági czímer is rajta van. Most elmehet ön.
Bögöly uram kapott az ajánlaton. Váltig azt hitte ugyan, hogy a pap még
akar egy párt ütni a hátára, s majd csak akkor áll azzal elő, mikor ő
félig kinn lesz az ablakon; hanem a mikor azután tapasztalá, hogy biz a
tiszteletes úr békével engedi őt kimászni a nyiláson, megszállta az
érzékenység, még egyszer visszadugta a fejét az ablakon s odasúgott:
– Tiszteletes uram. Én nem akarom Kalaposék veszedelmét. Mondja meg
annak az embernek, hogy ne bolondozzon az úrfival. Az úrfi hóbortos
ember; ha azt egyszer magára haragítja, az majd meglássa, még
felgyujtatja a kocsmáját. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.