s méltán félt ő tőle minden jó keresztyén s nem vala cseléd, ki őt szent
Györgytől szent Jakabig ki birta volna állani; egyébiránt ő philosophus
volt s ekképen cseléd nélkül könnyen ellehetett. Otthon nem főzetvén,
delenként el-elvetődött a földesurasági kastélyba, hol ebédre rendesen
ott feledte magát s az uraság, kinek ő nagy tréfájára szokott lenni,
mindenkor szivesen vette a megtiszteltetést; a rossz világ még azt a
motivumot is hozzá ragasztja, hogy a fentisztelt uraság rettegett Péter
úr processualis természetétől, kinek elődei egykor a fél falut birták s
ki ennélfogva mihelyt valakire megharagudott, rögtön azzal fenyegette,
hogy pört akaszt nyakába s kitudja minden világi javadalmaiból.
Akár inde, akár unde, Péter úr nem szokott odahaza főzetni. Tehát
szakácsnéra nem volt szüksége.
Udvarán akkora kutyalaboda termett, hogy egy spanyol regement
elbujhatott volna benne. Egyébiránt ez is Isten plántája; kár lett volna
kiirtani. Tehát kertészre nem volt szüksége.
Szobájában semmi keresete sem volt a söprűnek, mert akárhová lépett az
ember, papirosra és tudományra lépett. Tehát takarítóra sem volt
szüksége.
Csupán egy emberre volt szüksége s az egy tizennégy esztendős, hájfejű,
szotyák tót kamasz volt, ki négy esztendő alatt tett annyi előremenetelt
a magyar nyelvben, hogy a koplalást meg tudta különböztetni a
jóllakástól, egyébként a hátba-ütésen kívül semmi sem fogott rajta.
Hivatása, melyre őt a poéta használta, más vékonyabb fejű embert
bizonyosan szárazkórságba ejtett volna, mely is abból állott, hogy mikor
a vátest szörnyen utolérte a költői dühösség, fülön ragadta a herskót és
szobájába czepelve, rázárta az ajtót, akkor maga elé ültette s elővett
egy drámát, vagy költői epost s felolvasta neki. A herskónak pedig
hallgatni kelle. Ebből állt a herskó hivatása.
Eleinte nehezen ment neki a hivatal. Mikor a poéta legelőször olvasott
fel neki egy gyilkos égető vad tragœdiát, a fiu a harmadik felvonásnál
egyszer csak elkezdett fütyörészni; azonban egy pár sokat igérő poflé
hirtelen elszoktatá ez ominosus nyilatkozatoktól s nyugodtan hallgatta
azontúl véges-végig az egész istentelenséget.
Mikor aztán Péter úr az utolsó szónál lecsapva a manuscriptumot,
keresztülizzadt, de önelégültségtől ragyogó pofával tekinte az egy szál
publicumra, meglátandó darabja hatását s meglátá azt ott ülni iszonyúan
kifordított pofával, tátva maradt málé-szájjal és szemekkel, minők a
sült pontyé:
– Hát te nem sírsz ilyenkor, érzéketlen békasófajta?! rivalla rá.
A fiu vigyorgott.
– Nem hatották meg ifjui kebledet e könypatakot árasztó érzelmek rohanó
lavinái?!
A fiu még jobban vigyorgott.
– Hát még a torony tetejéről lerohanni készülő szerencsétlen szerelmes
monologja sem birta felkölteni buta részvétedet?!
A fiu röhögni kezde, hogy a szája két vége a füleit fenyegette.
– Tyhüj! ordítá a vátes, hol az a bot? Te ilyen, te amolyan, érzéketlen,
buta, szívtelen, baromi vadállat! S azzal fogta a ficzkót, végig
lazsnakolta, minden epithetont egy-egy nyomatékos ütleggel nyomva be a
hátába; a mikor aztán az eldöngetett fiu elkezde amúgy istenigazába
acsarkodni, fogta a vátes a kérdéses drámát s muzsikaszó mellett még
egyszer elolvasta a bőgni nem szünőnek azon három ívnyi monológot,
melyet egy szerencsétlen szerelmes tart az alatt, míg a toronyból lefelé
esik.
Második alkalommal Péter úr alkalmasint több comicai fölfogást sejtve
publicumában, egy vígjátékot olvasott fel neki négy szakaszban, melynek
czíme «a zord tél, a kellemes tavasz, a meleg nyár és a bús ősz». A zord
tél alatt huszonhatszor ásított a lefülelt solopublicum, a kellemes
tavasznál szépen elszenderedett, versenyt hortyogván a felolvasó elmés
productiójával, a meleg nyárnál megcsipte egy légy az orrát, mire
fölébredt s addig nem nyugodott, míg a legyet el nem fogta s szárnyait
kitépve odább nem ereszté; a bús ősz vége felé pedig úgy elbúsulta
magát, hogy mikor a vátes letette az irást s közönségére kezde
sandítani, ez, gondolva, hogy most itt az idő, melyben sirnia kell, neki
állt a két öklével szemeinek s megnyomva azokat, lehúzta a szája két
végét s elkezdte bőgni, kísálkodni, mint a kit sással metélnek; majd
fölvette a házat ordításával.
Hiába mondta neki a vátes, hogy itt most nevetni, röhögni, kaczaj miatt
convulsiókba kell jönni, hogy itt becsületes érzésű embernek székestül
kell hanyatt esni a nevetés miatt, a fiu egyre bömbölt, mint a nilusi
behemoth s irgalmat, kegyelmet ordított.
Végre miután látta a költő, hogy itt sem szidás, sem szép szó nem segít,
megkapta mérgesen a herskó egyik mezítlábát s elkezdte a talpát
csiklandani, mely elmés violentia következtében végre azon kivánt
örömben részesült, hogy a romlatlan szivű kebelnek ordítással kevert
kaczagásában gyönyörködhetett minadaddig, míg a romlatlan szívű kebel a
másik mezítlábával jól hasba nem rúgta…
Igy apródonként belevezette a vátes conventionatus közönségét a
drámahallgatási műtételekbe elannyira, hogy az végre magától el tudta
találni, hogy mikor kell kérlelhetetlenül jajveszékelni, vagy pedig
bukfenczet hányni a röhögés miatt. Elsőbbi esetben tudniillik rendesen a
vadászcsizmákat húzta fel a szavaló, utóbbi esetben pedig a papucsot. Ez
volt emblematicus decoratiója a költői műtétnek.
Egykor eszébe jutott a poétának, hogy ő testamentomot tesz. Behívta
hűséges hallgatóját legtitkosabb kamarájába, érzékenyen megszorítá annak
kezét s odavezetve őt egy rozzant ferslaghoz, mely színig volt töltve
irott papirossal, így szóla neki büszke önérzettel: «Herskó fiam! te
becsületes, tiszta jellemű ifju vagy, teljes életedben hűséges voltál
hozzám s én nem tehettem, hogy erényeidet jutalom nélkül hagyjam. Igen,
én boldoggá foglak tenni; de csak halálom után, mert halálom okvetlenül
megkivántatik arra, hogy boldogságod oklevele hitelesíttettessék; nézd
ezen irományokat, halálom után ezeket mind tereád hagyom. Ötvennégy
dráma, huszonhat epos, háromszázkilencz ballada és elegia, nyolczvan
satyra és egy rímlexicon, mely maga országokat ér, vagynak itt elrejtve.
Bámulsz ugy-e, hogy ennyi kincset reád bizok? de mint fogsz még bámulni,
ha én szememet behunytam, s te minden levelét ez irományoknak
ugyanannyit nyomó banknótával fogod becserélni. Kapkodni fogják tőled
minden betűmet, vigyázz, hogy olcsón ne add. Ez a háládatlan nemzet,
mely most engem üldöz, majd kiásna még engemet síromból s bizonyára
pyramist fog számomra emelni, mikor már nem leszek. Országgyűlésen
fogják elhatározni munkáim kiadását. A hirlapok tele lesznek
dicséretemmel s arczképemet híres festők fogják dictálás után
lemetszeni. Herskó fiam, a te szerencséd akkor meg van alapítva, ne
cserélj te akkor a herczeggel sem; mert mi egy herczeg dicsősége, azon
dicsőséghez képest, mely egy halhatatlan költő és drámairó homlokáról
hűséges inasának homlokára ragyog?! S most jer, ölelj meg, te romlatlan
erényű s tiszta lelkű ifju!
A romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju megölelte a vátest s még azon
éjjel megszökött tőle, annak ezüst sarkantyus csizmáját s ezüst kupakos
tajtékpipáját nyájas emlékül magával vezetvén.
Ez napságtól fogva telivér misantrop leve Keselyeő Péter s elbúsultában
oly világszidó epithalamicumot irt a pokol és a föld leendő
egybekeléséről, melyhez képest H* «Utolsó itélete» csak kiskáté, s
teljes elhagyatott magányosságában neki adá magát a csillagvizsgálatnak,
s hinni kezdte a kisérteteket, a fatumot s nap- és éjhosszant
eltársalgott a Musákkal és Dryasokkal s több efféle gonoszlelkekkel.
Azonban a sors nem hagyja veszni választottait. Bár késik is a jutalom,
vagy büntetés, de el semmiképen sem marad. Valamiképen hogy Keselyeő
Péter siralmas sorsának megvigasztalódása is bár késett, de el nem
maradt.
Egy szép nyári reggelen történt, hogy a vátes feltápászkodván özvegy
vaczkából, bal lábbal talált felkelni, mi a cabbalistica rejtett tudása
szerint veszélyekkel és boszuságokkal garnirozott napnak volt
auspiciuma. – Úgy lőn. Mert midőn délben a nyájas érzelmekre költő
harangszó kiszólítá Vaucluse-e éhes magányiból s a drága úr szokatlanul
sejtelmes zöld atillában s gondokkal terhelt kürtőstetejű fehér kalapban
ballagna a többször tisztelt mecænas kastélya felé azon keresztyéni
szándékkal, hogy mai nap világkeserveinek egész haragját éreztetni fogja
a keze ügyébe esendő pástétomon, melynek kebelbuzdító illatát
phantasiája orrlyukain keresztül már is érezni hitte s előre is két
lyukat ereszte szíján a kőzelgő birkózáshoz: nagy megütközésére a
kastély kapuját, mint egy szükséges, kötéllel fogott, szinpadi
véletlenséget ily szokatlan időben orra előtt bezárva találta.
A fal melletti márványkőpadon ült egymásra vetett lábakkal az urasági
tizedes, zsinóros dókáját a nyaka közé hányva s kurta makrájából a
napvilágba pipázott. Péter úr nem akarta őt észrevenni, hisz a
tizedeseket még a mythologia sem tartotta figyelemre méltóknak s elkezde
zörgetni az oroszlánfejekkel ékesített ajtón.
Odabenn három tinónyi kuvasz felelgetett kopogtatásira, ide kinn pedig
az öreg tizedes monda neki «jó napot», pipáját egy perczre kihúzva
bajusza alól.
– Háladatlan cacodæmon! mormoga rá magában a poéta; a ki még ennél is
szebb napot kivánsz, mint a milyen most van; kop kop kop!
– Nincsenek idehaza nemzetes nagy uram, felele az ősz hajdu, pipája
hamvát tenyerébe verve, elmentek mind a bicskei búcsúra.
Kétfelé állt a füle a vátesnek rögtön ily dísztelen beszédek hallására,
erre nem volt készen. Mit volt mit tenni? Megcsóválta fejét, lenyelte
szomorúan az éhkortyot s négy lyukat szorítva megeresztett sziján,
elfojtá a felbiztatott gyomor éhes lelkiismeretét s megnyult orral ismét
hazafelé lógatta magát.
A mint így menne, mendegélne, s keresné a legnyájasabban füstölgő
kéményt, s az ürügyet, melynél fogva azon kémény gazdájánál tiszteletét
tegye, ime vele szemközt a tulsó utczavégről egy túlvilági lény
közeledék felé, annyiban túlvilági t. i., hogy mind arcza, mind termete,
mind ruházata a XVII-ik század kisértő lelkeitől látszott kölcsönözve
lenni. Egy sovány asszonyság volt a fentisztelt egyéniség, kiről méltán
kérdezhetné immár a törvénytudó: habet ne capillarem, quæ non habet
capillos? – hanem annál nagyobb kalap volt a fején, még pedig szalmából,
irtózatos csinált búzavirág-bokrétával rajta. Arcza e delnőnek a világ
valamennyi madaraihoz hasonlított kisebb-nagyobb mértékben, hanem már
egy kicsit nagyon meg volt viselve. Alkalmasint hírt tudna mondani a
komáromi földindulásról. Selyemruhája hajdan sötét tulipánszín lehetett,
most azonban csak ott látszanak meg rajta e színnek nyomai, hol a
ránczok egymást eltakarták, másunnét mind kilopta a színt a telhetetlen
napvilág. Egyik karján a tisztelt dámának colossalis, visitere járó,
hímzett szatyor függött, tele egygyel-mással, mely azonban épen nem
akadályozta őt abban, hogy a másik kezében egy akkora napernyőt
viseljen, mint egy toronyfödél, s hogy e strucztollas kalap, óriási
napernyő és körülfodros selyemviganó mellé a tisztelt hölgy igen
viszontagságos állapotban levő czipőket viselt, az természetes dolog.
Péter úr azt hivé magában, hogy no most akad végtére veszendő
teremtésre, kit boszúja éhszomjas voltának feláldozzon, ki haragos
humora sardonicoatticus élczeinek martalékul essék s útját állta a
túlvilági lénynek, ily versekkel kerekedvén neki:
«Mi hoz téged ide, jó öreg Sybilla?
Nem terem itt gomba, sem sassaparilla.
Minek a kezedben az a nagy parasol?
Inkább elsül a nap tőled, mint te attól…»
Hej de jobb lett volna a vátesnek vakon születnie, mint a mai napra bal
lábbal kelni fel! Jaj neked! jaj annak, a ki téged verset irni búdra
megtanított!
Megállott a dáma, megveté a lábát, csipejére nyomta szatyorhordó kezét,
míg a parasolt, mint lobogós kopját tartá feje fölé s megrázva vuklikkal
és máslikkal ékes fejét, bátran, merészen tekinte megtámadójára, mintha
mondta volna «felveszem a keztyűt» s rögtön versbe kezdett el beszélni,
abban is hexameterben, még pedig olyanban, melyben egyik sor csupa _e_-,
másik sor csupa _ő_-ből állott, úgymint:
«Hej ne perelj vélem te szegény vén ember e télen;
Sőt őrözd bőröd s göndör fődön ősz szö-szőröd.»
Péter úr – azt is elfelejté, hogy délelőtt van-e, vagy délután? úgy
megijedt. Soha ily poétai buzogánynyal még hátba nem ütötték, mint most.
Kettőt tántorodott hátra s kicsinyben mult, hogy neki nem ment a
fabakternek.
E túlvilági lény senki sem lehet más, mint a tudós lány, kivel a
szomszéd vármegyét ijesztgetik! gondolá a vátes nagy szívrebegés közt,
mert csak ezen egy teremtés volt az a kerek ég alatt, kitől dicsősége
sugarait félté, ki még ezen szóra «galamb» is tudott cadentiát; de
titokban tartá s himzett sapkát mert annak igérni, ki azt a két magyar
hazában ki tudja találni. (Maig sem találta ki senki.)
Nagyon helyesen gondolkozott pedig magában a vátes, mert az előtte álló
túlvilági lény csakugyan collegája volt Apolloban és senki más, mint
Miskanczai Fulvia kisasszony, ki úgy beszélte a diákot, hogy akármelyik
pan dobre zdrawj táblabiró se jobban s ki erősebben meg tudta examinálni
a légátust, mint maga az esperes, s ha egyszer megindult a
versmondásban, addig ugyan meg sem állt, míg meg nem éhezett. Egyébiránt
jeles egyéniség vala a maga nemében, míg volt mit pusztítania a
magáéból, addig volt drágavilág a pipereárusoknak; miután pedig saját
aviticumának nagyhamar kiment a könyökén, gondolván, hogy a költészetnek
levegője a kalandos élet, saját házát egy csendes éjjel felgyujtá s ez
idő óta negyven esztendeig járta a világot annak örve alatt, hogy ő
szegény kárvallott teremtés, kinek a háza elégett s szedte az indirect
adót atyafitól és nem-atyafitól.
Különben az atyafilátogatásnál nincsen pompásabb élet, az ember semmiről
sem aggódik, ma itt, holnap ott; mindenütt, hol megszáll, szivesen
fogadják; anekdotáit ebédlő felett megkaczagják, az ember oly
nélkülözhetetlen ebéd mellékménynyé válik, mint a fogpiszkáló; a
házigazda sokkal kevélyebb, mint hogy bárkivel észre vétetné, hogy
terhére van, s ha itt görbe képet mutatnak az emberre, Istenhozzád
kapubálvány! a szomszéd is atyafi, vagy ha még nem az, idővel az lehet,
őt illesse a megtiszteltetés. Az ember egyik háztól a másikhoz
pletykákat hord, s kávét kap érte mindenütt. Kitanulja, hogy ki mikor
szokta a nevenapját tartani? ha névnap nincs, van keresztelő, kézfogó,
paszita, hausmudli, lakodalom, tyukverő, uriszéktor, batyubál, szüret,
hajtóvadászat, káposztakaszálás, lekvárfőzés, s több efféle családi
ünnep, mely patriarchális nyilt karokkal ölel minden bevetődő vendéget.
Az ember élete folytonos lánczolata a különféle dőzsölésnek, s ha veszi
észre, hogy ruháit lenőtte magáról, addig dicséri egyik-másik
asszonynéném kalapját vagy viganóját, míg le nem dicsérte róla.
Ily vándorló csillagokkal egy életet élt Fulvia kisasszony is, kit noha
az egész vidék háta mögött szüntelen szidott, rágalmazott, de azért
mégis örömest látott mindenki. A miért Péter urat kerülte a világ,
ugyanazért Fulvia kisasszonyt keresve kereste. Természetesen: női
ajkakról sokkal szebben hangzik a dorgálás, mintha bajusz alól jő.
Míg mi azonban ekként iparkodunk az érdeklett szalmakalapos túlvilági
lénynyel ismeretséget kötni, azalatt Péter úr nem tudott hova lenni
bálmélkodásában, amaz _ő_-vel gazdag hexameter sehogy sem ment ki a
fejéből. Ilyet ő sokszor akart, de soha sem tudott csinálni; mint
irígylette a leányt, s mint búsult előtte.
«Megbocsáss, szép dáma, hogy megbántottalak,
S nézz reám kegyelmes szemmel, oh gyöngyalak.»
Ily verssel kivánta végre hibáját helyre hozni nagy szomorúan; mire a
gyöngyalak diadalérzettel ekképen felele:
«Tudd meg, hogy kit itt látsz, a híres Fulvia,
Kit győzve nem látott semmi ember fia.
Megbocsátok neked egy föltétel mellett:
Hogy mivel még a hold eddig meg nem tellett,
Nekem, mint Baucis egykor Jupiternek,
Mai nap szállást adsz; különben megvernek
Az istenek téged, mint Lycaon urat,
Ki farkassá válván, most a holdra ugat.»
Péter úr schachmatt érzé magát e szépséges versektől s egy
enthusiasticus oh igen-en kívül, mely töredelmes megaláztatását teljesen
kifejezé, semmit sem bírt rá mondani, hanem ott állt a földbe nőve, mint
Cleopatra varrótűje a pusztában.
«Jer! vörös krétával jegyzem meg e napot
A kalendárjumban, mely téged ott kapott.
Ünnep lesz ez nálam életem fogytáig;
Enyim a dicsőség mind a diófáig.»
Ily complimentet monda végre a tudós leánynak s karját nyujtván neki,
büszke alázattal vezette őt pókhálós residentiájába.
Ide érvén, ismét oly hosszú verset monda a Pythia, vagy mint mondok,
Fulvia, melytől Péter úr totaliter pulverisálva és semmivé téve érzé
magát, nem is annyira a vers hosszasága miatt, mint azért, mivel az
egészből az sült ki, hogy a kecses dáma olyszerű szívfájdalmakkal
küzködik, minőket szegény hétköznapi ember éhségnek szokott nevezni. S
Péter úr nem főzetett otthon.
De Péter úr furfangos úr volt. Ismerte saját bibéjét s gyanakodva kérdé
Fulviától: oh drága hölgy, míg az ebéd elkészül, nem szíveskednél dicső
munkáid közől egyet-kettőt felolvasni, én pedig fognám hallgatni.
Ennek se kellett több; – szívesen, igen szívesen, de nehogy terhedre
essen, tessen! szóla s széket rántott maga alá és szalmás szatyorának
tartalmát kiönté az asztalra. Most sült még csak ki, mi minden volt a
szatyorban. Kis könyv, nagy könyv, friseurfésü, fél piskóta, rőf szalag,
czukorszív, álmoskönyv, lutrisconto, peniczilus, ezüst sarkantyú (?),
kávéskanál, smizligomb, főkötőszorító, csináltvirág, gyermekbáb,
szélpaszuly, aranyos csatt, harisnyastoppoló, tűtartó, fogpiszkáló,
tarockkártya, magyar kártya, franczia kártya, lószőrgyűrű, pakfongyűszű,
óravánkos, fél függő, egész karperecz stb. stb., mely után nagy zápora a
mindenféle morzsáknak hulla ki az asztalra.
Péter úrnak volt oka örülni, látván, hogy a tisztelt hölgy kéziratai
legterjedelmesebbikét rántja elő, gondolván magában, hogy ez eltart
estig, s neki telepedett s hallgattaa szép szót.
Ha van pokoli kín a világon, az bizonyára csakugyan az lehet, melyet
egyik poétának kell érezni, midőn a másik poéta előtte verseket olvas
fel; ha szép, akkor az boszantja, hogy nem az övé; ha nem szép, akkor
az, hogy a másé.
Péter úr kínosan kezde feszengeni székén, köhögött, karistyolt, torkát
ráspolá, talpával kaparta a pallót, székét csikorgatá, orrát fútta,
mintha trombita lett volna, ásított czifránál czifrábbakat; mind
hasztalan! a felolvasó se látott se hallott – est deus in nobis! tele
volt a tripuson költői lelkesedéssel s majd tombolt, majd nevetett saját
előadásának, míg Péter úr szinte kinyújtózkodta maga alól a széket.
«Mennyivel szebben irtam volna én mind ezt, gondolá magában, mégis csak
derék ember vagyok én. Már hiszen extemporisálás, rögtönzés dolgában
elismerem az elsőséget, de ha toll van a kezemben, már akkor ugyan én
maradok a gáton. Jól van, kiasszony, jól van (ezt már fenhangon mondta);
de már most hallgasson én reám, nekem is szép munkáim vannak, hallgassa
csak meg ezt az egyet, nézze csak; igen szép!» De beszélhetett annak,
már ha egyszer neki megindult kereke, futott, mint a hegyről alá rohanó
kő, megállíthatlanul.
Péter úr mindig nagyobb indignatióba kezdett jőni, utoljára nem állhatta
tovább, előrántott az asztalfiókból egy csomó irott papirost,
belekönyökölt s elkezdett ő is fenhangon declamálni s ekképen olvasának
egymásnak kölcsönösen; egyik sem hallotta a másikét, de annál inkább a
magáét. Péter úr később gyertyát is gyujtott s mire mindkettő lejárta a
keserédes műtételt, ragyogó arczokkal tekintének egymás szeme közé,
mintha mondták volna: ugy-e, ez már csak szép volt! Mindenik saját műve
hatásának tulajdonítá a másik arczának boldog elégedettségét.
– Már most szentem barátom, jerünk ebédelni.
Ebédelni, lelkem adta? hiszen a bakter épen most kiáltja az éjfélt…
* * *
Három hét múlva Apolló választottai megértve a sors kölcsönös intését,
mint férj és feleség tisztelhették egymást s azóta Péter úr nem ir többé
verset, hanem feleségét naponként megdöngeti. Fulvia asszony pedig oly
kozmás lencsekását főz minden héten háromszor, hogy a ki belé kóstol,
megtanul tőle czigányul.
* * *
Eddig terjedtek a krónika szavai; én nem tettem hozzá semmit, én el nem
vettem belőle semmit; én hozzám se tegyen már most senki semmit, belőlem
se vegyen el senki semmit.
VI. KÖTÉL ÁZTATVA JÓ.
(Komáromi mendemonda.)
Azt beszélik Borsos István uramról, hogy ő nagyon okos ember mindig, a
mikor nem iszik.
Ez ugyan vakmerő állítás, miután a borban igazság és bölcseség van; a ki
bort iszik, az idegen nyelveken beszél s mindenféle tudományból bevesz,
a bortól az ember verseket tanul irni, a bortól a gyáva bátorságot
tanul, a csizmadia politizálni, a politikus csizmát varrni; sőt vannak
egyátalában olyan természetek, a kik csak akkor értenek igazán a maguk
hivatásához, a mikor illő mértéke által e háladatos nedvnek
elmetehetségeiket felfrissíték. Meglehet azonban, hogy Borsos István
uramnál ez a megfordított viszony a természet különös játéka volt; ő
csak addig volt bölcs ember, a míg meg nem nézte: mi van a pohárban?
mihelyt azon átesett, nem lehetett vele birni; házsártos, kötelőzködő
lett, pörölt, verekedett; pedig különben olyan jámbor ember volt, mint a
bárány. Az ismerősei már azt az elménczséget csinálták felőle: hogy
«délelőtt Borsos, délután Paprikás.»
De ki volt hát Borsos István uram? hogy ilyen nagyon meg kell róla
tudni, milyen volt? hogyan volt?
No ugyan látszik rajtad, tisztelt olvasó, hogy nem vagy Komáromba való,
különben nem kérdeznéd, hogy kicsoda Borsos István uram?
Hát nem ismernéd azt a derék szálas hajdúkáplárt, ki a városháza előtt
szokott strázsálni minden kedden meg csütörtökön, zöld dolmányban, kék
nadrágban, sárga zsinórral kihányva? a legmagasabb legény valamennyi
városhajdú között. A bajusza is úgy áll kétfelé, mint a ludlelke, a kit
nyárson keresztül szoktak ütni. Ő szokta a tekintetes főbiró urat a
sessióból haza kisérni mindig, s a vendégeket ő hivogatja össze, mikor a
Füzitőn nagy halebédeket adnak a magistratus urai. Ő ül a bakon, mikor a
város kocsija utazik valahova azzal a négy szép lóval oculátára, vagy
deputatióba. Ejnye, hát azt sem láttad, midőn a piaczon a kofák
kosaraiból kiforgatja az éretlen baraczkot? félnek ám tőle nagyon! no,
vagy mikor úrnapja van s körülhordozzák a templomi zászlókat, hát akkor
nem emlékezel arra a hatalmas nagy férfira, a ki lobogó mentében,
csattogó tarsolyos karddal, forgó kokárdával szokott menni a
főtisztelendő úr előtt s viszi az egyik ezüstnyelű lámpást? No, ez az a
Borsos István, a kiről beszélek. Ha pedig mind ezekre nem emlékeznél, az
annak a tanúsága, hogy soha sem laktál Komáromban, a mi persze nem a te
hibád.
Borsos István uram a legjobb ember volt a világon, a milyet csak ismerni
lehet. No hogy estenkint mindig kótyagos fővel szokott haza menni, az
igaz; meg, hogy feleségét rendesen megveregette, az is igaz; hanem egyéb
hibáját azután keresve sem lehetett találni.
Egyszer, – épen a kukoriczatöréskor történt, – úgy emlékezem rá, mintha
tegnap esett volna, abban az esztendőben, a mikor a kalvinista toronyba
felhúzták az új harangokat, tekintetes Komárom vármegye nagy ünnepélyhez
készült, a főispán urat igtatták be, a mit magyarul úgy hínak, hogy
instellatio.