neki, a mért be nem csukták miatta,
6. egy koldus atyafia is van, a ki péntek napon perselylyel jár az
utczán,
7. szennyesen elhordja magán a ruhát két hétig is,
8. multkor kék volt a szeme alja, azt beszélte, hogy megütötte a
petrenczerúddal, pedig nem igaz, leitta magát, elesett, belecsapta a
fejét a fabakterbe,
9. a feleségének szemére hányta, hogy sok szeretője volt,
10. az meg azt felelte neki rá: hogy mind különb volt kendnél,
11. még a selyemkendőért is szót tett; azt akarja, hogy járjon
főkötőben, mint más asszony,
12. sajnálja a kávéhoz a czukrot a feleségétől,
és száz meg száz ilyen apró pletykafélét, a mit épen csak a felesége
hiresztelhet el az emberről, úgy hogy Herczeg András azon vette észre,
hogy az egész városban mindenütt és mindenkor ő róla beszélnek, minden
apróságot tud, hall minden ember, a mi négy fal között történik, még azt
is, hogy ő milyen formán horkol, mikor alszik.
Ilyenkor aztán földhöz verte a süvegét keserűségében s felfogadta, hogy
csak még egyszer szökjék haza a felesége, otthagyja békével.
Természetesen soha sem tartotta meg a fogadását.
Egyszer, épen aratás ideje volt, sürgős munkaidő, András gazdának ki
kellett menni a tarlóra, tizennégy aratóhoz, csak este térhetett vissza.
– No fiam Judi, téged itthon hagylak, itt a kamrakulcsok, tizennégy
arató van odakinn, magam a tizenötödik, főzess számunkra gombóczot,
tizenkét órára kiküldd, hogy harangszóra ebédelhessünk, de ma el ne menj
ám az anyádékhoz, mert nagyon sok dolog lesz.
Judi azt mondta, hogy jól van, de alig várta, hogy András kihúzza a
lábát, nosza futott az anyjához; csak egy szóra, a míg a tüzet
megrakják, a míg a víz megforr, ráér hazajönni.
Mákiné asszonyomnál pedig mintha csak hívásra jött volna.
– Tudod-e mi ujság? megjött az apád. Itt van a hajóval Ujszőny alatt, de
még ma nem jöhet, azt izente, hogy mi menjünk ő hozzá, hozott
mindenfélét.
Juczinak se kellett több: rögtön kész volt a menésre, átballagtak szépen
Ujszőnyre, megtalálták Máki uramat hajóstul; mindjárt előkérdék tőle,
mit hozott? oh mindenféle szépet, czirkász kendőt, vapör-ruhát,
blondfejkötőt, a mi csak szép és divatos.
Azután még beszélgetni is kellett egy keveset; annyi minden mondani
valójuk volt egymásnak; egyszer csak azt hallják, hogy húzzák a Szent
András tornyában a tizenkettőt.
– Jaj az aratók gombóczai! kiálta fel ijedten Juczi lelkem, már tizenkét
óra, siessünk haza szaporán.
Jó lett volna a sietés, de tizenkét órakor kinyitják a hajóhidat az
átmenendő hajók számára, s délutáni két óráig át nem mehetni rajta.
Juczinak ott kellett várni azalatt. Furdalták ugyan a lelkét a zsebébe
dugott kamrakulcsok, melyek nélkül a cselédek ebédet nem főzhetnek az
aratóknak, de csak elgondolta, hogy az a kis koplalás nem árthat meg
nekik; úgy is tizennégyen vannak, kevés jut belőle egyre. Szebb mulatság
volt annál azt nézni, hogy mennek át a hidon a terhes hajók.
Herczeg András uram ez alatt csak áldogatta magában a be nem következő
gombóczokat s bizonyozott az aratókkal déli harangszókor, hogy tizenegy
óra volt az, halottra harangoztak; elmult azonban egy óra is, két óra
is, az emberek zúgolódtak az éhség miatt. András gazda csak vigasztalta
őket, hogy tán eltévedt a szolgáló az étellel, vagy bizonyosan eltörte a
fazekat; de már három órakor maga sem állhatta a dicsőséget tovább,
hanem fogta az egyik villát s ügetett vele haza a városba.
Épen csak egyszerre értek a kapuba, ő és Juczi lelkem.
– Hát te honnét jösz? kérdé András elhüledezve.
– Édes atyám uramtól, felelt nagy bizton a menyecske, nézze csak milyen
szép czirkász keszkenőt hozott, ni.
– Hát az ebéd az aratóknak?
– Mindjárt meglesz, mondá Juczi lelkem könyű lélekkel.
Hej, András uramban is eldűlt e szókra a bornyú; előhítta az ördögöt,
megmondta, hogy kibe bújjék bele, s a mint a kezébe volt adva a czirkász
keszkenő, olyat ütött vele Juczi lelkem hátára vagy kettőt, a milyen
csak illett. Képzelhetni, hogy milyen nagyot lehet ütni egy czirkász
keszkenővel.
De nagy dolog lett abból, mert Juczi szaladt rögtön, nem is haza, hanem
apjához a hajóba; elmondta keserves könyhullatásokkal, hogy őt az ura
hogy megverte ártatlanul, ország világ szeme láttára.
Máki uram elszörnyedt e hallásra. Mivel ölje meg azt az embert? Csak azt
sajnálta, hogy azt a nagy kormánygerendát el nem viheti magával, hogy
azzal üthetné vissza. Meg kellett elégednie egy evezővel. Ment az
evezővel Herczeg András házára nagy szörnyen.
– Hol van az a gyilkos, gonosztévő haramia? E szókkal köszönte be;
berúgván az ajtót s beállított Herczeg András szobájába. Gyere elő te
gyilkos istentelen, gyere elő.
De András gazdának volt annyi esze, hogy nem jött elő hanem felszaladt a
padlásra, oda bezárkózott, a hágcsót is felhúzta maga után.
– Gyere ide! Ide gyere a szobába! ordíta rá fel Máki uram; hadd töröm
össze a csontodat ezzel az evezővel.
Pedig meg sem lehetett volna fordulni a szobában azzal az evezővel.
Miután Máki uram hiába kiabált Andrásra, hogy szálljon le a padlásról, s
menjen ki vele egy szál evezőre, azzal kezdé ijesztgetni, hogy rágyujtja
a házat, hanem erről aztán lebeszélték az összeröffent szomszédok, hogy
azt ne cselekedje; mind a mellett addig hadonázott ottan Máki uram az
evezővel, mig haza érkeztek az éhes aratók s azok, a milyen jó kedvükben
voltak, megfogták a nyakát hátul, s úgy kidobták evezőstül, hogy a lába
sem érte a földet.
Ebből aztán olyan keserves dolog vált, a min igazán csak a pap segíthet.
Az összezördült feleket utoljára is a tisztelendő úrnak kellett
összebékíteni.
A derék öreg úr jól megpirongatta mind a kettőt.
– Édes fiaim, az ilyen apró-cseprő vitákért ne menjetek mindjárt a
biróhoz, ne álljatok ki a piaczra a házi ügyeitekkel, hanem végezzétek
el odahaza. Házastársaknak türelemmel kell lenni egymás iránt, s még ha
fogyatkozásaik vannak is, azokat palástolni kötelességük; nem pedig
besúgni másoknak. A ki jámborul akar élni hitestársával, ne panaszkodjék
rá minden semmiségért senkinek sem, még az édes szülőjének sem, mert a
házi bajnak az a tulajdonsága, hogy ha elhallgatják, kis baj, ha
kibeszélik, nagy baj!
Mondhatott ilyen bölcs dolgokat a tisztelendő úr eleget, használt is az
valamit. Akkor kibékültek, haza mentek együtt, félesztendő múlva megint
eléje került mind a kettő, hogy békítse ki őket.
Elébb csak a pap elé, de később a biró elé is került a dolog; még a
törvényszéknek is meggyűlt velök a baja, mert Juczi lelkem azontúl is
csak hazajáró lélek maradt…
… Valamelyik közelebbi esztendőben Komáromba kellett utaznom; a vasúti
állomásnál Ujvárott egy kétlovas fuvaros vett föl. Mindjárt úgy
tetszett, mintha ismertem volna ezt az embert valaha, de nem kellett
volna ennek hét-nyolcz esztendő alatt úgy megvénülni, a mióta itt nem
jártam; nem is volt ez máskor olyan kopott és foltos.
– Nem kegyelmed Herczeg András uram?
– De biz én volnék az.
– Hát hogy van az, hogy kegyelmed maga jött a lovakkal, tán beteg a
kocsisa?
– De bizony magam vagyok most a kocsis.
– Hát a többi lovai, ökrei?
– Azokat mind eladtam.
– Hát már most mivel szánt?
– Semmivel sem, a földeimet is eladtam.
– Miért tette azt?
– Kellett a pörre, meg más egyébre.
– Hát micsoda pöre van?
– Válok attól az asszonytól; szólt nagyot sóhajtva a jámbor.
– Tán megint odahaza van?
– Hát természetesen. Nem ér már ez az egész élet egy hajítófát; annak
vagyok a koldusa. Hol elváltunk, hol kibékültünk, soha sem tudtam rendbe
jönni magammal, búmban, haragomban aztán neki adtam magam az italnak,
elhagytam a gazdaságom, fölfordult az egész házam; egyik földem a másik
után ment el; magam is elrongyosodtam; nem csuda, mert mindig iszom. Gyi
te ráró, gyi te szellő, ne búsulj az asszonyodon!
S megvagdalta a lovait, pedig nem azok búsultak az asszonyon, hanem ő
maga a jámbor.
Asszonyok, asszonyok, ne legyetek hazajáró lelkek!
X. A RÉZPATAKI LELKÉSZ.
Micsoda pálya az, melyen legkevesebb rózsa terem és a legtöbb tövis?
Micsoda pálya az, melyen legerősebb a munka, leggyöngébb a jutalom?
Micsoda pálya az, melynek követői legszegényebbek, s mégis
legboldogabbak?
Micsoda pálya az, mely legközelebb visz az égi boldogsághoz s
legtávolabb a földi örömöktől?
Egy ilyen pályát meghaladt férfi történetét fogom én tinektek elmondani.
* * *
Rézpatak egy szerény kis helység a Réz aljában, mely néven, mint tudjuk,
egy nagy erdőséget neveznek Felső-Magyarországon.
Körül nagyobbrészt orosz és ruthen ajkú népek falvai fekszenek, mik közt
soknak még most is magyar neve van; de a lakosok már nem tudják azt
egyenesen kimondani, valamint saját neveiket sem, mik közt annyi
tősgyökeres magyar hangzású van még.
Elfeledték azok anyai nyelvüket, ősi szokásaiktól megváltak, régi
vallásukat megváltoztatták, másképen öltöznek, mással élnek, mint
elődeik.
A kis Rézpatak, mint egy parányi sziget a tenger közepén, úgy fekszik
közöttük, utolsó őrpontja a magyarságnak.
Határa kicsiny, de termékeny, lakosai nem számosak, az országút
fuvarosai örömest szállnak meg fogadójában, mert a fogadó tiszta,
gazdája becsületes, bora jó, leánya gyönyörű.
A felső vidékről jött magyar fuvaros, ha szombat napon érkezett, örömest
megvárja a vasárnapot is, hogy egyszer bemehessen a szép kőtemplomba, s
ott hallhasson magyar prédikácziót s kiénekelhesse magát lelke szerint.
Tíz mérföldnyi kerületben úgy sem talál azután megint semmi házat, a hol
nyelvét megértik.
Húsz év előtt ugyan már sok elnézni valója volt a jámbor népnek e lelki
élvezetében; a régi tiszteletes öreg volt már, alig bírt járni a lábán s
csak látni lehetett, hogy beszél valamit, de biz abból a hívek nem sokat
értettek volna, ha már annyi idő óta könyv nélkül meg nem tanulták volna
a sokszor elmondott igéket.
A jó öregnél nem volt már sem erő, sem akarat; az évek elvitték mind a
kettőt, a paplakba is beesett már az eső, s az iskolaház oldala bedűlt;
nem volt, a ki javítást szorgalmazzon.
A hívek sokszor folyamodtak az egyháztanácshoz, a kerületi gyűléshez,
hogy küldjenek jó öreg tiszteletesük mellé fiatal segédet, ki a nép
lelkét újra felemelje; hisz ők azután is megbecsülik az élemedett
pásztort, ki Istent szolgálta több mint fél századig; de sohasem akadt,
a ki óhajtásukat meghallgatta volna.
Nem vállalkozott a fiatal lelkészjelöltek közül olyan, a kinek kedve
lett volna Rézpatakon segédnek lenni.
Még a főtanoda termeiben megismerteték egymást ünnepjártas legátusok a
rézpataki állapotokkal, s electio alkalmával az volt a tréfás szánalom
tárgya, a kinek Rézpatak maradt.
Mert ez a provinczia rendesen utolsónak maradt.
Sivatag messzeségben, kietlen idegen nép között, szegény
ekklésiácskában, hol a legátusnak a padláson kellett hálni, s ünnepnapra
puliszkával vendégelték a mesterné házánál, a bevett kegyes adakozás nem
fedezte az elkoptatott csizma árát: ilyen helyről nem igen kedves
emlékek származtak a fiatal lelkészsereg közé.
Magában is kevés kecsegtető van egy segédlelkész helyzetében. Fizetése
rendesen annyi szokott lenni, mint egy alsóbb rendű cselédé, még pedig
leánycselédé, mert férfi nem szegődnék oly díjra; hát még olyan szegény
helyen, hol a lelkész maga is gyéren teng imígy-amúgy fizetett
jövedelméből s csupán mérsékelt földesúri kegydíj teszi képessé a
megélhetésre.
Ezért nem kaptak a jámbor rézpatakiak segédlelkészt sok ideig.
Végre egy napon azzal a jó hírrel érkeztek haza a rézpataki küldöttek az
egyháztanácsi gyűlésről, miszerint csakugyan sikerült egy segédlelkészt
nyerniök agg tiszteletesük mellé, még pedig egy derék, jóltermett fiatal
embert, kipróbált erős hanggal és izmos termettel és a mellett igen
jámbor és kegyes magaviselettel.
Nem sokára valami Tokajig sót szállító szekérrel visszatértében
elszállíttatták e tiszteletes urat, kinek minden bútorzata nem igen nagy
terhére volt a furmányosnak, valamint ő saját maga sem, mert minden
kapaszkodónál, ereszkedőnél leszállt a szekérről s kereket kötni,
szekeret tolni segített, közben épületes oktatásokat tartva a kocsis
embernek, hogy az állatot nem kell kínozni, lovat, igás marhát ütni,
verni, mert ez mind Isten teremtése s az embernek azért adatott fölötte
hatalom, hogy azt nemesítse, nem pedig, hogy rajta kegyetlenkedjék. A
megdöbbent kocsis az egész úton nem vette az ostort a kezébe; olyan
szépen tudott neki beszélni ez az új tiszteletes.
Otthon nem igen kecsegtető állapot várt reá. Az öreg tisztelendő úrnak
csak két szobája volt; egyiket át kellett káplánjának engedni. Azonfelül
reggel, délben, este terített asztallal várni alkalmatlan vendégét, a ki
általa épen nem hivatott, sőt inkább kivánata ellen erőszakoltatott rá;
s tartani lehetett tőle, hogy mint aféle újabb korbeli ifjoncz, majd
nagy arrogantiával fog az öreg ember gyöngeségei ellenében föllépni; a
rektor, az egyházfi, mind előre féltek tőle s titkon leszólták magukban:
«Bizonyosan valami korhely, kimustrált diák lesz ő kelme, tán valami
peregrinus, kit a tractusok szeretnek valahova bedugni, hogy ne
csavarogjon a vallás szégyenére; valami szörnyű simplex frater, a kinek
nem akadt okosabb hivatala a rézpataki káplánságnál; vagy valami nagy
bűnt elkövetett ifju, ki meglakolni küldetik most ide.»
Kinek jutott volna olyasmi eszébe, hogy mívelt, becsületes és eszes ifju
önként választhassa magának e keserű nélkülözésekkel teljes állást,
legkedvezőtlenebb körülmények között, csupán azon magasztos eszme által
indítva, hogy az emberi míveltség, a bevallott hit és nemzeti érzület
számára egy elvesztett végpontot fentartson?
Ki tenne fel ily határtalan lelkesülést egy szegény lelkészről, ki nem
számíthat arra, hogy a historia fel fogja jegyezni tetteit s átadja
nevét a hálás utókornak? Mi indíthatná e magasztos eszmére ezen osztály
egy képviselőjét, ki nélkülöz, a míg él, nélkülöztetik, ha meghal.
Pedig ez mégis úgy volt.
Tiszteletes Bálna Bertalan uram még debreczeni diák korában sokszor
hallott a rézpataki egyház sajátszerű állásáról, mit az egy
mulandóságnak indult ponton elfoglal s még akkor keletkezett lelkében
azon eszme, hogy ezt az őrállomást megtartani oly szép feladat volna egy
férfinak.
Nyomoruság, nélkülözés, tűrés, megaláztatás, mind nem jutott eszébe; ő
maga kivánta, a mint a legelső papi vizsgálatot letette, e helyre
küldetését a segédlelkész egyszerű és alázatos minőségében.
A jó öreg Kotorján Péter, a régi tiszteletes úr, maga sem volt arról
híres, mintha valami kellemetes ember volna, az öregeknek sok
gyarlóságuk van, kivált a kik család nélkül vénülnek meg; ő is szeretett
az ifjabbakba gáncsoskodni, lehetőleg fösvény volt, s minden előadható
alkalommal kész volt kimutatni minden titkolózás nélkül legnagyobb
önzését, de a ki még e kellemetlen virtusokat nálánál is legnagyobb
fokra vitte, az testvérnénje volt, általánosan e néven ismeretes:
«Czenczi néni».
Hajh bizony az régen volt, a mikor ezt a szépen hangzó nevet a kik
kimondák, gyöngéden sóhajtottak mellé: az epedések, sóhajtások ideje
elmult, helyette bekövetkezett a pörölések és patvarkodások zivataros
korszaka; Czenczi nénit úgy ismerte minden jó lélek, mint a kivel egy
födél alatt lakni többet ér egy hat esztendeig tartó violentialis
processusnál.
Mikor Bertalan szerényke szekeréről leszállt a lelkészlak előtt, a
tisztelendő úr ott várta őt a folyosó alatt, hosszú, szinehagyott,
valaha fekete kaputjában, hosszú szárú csizmáival és egy hosszú kalappal
a fején.
Bertalan szép férfias alak volt. Bajusza, szakálla csak alig sarjadzott
még; termete kifejlett; csak kissé előrehajlott feje adott annak némi
megalázkodó alakot, melyről gazdag gesztenye szín hajfürtök váltak
kétfelé, természetes csigákban fogva körül szép halvány arczát.
Az udvarra lépve, szerényen üdvözlé a lelkészt, ki egy lépcsővel
magasabban állt előtte s egy szóval sem mondá neki, hogy lépjen be, vagy
tegye fel a kalapját, hanem átvevé pathetice a nyujtott hivatalos
levelet, azt feltöré nagy teketoriával, elolvasta végtül végig, egy párt
köhintett rá s aztán fontoskodó orrhangon kérdezé tőle:
– Hogy is híják kegyelmedet, uramöcsém?
– Bálna Bertalan, szolgálatjára.
A főnök utána nézett a levélben, ha igazat mondott-e?
– Tehát kegyelmed ide rendeltetett segéd-lelkész gyanánt?
– Saját kérelmemre történt e megbizatásom.
– Hol végezte iskoláit?
Bertalan megnevezte a tanodát.
Péter úr nagyon csóválgatta rá a fejét.
– Ej, ej, onnan nagyon korhely tanulók szoktak kikerülni! Vannak
kegyelmednek iskolai bizonyítványai?
Bertalan előmutatá azokat.
Az öreg úr megint sokáig nézegetett, olvasgatott s azt jegyezte meg
rájuk, hogy az ő idejében nem osztogatták ám olyan könnyen az
eminentiákat.
Most hozzá fogott valami sajátságos vallatáshoz.
– Szokott-e öcsém uram bort inni?
– Soha sem.
– No, mert azt én meg nem engedem ám. Szokott-e öcsém uram pipázni?
– Nem.
– No, mert azt én egyátalában nem tűrhetem. Tud-e öcsém uram tánczolni?
– Nem volt rá alkalmam, hogy megtanuljam.
– No ne is legyen; mert én olyan káplánt magam mellett meg nem szívelek.
A mint látom, öcsém uram nem borotválkozik.
– Nem volt rá eddig okom.
– Az pedig elmúlhatatlan. Hát azok a nagy lecsüngő hajfürtök mire valók?
Fodrász-e kegyelmed, vagy pedig muzsikamester, hogy bodrozott hajat
viseljen? Tanácsolom, hogy lenyirassa tisztességesen. Még egyet is meg
kell jegyeznem. Semmi sem oly káros dolog egy segédlelkészre nézve,
mintha kihajtott inggallért visel. Abból származik a hivalkodás, a
vallás megvetése, a negédesség, a feslett erkölcsű élet és a kárhozatos
újítási vágy, azért azt meg ne lássam többet. Most pedig lépjen be
kegyelmed és mutassa be magát Vinczenczia testvéremnek és kezet
csókoljon neki, mert az nekem valóságos édes testvérem és annyiba, vagy
még többe vegye, a mit ő mond, mintha én magam mondanám.
Bertalant nem zavará meg e különös fogadtatás; a jó öreg úr furcsa
utasításai inkább jó kedvre hangolák. Szépen szót fogadott neki, maga
előtt bocsátva, bekiséré a szobába, a hol Czenczi néni rettenetesen
dúlt-fúlt, egy söprüvel a kezében ágyak, almáriomok alatt kotorászott és
sehogy sem akarta vendégét észrevenni, hanem a helyett azon lamentált,
hogy egy gombolyag czérnája most volt itt az asztalon s már elveszett, a
sok jövő-menő csőcselék bizonyosan ellopta, nem is lehet más egyébként.
Bertalan első tekintetre megtalálta a gombolyagot a kályha vállán s
átnyujtá azt a haragos házi szellemnek. Ez ketté metszé egy perczre
haragját s kénytelen volt elfogadni az ifju köszönését.
– Hiszen jól van káplán uram, ha már itt van, hanem mondhatom ám, hogy
itt nagyon szegény szállása lesz.
Bertalan biztosítá, hogy ő nagyon kevés helyen meg tud férni.
– Azt is előre mondhatom, hogy nálunk igen sovány kosztja fog lenni.
Az öreg úr erre azt jegyzé meg, hogy hiszen majd itt lesznek a
disznótorok, azokba ő helyette majd eljárhat.
Czenczi néni ez ellen hatalmasan protestált: ő korán szokott feküdni és
nem tűrheti, hogy a káplán éjjelről éjjelre oda csavarogjon, ő nem
nyitogatja neki az ajtót, sem azt meg nem engedi, hogy a kapun ugráljon
be.
Bertalan komoly férfias hangon szólt bele a vitába, hogy ő nem
kivánkozik semmi mulatságba, kevéssel be fogja érni, de kiván lelki
nyugodalmat és azoknak becsülését, a kikkel egy födél alatt lakik.
E határozott, szilárd hangon ejtett szavakra egyszerre elnémultak a
háziak s nem tudták hogyan folytatni a kezdett thémát. Csak egymásra
néztek meglepetve és kezdték érezni azt az ellenállhatlan hatalmat, a
mit egy határozott férfi-jellem minden körülményben gyakorol másokon.
Czenczi néni soha egy csipős szót sem szólt e percztől fogva az ifju
lelkésznek s az öreg úr többé nem szólt hozzá az orrán keresztül, hanem
csak úgy, a hogy más ember szokott, az egész szájából.
Bertalan igyekezett magát egészen a családhoz tartozónak tekinteni; nem
hizelgett, de nem finnyáskodott. Vette a dolgokat úgy, mintha azokat
régen megszokta volna. Véleményét megmondta igazán, de nem vitatkozott s
a hol vette észre, hogy használhat, nem kérette magát.
Czenczi néni panaszkodott, hogy nem tudja a befőtteit hova rakni: ő
rögtön talált hasznavehetetlen deszkadarabokat, azokból készíte neki
polczot; a konyha füstölt: Bertalan négy téglából meg egy pléhdarabból
csinált benne takaréktűzhelyt; az ajtókat nem lehetett kinyitni, a
kulcsok nem fordultak, Bertalan egy percz alatt helyre hozott mindent; a
tehén megbetegedett, Bertalan egy sajtár vízzel, meg egy szalmacsutakkal
kigyógyítá; éjszaka minden zörrenésre talpon volt, körül nézte a házat s
biztosítá a háziakat, hogy nincsen semmi baj; az udvaron volt egy
omladozó fal, abból ő szobát épített, befedte, ki is festette és azt
senki sem tudta, hogyan, mivel épít és fest, de az olyan szép volt, mint
egy kis oltár, egy ember épen ellakhatott benne.
A kamrából egy nap alatt kiölte a patkányokat, a kertet elrendezte
szépen, útakat szegélyezett be pázsittal, vetett virágmagokat és a kopár
falakat minden féle gyümölcsös indákkal futtatta be.
Egy hónap múlva Czenczi néni nem győzte az egész helységben magasztalni
az új káplánt, a kinél derekabb, becsületesebb, életrevelóbb embert
képzelni sem lehet, a mi Czenczi néni szájából nagy szó.
Ezen egy hónap alatt nem is tudhatott felőle a közönség egyebet, mint a
mit Czenczi néni által hallott; mert a szószéken az ideig egyszer sem
láthatta.
Az öreg tiszteletes úr Bertalan megérkezte óta maradhatlan buzgósággal
teljesíté a hivatalához tartozó foglalatosságokat; maga feljárt
prédikálni, imádkozni, elmondá a régi beszédeket újra, néha alig birt
felvánszorogni testi gyöngeség miatt a szószékre, alig birt fuldokolva
hangot adni, mégis elment és nem engedte, hogy segédje végezzen helyette
valamit. Ő még elég erőben van; lám, megtud még állani, el tudja olvasni
a betűket; nem igaz, hogy ő meggyengült volna.
Bertalan egy szóval sem sürgette a beköszöntést; felvezette maga az
öreget, kikereste zsoltárjában az éneket, kezét nyujtotta neki, mikor a
szószék rozzant lépcsőin alászállt és biztatta, hogy még elég erős.
Egyszer azonban azon szomorú eset történt, hogy a helység egyik
notabilitása meghalt.
A régi fogadós volt az; nagy becsülésben részesült férfi; az öregek
tisztessége, a vallás buzgó pártolója, ki minden áldozó napon maga
szokta az Úr asztalára szükséglett kenyeret s bort szolgáltatni. E derék
férfiunak halála egészen korszaki esemény volt a kisded helységben. A
rokonok kivánták, hogy tisztességesen legyen eltakarítva. A közelebbi
gimnasiumból elhozatták az iskolai énekkart e gyászünnepélyre s azt
kivánták, hogy a hulla fölött a templomban az öreg tiszteletes úr
mondjon ájtatos prédikácziót, a tiszteletes káplán úr pedig valami szép
búcsúztatót.
Az öreg úr a megelőző este ismét az orrán keresztül beszélt Bertalannal.
– Öcsém uram, látni akarom a búcsúztatóját; mert az én kathedrámban nem
lehet ám mindenféle újmódi hiábavalóságot elmondogatni. Azt én, a míg
élek, meg nem engedhetem.
Bertalan kész szívvel nyujtá át az öreg úrnak búcsúztatóját, s itéletére
bizta magát.
Másnap reggel visszaadá azt neki a tiszteletes:
– Öcsém uram. Tanácslanám, hogy csak maradjon egy egyszerű ima elmondása
mellett. Nincs még ebben kegyelmednek elég tapasztalása.
Bertalan fejet hajtott s nem tett semmi ellenvetést.
A készülőt jelentő harangszóra felölté ő is selyem tógáját, oly szép
alak volt e fekete köntösben, karcsú derekát a széles öv szorítá át: a
kik látták, ugyancsak megnézték.