nemesség lóháton jött be a ráczutczán végig, nagy zászlókat vittek elől,
tele pántlikákkal, koszorúkkal, a tekintetes főbiró urak vezették a
járásokat az esküdt urakkal, ki piros, ki világos kék mentében, sujtásos
dolmányban; volt ott egy úr, a kinek csupa aranyóra volt mindenik gombja
helyében, a másiknak még a kengyelvasa is csupa merő ezüst, maga pedig a
főispán úr egy pompás aranyos hintóban jött, mellette tizenkét úri
lovas, olyan szépek, hogy nem lehet azt leirni. Az utczákon két felől
pedig, egész a vármegyeház kapujáig, ott álltak a czéhek felállítva
sorban a maguk zászlóikkal, hat ember kellett a takácsczéh zászlóját
emelni, nyolcz a molnárokét, a csizmadiákét sem birta el kevesebb öt
mesternél, az egyik zászló piros selyemből volt, a másik kékes szürkéből
s száz meg száz szalag lobogott mindegyiken, mert valahány leány férjhez
ment a városban, valami mesteremberhez, szokás volt, hogy a czéh
zászlójára egy szalagot ajándékozzon. Képzelhetni azt a sok szalagot!
Hát még azután az iskolás gyerekek, a mint hosszában fel voltak állítva
az iskolák előtt, hát még a czigányok, piros öltözetben, meg a polgárok
zenekarai pofoncsapott kalapokban! Soha sem láttak Komáromban ilyen
dolgot többet!
Hanem mind ez a sok szép csak azután való nap történt, hogy Borsos
István uram este a nagy szaladgálásból hazavetődött a maga családi
tűzhelyéhez, a hol várta őt a kész vacsora, melynél a vidám és jámbor
menyecske, ki mindenben férje kedvét szokta keresni, addig meg sem
jelent, a míg István maga jól nem lakott s csak azután szokott maga is
leülni az asztalhoz, s a maradékhoz látni.
– Hát te asszony, mondd csak, hol jártál egész nap? kérdé István
tekintélyes mogorvasággal tehénkedve az asztalra.
– Hát megnéztem a sok luminatiót (értsd illuminatiót) az egész városban,
a mit holnapra csinálnak. Jaj, hallja kend, mennyi szépség lesz ott! A
Vág-Duna hidjánál van csinálva egy nagy-nagy kapu zöld ágakból és
zászlókból; azután meg papirosból.
– Hallgass! Jobban tudom én, hogy miből van. Hiszen én csináltam.
Az asszony engedett és folytatá.
– Azután a városház falán ki vannak rakva nagy betűk lámpásokkal…
– Nekem mondod? Hiszen én magam csináltam azt mind. Mit értesz te ahoz?
Diákul van.
– Azután a szent János kápolnája előtt…
– Láttam azt is no, minek beszélsz róla?
– De azt nem látta kend, hogy a zsidók milyen diadalkaput csinálnak a
vármegye-utcza végén?
– Zsidók? szólt fitymálva Borsos István uram. Ugyan már mit csinálnak a
zsidók, no?
– Hajh! az lesz még csak a szép! kapott rajta Örzsik asszony, hogy mégis
végtére valami új dolgot mondhat az urának. Selyemből lesz a teteje,
bársonyból az alja, csupa ezüst arany minden czafrang rajta, minden
lámpás kék, meg piros kristályba téve.
– Micsoda! kiálta fel István uram, kit ez a magasztalás kezdett
ingerelni; hát ki engedte meg a zsidóknak, hogy olyat csináljanak?
– Hisz a vármegye fundusán vannak, curialis funduson, feleselt a
menyecske, ott a város nem parancsol.
Ez a derogálása a városi auctoritásnak teljesen felboszantá Borsos
uramat, most már Paprikás volt.
– Azt nekem ne mondd, hogy a zsidók selyem diadalívet csinálnak, azt
csak a bolondnak mondd, én pedig bolond nem vagyok.
– Már bizony pedig én magam szemeimmel láttam; egy vég selyem, egy vég
bársony lóg a földig.
– Jeges teringette! Hát én bolond vagyok, hogy én nekem mered azt
mondani? Hát bolond vagyok én? Mondta azt nekem valaki tizenhat esztendő
alatt, hogy a tekintetes nemes várost szolgálom, hogy én bolond vagyok?
A zsidók nem csinálhatnak selyem diadalívet, mert nincs az egész
országban annyi selyem, a mennyi oda elég volna, azután meg a zsidóknak
semmi közük az instellátióhoz, mert csak a keresztyének kapnak főispánt;
meg aztán mikor a tekintetes nemes városnak elég papirosból és zöldágból
csinálni diadalívet, hát akkor hol vennék a zsidók a selymet, de még meg
sem engednők nekik. Tudod-e?
– Már pedig én a tulajdon szemeimmel láttam, még a selymet is
megtapogattam.
– Hát akkor én bolond vagyok? ordítá az asztal közepére ütve Borsos
uram. Micsoda istentelen asszony az, a ki az urát erőnek erejével
bolondnak csinálja? No megállj te pokolra termett, majd megtanítalak én
tégedet, hogy hiresztelje ki egy rossz asszony az urát bolondnak. Hol
egy kötél?
A jámbor asszony most bánta csak meg, hogy az illuminatióról beszélt;
szerencsére a ruhaszárító kötél ott kinn az udvaron egyik szederfától a
másikhoz volt kötve; s míg azt onnan Borsos uram nagy kínnal
leoldogatta, addig az asszonynak ideje maradt ajtót, ablakot bezárni és
eltorlaszolni, ilyenformán kinn rekesztvén a fenyegetőző férjet.
Borsos István uram meglevén a kötéllel s nem tudván bemenni az ajtón,
képzelhetni, micsoda pogány dörömbözést mívelt azon; összefutott a
lármára az egész utcza népe.
A nénémasszonyék, a bátyámuramék csitították, engesztelték a haragba
jött férfiút, a mitől az még szilajabb lett: esküdött menyre földre,
hogy szétszedi házát, úgy veszi ki belőle a feleségét; mégis megveri
szörnyen; abból neki nem is parancsol senki, mert a ház is az övé, meg a
feleség is; hát ő neki senki se beszéljen.
A mint így összeröffent nénémasszonyék húzzák, vonják, csillapítják,
odavetődik a lármára Galgó szomszéd.
Galgó szomszéd belső ember volt: harangozó volt. Nem csuda, ha több esze
volt, mint másnak.
– Hát mi baj, szomszéd uram? mi baj? kérdi részvevő tekintettel Borsos
István uramtól, mit vesződik kegyelmed ezzel a sok asszonynéppel?
– Mi bajom van? Hát hogyne volna bajom? Az a bajom van, hogy a feleségem
engemet bolondnak tart. Mikor azt meri a szemembe mondani, hogy a
zsidóknak selyemből lesz a diadalívük, meg bársonyból. Hát bolond vagyok
én, mi? vagy ökör, vagy ló?
– Ki meri azt mondani kegyelmedről: Borsos uram ló? Borsos uram ökör? Én
verem meg azt, nem kegyelmed.
– Hát a feleségem, az istentelen asszony. De törjem csak be az ajtót,
majd megmutatom én, hogy ki a bolond?
– Azt ugyan jól teszi kegyelmed, biztatá Galgó szomszéd István gazdát;
meg kell verni az asszonyt, ha valamit vét: pénz olvasva, asszony verve
jó. Én is segítek kegyelmednek. Hát mivel akarja kegyelmed megverni?
Ezzel a hitvány kötéllel? Ér is az valamit így, hisz ez száraz. Ezzel
nem fáj az ütés, csak csattog. Hét bőre van az asszonyszemélynek, fel
sem veszi a száraz kötelet. No nézze csak kegyelmed.
Azzal Galgó szomszéd megfogja a kötél másik végét, próbabizonyság
kedvéért a maga hátára ütött vele egyet, kicsit, Borsos szomszédéra is
kettőt – nagyot.
– No ugy-e hogy nem fáj?
– Nem ám. Bizonyítá István, pedig bizony fájt az.
– Nem így kell bánni az asszonynéppel. Mert azt megszokja és aztán fel
sem veszi. Tanulja meg azt kegyelmed tőlem: mikor én meg akarom verni a
feleségemet, elébb beáztatom a kötelet jól sós vízben; ott ázik estétől
reggelig, egy egész éjszakán át; akkor lehet azután vele verekedni,
tudom, hogy a kit egyszer megverek vele, soha sem kivánja többet.
Borsos István uramnak nagy világosság támadt a fejében.
– Helyesen beszél a szomszéd. Egész igazsága van. Azért nem veszi
semmibe az én feleségem a verést. Se nem sír, mikor ütöm, sem a
szomszédoknak nem panaszkodik, még csak haza sem szökik az anyjához
soha. Mert nem fáj neki. No megállj, kitanultam már a módját. Majd
máskép lesz az ezután. Hol a sajtár?
Galgó szomszéd előkereste neki a sajtárt, tele is merítette vízzel, abba
azután beleáztatták a kötelet.
– Már most csak sót még bele egy marokkal, hogy jó szivós legyen. Így
ni. Holnap reggelig hadd ázzék itt ez a kötél, addig feküdjék fel
szomszéd a padlásra, ne féljen: majd felköltöm én jókor, s úgy elverjük
közakarattal azt a gonosz asszonyt, hogy példát vehet róla valamennyi.
– Ez a becsületes ember ni! szólt István gazda, Galgó szomszédot
megölelgetve. Nem hiába belső ember, látszik, hogy igaz ember. No ha
valaha baja lesz a városházánál, ha valaha be találják csukni, csak én
nekem szóljon; – soha sem felejtem el, hogy igazságomban pártomat fogta.
Azt a kötelet el ne lopja valaki. Azután reggel korán, tudja kegyelmed,
mikor a kakas másodszor kukorít!
– Itt leszek, itt leszek! bizonyozott Galgó szomszéd, betuszkolva Borsos
uramat a fáskamrába s lefektetve őt szépen a hárs-ágyra, a hol el is
szunnyadt szépen.
Győztek a kakasok kukorítani, a míg Borsos uram ott a sötét kamarában
felébredt. Galgó szomszéd be is harangozott, vissza is jött, mire fel
birta költeni nagy czibálásokkal.
– No szomszéd, ugyan jól megázott az éjjel a kötél.
– Micsoda kötél? kérdezi Borsos uram, a ki hirtelenében azt képzelte,
hogy beesett a toronyba az eső s a harangkötél ázott meg.
– Hát a kivel a kegyelmed feleségét meg akarjuk verni.
– Az én feleségemet! kiálta Borsos uram felpattanva. Azt szeretném csak
látni, hogy ki akarja az én feleségemet megverni?
Galgó szomszéd elnevette magát, Borsos uram pedig haragudott.
– Ilyen tréfákkal ne jőjjön nekem Galgó uram korán reggel, mert a milyen
igaz, hogy Galgó uram belső ember, olyan igaz, hogy ha megkapom a
pruszlikgallérját, mindjárt külső ember lesz erről az udvarról, csak
nekem arról beszéljen, hogy a feleségemet megverjük. Mikor olyan asszony
nincs több a városban. Aztán soha egy ujjal sem nyúltam hozzá, a mióta
összekerültünk…
Erre a beszédre az asszony is kijött, hozta a jó szívvidámító pálinkát
jó puha czipóval, letette a malomkőasztalra a szederfa alá. A két
szomszéd ivott egyet barátságpohárnak, másikat egymás egészségére,
harmadszor pedig azokért az áldott jó asszonyokért, a kik az uraikat úgy
megbecsülik, mint Borsosné asszonyom.
– Aztán ma meg kell nézni a parádét, monda Borsos uram Galgó
szomszédnak, ez meglévén, – mert a mi ma lesz, azt nem látja ám Galgó
uram ebben a pulykanyomos világban többet. Még a zsidóknak is olyan
magas diadalívök lesz, hogy a kegyelmetek tornya elsétálhatna alatta.
Ugy-e asszony, te magad láttad? S végtül végig be lesz vonva virágos
selyem- és metszett bársonynyal; ugy-e asszony? minden irás igazi
aranyból ezüstből! Elhigyje Galgó uram, mert a feleségem látta. Estére
aztán együtt vacsorálunk s együtt nézzük meg az illuminatiót.
A mint hogy úgy is történt nagy örömben és vigasságban.
* * *
Tanulság pedig ebből az, hogy a kinek kedve támad a verekedéshez, soha
se verekedjék azzal, a mi a kezébe akad – szárazon, hanem előbb áztassa
be azt jól sós vízbe; engedje ázni egy egész éjszakán át; akkorra azután
a verekedő eszköz megkeményül, hanem a harag meglágyul.
VII. EMBEREK ÉS KÉTLÁBÚ ÁLLATOK.
Orbis pictus.
Mióta a nagy Plato kimondá, hogy az ember nem egyéb, mint kétlábú
tollatlan állat, világos dolog, hogy tollas és tollatlan kétlábú állatok
között nagy a különbség.
Amazok közé tartoznak a strucczok, gólyák és pelikánok, melyek
szárnyaikban hordják a tollat; hasonlóképen nemes cortes atyánkfiai, kik
ugyanezt kékre, zöldre festve kalapjuk mellett viselik; nem különben az
irók minden nemei és fajai, melyek a tollat füleik mellé dugva
mutogatják; a tudósok, kiknek tulajdonképen csak a kaputjok tollas, s az
úgynevezett jó férjek, kik téli estéken kedélyes rokkahang mellett a
tollfosztás nemes gyönyöreit segítik élvezni; míg az ellenlábasok
osztályában minden rendű és rangú tánczmesterek és kötélverők,
hajóslegények, pálinkafőzők, népszónokok, szuroköntők és általában mind
azon nemes természetek, melyeknek nem jut alkalom magukat betollazhatni,
foglalnak kisebb, nagyobb helyet.
Jelen sorok irójának van szerencséje ezen osztályok egyikébe sem
tartozhatni, miután egy csetepaténál a spanyol örökösödési háborúkban
egyik lábát elhordta a szakálas golyóbis; az egylábú állatokról pedig
sem Plato, sem a Duzsárd nagynevű irója egy szóval sem emlékszik.
Ilyeténképen ki levén felejtve az emberiség catalogusából, lógva a
semmiben, mint Mahomed koporsója, mit tehessen szegény sánta lélek
egyebet, mint hogy azokra, kiket lábaiknál fogva embereknek hínak,
irigykedjék s őket rágalmakkal kisebbítse.
Őszinte vagyok, de ez már nekem nyavalyám, mint Hugo Károlynak a
dicsekedés és egyikünk sem tehet róla.
Én ugyan csupán a magam számára szoktam az embereket rágalmazni, privát
szenvedélyből, melyet nem birok magamról levetkőzni s annyira még nem
qualificáltam az orrfintorgatást, hogy azt emberijesztésre használjam, s
ha csak e fiatal szerkesztő mágneses álmomban meg nem igérteti velem,
hogy olvasói előtt nyilvánosan kötélen fogok tánczolni – egy lábon:
eszem ágában sem lett volna, hogy valaha a Népvilág tisztelt olvasóit
ijesztgessem. Azonban szavamon fogtak, e fiatal úr addig fenyegetett,
míg igéretem be nem váltottam, már most ő lássa, ha olvasói kétségbe
fognak esni.
Ezennel tehát kezdődik az emberszólás:
ELSŐ RÁGALOM.
_Egy férj, ki mindig párbajt ví._
Soha olyan vérszopó hyénát, mint az én Bankó Lajos öcsém, mióta
megházasodott. (A néven ne tessék megütközni, szép név volt az, míg
börzeárfolyam meg nem rongálta s a zsidók hittek benne.)
Én nem tudok rá ismerni, úgy elváltozott. Nőtelen korában a galamb is
griffmadár volt hozzá képest, ki a légynek sem ártott s képes volt a
legboszantóbb vexát elszivelni (mire bizonyság az, hogy két egész
hónapig lakott a F–ts-házban). A nagy világban ő volt a társaság
bűnbakja, a kinek a contójára pulykapirossá nevette magát
ebéd-vacsorakor a bort ivott sereg, – az volt istenesebb, ki legtöbb
élczet mondhatott rá, s hogy ilyenkor leggyöngédebb érzelmei (pedig azok
voltak nagy rakással) sem maradtak kimélve, valószinű dolog. De mind
ezeket ő épen fel sem vevé, sőt ily alkalommal oly jó kedvvel tudott
saját rovására a többivel együtt röhögni, mikép az ember azt hihette
volna, hogy őt mind az rendkívül mulattatja, a mitől más lélek embert
ennék és tüzet okádnék.
Voltak, kik néha gonosz akaratból rá akarták beszélni, hogy ne hagyja
magát! de Bankó öcsém ilyenkor annyi dictiót tudott könyvnélkül a
párbajok czélszerűtlensége felől s annyira csordultig volt keresztyén
felebaráti bocsánatkészséggel, hogy könnyebb lett volna valakit egy
itcze vízzel lerészegíteni, mint őt megbántója ellen feltüzelni.
Ő volt az, ki soha szinházban nem pisszegett, kinek soha más véleménye
nem volt, mint a szomszédjának; ki minden szerkesztő előtt le szokta
venni a kalapját; – egy szóval: rettentő félénk és jámbor ember volt.
Azonban minden rútul megváltozott, mióta a fiu feleséges ember.
Garázda, házsártos, ákáczius lett egyszerre (persze oda haza), finnyás,
mint egy parvenu; kötekedő, mint egy előfizetőtlen lap referense;
impertinens, mint egy mazur-előtánczos; és dörmögő, a milyen csak egy
férj lehet – otthon.
Legalább ilyféléket beszéltek róla a szállongó hírek.
Annyi azonban historiai igazság, hogy tekintetes Bankóné asszonyság
szakácsnéja egyszer és másszor különös dolgokat hallott a kulcslyukon
keresztül, melyeket, minthogy titokban akartak maradni, nagyon sokan
tudnak.
Bankóné asszonyság egyike volt hajdankori choleraelőtti
ismeretségeimnek, kin legelőször tanultam a szépet tenni, mikor külhoni
utazásomból visszatérve, a præfectust lerázhattam nyakamról.
Díván Euphemiának hítták az áldott lelket, míg meg nem tekintetes
asszonyosult; hajdanában nagyságos uramatyám uriházánál nevelkedett –
nem tudni, minő qualitásban –, később jól megnövén, a méltóságos mama
kisasszonyainak társalkodónéjává neveztetett ki, mely hivatalban
kisasszonyhugaim szeretetreméltó capriceait tűrve, élt hosszú
esztendőket, melyeknek folytában egy quiétált major, ki gazdag volt és a
mellett éktelenül ragyás, miután legkisebbik kisasszony hugomtól, kit
előttem két esztendővel keresztelt maga az esperes Georginának,
solemniter kosarat kapott, úgy megharagudott, hogy boszujában Euphemiát
megkérte és elvette. Persze, hogy nem élt esztendeig.
Rövid idő mulva Bankó öcsém megismerkedett Euphemia financialis
állapotával s nyomára jött, hogy tizezer forintja van készpénzben,
készülőben levő pénzben talán több is, s mind ennek az lett a vége, hogy
Bankó öcsém megházasodott. Ez volt rá nézve a tropicus capri corni.
Egy napon (sőt még tán reggel volt; ez az ostoba paraszttermészetű nap
sehogy sem tudja magát alkalmazni a bon ton szabályaihoz; felkel, mikor
a nobel világ még javában aluszik; délt mutat, mikor a haute crême még a
reggelihez készül, s feküdni megy, mikor a fashionabel ember ebédhez ül)
tehát egy reggel, midőn kandallóm vidám melegénél fauteuillemben ülve,
csokoládémat szörpölgetém (a kandalló füstölt, a csokoládé pedig keserű
volt), egyetlen megmaradt lábamat az asztalnak vetve, helyzetem
comfortját azzal rongáltam, hogy a divatlapból humoristicus dolgokat
olvastattam fel magamnak (biztosíthatom szerkesztő urat, hogy e
felolvasásban sokszor keresek mulatságot, mert tudvalevő dolog, hogy
morva komornyikom egy drága kukkot sem tud magyarul, s ezt hallani
aztán, ha fennhangon el kezdi olvasni a gyilkoségető novellát, melyből
egy szót sem ért, s mellé látni a savanyú morva pantomimicát, melylyel
azt a legfonákabbul illustrálni törekszik: e declamatorius
czigánykerékhányásnál magának a halálos spleennek is füléig repedne a
szája nevettében), tehát öltem az időt, midőn minden bejelentés nélkül,
mire hajdani ismeretség bizalma jogosítá, rámront Bankóné asszonyság
iszonyú derangirt állapotban, a shawlja visszájárul felkötve és plane
keztyű nélkül. (Meglehetősen megbarnultak a kezei, mióta férjnél volt.)
– Ah, édes Ó úr! végem van, oda vagyok!
(Közbenvetőleg mondva, ne méltóztassék azon hiszemben lenni, mintha ez
az Ó, mely iratom végén ragyog, valami szeszélyes álnév hieroglyphja
lenne; ez valóságos tisztességes vezetéknevem, melyhez oly úton-módon
jutottam, hogy idvezült nagyapámat, ki becsületes serfőző volt, mielőtt
magyar nemessé aranyoztatta magát, Altnak hitták, s innét fordíttatta
nevét magyarra, Ó-nak, mely annyit tesz, mint régi. Kétségtelenül
legrövidebb név a világon, melynek mását John Bull hazája sem állítja
elő.)
Tehát az asszony, úgy láttam, hogy szeretné, ha el tudna ájulni. Inték a
morvának, hogy tegyen neki széket.
– Ah, édes Ó úr! nézze csak, olvassa e levelet, sipánkodék a jó hölgy
nagy prosopopæával s egy meggyűrt levelet tett le elém az asztalra,
zsebkendőjével hol a szemeit, hol az orrát törülve. (Ah, milyen prózai
dolog az a sírás, milyen vörös lesz az embernek az orra tőle!)
Alig várta, hogy végig olvassam a levelet. – Hát látott ön ily iszonyú
tigrist? kérdezé kezeit kulcsolva.
– Megvallom, hogy nem láttam. – Bankó öcsém azt irta a feleségének, hogy
ma reggeli nyolcz órakor a budai hegyek között élethalálra víni fog N.
N. urammal (itt egy vad pávián nevét irta oda, melyet sem annakelőtte,
sem annakutána nem hallottam).
– Mit csináljak, én uram Istenem? jajveszékelt a hölgy, mikor látta,
hogy meglepetésemben a kezemben levő csipővasat nem nyeltem el.
– Menjen haza madame és olvassa Lamartinet.
– Könnyű önnek tréfálni, de Lajit megölik, megcsúfítják, agyonszúrják s
mi lesz én belőlem?
– Ugyan Euphemia, ne akarjon hát elbolondítani, tisztelje ősz fürteimet;
hitessen el ilyesmit fiatal szerkesztősegédekkel, vagy
orvosnövendékekkel, de ne én velem. Ön férje csupán érdekessé akarja
magát tenni, hisz a tranchirkésen kívül egyéb fegyver sem volt a kezében
soha.
– Dejszen. Laji igen hevesvérű ember, neki igen sok párbaja volt már,
tudom: maga kivallotta, sebeket is kapott.
– Ha csak a borbély meg nem metszette borotválás közben.
– Istenem! hisz én önhöz vigasztalásért jöttem, nem hogy kicsufoljon.
– No, Euphemia, hisz azért ne haragudjék; tudhatja, hogy én nőktől soha
sem tagadtam meg a vigasztalást, hogy ezuttal épen a gúnyt találom
kegyed keservei leghatályosabb ellenszerének (volt idő, mikor mást
találtam, hanem azt hagyjuk abba, az nagyon régen volt). Legyen
megnyugodva a felől, hogy ha Laji valakivel csakugyan verekedik, úgy
azon valaki nem lehet félelmesebb vadállat egy himszunyognál s
választott fegyvere hihetőleg légycsapó lesz, vagy vizipuska.
De hiába! az asszonynyal nem lehetett elhitetni Laji jámborságát s
mindaddig meg nem szabadultam tőle, míg kezem irását nem adtam, hogy a
mekkora sebet fog kapni Laji a hátára, vagy akárhova máshova, én akkorát
hagyok az orromon hasítani. Ez megnyugtatta végre és elment. Szegény
asszony! úgy szerette azt a himpellért. A nők soha sem szünnek meg
szeretni. – Nem reményleném, hogy valaki e «sohasem» szóban czélzást
vélne észrevenni Euphemia 49 éveire, hisz én magam is épen annyi idős
vagyok, legfiatalabb kisasszony hugom pedig, kit maga az esperes
keresztelt Georginának, pláne két évvel több.
Mint jó előre megjövendölém: Bankó öcsém késő este vetődött haza; egy
csontja sem hiányzott, hanem tetőtül talpig részeg volt. Euphemia a
fölötti örömében, hogy Lajikája nem fej nélkül jött haza, nem sokat
törődött annak rendkívüli bóbitájával s félrebeszéléseinek okát hajlandó
volt a lelkiismeret mardosásaiban keresni, erős hiszemében azon
szerelmetes hazugságnak, hogy Laji ma reggel fentisztelt ellenfelét úgy
lekaszabolta, hogy abból többet – ha csak az angyalok nem – embert ugyan
senki sem csinál. Egy hétig azután azon imádkozott a szegény asszony,
hogy bárcsak azon boldogtalan ellenfél, kit Laji úgy feltranchirozott,
meg ne haljon férje lelkére; a mi csakugyan nem is történt meg; gondja
levén a sorsnak arra az egyre, hogy a ki nem született, meg se
halhasson.
Ilyen ludat csinált Bankó öcsém az ő áldott feleségéből, valahányszor
excedálni akart. Minden héten volt valami párbaja. Euphemia reggelenként
egyremásra ilyen tartalmu czédulákat talált asztalán: «ha holnap
reggelig vissza nem térek, sirass meg; mert többé nem látod – Lajidat»;
– ismét másik: «midőn e sorokat olvasod, már én akkor talán a halál
hideg küszöbén állok, s ott is reád emlékezem»; – majd megint:
«imádkozzál érettem, könyörögj az égnek, hogy fegyverem szerencsés
legyen». «Iszonyú bűnt megtorolni megyek: ha meghalok, tudd meg: hogy az
te érted történik és a szent becsületért.» – A szegény asszony ilyenkor
majd a várost vette fel siralmaival, Bankó öcsém pedig késő estig
tivornyázott korhely pajtások és szegődi tánczosnők társaságában; tudva,
hogy ha épkézláb hazatér, honn nemcsak hogy szidást nem kap, sőt ölelő
tárt karok fogadják. Egyszer azonban ily alkalommal egy falhoz vágott
boros palaczk forgácsai oly szerencsétlenül találtak Bankó öcsém képének
röpülni, hogy rögtön egész arczát, nyakkendőjét és mellényét elborítá a
vér, s másnap arcza úgy nézett ki, mintha chaldeai betűket irtak volna
rá. Ez idő óta Euphemia tökéletesen hitt a duellumban; csak azt nem
birta megmagyarázni: vajjon gereblyével, vagy tojáshab-verővel
duellálnak-e ott, hol az ember ily czifra sebeket kap?
Ez így tartott hat hónapig.
Végtére is én voltam az első, ki meguntam a dolgot, nem is annyira a
kénytelen vigasztalás miatt, mint azon boszúságból, hogy ez az ember
félév óta mindig egy élczen nyargalózik. Nem, – Bankó öcsém! találj ki
már mást, ez elég sokáig tartott. Egyszer tehát, midőn Euphemia ismét
szívszakadva iramodott hozzám a rendes baj panaszával s épen azt akarta
tőlem megtudni, hogy mi vérengzőbb állat az oroszlánnál, hogy Lajit ahoz
hasonlíthassa? megkérdém tőle, hogy nem volna-e kedve velem együtt a
viadal helyén megjelenni s ez által a veszedelemnek elejét venni?
A madame kapott az ajánlaton. Rögtön bérkocsit hozattam, fogtam a
mankómat, felültünk és legelőször is hajtattunk az akáczfa-utczába; itt
lakott Ludmilla kisasszony, tánczosnő a német szinháztól, ki Don
Sebastianban szokta a fátyoltánczot másod magával járni, hogy akármely
smirnai bajader se különben. Bankó öcsém ennek szokott incognito
koszorúkat hajigálni a karzatról, s gyakran lehete a deli bajader táncza
végeztével egyetlen egy szál tapsot hallani a gallerián. Az Bankó öcsém
volt. Ludmilla kisasszony pedig oly bókot vágott vissza érte az egész
közönségnek, mintha minden mécs egy-egy claqueur-chef lett volna, mely
az ő pas de merveillejeit halhatatlanítni született.
A tisztelt mamsell nem volt otthon; szobaleánya, ki az ajtót kinyitá,
mindaddig nem tudta, hogy hova ment, míg egy tízpengőst tenyerecskéjébe
nem szoríték; attól nagynehezen eszébe jutott, hogy a halhatatlan
művésznő most alkalmasint a Városligetben lesz.
Mentünk tehát a Városligetbe. A sétány alatt egy üres bérkocsi állt, itt
mi is kiszálltunk s én Euphemiával lesántikáltam egész a tópartig, hol
magányosan elhagyatva, egy fűzfa alatti padon valami fehér alak ült.
Messziről ráismerék a szinpadok és choreák királynéjára s egyenesen neki
tarték.
A Tündér Ilona úgy látszott, mintha nem akart volna bennünket bevárni,
hanem rá kiálték:
– Ah, bon jour, mademoiselle! De ne szaladjon hát, az Isten áldja meg,
hisz látja, hogy kettőnknek van három lába.
Megállt. – Ah, kegyed az Herr von Ó? sipegé nyájas coulissa-mosolylyal;
hol jár itt ily korán?