párbajt akar víni, azt kell megakadályoznom.
– Párbajt? viszhangzá Ludmilla kisasszony, s el nem tudta találni, hogy
milyen képet csináljon e szavaimra; párbajt! és kicsoda?
– Ennek a fiatal hölgynek a férje, a ki itt a karomba csibenkedik: az a
bohókás Bankó Lajos, hogy a tatár vigye el.
Az én tánczosném kicsinyben mult, hogy nem skizzirozta magát e szóra; de
megfogtam a kezét.
– Lássa kegyed, mondám, ez a vérszopó vadállat oly kényes a point
d’honneur dolgában, hogy mihelyt valaki görbén néz rá, mindjárt
provocálja. Csupa tréfadolgokért több embervért kiontott már, mint
Báthori Erzsébet.
Euphemia bizonyítá, hogy úgy van. Ludmilla pedig olyat csípett kezemen,
hogy elsikoltám magam.
– Emberdobogást hallok, ha nem csalódom. Oh maradjon itt, kérem, szép
kisasszony, kegyed is segítsen nekünk ezt a jaguárt lebeszélni véres
szándokáról, szép hölgyek szavai mindig hatályosabbak szoktak lenni
ilyen alkalommal, mint férfiak hideg észlelései.
A kisasszony kénytelen volt engedni a szép szónak, hacsak egyik kezét a
tenyeremben nem akarta hagyni, a mivel megjártam volna.
Mind hárman leültünk egy közel bosquet alá. Euphemia engem fogott, én
pedig Ludmillát fogtam.
Kis idő mulva iszonyú füttyhangot hallánk közeledni, gyilkos czifra
csikós nótát, úgy kikanyargatva, hogy akármelyik czeglédi kisbéres se
szebben. A fütty később a torokra kezde szállni s hangzék a legbájosabb
borjutenorban «Oh égi üdv te vagy csupán»…
– Ez már hideg vér, mondám, halálos párbaj előtt így megütni a magas
E-t. Az én hölgyeim pedig reszkettek, egyik jobban, mint a a másik.
Mindenik tudta: miért?
Végre előtünt az én párbajt vívó pacsirtám s mintha bizonyos volna
dolgáról, egyenesen a bosquetnek tartott, melynek ágain keresztül fehér
ruhákat látott átcsillámlani, saját feketeségemet észre nem véve.
Itt megállt, balkezét szivére tette s nyakát félreszegve, felmeredt
szemekkel épen oda ért már, a hol «lelkem az égbe száll», midőn Euphemia
nem tarthatva tovább magát, kirugaszkodik a bokorból s Bankó öcsémet úgy
nyakon öleli, hogy az rögtön sóbálványnyá változott.
Még soha embert ijedtében meghalni nem láttam; de most hittem, hogy
látni fogok.
Annak a tátva maradt szája a benneszakadt trillával, a halálfehér képe,
felmeredő haja, megfagyott szeme, szétdermedt ujjai: valóságos eleven
mumia.
– Megijedtél tőlem, ugy-e rossz ember? feddé szelid szemrehányással
Euphemia, már megint verekedni akartál, nem elég volt engem eddig
busítani? te, te rossz ember!
Bankó beszélni látszott, de ez olyanformán ütött ki, mint mikor az ember
kénégeny-álomból ébred föl s azt hiszi, hogy igen okosat mond.
– Én – imádott Phémi – talán – nem – haragszom, – akarom mondani – ne
haragudj; – nem erre – hiszen – sehogy – ma délután (NB. még reggel
volt) – a tenger, – akarom mondani, a piacz – gyalog, – az óra – felment
a toronyba, – kitörte a lábát; (Bankó öcsém ijedtében arról akart
beszélni, a mit útközben hallott, hogy a piaczon az órásmester leesett a
toronyból.)
Féltem tőle, hogy most mindjárt valami otrombát talál hazudni s elárulja
magát, s egyik kezemen mankómat, másikon a kékre zöldre sápadt Ludmillát
vezetve, eléje biczegtem én is.
A mint a fiu minket is meglátott, tökéletesen odalett és megnémult mint
Tigris Robertben a királyleány.
Magam pedig, hogy az érdekeltek megzavarodását elsimítsam, roppant
komoly dictiót tarték a fiunak a párbajok czélszerűtlensége s az
embernek saját maga és családja iránti kötelességei felől.
Megmondám Bankó öcsémnek, hogy ha máskor élethalálra párbajt akar víni,
azt ugyan okosan teszi, ha – mint jelenleg is – tanúk nélkül végzi el;
hanem még okosabban teendi, ha ily gyilkosságok szinpadául kevésbbé
nyilvános helyeket választ. Ő azonban menyre-földre esküdött, hogy soha
sem bánt többet senkit.
– Hát – igazság! – ellenfeleddel mi fog történni? kérdé Euphemia, miután
férje szakállát könyeivel és csókjaival illően benyirkosítá.
– Majd mi ketten elbánunk vele, mondám, karomat nyujtva a szabadabban
lélekző Ludmillának, melyet ő azonban – dicséretére legyen mondva – el
nem fogadott.
És ezen idő óta mind a hárman borzasztóan apprehendálnak rám. Euphemia
azért, hogy férje párbajaiban kételkedtem, Bankó öcsém és Ludmilla pedig
– Isten tudja miért?
Bankó öcsémmel, ha találkozom az utczán, úgy köszön, hogy rám se néz,
morogva magában: te sánta ördög; – Ludmilla még a szinpadról is oly
szemeket vet rám, ha meglát, mintha apját anyját öltem volna meg; szinte
látom, hogy másféllábú jambusnak nevez, ha maga van; Euphemia pedig már
messziről szemrehányó ujjakkal fenyeget; mondva: ön, ön Istentagadó!»
VIII. SIC VOS NON VOBIS.
Lakott a mi városunkban egyszer egy anglus. Tekintetes Hajmaföldy Sámuel
úrnak hítták. Született itt a continensen, oda lenn, Nyirbátorban. Soha,
sem ő, sem valahány apja volt, édes apja, nagyapja, ős apja, szép apja,
csunya apja, és keserves apja egy szót sem tudtak anglusul soha, még a
tájára sem jártak annak az országnak, egyenesen Ázsiából jöttek ki
lóháton. Sámuel urat mégis anglusnak hítták.
Mert ismerni kell azt a passióját ennek a mi városunknak, hogy ez
mindenkit, a ki nem szakasztott ismerőse, szeret újra keresztelni,
megbérmálni, megajándékozni extratitulusokkal; a hogy pedig a
nemzetiségi rovatokat szokta kezelni, az meg plane túl megy minden
egyenjogosításon.
A pápistát nevezi németnek, a kálvinistát magyarnak, a boltost görögnek;
a kire haragszik, zsidónak, a polgári zenekart polgári czigánynak, sőt
mióta egy hajdani franczia nyelvmester egyúttal a város hivatalos
levélkihordói hivatalát is viselte, azóta minden utána következett
levélkihordót francziának neveznek ott helyben.
Sámuel úr is ilyenformán jutott Angliához, s ezt némi részben maga is
úgy akarta. Eleinte tetszett neki ez az elnevezés, míg csak jó
pajtásaitól hallogatta, midőn ki-kijött az utczára valami bolondos
frakkban, derekával a hóna alatt, s hosszú fecskefarkával a lába
kásájában, a kis lencsényi gimbek gombok fel voltak varrva a háta
közepére; vagy mikor végig íjesztgette az utczát valami embertől soha
nem viselt alakú kaputrákkal, melynek azon felül hogy nyolcz zsebje
volt, zsemlyenagyságú gombjai hátul az inánál álltak meg. Tetszett neki,
hogy őt az emberek nézik, s hogy még jobban megnézzék, leborotvált a
képéről minden oda tartozó növevényt, úgy mutogatta magát. Képzelhetni,
hogy ez mekkora sensatiót okozhatott, oly vidéken, a hol a papon kívül
nem láttak még bajusztalan férfit. Hanem mikor egyszer bement egy boltba
vásárlani s a fiu azzal fogadta, hogy «mivel szolgálhatok ő
anglusságának?» elkezde haragudni az elnevezésért, összeveszett, botba
futott mindenkivel, a kávéházban kiszúrta a parapléval egy embernek a
szemét, s azt nyerte vele, hogy ezt az experimentumot is valami új, még
eddig nem producált anglus maniernak vették tőle, s még jobban rákaptak.
Végre is azt találta ki, hogy nem jött ki a házból, befalaztatta
valamenyi utczára nyiló ablakát, a kerítését fölemeltette, nem beszélt
semmi élő teremtéssel s ily módon tökéletesen meggyökeresíté azon
elővéleményt, hogy anglus, melyet eleinte különczködésből, később
haragból, végre kénytelenségből idézett magára.
Mikor én ismerni kezdtem, már akkor vén ember volt. Igazi nevét annyira
elfelejtették már, hogy csak hivatalos kérdezősködés után lehetett hozzá
jutni. Szomszédunkban lakván, pulykáink sokszor átrepültek a kertjébe, s
ha ilyenkor átmentem hozzá, mindig nagy dohogva kergetett ki onnan, s
midőn egyszer rajta kaptam, hogy a kútban halászott egy hosszú horoggal,
hova piaczon vett halakat szokott eregetni, azt igérte, hogy meglő.
Egy időben különös fixa ideája kezdett támadni. Elhitette magával, hogy
neki feleség kell és e mellett azt is, hogy a már meglevő, férjhez
menendő némberek közől neki egyik sem kell; hogy ő maga magának fog
feleséget nevelni, egy növendék gyermekből, ki még a világ hivalkodásai
által nincsen bal útra vezetve.
Lakott vele átellenben egy hosszú, sovány, nagytenyerű borbély, a kit,
mivelhogy ha fázott, képe oly kék volt mindig, mint a szilva, csakugyan
szilvának is neveztek városszerte, a kinek kilencz magzatja volt, mind a
kilencz leány, a legidősebb kilencz esztendős és így sorban a többi.
Ettől kért egyet az anglus. A borbély nyolczat akart neki adni. Az
anglus nem fogadott el annyit, ő csak egyet akart boldogítni. Kiválasztá
tehát a kilencz közől a legjámborabbat, a legpozsgásabbat és a
legkevésbbé kancsalt, mert a borbély szülöttei különös családi
jelességképen mind görbe szemmel nézték a világot.
Az örökbe fogadott leánykát Zsuzsánna névvel találták keresztapjai
megajándékozni, az anglusnak ez derogált s meghagyá, hogy ezentúl
Izabella kisasszonynak fog neveztetni.
A leány ezután szépen nőtt fölfelé. Fogyasztotta a czukrot, meg a képes
könyveket, s Sámuel úr örvendve tapasztalá, hogy már is mily szeretettel
ragaszkodik becses személyéhez, mily gyöngédséggel fut eléje, ha
valahonnan megjön, s mily szenvedélylyel kutatja ki mind a nyolcz zsebét
kaputján, füge és czukros mandola végett s ha néha a szakácsné
megengedte, hogy a konyhán egyik vagy másik lábosban megforgassa a
főzőkanalat, mily lekötelezőleg tudta mondani ebédnél az öreg úrnak a
kitálalt holmire: «ezt én főztem».
Az anglus el volt ragadtatva ennyi ragaszkodás által. Pedig abban semmi
rendkívüli sem volt, akárki is szereti az öreg apját, mind addig, míg
feleségül nem kell hozzá menni.
Mikor aztán már a leány annyira ment, hogy kezdett semmit sem tudni,
mikor már semmi cseléd nem állhatta ki tovább, Sámuel úr jónak látta őt
elküldeni a növeldébe, s ott hagyni, a míg megnő, s majd csak készen
venni át.
Ezentúl aztán egész tizennyolcz éves koráig nem látta Zsuzsabella
kisasszonyt az anglus, hanem minden évben kapott tőle rendesen kétszer
levelet, megtöltve irott szarkalábakkal, – minden születésnapján egy kis
fogpiszkálót vagy óratokot, s minden évnegyedben egy nagy árjegyzéket:
felfogyasztott tű, czérna, papiros, plajbász, gyöngy, selyem, hárász,
toll, tenta és kitörött ablakokról s ilyenkor soha soha sem mulaszthatá
el magával azon észrevételt közleni, miszerint vannak piszkálók és
óratokok, melyek igen sokba kerülnek.
Mikor aztán a tizennyolcz évet ütötte az esztendő, nekiindult Sámuel úr
a szomszéd városnak, a hol a nevelőintézet lakott, jövendőbelijét a
szellemi üvegházból a házasság paradicsom-kertjébe átültetendő.
Nyolcz esztendeig csak azért nem nézett felé sem, hogy majd ha egyszerre
meglátja, az e közben történt átváltozás hatása rettenetes legyen.
Csakugyan rettenetes is lett.
Zsuzsabella ez alatt megnyúlt, megnyurgult, keze-lába megnőtt, képe neki
terült s a mi legjellemzőbb lett benne, oly sárga színt ölte magára,
mintha kéngyertyával lett volna kifestve. Ez attól van, biztosítá Sámuel
urat a madame, mivel a kisasszony minden elővigyázat daczára marokkal
ette a meszet, meg a nyers pörkölt kávét, mikor hozzá jutott.
Sámuel úr azt hitte, hogy nem tesz az semmit, nem venni azt észre s
felpakolta a csézába a sárga plusquamperfectumot, ki is az egész úton
olyformán tette próbára Sámuel úr türelmét, hogy elmondott neki mindent,
a mit a nevelőben tanult, geographiát, physicát, Chinában lakó
városokat, szárazföldi czethalakat, technologiát, porczellánkészítést
stb. stb.
Sámuel úr csak attól félt, nehogy angolul is tanult legyen. Azzal
megölte volna.
– Tudja bácsi, micsoda Pattagoniának a fővárosa? Látja én tudom –
«Dublin»…
– Tudja bácsi, mit eszik az armadilla?
– Az ármádia? Prófontot, fiam.
– Haha! az armadilla! a pikkelyes armadilla! Lám én azt is tudom.
Fülemüle-tojást. Nem biz az, a hangya eszik fülemile-tojást, az
armadilla, – magyarul hangyászmedve, – az – az – izé – izét eszik, –
édesgyökérrel él.
– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miből csinálják a porczellántányért?
– Azt tudom fiam, hogy te minden héten eltörtél otthon kettőt.
– Haha! Hát egy adag szén, meg két adag salétrom és három adag
kéngyertya…
– Abból aztán majd lesz puskapor.
– Hát azt tudja-e bácsi, hogy ki hozta be Amerikából a krumplit?
– Nem bánnám én, fiam, ha ott hagyta volna is.
– Haha! Gutenberg…
– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miért van holdfogyatkozás, lám én tudom.
Mert a nap eltakarja a holdat a föld elől.
– Hát azt a szép verset tudja-e bácsi: Kennst du das Land, wo die
Citronen blühen? Nagyon szép vers, Herr Wojta csinálta, a ki irni
tanított bennünket.
– Hát francziául tud-e bácsi? Barlé fu fránszé? Érti? Tudja-e, mit tesz
az, hogy «sé fu zém té dú mon kér?» Hihi, úgy-e furcsa?
Az anglust a veríték verte. Azt várta, hogy most mindjárt a
«haudujudú»-ra kerül a sor s nézte, hogy merre lehet kiugrani a
kocsiból? Szerencséjére azonban most a reáltudományokra tért át az
examen.
– Látta már bácsi a mustrapántlikámat? Melyik tetszik belőle legjobbán?
– Ugy-e szép volt az a rózsa, a mit nevenapjára festettem?
– Hát az rózsa volt, fiam? én pipacsnak néztem.
– Ugy-e szépen tudok zongorázni, bácsi? Hát még ha a «Potpourri für die
Jugend»-et hallaná; az ám a szép opera.
– Tud-e bácsi kacsukát tánczolni? Látja, én azt is tudok.
– Kancsukát? Hisz az fájhat.
– Ugyan ne tréfáljon. Nem kancsukát. Úgy van irva, hogy «chachucha».
– Kakuka? A kakuk tud, fiam. Elég, ha te tudsz.
– Főzni is tudok ám – szereti a dara smornit?
– Az apám is attól halt meg, hogy egyszer megkóstoltatták vele.
– Ugy-e még énekelni sem hallott. Disquantot énekelek, a hangom igen
szép, egy kicsinyt ternolo is, a mi nagy ritkaság.
– No fiam, majd megpróbáljuk otthon a templomban.
Az anglus nagyon meg volt elégedve, a leány mindent tudott a világon, a
mire csak szükség volt a háznál, mire nézve, a mint haza értek, kezébe
szolgáltatta a ház kormányzatát, hogy intézzen el mindent, a mint
legjobbnak látandja.
Lett is reorganisatio. A miniszterium tárczákat cserélt, a szakácsnéból
lett szobaleány, a kukta promoveáltatott tehenésznek s a kocsisból lett
kertész, a konyha belügyeit maga a kisasszony vette kezei alá. A
szállások új felosztásban részesültek, a pipázó szobából lett ebédlő, a
zongora a dolgozó-szobába ment, s Sámuel úr hálószobája a legbelsőbe
rendeztetett el, úgy hogy ő sohasem kelhetett elébb, mint míg a közbeeső
szobák népei felöltözködtek, s ha dolgozni akart, tehette zongoraszó
mellett, és mikor ebédelt, rajta hordták keresztül a vizet a konyhába. A
kert is nagy átváltozáson ment keresztül, a luczernás helyébe
tulipántokat telepítettek, a veteményes kert helye bevettetett
provisorie kaporral, s egy része bekebeleztetett a virágágyak közé, a
baromfias udvarba a közbátorság fentartásául sinkoránok eresztettek a
rókák és menyétek elűzése végett. Ezek aztán maguk megették a libákat. A
teheneket fejték, de enni nem adtak nekik, s a tyúkokat hizlalták
paréjjal, tudván, hogy azt a malaczok szeretik. Egyszóval fenékkel
felfordult az egész administratió.
A mi pedig a konyhai igazság-kiszolgáltatást illeti, az épen minden
kritikán alul esett; a levesek meg voltak irgalmatlanul fűszerezve
borssal, gyömbérrel és kozmával; jöttek csudálatosnál csudálatosabb
ételek napvilágra, zsír helyett megvajazva, só helyett megczukrozva, s
fövés helyett megsütve, hogy jámbor ember félt velök négy szem közt
találkozni, jelentek meg savanyú káposzták mandolával és
mazsolaszőlővel, s hetenként kétszer járta a tejben főtt dara, a mit
pedig Sámuel úr szivéből gyűlölt és lenézett.
– Nem fiam, ez így még sem lesz jó, szólt végre egyszer Zsuzsabellához
az anglus, nem állhatván a dicsőséget tovább, csak hadd főzzön ezután is
a Jutka, te pedig légy kisasszony s ülj a zongora mellett.
A conservativ rendszer helyre álltával, lőn kínja a füleknek. Mert
nemcsak az, hogy napestig vége nem szakadt a zongora-agyalásnak, hanem a
mellett hallhatta, a kinek kedve volt, azt a pípesen nyekegő, nyafogó
mik-mákolást, a mit merész phantasiával éneklésnek is lehetett volna
nevezni, azt a vékony, drótonhúzott hangot, mely akár lenn járt, akár
fenn, mindenütt egyforma élességgel metélte a levegőt s illetőleg a
közellevők füleit.
– Lelkem Bella, szólt egyszer az öreg úr a zongoradöngetőhez,
megsajnálván azt a szegény gyomrozott állatot, danoltál már nekem
eleget, danolj vagy egyet másnak is, lépj föl nagyobb közönség előtt,
nem mondom, hogy profánus szinházban, sőt inkább nagyon is istenes
helyen, a templomban.
Nem kellett neki sok biztatás, nem sokára híre terjedt, hogy ekkor s
ekkor az anglus kisasszonya énekelni fog a templomi zenekarban.
Az nap a mise szokottnál látogatottabb volt, sokan kiváncsiak voltak,
ott volt maga Sámuel úr is, de biz abból nem hallott senki semmit. A
különben vékony hang a félelem miatt annyira elpusztult a trombiták és
bőgők kisérete mellett, hogy abból emberi fül egy igét sem kapott el.
Sámuel úr hosszú képpel vezette haza karon fogva Zsuzsabellát «nem tud
biz ez semmit, mondá jó magában, no de legalább szép és az enyim, s
nekem ez is elég».
Ekkor valami ismerőse találkozott vele, a ki rég nem látta, ki is, hogy
megpillantá Sámuel úr karján azt a nem is annyira fehér cselédet, mint
sárga cselédet, féltréfálva azt találta tőle kérdezni, hogy hol vette
azt a birsalmát?
Minden illusio oda volt. Sámuel úr soha sem tudta többé kiverni fejéből
azt a «birsalma» szót, annyira megfeküdte a phantasiáját. Tehát nem is
szép, gondolá magában, Isten neki, de legalább szeret, s olyan a milyen,
be kell vele érni.
Ideje lőn azonban, hogy már egyszer meg kelle magyarázni a leánynak,
hogy mire való bölcs intézkedése az a természetnek, miszerint az egyik
ember férfi, a másik pedig asszony; mert ha meg nem magyaráznák neki,
hát nem is tudná meg azt soha.
– Látod fiam, szólt Sámuel úr komoly ünnepélyességgel a birsalmához,
maga mellé ültetve azt valami akáczfa alá, mert nagy és nemes hivatása
van ám az asszonyi nemnek.
Zsuzsabella kezdett elpirulni, mi arcza sárga voltára igen kedvező
változást gyakorolt.
Az emberi szívnek vannak titkos kivánatai, miket nem bir magának
kifejezni.
Zsuzsa felsóhajtott.
– Később azonban megtudja, hogy e titkos óhajtások kútfeje – a szerelem.
Zsuzsa el akart szaladni.
– Bella lelkem, te sem vagy már gyermek, szólt megkapva a futni akarót
az anglus, ide s tova férjhez is kell menned.
– Nem merem én azt, szepegé az ártatlan.
– Kell merned, gyémántom, tőlem semmit se félj, én semmi kivánatodnak
ellene nem állok, teljesítem a mit akarsz, mert vétenék a természet
ellen, ha nagy és nemes kötelességedet elő nem mozdítanám. Azt jól
tudhatod, hogy én mindig különös szeretettel viselkedtem irántad.
Zsuzsi lesütötte szemeit s a kezében levő batiszt kendőt félig betömte a
szájába.
– No én nem kivánom lelkem, hogy te kész felelettel állj elém, hanem
időt engedek, hogy szavaimat megfontold, gondolkozási időt, teszem fel
egy vagy két hónapot.
– Majd holnap, mondá a leány Sámuel úrnak, s azzal hirtelen elszaladt.
– A tatárba! hisz ez túl a rendin jól megy, mondá magában a kérő, én két
hónapot akarok neki engedni s ő már holnapra biztat.
A másnap eljött, Zsuzsa rendkívül érdekes elfogultságban lépett be
Sámuel úrhoz, jól, illendően kisírt szemekkel s zsebkendője szegletét
rágicsálva, s midőn Sámuel úr kérdezé, hogy hát mire határozta magát?
elkezde sűrűn zokogni s a mennyire a szepegés megengedé ismerni az
emberi hangokat, ilyenforma vallomást tőn előtte: Hm – hm. Édes bácsi. –
Én az asszonyi nemnek nagy és nemes hivatását – hm – hm – megértettem. –
Az emberi szívnek – hm – titkos óhajtásai – hm – s aztán minthogy kedves
bácsi megigérte – hogy ellene nem áll – hát én úgy tettem, a hogy
kivánta.
Tovább nem tudta mondani, semmi sem jutott eszébe s azzal oda rogyott –
nem Sámuel úr karjai közé, mint ő ezt várta és hitte, hanem lábaihoz s
kérte, hogy ne tagadja meg tőle áldását.
– Majd az csak a pap dolga lesz, fiam, biztatá Sámuel úr, fel akarva őt
emelni, a mi pedig sehogy sem ment, mert a leány addig fel nem akart
kelni, míg áldását ki nem nyeri.
– Magamat csak nem áldhatom meg, mondá magában Sámuel, s a míg azt mondá
magában, bebukik az ajtón egy piros pozsgás siheder, két nagy, kifelé
fordított vuklival a füle mellett, s az is oda rogyik a lábaihoz, s
szinte megragadja egyik kezét és áldását kéri.
– Hát te ki vagy?
Zsuzsabella hebegve, piszegve magyarázá, hogy vannak az emberi szívnek
titkos kivánatai, melyek ilyen nagy kifelé fordított vuklikat viselnek,
s minthogy már egyszer férjhez kell menni, hát majd ő csak ezzel is
beéri.
Sámuel úr kővé változott legottan. Sokáig nem birt szóhoz jőni; hát ez a
leány mindazt, a mit neki oly circumspecte elmagyarázott, oda tudta
magyarázni, mintha ő valaki máshoz akarná őt férjhez adni? Világos volt,
hogy a leányra még csak nem is haragudhatik, mert őtet maga biztatta,
hanem azokat a kifelé fordított vuklikat nagy kedve lett volna
megczibálni, mert azt már nem biztatta.
– Hát hogy mersz te ide furakodni?
– Mert velem jött a szerelem…
– Ne versificálj. Mi ember vagy, ki fia vagy, micsoda vagy?
– A bátyám Posenben Stadt-Commissæren-Hallunk.
– Adjunkt! szamár; nem azt kérdeztem; mi vagy magad?
– Hegedüvirtuoz leszek.
– Tán bizony czigány?
– Nem, a chorusban én húzom a bőgőt.
– Hát ott ismerkedtetek meg? S te akarod elvenni a birsalmát? Te?
– Csak kegyes áldása vagyon még hátra.
– De biz abból semmi sem lesz.
– Hát ha már lett is valami?
– Megütheti a forgószél!
– Csak atyám uram meg ne üssön.
– Atyád urad? tán biz engem értettél alatta?
– Hát kit is mást, az én Izaballám atyja énnekem is atyám, mert én neki
férje vagyok, és ő nekem feleségem, és mi nem engedünk szíveink fölött
zsarnokságot gyakoroltatni, mi szeretjük egymást, és mi itt akarunk
lakni, az atyánknál.
Ezt mondván a fiatal bőgős, orlandói positurába vetette magát, s
szavainak elhatározottságát helybenhagyólag látszék igazolni a két
liffleffegő vukli.
– De már akkor eltévesztettétek az ajtót, röffent rá a felül kerekedő
Lear, itt lakik átellenben Szilva borbély, annak van tizennégy gyermeke,
tizenötödik a birsalma; oda menjetek lakni.
Az ifju fidicinnek torkán akadt a hang, ránézett azzal a két
kifodorított mopslifüllel Zsuzsabellára.
– Hisz te erről nem szóltál nekem semmit.
– Hát azért kevésbbé fognál szeretni, mivel rangom nem előkelő? kérdé
nemes érzékenységgel a birsalma.
– Igen, de hol fogunk lakni?
– A bátyád Posenben Stadt-Commissæren-Hajdunk…
– Igen, de meghalt.
– Erről meg te nem szóltál nekem semmit.
És nézének ők mind a ketten szörnyű határozatlan képpel Sámuel úrra. Ez
végre is megszánta őket.
– No hogy azt ne mondjátok, hogy soha sem adtam semmit, megveszem
számotokra az apátok műhelyét, üljetek be oda, folytassátok a
mesterséget; hanem én szakált növesztek, engem nem borotváltok meg
többet.
Izabella ajkait kezdte pittyeszteni, hanem a vukli odaszólalt hozzá,
mondván, ne válogass Zsuzska, mert a hegedűvirtuózság mellett felkopik
az állunk.
S tehát biz ők ismét térdre estek, mint feljebb, összecsókolták Sámuel
úr kezeit, a ki is nevének megfelelő phlegmával adta rájuk áldását,
mondván:
– Már most hát vigyen benneteket az ördög.
Az ekként vallott kudarcz annyira le találta verni Sámuel urat, hogy e
percz óta Szerényfi urat is okos embernek kezdé tartani, a ki pedig nem
volt az.
Nem volt pedig Szerényfi úr okos ember azért, mert poéta volt; de nem
azért, mert poéta volt, hanem azért, mert egy verset irt, melynek az
volt a refrainje, hogy «ördög az asszony».
És Sámul úr épen azért kezdé Szerényfi urat okos embernek tartani, a
mióta a birsalma rászedte. És valahányszor összejött Szerényfi úrral, a
poétával, mindig visszatért arra a furcsa végű versre, és soha sem
átallotta neki kinyilatkoztatni, miszerint azon vers nagyon is igaz,
mihez Szerényfi úr soha sem volt rest utána tenni: «és nagyon szép».
IX. A HAZAJÁRÓ LÉLEK.