jelent ez valami lánczczal csörgő, fehér lepedőben járó, éjfélben
csavargó másvilági nem-tom kicsodát, a ki előkerül innen-onnan, s
búsultában nem talál különb mulatságot, mint hogy eleven embereket
ijesztgessen s a fonalat a motólán összerágja; – hanem jelent ez a czím
egy olyan asszonyszemélyt, a ki mihelyt valami csekélységen összekap a
férjével, rögtön szalad haza az édes anyjához, a miért aztán csúfságból
elnevezték «hazajáró léleknek».
Máki Juczinak hítták a lelkemet, férje után pedig Herczeg Andrásné
asszonyomnak. Herczeg András uram becsületes szekeres gazda volt
Komáromban; tartott ökröt, lovat, eljárt fuvarba is; viselt ezüst gombos
mellényt és a templomban a második padban szokott ülni, még a
tisztelendő úr is névszerint ismerte; egyszóval tisztességes, jómódú
ember volt. Máki Juczi apja pedig emberséges kormányos volt nemzetes
Nyirkos uram «Victoria gloria» nevű tölgyfa hajóján, mely minden
tavaszszal le szokott menni üresen a Bánátba s minden őszszel nem tudom
hány ezer mérő gabonával terhelten szokott ismét visszakerülni a
komáromi sziget alá, és soha semmi baj az útközben nem érte, sem
zátonyon nem akadt, sem tőkére nem ment, sem oda nem fagyott. Maga Máki
uram állván a timon rúdjánál, úgy elvezette azt, mint a parancsolat s
gyönyörűen tudott az átvádoláshoz, mikor tudniillik meghajtják a
hajóhúzó lovakat víz ellenében a terhes hajóval s akkor egyszerre
elcsapják baltával a feszült kötelet, mire aztán sebesen átvág a hajó a
tulsó partra, mintha gőz lengetné; nem kellett az ilyen esetnél félteni
Máki uramat, inkább az életében ejtett volna kárt, mint a hajójában;
mert a milyen igaz, hogy ő fél fejjel magasabb volt termetre egyéb
kormányosoknál, olyan igaz az is, hogy a Viktoria gloria szebb volt
valamennyi hajónál, a mi a komáromi sziget alatt megfordult. Teteje és
oldalai szép csillogó feketére festve drága kalamászszal, az orrán az a
bolondság kiverve fehér bádoggal, a két csipejére odafestve mindenféle
színnel két piros pofájú szent, a kikről elmondta Máki uram mindenkinek:
«ez a Viktoria, az meg a Gloria; a mi azt teszi diákul, hogy győzelem és
dicsőség». Ezt tudta Máki uram, végezvén a grammaticát tiszteletes Ónodi
uram alatt a révkomáromi gymnasiumban, melyet jól esik a nemzeti
büszkeségnek kollégiumnak nevezhetni.
De volt is jutalma Máki uram érdemeinek, nemzetes uram Nyirkos uram nem
hagyta őt jutalom nélkül; telt miből nemcsak kenyérre, zsiradékra, de
még czifra főkötőre is Mákiné asszonyomnak, s dupla selyem keszkenőre
Juczi leányának, úgy, hogy mikor karácsonyünnepekre Máki uram
megérkezett Ráczországból, előre beszéltek a nénémasszonyok felőle:
mennyi mindent hozott a feleségének, leányának! S mikor aztán ünnep
vasárnapján Juczi lelkem hosszú arany függővel a fülében ült le a
második padban, mindjárt a tekintetes főkurátorné asszonyság háta mögé,
a hátulsó padokból felálltak a fehérszemélyek, úgy nézték, s tanakodtak
magukban, vajjon igazán arany-e vagy csak ezüst, futtatva aranynyal? S
szomszédasszonyom urának, becsületes Tuba Sándor uramnak volt mit
hallgatni egy hétig kedves élete párjától, hogy lám a Máki Juczinak
arany függőt tudott venni az apja, pedig az csak kormányos, ő pedig még
csak ki sem furatta a leánya füleit, pedig ő már srájber. Tuba uram
pedig egy héten egyszer szokott szólani, akkor az egyszer azt mondta,
hogy könnyű annak, mert csak egy leánya van, neki pedig van hat.
De büszke is volt arra az egy leányára Máki uram, még tán büszkébb volt
rá, mint a hajójára, s azt már szóba sem engedte jőni, hogy az ő
Juczijánál Rév-Komárom városában szebb leány lehessen. Olyan termetet
lásson valaki! Hogy áll rajta az a meggyszin zsali ruha; akár egy
kisasszonyon. Földig ér a zöld selyem kendője, nagy piros virágú.
Keztyűt hord a kezén, el ne süsse a nap; hej azért a szép fehér bőrért
milyen nagy kár lenne, ha a nap elsütné, a hideg megvenné, nagy
munkában, dolgozásban kicserepesednék.
Te ülj a szobában, leányom, hideg van, meleg van idekinn. Édes anyád
asszony elvégez minden munkát, nem szorulsz te arra; ő megfőz,
kitakarít, szapul és mángorol, virágok közt gyomlál és öntözget; neked
csak az asztalhoz kell ülnöd, azt kérdik, mit szeretsz? neked csak a
tiszta ruhát kell fölvenned, jaj be gyöngyen áll rajtad! neked csak a
kész virágot kell leszakítanod, jaj be illik hozzád!
Apjának, anyjának nincsen egyéb gondja, mint hogy kényeztessék. Azon
vesznek össze, melyik szereti jobban? No jaj volna annak, a melyik
megbántaná! Egy hétig nem hallaná szavát Juczi leányának.
Juczinak jó nevelést is kellett adni, megtanították kötni, horgacsolni,
lyukacsos furcsákat varrni keszkenő szélére, tarka madarakat himezni
gyöngyből és selyemből, még gitározni is, a subrector úr cselekedte ezt,
a ki könyveket is hordott neki, a mikből verseket lehetett olvasni.
Annyi bizonyos, hogy tetszésre való leány alig is volt különb széles e
városban, s mégis azt lehetett csodálni, hogy egyik farsang elmúlik a
másik után, Juczi még sem megy férjhez.
Pedig semmi rosszat nem lehetett felőle mondani, jámbor, szemérmes volt,
mikor az utczán ment, a fejét sem fordította félre, úgy lépkedett,
mintha a szombati utcza csupa tojással volna kirakva s neki arra kellene
ügyelni, hogy valamelyiket össze ne törje.
Nem is mondhatni, hogy kérői ne lettek volna. Sőt inkább nagyon is sok
volt, és mindenféle osztályból, gazdák, hajósok, hivatalos állású
emberek, még diplomaticusok is.
Elvette volna egy derék szekeresgazda, a kinek magának három háza van, s
kilencz szántóföldje, de Juczinak nem kellett, mert az embernek olyan
csunya hosszú bajusza van, mindig a szájába lóg.
Azután meg egy derék kormányos, de ennek az kellett volna, hogy Juczi
menjen el vele Komáromból, a miről Juczi hallani sem akart, pedig az
ember tetszett neki. A dolog abbamaradt.
Ismét egy talpas-kereskedősegéd kérte, de erről azt mondták neki, hogy
házsártos ember, nem ment hozzá.
Következett egy emberséges vargamester. Kosarat kapott. Juczi lányom
bizony nem fog szurkos fonalat fonni senki vargájának. Pedig ez azóta
gazdag ember.
Sőt egy kanczelista is megkérte a vármegyétől s Juczikának kilátása
volt, hogy tensasszonynyá lehessen. Egy ideig gondolkozott is felőle,
hogy Jikszli uramnak adja a kezét; hanem egyszer azt találta valaki
mondani, hogy Jikszli uramnak görbe lába van, s rögtön kikapta az
útlevelet.
Egy izben pedig épen jó szerencséje akadt. A hajdani subrector, ki évek
múlva sem tudta elfelejteni a gitárleczkéket, miket Juczinak adott,
végtére jövedelmező eklézsiához jutván valahol Máramarosban, sietett
szivét és kezét egykori választottjának hűségesen felajánlani. Annál már
csakugyan közsorsú leány nagyobb szerencsét nem várhat, mintha egy
derék, okos fiatal ember által tiszteletes asszonynyá lehet, a kit az
egész falu megsüvegel; de utoljára úgy elijesztgették attól a
messzeségtől: hisz az a világ végén lakik, apja anyja oda sem talál tán,
ha utána akar menni, hogy ezt is visszautasította, a ki aztán elvette
valamelyik esperes leányát.
Még azután jött egyre sok mindenféle boldog boldogtalan, a kik közül
kinek a képe, kinek a neve nem tetszett a leánynak. «Majd én Tóthné
asszonyom leszek, vagy Veresné asszonyom, Puskásné, Kisné, Taligáné,
Szekérné, Varjuné, Pókáné, vagy épen Graczafiláné! hogy azzal
csúfoljanak; nem, inkább itthon maradok.»
És úgy történt, a hogy mondta.
Esztendőrül esztendőre kevesebb lett a kérő a háznál; egy egész
farsangon át nem járt más a házhoz, mint egy fiatal patvarista, a ki azt
igérte, hogy mihelyt leteszi a censurát, mindjárt elveszi Juczikát;
ebből aztán sok mendemonda támadt. Utoljára másféle ember annyira nem
ment Mákiék háza tájékára, hogy annak a kapujában ugyan a kérők miatt a
legszebb petrezselyem megteremhetett volna.
Egyszer azután hírét hallják, hogy a patvarista már a censurát letette
és meg is házasodott, még csak az aranyos dohányzsacskót sem küldte
vissza, a mit Juczika csinált számára.
Ez azután nagy csapás volt. A leány mindig fiatal, a míg kérői vannak,
de a mint egyszer valamely kérője elhagyta, akkor mindjárt azt mondja
róla a világ, hogy vén leány.
Bizony bizony hajdani kérői közül azóta sok boldog családos ember lett,
s barátnéi mind elhagyogatták, pedig egy sem volt hozzá szépségre
fogható, sem gitározni, himet varrni tudó.
Azután még egy másik farsang mult el, meg egy harmadik is, anélkül, hogy
Máki uram házába násznagy nyitott volna be, míg Tuba szomszédnak
egymásután hordták el valamennyi leányát.
Mikor már az utolsó Tuba is szárnyára kelt, akkor Mák uram kezdte
vakargatni a fejét és Mákiné asszonyom az orrát és mind a kettő arra
gondolt, hogy ha Juczi egészen őnekik kettőjöknek marad, az mégis nagyon
sok lesz a jóból.
No de nem maradt rajtuk.
Volt a hajdani kérők között egy megátalkodott ember, a ki már
kilenczszer megkérette egymásután Juczit s mindannyiszor kosarat kapott;
ez most megsejtve az állapotokat, azt gondolta, hogy talán nem vágná
valami nagyba a fejszéjét, ha tizedszer is megkisértené a jó szerencsét.
És ez volt Herczeg András uram.
Ezúttal Herczeg András uram nem volt kellemetlen vendég Mákiék házánál,
de még a helyet is megtörülték, a hová leüljön, s násznagyostul ott
marasztották ebédre, a mint szándékát előadta.
Nem is nézték annak, hogy áll a bajusza? sem azt nem kérdezték,
szokott-e haragudni, sem pedig, hogy közel fog-e lakni, avagy távol? de
még a neve ellen sem tettek kifogást, az ellen ugyan nem is tehettek,
mert Herczeget csakugyan nem találni minden bokorban; kezet adtak neki
rögtön a kérőre, napot tűztek ki a jegyváltásra, a lakodalommal sem
vártak sokáig; még húshagyó előtt egy pár lett Herczeg András uram és
Máki Juczikából.
Persze, hogy Tuba szomszéd felesége erre is azt mondta, hogy bizony
Juczika választhatott volna magának a sok közől különb vőlegényt is; a
mire Tuba szomszéd viszont azt felelte, hogy de bizony Herczeg András is
különb menyasszonynyal köthette volna be a fejét.
Hanem hát mi gondja a más dolgára Tuba szomszédnak s Tubáné
szomszédasszonynak?
Elég, hogy a lakodalom nagy vígan ment végbe, s a menyasszony sírt, a
mennyit tudott, Mákiné asszonyom pedig még tehetségein felül is az
elváláskor; a többiek aztán kérlelték, maguk sem tudták, miért?
Haza menvén Herczeg András uram házába, ott Juczi megint újra kezdte a
sírást. Herczeg András uramnak tetszett eleinte a dolog, mikor a
menyasszony sír, az mindig jelent valami jót, gondolta magában, majd
csak elhagyja s addig kifordult az istállóba.
De a mint visszajött, a menyecske akkor is egyre sírt.
Nem állhatta meg, hogy meg ne vigasztalja.
– Juczika te; te Juczika.
Bizony Juczi rá sem hallgatott.
– Galambom, Juczikám, ne sírj már.
Erre megszólalt egy kicsinyt a menyecske.
– Ne nevezzen maga engem Juczikának.
– Hát hogyan?
– Ki nem állhatom azt a «ká»-t; nem vagyok én tót. Az a halálom, mikor
úgy mondják.
– Hát hogyan mondjam?
Erre elhallgatott a menyecske és megint sírt vagy félóráig, s hagyta
könyörögni Herczeg András uramat, a míg megmondta neki, hogy hát Judinak
nevezze.
– No ha ez szebb, hát legyen úgy.
Valahogy azután csak megengesztelé szegénykét s gondolta magában, hogy
már most csak vége lesz a sírásnak s komolyabb dolgokhoz látnak.
Délben együtt ültek az asztalnál.
Herczeg András uram tisztességes ebédet főzetett, riskásalevest,
paradicsommártást a húshoz és pörkölt káposztát, füstölt kolbászokkal;
hát a menyecskének a legelső kóstolónál csak kifordul a kanál a kezéből
s megint rákezdi a sírást s végig siratja az egész ebédet.
Herczeg András uram kolbász és káposzta helyett kicsinyben mult, hogy
kezét lábát nem ette meg; az asszonyból egész estig nem lehetett szót
kicsikarni, akkor vallotta meg nagy instancziára, hogy épen a
riskásaleves, paradicsommártás és pörkölt káposzta füstölt kolbászokkal
az, a mit ő ki nem állhat és meg nem tud enni.
– No hát lelkem, ha csak ez a baj, itt a kamra kulcsa, süttess főzess
ezentúl, a mi szemednek szádnak tetszik, még jobb szeretem, ha magad
látsz utána.
Mindent át is adott aztán neki szépen s gondolta magában, hogy már most
a gazdasszonykodásban majd csak megszokja magát.
Volt is másnap nagy sütés főzés a konyhán, majd kigyújtották a házat.
Herczeg András uram azt gondolta, névnap lesz ma nála. Isten neki,
inkább mindennap vendégséget tartson, mint hogy pityeregjen.
Délig dolga után szokott látni a gazda, tizenkét órakor azonban haza
felé tartott, gondolván, hogy azóta rakott asztal várja mindenféle
jóval.
Terítve sem volt biz ott még, hanem Juczi lelkem megint ott sírt az
ablakon.
– Galambom, mit csinálsz? ki bántott már megint? öreg apád halt meg,
vagy Kajafást siratod a prédikáczióból?
A tréfa még jobban neki indította a záport, utoljára is könyörgésre
kellett Andrásnak fordítani a dolgot, hogy megtudhassa Juczitól,
miszerint azért sír, mert megégette az ujját.
– Jaj, galambom, hát azon segíteni kell, hogy bele ne halj: hol van egy
kis pamuk, kössük rá frissen, így ni, már most olvassunk rá: «áj-báj,
kecskemáj, ha neked fáj, ebnek fáj, no ugy-e hogy nem fáj?»
András azt gondolta, hogy majd tréfára fordítja a dolgot, de kicsibe
mult, hogy pofon nem ütötték érte. Juczi lelkem letépte ujjáról a
pamukot, mérgesen zokogva:
– Mikor odahaza megégettem az ujjamat, az édes apám azt mondta: add ide
fiam, hadd csókoljam meg, s attól jobban meggyógyult, mint a maga
szamárságaitól.
Azzal kiment a konyhába, úgy becsapta az ajtót, hogy odabenn a kakukkos
óra is megállt ijedtében.
Két órára járt az idő, mire elkészült az ebéd; cseléd, marha dologtalan
állt az alatt; végre betálaltak.
– Hála légyen a papnak! mondá András gazda, midőn végre felhozták a
levest, s hozzá is ült menten; de ezúttal neki mult el a kedve. Gyűrte,
a míg gyűrhette magába kanállal, a mit kiszedett a tányérjára, de még
sem állhatta meg, hogy annyit meg ne mondjon: «Judi lelkem, nagyon
kozmás ez a leves».
Judi lelkem egy szót sem szólt erre, hanem kirúgta a széket maga alól s
kiment a szobából.
András azt hitte, hogy a többi ételért megy, s várta türelemmel a mi
következik; már egy fogpiszkálót is faragott, tollseprüből rántva, ahoz
a húshoz, a mit majd behoznak.
De semmit sem hoztak.
Utoljára csak mégis megsokalta a nagy várakozást s maga is kinézett a
konyhába, s kérdé a cselédtől, hová lett az asszony?
– Az bizony fölvette a kendőjét s nagy zokogva elment a háztól, azt sem
mondta senkinek, hogy «befellegzett».
Megijedt erre András nagyon, futott ki az utczára, kérdezősködött
okostól, oktalantól: ki látta, merre látta feleségét?
Látták biz azt itt is ott is; ment nagy sírva utcza hosszat végig a
megyercsi utczán. – Nyomrúl nyomra tudakolván András gazda, odatalált
végtére Mákiné asszonyom házához, s hálát adott az Istennek, hogy ott
lelte Juczikáját, hogy az nem ment a Dunának.
Hagyta is magát a jámbor illően lehurogatni Mákiné asszonyom által.
– Ejnye, kedves vejem uram, ugyan bizony nem jól kezdi a dolgát, alig
három napos házasok, s máris megugratja a menyecskét a háztól.
– Én, napamasszony? Az Isten mentsen meg. Inkább a házam ugorjék meg
tőle.
– Jaj, kedves vejem uram, nem úgy kell ám bánni az én leányommal, nem
lehet ám azzal gorombául szólni, mert az nincs ahoz szokva.
– Nem is tettem én azt.
– Dehogy nem! szólt bele Juczi lelkem sírva; ihol ni, az ujjamat is
megégettem a főzésben s mégis azt mondta, hogy kozmás a leves, pedig a
szolgáló volt az oka, mert lángot tett alá.
Herczeg András uram megadta magát a két asszonyember előtt, felfogadta
szentül, hogy soha ezt a szót «kozma» ki nem mondja többet; egy szolgája
van, a kit Kozmának hínak, azt is elereszti, csak engedjék el bűnét, így
aztán szépen kiengesztelve őket, visszavitte megint a feleségét a
házába.
Tubáné szomszéd asszony azt mondá ez esetre, hogy Juczi ugyancsak
hibázott, ha ilyen gorombaságért az egész leveses tálat fejéhez nem
vágta Herczeg András uramnak; Tuba szomszéd viszont erre a hétre azt az
egyet mondta, hogy majd ment volna ő a feleségeért, ha tőle elszökik!
Megvoltak azután ismét nehány hétig. Juczi egyre búsult, sírt és
sóhajtozott; még ha jó kedve volt is, mihelyt Andrást látta, mindjárt
rákezdte a fohászkodást, majd az volt a baja, hogy odahaza milyen szép
kilátás van az ablakból a győri Dunára, itt pedig a megyercsi utczán, ha
az ember kinéz az ablakon, egyebet sem lát, mint ökörszekeret és
szalmaboglyát; majd meg a cselédektől kellett szenvednie sokat; egyszer
halálos betegséget akart kapni az egészségtelen levegőtől, a mi András
szobáiban uralkodik, másszor meg azon kesergett, hogy mint kell őneki
ehez a kakukkos órához hozzá szokni, a ki otthon muzsikáló órához volt
szokva.
A jámbor Herczeg András gonoszabbul érezte magát egy halálra itélt
rabnál. Az legalább tudja, hogy mit vétett, miért kell neki meglakolni.
De vele azt sem közlik. Akármit mond, tesz és ajánl, savanyú képet
vágnak hozzá; mikor legjobb kedve volna, közibesóhajtanak, s mintha egy
szakajtó toll közé fújtak volna, szétrepül minden kedve.
Utoljára is megsokalta már a sok fohászkodást, a sok kérlelkedést, s
haszontalan sápitozást, s szerette volna tudni, hogy miért legyen az ő
háza siralomház? Az is meglehet, hogy bú-elfelejtésül valamelyik
szomszédjánál felönthetett az idei monostoriból, elég az hozzá, hogy
este, a mint hazament s Judi lelkem megint a szokott görbe képpel
fogadta, az asztalra könyökölve és fohászkodva egy szál gyertya mellett,
egy darab ideig csak kérdezgette András szeliden: mi bajod szivem? mi
bajod Judikám? utoljára azonban olyat csapott az öklével az asztalra,
mint a forgós ménkű, s fülébe ordított:
– Lánczos lobogós teringette! A ki erre amarra áldotta; mi bajod hát,
beszélj! és ne bámulj abba a gyertyába, mert eloltom. Hanem mondd meg mi
a bajod? ezer milliom menykő kerülgettét!
Juczi lelkem csak elsápadt, elmeredt elébb erre a szokatlan föllépésre,
hanem azután elkezdett ordítani fenhangon, rohant ki fejkötő nélkül,
kendő nélkül az utczára, még az ajtót is nyitva hagyta maga után.
Most az egyszer utána sem nézett András gazda, hanem betette az ajtót és
lefeküdt.
Nem is kelt fel, csak másnap reggel. Akkor kiment a mezőre s nem jött
haza hamarább, mint késő este.
Otthon mondták neki a cselédek, hogy háromszor is volt már itt Mákiné
asszonyom, s megigérte, hogy megint eljön.
Hát csak hadd jőjjön, mondá Herczeg; nagyobb biztosság okáért azonban
pipára gyújtott; nem mondhatni, hogy egy kicsit ne reszketett volna a
szive.
Kivált a mint nem sokára Mákiné asszonyom ruháit hallotta ropogni az
ablak alatt, alig tudta kiereszteni a száján, hogy «szabad», a mint
bekopogtatott.
Mákiné asszonyom igen szépen volt ez alkalomhoz öltözve, széles
keményített szoknyáival úgy közelített, mint egy bástya, reklijének
magas válla és puffogós ujjai félelemgerjesztően fuvalkodtak András
gazda ellen, fehér főkötője pedig azzal a nagy széllyelálló fodorral
köröskörül, valódi harczias kinézést adott ábrázatjának.
Szerencsés jó estét kivánt, egy kicsinyt köhögött, azután leült az egyik
ágy mellé; András gazda ült a másik mellett, kettőjök között állt a
politéros asztal.
– Kedves Herczeg András uram, kezdé a derék asszonyság, csak azt jöttem
kérdeni kegyelmedhöz, mit akar már azzal az én leányommal csinálni, ha
ez mindennap így megy?
Herczeg András uram nem akarta hagyni magát, belevágott az oráczióba:
– Hát mit vétettem én neki? Nyúltam én hozzá egy kis ujjal is? Hallott
tőlem valaha egy káromkodó szót? jöttem én valaha ittasan haza a
kocsmából? Panaszoltam meg valaha a falatját? Koplalt nálam? vagy
hajtottam valami nehéz munkára?
– Jaj, kedves édes Herczeg András uram, nem elég ám az az idvességre,
hogy ha valakit épenséggel meg nem vernek, meg nem mocskolnak, meg nem
koplaltatnak. Érzékeny, fáin nevelésű embernek elég sokszor egy rossz
tekintet. Az én Juczi leányom nem úgy van szoktatva, azzal nem lehet úgy
bánni, mint maga gondolja. Az édes apja már csak apja neki, de az Isten
mentsen meg, hogy valaha megütötte volna előtte az asztalt.
A nagy feleselés alatt mind a ketten oda lovagoltak az asztalig
székeikkel együtt s András gazda is sietett vesztegetni a szót.
– Már pedig én nekem ha még egyszer görbe képet csinál, megint megütöm
előtte az asztalt!
És megint megütötte az asztalt.
– Ezt az asztalt ne ütögesse ugyan kegyelmed, mert ez a Juczi leányom
asztala! – E szóval meg Mákiné asszonyom ütött nagyot az asztalra.
– De már engem uccse, a mi az én házamban van, megütöm én azt, ha
mindjárt politéros asztal is! kiálta András gazda s hármat is ütött rá.
Mákiné asszonyom sem akart hátrább maradni, ő meg túlfelül verte az
asztalt; mintha egy kétfenekű dobot ütnének, egyik egy felől, másik más
felől s a mellett lármázott mind a kettő, még pedig nem, mint a
szinpadon szokás, elébb az egyik, azután a másik, hanem egyszerre mind a
kettő.
Utoljára a nagy ütögetésben ketté hasadt a politéros asztal; erre aztán
elhallgatott mind a kettő. Mákiné asszonyom ríva fakadt és haza ment.
Jövő vasárnapig egymáshoz sem szóltak többet; e szent napon azonban nagy
botránkozást okozván a hívek között annak a látása, hogy Herczeg András
uram az udvar felől való ajtón jött be a templomba, míg felesége az
utczai ajtón, isteni tisztelet után előfogá a presbiteri gyűlésben Tuba
szomszéd Herczeg Andrást.
– Ejnye, ejnye, Herczeg András uram, micsoda háborúság már ez? Miért nem
viszi haza a feleségét?
– Hiszen én haza hoznám, csak akarna; de hát nem tudom.
No majd kicsinálom én azt Herczeg András uram; bízza rám kegyelmed.
Viszont másfelől Tubáné vette elő Mákiné asszonyomat.
– Ugyan kedves édes szomszéd asszony, minek hagyja már ezt a
viszálkodást megrögzeni?
– Hiszen én magam is sajnálom, a menyecske is haza menne, csak érte
jönne az az ember, de azt csak nem kivánhatja, hogy így szégyenszemre
maga menjen haza.
– No csak bízza azt rám édes szomszéd asszony, elvégzem én rendén.
Délután tehát elment Tubáné szomszéd Herczeg András uramhoz s elmondta
neki, hogy ugyan van-e szive, hogy úgy engedi epedni maga után azt a
jámbor asszonyt? azt csak nem várhatja, hogy az jőjjön haza; hanem
menjen érte.
– Hiszen csak azt várja, pattogott Herczeg András vissza. De hisz addig
sok makkot megsüthet otthon, a míg én érte megyek.
Férfi előtt nem szégyenli az ember gyöngeségét, de asszony előtt tartani
kell magát. Ő bizony csak nem megy; jőjjön az, ha akar. Neki pedig
törjék el a lába, ha belép hozzájok.
Másfelől meg Tuba szomszéd látogatott át Mákiékhoz a maga izenetével.
Majd kidobták vele.
– De iszen ide ne jőjjön Herczeg András! be ne próbálja tenni a lábát,
mert mindjárt oda csukjuk az ajtóhoz; térden állva se lássa Juczi
leányomat többet. A kutyát is rá uszítjuk.
Tuba szomszéd úgy megijedt, hogy a kalapját is ott feledte, hajadon
fővel ment haza.
Este felé tehát Herczeg András uram felöltözött szépen, elment Mákiné
asszonyom házához, Mákiné asszonyom pedig már kinn leste az ajtóban, ott
a nyakába borult, bevezette, Juczikával összecsókolódtatta, s azzal
elismerték mind a ketten, hogy egyikök sem hibás, hanem a Tubáék azok: a
miért mindig mendemondáztak közöttük.
Így légy közbenjáró, czivakodó szerelmesek között, hogy rajtad békülnek
ki.
András gazda ismét haza vitte kedves Judikáját s ebben a sok
hazahordásban az a kellemetes volt reá nézve, hogy mindig úgy érezhette
magát, mintha ismét vőlegény volna, a felesége pedig menyasszony, s most
jönnének a paptól s megint újra kezdenék a lakodalmat.
Ebben a mulatságban később is bőségesen volt részesülése, mert Juczinak
azután is, mihelyt nem tetszett valami, szökött az anyjához; mosást,
szapulást, disznótort, káposzta-szüretet s minden nagyobb munkát olyan
szépen ki tudott kerülni, hogy olyankor mindig haza futott; még ha semmi
baja sem volt is, mézes-mázos ürügy alatt heteket eltöltött otthon, s
András gazdának oda kellett mindig menni, ha látni akarta, úgy, hogy
utoljára azt sem tudta már a jámbor, vajjon ő vette-e el Juczikát vagy
őtet vette el Mákiné asszonyom?
A sok hazajárásból azután mindig maradt a városban egy kis mendemonda, –
valahányszor Juczi haza szökött, Mákiné asszonyom mindig elmondta Tubáné
szomszédnak, Tubáné szomszédasszony meg a hat leányának, azok az egész
városnak, hogy Herczeg Andrást nem lehet kiállani, mert:
1. fűnek, fának adós, mindig járnak rá a rovással, porczióval,
konvenczióval,
2. mikor eszik, úgy szuszog, hogy nem lehet mellette megmaradni,
3. az ingeinek csak az ujja meg a gallérja gyolcs, a többi durva
pamukvászon,
4. a térdén van egy nagy gumó, a mi úgy fáj neki esős időben, hogy ordít
bele,