vannak, mik e szabadságot korlátozzák. Kötelességei, mikkel hazájának,
családja nevének és utódainak tartozik. A magyar nemes úgy sem azért
viseli a hivatalt, hogy abból megéljen, hanem viseli becsületből,
büszkeségből. Az áldozat tőle és nem haszon neki. Őseid mind hazájuk
szolgálatában őszültek meg.
– Ha harcz volna, én is tudnám, mint kell szolgálni a hazának. Rosszkor
születtem, békesség van; most az irástudók uralkodnak: haszontalan
vagyok, mint a holdvilág nappal. Belőlem semmi sem lehet, fejemet
lehajtva vallom meg, hogy semmi.
– Lehet még egy. És annak lenni kötelesség; és ez a kötelességek
legédesebbike. Még lehetsz jó, becsületes férj.
Endre arczán e szóra idegenszerű, borongós kifejezés foglalt helyet, oly
melancholikus ellentét az életvidám arcz külsejéhez. Elhallgatott. Anyja
folytatá:
– Nem kényszerítek rád senkit. – Hagyok választani ismerőid közül. –
Bármelyiket hozod házamhoz, anyja leszek, szeretni fogom, a kit te
szeretsz.
Endre fölkelt helyéből, megcsókolta anyja kezét, kalapját vevé s menni
készült, *falviné visszatartá.
– Feleletet várok.
– Egyiket sem, anyám. – Soha – senkit.
– Mit mondasz?
– Szabad vagyok, mint a madár.
*falviné összerogyott az idegrázkódás újabb rohama alatt, a kínos
convulsio kaczagni kényszeríté, míg idegei pokolfájdalmat szenvedének.
Midőn magához kezde térni, fiát még ott látta állani. Fölemelé rá száraz
ujját.
– Te fogsz a sírba vinni, monda és közben nagyokat kaczagott. De lesz
gondom rá, hogy halálomnak ne örülj.
Endre ismét lovára veté magát, késő éjjel kilovagolt az apai házból.
Három napig nem látták otthon.
Anyja azalatt úgy kaczagott, úgy kaczagott; mindenki azt hitte, hogy
meghal.
Három nap múlva a faluvégen énekelték a legények s a cserényen a
gulyások:
«Nagy a világ! végtül végig bujdosom:
De bánatom felejteni nem tudom.»
* * *
Három napig öntözte a kis leány a rózsát patakvízzel, orczáját
könyeivel. Elhervadt mind a kettő. Harmadnap este egy lovaslegény
zörgetett a kis malom ajtaján.
Piroska futott azt felnyitni, s nem birta elnyomni ajkán a sikoltást,
arczán a megtérő hajnalt, midőn azt látta maga előtt, kiről annyit
gondolkodott, a nélkül, hogy nevét tudná.
Úgy álltak egymással szemben, mint kik régi, régi ismerősök; három nap,
három éjjel gondoltak és álmodtak egymásról.
Piroska bevezette apjához a legényt.
Kancsó bor mellett ült az öreg, padka tetején a vén Csillás. Ott ríkatta
hegedűjét az öreg czigány, behunyta szemét, hátát a kemenczének vetette,
a nyirettyű alól kiszabaduló hangok lehettek tévedező lelke gondolatai,
vigan, szomorúan, andalgóan, eszeveszetten, majd mély érzelemmel, majd
nekivadulva. Behunyta szemét, nem bánta, hallja-e valaki, vagy sem?
magának hegedült, néha a köny végig futott ragyás barna arczán, másszor
ismét egy muló mosoly. Annyi érzés, annyi mélység, annyi kedély volt e
tévedező, szabálytalan, alaktalan hangokban, az ember szinte képzelte
látni a lakodalmas népet nekipirult arczával, rozmaringos kalapjával, a
selyem-táncz között vígan ujjongatva, majd ismét a párjavesztett leányt,
ki vőlegénye sírjára mezei virágból búsan dudorázva halottkoszorút köt,
s a megvetett legényt, ki hűtlen szeretője ablaka alatt muzsikáltatja
magát s nagyokat kurjant vigadva, hogy a szíve majd megszakad; majdan a
pajkos, szökdécselő, ficzánkodó hangok előlebegtetik a fonókák, a
kalákák fürge csoportozatait, a leánysereg vinczároz, a legény benéz az
ablakon, észreveszik, felsikoltnak s a víg sikoltás hangjából megint
alábágyad a zene a búcsúzó kedves siralmáig, ki elmegy a harczmezőre s
előre érzi, hogy ott vesz.
A vén czigány zenéjébe olykor a borozó öreg is bele dúdolt, a hol
ismerni képzelte a dalt, s öklével verte az asztalt, mikor a czigány
egészen mást húzott, mint a mibe ő belekezdett.
A belépő idegen nem zavarta meg a mulatókat, az öreg fogadj’ Istennel
vette, a czigány észre sem vevé. Piroska széket tett neki apjával
átellenbe, megtörülte köténykéjével s leült félre guzsalya mellé,
pillantását néha rálopva.
A jövevény megpödörinté pörge bajuszát, félkönyökkel az asztalra dőlt s
egyenesen ott kezdte, a miért ide jött.
– Jámbor bátya, nekem tetszik a kend unokája; keveset szólok, sokat
mondok: adja nekem feleségül!
Az öreg felhajtotta poharát s az üveg fenekén keresztül ravaszul kémlelt
az ifju arczába.
– S ki és mi légyen kend aztán, öcsém uram?
– Gulyás vagyok az alföldön, magamnak van tanyám, gulyám, élek a magam
emberségéből.
Az öreg fejébe nyomta kucsmáját s elkezde dalolni: «én vagyok a petri
gulyás», a czigány utána czifrázta.
– Igyék kend egyet, öcsém uram, szólt és köpött s tele tölté az ifju
poharát és nézte annak arczát, míg a poharat kiitta. Tehát kend gulyás
az alföldön? Igen derék. Mióta ismeri kend Piroska lányomat?
Az ifju szívében az első pohár bor lángot vetett. Rátekintett
szerelmesen a huzódó lányra és felele:
– Nem régen, de igen nagyon.
– Igen nagyon… utánzá az öreg s figyelmesen nézdegélt rá poharán
keresztül.
– Örömest látom a kérőt házamnál, folytatá az öreg, hanem már azt úgy
szoktuk mindenha, hogy mikor ily meggondolásra méltó ügyünk van, elébb
egyet aluszunk rá, az álom jó tanácsot ád. Holnap reggelig légy nálam,
akkorra majd megálmodjuk, hogy mit tegyünk?
Az öreg és az ifju még azután sokáig ittak és daloltak együtt. Piroska
font, százszor változtatta színét, s ugyanannyiszor elejté az orsót. A
czigány félig aludt és hegedült.
Éjfél felé fölkelt az öreg, mámorosnak látszott, az ifjunak kimutatta
helyét a padláson, maga kiment a malomba, az öreg czigány a sutban
elaludt, Piroska kis kamrájába távozott.
Az ifju, bortól és szerelemtől elázva, leveté magát az illatos szénába s
nagy mámorosan elkezdé dudolni:
«Csalom a szemedet,
Te is az enyimet;
Csókolom a szádat,
Piros két orczádat,
Te is az enyimet,
Én is a tiedet.»
A padlat hasadékain halvány mécsvilág sugárzék fel hozzá aranyfonálként,
s reszketeg, alig hallható dal, édes tündérhangon rezge fel: «álom,
álom, édes álom».
Nem sokára minden nesz elcsöndesült, az álmak tündérei leszálltak a
szerető lelkekre.
A malom udvarából egy szekér távozott el késő éjszakán, senki sem tudta,
hogy azon az öreg molnár megy. A zörgés elveszett a malomzúgás között.
* * *
A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat. Az ifju a kis kertben találta
Piroskát a rózsabokor alatt.
– Mit álmodtál, gyöngyvirágom? kérdé tőle.
– Kend az első elmondani, szólt az, rózsalevélkéket tépegetve.
– Én arany mezőt szántottam ezüst ekével, igazgyöngyöt vetettem bele,
rózsát arattam róla, fészket csináltam belőle czédrusfa tetején, a
fészekbe páros gerlicze ült, az egyik én voltam, a másik te voltál.
A lány lehinté a kötényébe tépett leveleket s elmondá álmát.
– Én azt álmodám, hogy meg voltam halva, eltemettek egy magas
hegytetőre, sírom körül rozmarin virágzott, a lányok odajöttek
tánczolni, letépték a rozmarint, megfonták menyasszonykoszorúnak és úgy
sírtak valamennyien.
– Hát én rólam nem álmodtál?
A lány elhallgatott. Csak felét mondá el álmának.
A szeretők andalgását kocsizörej zavarta fel. A molnár érkezett haza.
– Bátya! kend tán nem is aludt, hogy olyan korán odajár? kérdé tőle az
ifju legény.
– Aludtam is, álmodtam is, viszonzá neki az öreg. Ha senki sem
akadályoz, három hét múlva eljöhetsz Piroskáért. Addig gondold meg
magadat s maradj otthon.
Az ifju megigérte, hogy úgy tesz; elbúcsúzott Piroskától, megcsókolta az
öreget, felugrott lovára s a míg láthatta a házat, vissza-visszanézett.
Piroska elmerengve nézte a hervadt virágot, melyet számára szakasztott s
mely a cserépben elszáradt. A vén molnár, mintha észre sem venné,
dudolta magában, a garatra búzát töltögetve:
«Mikor az a száraz bokor kivirít,
Akkor leszek kedves rózsám a tiéd.»
* * *
Három napig nem látták *falvi Endrét az anyai háznál, negyed nap délre
vetődött haza.
Hidegen fogadta mindenki.
A teremben, hol ősei arczképei függnek sorba, ott várt rá anyja és
testvére.
Beléptekor öcscse, a szolgabiró, egy síma hajú ifjoncz, gúnyosan nézett
rajt’ végig és sebző tréfásan kérdezé tőle, úgy téve, mintha mentéjéről
porolna le valamit:
– Hol lisztezted el magadat?
Endre, lelkében találva, fordítá kigyulladt arczát a kérdezőre, ki
hidegen mosolyogva, szánakozni látszott rajta. Szemei villámok voltak,
de testvére arcza jég volt.
Oly közel álltak egymáshoz, hogy lehelleteik találkoztak.
Ekkor egy halvány, reszkető alak fúródott közéjük. Édes anyjuk. Kétfelé
választá őket. Albertet elfedte testével s kezét kinyujtá Endrére.
– Roskadj össze… Mindent tudok… Azon ember, kinél az éjt töltéd, maga
volt itt, téged elárulni.
Endre düh és szégyentől ordíta fel. Mit mondott, maga sem tudá, de az
iszonyú szó lehetett. Anyja átokkal felelt rá.
– Átok reád, ha azt teszed, ha valaha még oda mégysz.
– Oda megyek ez órában és soha ide többé vissza! szólt az elátkozott
fiu, s fölpattant paripájára és elrohant az avarba.
Utána hangzott a kaczaj. Édes anyja beteg kaczagása, a ki átkot mondott
reá és kaczagott és meghalt bele.
* * *
Azon éjjel valaki felgyujtá a szinyvai malmot.
Mire a közel falvakból oda ért a segítség, az egész ház lángokban állt,
a patak lángvörösen lövelt az égő üszkökön keresztül.
A távolban egy száguldó lovagot lehete látni, ki fekete paripáján egy
fehér alakot visz magával s az éj-sötétben elvész, egyszer-egyszer
előtünve, a mint a fellobbanó láng fénye az éj sötétében utána világít.
* * *
A lány reszketve simul ismert lovagja keblére. Az apai ház lángjai
pirossá festik halvány arczát. Öltönye könnyű éji patyolat; a mint őt
kedvese a lángok közül kimenté, fázva, félve simul annak keblére s
öltönyébe takarózik. A lovag édes szóval, édes csókkal élesztgeti. Semmi
hang, semmi zaj, csak a szél üvöltése s a paripa robogása.
Hajnalra egy dombhoz érnek. A domb felett kis kereszt van, ott
leszállnak megpihenni.
A lány nem kérdi, hová? nem kérdi, meddig fognak menni? Otthon érzi
magát szeretője keblén.
– Mi néven hívjalak angyalom? kérdi az ifjutól.
– Ha angyalnak neveztél, minek lennék egyéb?
– Másik nevedet mondd!
– Az a másik «Bandi».
… Egy év múlva egy híres kalandorról beszélt a félország, kinek neve
Angyal Bandi.
A *falvi ház soha sem látta az eltünt fiut többé.
* * *
Elhervadt a letört rózsa. Elhervadt a letört leány.
Kedvese elment világgá, valami szerencsét keresni, olyan soká oda
maradt!
Piroskát elhagyta egy ismeretlen földműves házánál, azt igérte: nem soká
visszajön.
Nap jött nap után, de a várt kedves nem; a leány hervadt, enyészett.
Senkinek sem mondá, mi baja? belül emésztette valami, arcza halványult,
szemei ki voltak sírva.
Egyszer a szegedi puszták felől egy lovas jő közelítve. Fekete lováról,
göndör fürteiről megismerni benne Bandit. Csak arcza más, mint egyébkor,
nem oly szomorú, mélázó; tekintete büszke és boldog. Egy kis félreeső
tanyát bérelt ki Szeged környékében, oda fogja vinni kedvesét, ott
fognak élni boldogul. Az alkony fénye piroslik örömtől derülő arczán.
Sehol sem tér be a csárdákba, hogy minélelébb ott lehessen váró
kedvesénél. Köröskörül szól az estharang. A faluvégeken játszanak a
lányok s éneklik:
«Harangoznak Csengerbe,
Vajjon ki halt meg benne?
Egy szép barna legénynek
Szeretője, szegénynek.»
A lovag vágtat tovább, az ének utána hangzik.
Már látja a falu tornyát, melyben kedvesét elhagyta; – majd a házat; –
az ablakban valakit vél látni: – éneket is vél hallani. Az ének a
temetőből jön. Ott játszadoznak a lányok egy új sír körül, virágokat
raknak rá és éneklik az ákáczok méla susogásai közt:
«Nem jöttél a nézésemre,
Jőjj el a temetésemre;
Vess rám egy-két kapa földet –
Talán megérdemlem tőled…»
A kis piros lány, a távol vidék csalogánya, rég a sírban alszik.
Bandi leborult sírjára, először sírt életében. Ez órától fogva lett
Angyal Bandi haramia.
* * *
A csalogány elhallgatott, holló szólalt meg helyette.
Az édes szerelmi dalok, a bús temetői nóták helyett vad borénekek és
sötét rabló-dalok szálltak szájról-szájra, vidékről vidékre.
Angyal Bandi híres lett a Hortobágyon.
Elvadult, elzüllött, semmiben sem volt öröme többé. Ivott bort, ölelt
lányt, szórta a pénzt, átkozta a világot egy sem adott neki gyönyört.
Élete jobb fele, a kis piros lány, sírjába volt betemetve.
Körüle csoportosultak a vidék szegény legényei, más körülmények közt tán
megannyi hős és lángész! Együtt ivott velök a csárdában, együtt tüzelt a
pusztai éjben, együtt járt velök a ménesekre. Egy sem volt nálánál
legényebb, ki úgy győzte volna a bort, kit a lány úgy szeretett s kitől
úgy félt volna a környék. De hogyha olykor egyedül poroszkált végig a
határtalan pusztán, észre sem véve az utast, ki előle félve menekült,
búsan dúdolta magában:
«Holló károg utam elé,
Holló követ mindenfelé;
Kezemben a csákány pereg,
De szememből köny csepereg.»
Az árvalányhaj búsan csüggött le arczába.
* * *
Év mult év után. A hirhedett rabló ellen egész megyék tartottak
hajtóvadászatot; – soha sem tudták elfogni.
A pusztán elárulá a porfelleg üldözői közeledtét; az erdő elfedé nyomát
hulló levelekkel; a köznép elrejté, eltagadta; ha aludt, paripája
fölnyeríté a veszély közeledtekor s ha lován ülhetett, három megye sem
ért akkor nyomába.
A madarasi útfélen állt egy csárda, ott lakott egy szép menyecske; szép,
de gonosz. Rablók, zsiványok látogatták, hozzá hordák rablott
kincseiket, nála fogták el őket rendesen. Bandi megvette az asszonyt
aranyon ezüstön, aranyért ezüstért eladta az asszony Bandit.
Egy éjjel fölveré a rablót álmából paripája nyerítése, mely künn a
kapubálványhoz volt kötve. – Bandi föl akart ugrani, a menyecske
visszatartá.
– Szomjas paripád, azért nyerít, majd megitatom, monda megcsókolva
Bandit s kiment felnyitni az ajtót. A biztos és hat pandur jött be
rajta.
– Add meg magad! kiálta a biztos, fegyverét a rablóra fogva. Ez
felugrott fekhelyéről, sebesen mint a villám, odaugrott a biztoshoz,
derekánál fogva nyalábra kapta s fejét a hóna alá fogva, annak két
sarkantyús lábával elkezde a pandurok közé csapkodni.
E különös kétágú fegyverének nemcsak azt a hasznát vette, hogy minden
ütéssel kettőt ütött vele, hanem egyúttal azt is, hogy a pandurok nem
mertek rátüzelni, nehogy a biztost találják.
Pár percz múlva paripájáig sulykolt magának útat Bandi eleven
buzogányával, ott ellökte a biztost magától, a kötőféket nem volt ideje
leoldani, egy rántással elszakítá s azzal fölpattant lovára.
Mikor lőtávolságra volt, megállt, visszafordult, megvárta, míg a
pandurok is felülnek lovaikra s azzal kalapjával intve, kiálta nekik
legénykedve:
– Már most csak utánam, urak!
A mint azonban a síkra kiért, akkor vevé észre, hogy körül van fogva,
kétfelül vasvillás népség állta el útját, hátul a lovas pandurok s
előtte a széles Csőrsz árka, mely a hol legkeskenyebb is, három ölnyi
széles!
– Ejh! ott ugorjunk, a hol árkot látunk, kiálta a rabló, fejébe nyomva
kalapját s azzal neki szorítá lovát az ároknak. A népség borzadva nézett
utána. Lehetetlen volt ott nem vesznie. Maguk az üldözői is visszatarták
lovaikat, nehogy utána vesszenek.
Hah! Egy általános kiáltás hangzék az üldözők ajkán, a rabló e
pillanatban a széles ároknak ugratott. Mint a madár, repült vele a
paripa a mély földsánczon keresztül, sörénye lengett utána s azon percz
másik felében a gát túlsó felén állt meg.
A csodálkozás önkéntelen kiáltása hangzék minden szájról. Azt hivé
mindenki, hogy a rabló megmenekült, azon szökést nincs ki megtegye
utána; Bandi megállt a gát felett, valamit kiáltott hátra, akkor
elkezdett vele lova ágaskodni s a következő pillanatban hanyatt vágta
magát vissza az átugrott árokba.
A nép odarohant. Bandi kificzamult lábbal feküdt az árok fenekén. Kérte,
hogy fogják meg, úgy sem menekülhet tovább. Senki sem mert hozzá nyúlni,
ismerték híres erejét s fegyvereitől tartottak.
– Ne féljetek tőlem többé, szólt s kilövöldözte fegyvereit a levegőbe.
Akkor tették rá a vasat.
S nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:
«Lám megmondtam Angyal Bandi,
Ne menj az alföldre».
* * *
Törvény elé állíták a rablót. Nem tagadott semmit. Senkit sem árult el.
Magára vallott mindent.
A birák egyike, a *falvi család utolsó férfitagja, midőn meglátta a
rablót, valami idegen borzadályt érze végigfutni lelkén.
– Nem laktál soha B* megyében? kérdé tőle.
– Soha életemben, felelé a rabló.
– Mi volt az igazi neved?
– Angyal Bandi voltam mindig.
– Rokonaid nincsenek?
– Sem e világon, sem a más világon.
Itélete kimondatott. Halál volt.
– Meg is érdemeltem, meg is köszönöm, szólt a rabló nyugodt arczczal.
*falvi Albert odament hozzá; ez ember nem mert a zsivány halálára
szavazni. Zavartan néze annak arczába. «Ki vagy te? ki vagy te?»
– Rabló vagyok, nevem Angyal Bandi.
Mondják, hogy *falvi Albert minden helyet összejárt, hogy a rablónak
kegyelmet szerezzen. Hasztalan; meg kellett halnia. A büntető igazság
engesztelő áldozatot kivánt.
Halála éjjelén ellopták a rabló társai holttestét a vesztőhelyről s
napok múlva, hetek múlva szájról-szájra szállt a népdal:
«Tisza mellett van egy hajó kikötve,
Abban van egy barna legény megölve,
Jertek lánykák öltöztessük biborba,
Temessük el egy nefelejtsbokorba.»
KESELYEŐ PÉTER.
Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Ha én minap a b***i búcsún nem lettem volna, nem hallottam volna
Keselyeő Péter uramnak az ő viselt dolgait, ha nem hallottam volna
Keselyeő Péter viselt dolgait: most azokat nem irhatnám le s ha le nem
irnám, jövő héten nem vernék be érte a fejemet.
Így azonban nagyon biztat a reménység, hogy e kedélyes megtiszteltetést
aligha ki fogom kerülni.
Megteszek egyébiránt mindent, mit saját drága bőröm épségben tartására
elkövethetek s ráfogom, hogy avult irományok között találtam egy
penészes krónikát, melynek sem czíme, sem táblája; ebből irtam ki az
egész épületes történetet, a kinek azután haragja talál támadni, üsse a
krónikát – azt nem bánom.
Kezdődjenek tehát a krónika szavai, mely Keselyeő Pétert megénekelte,
mondván:
– Azon időkben pedig híres név vala Keselyeő Péter neve a maga
falujában, melynek hallatára szétszaladt a gulya, mint mikor a csordás
kalapzsírt dohányzik. A legjobb sütő-főző gazdasszony kovásza keletlenül
maradt, ha e név jutott eszébe, mikor bedagasztott. A gólya megsántult a
levegőben, ha e nevet kiálták utána. A bika neki ment az embernek, ki
ezt szemébe mondta; inkább vörös posztóval kinálta volna. Ki Keselyeő
Péternek jó napot talált kivánni, szent igaz, hogy kihullott a
kerékszege, vagy a pinczetokja fordult fejtetőre. Ki pedig jó napot nem
kivánt neki, okvetlenül összeveszett odahaza a feleségével, vagy a
szomszéd kutyája harapta meg az ajtóban. Egyenlő baj neki köszönni, vagy
nem köszönni.
De vágtatott is ám előle minden jótétlélek, a mennyire csak beláthatta
szemeivel s ha valaki véletlenül utczaszegleti bekanyarodásoknál
találkozott vele, bizony még azt is elfelejté, hogy kinek híjják?
ijedtében.
Lakása vala neki a falu közepén, az is meglehetős rongyos. Azon
utczafélen, a melyen ő lakott, gyönyörűen virágzott a paréj s a
czigányzab; mert az ő ablaka alatt még a szénás szekér sem mert járni,
saját szomszédai is a kertek alól szökdöstek tulajdon házaikba.
Mi volt légyen tulajdonképeni oka e félelmes respectusnak, mindenki
tudni fogja, mihelyt megmondom. Megmondom tehát, ha addig élek is:
Keselyeő Péter – – poéta vala. Ő volt a falu poétája.
Azon faluban mind e mai napig háromszor fordul elő egy évben a
nagypéntek s a miatyánk egy sorral hosszabb, mint másutt, t. i. «és
szabadíts meg minket a poétától!»
Mert Keselyeő Péter olyan ember vala, a kivel nem találkozhatott az a
boldog teremtés, a kire ő stante pede verset ne mondott volna. Már ez
mindenkinek kijárt, mint az egy bizonyos halál, ettől semmi imádság meg
nem szabadítá az embert, ezt ki kellett állani, mint az olvasatlan
huszonötöt, mit a vármegye dictál. Ez egy eleven népijesztő, egy kétlábú
pasquillus, egy cadentiaokádó sárkány, egy cornu copiæ, tele verssel,
mely mindenkit megöklel, egy fergeteg, melyből hexameter esik; szóval
egy poéta volt, amolyan a javából, a kinek kedvéért a jégeső elveri a
határt.
Ha találkozék ködmenes emberrel, kinek ködmene nagyon meg volt
ólompitykékkel áldva, hiába került az a tulsó utczafélre, ki nem kerülé,
hogy ilyforma verset ne halljon:
«Óh te zsiros ködmen, van rajtad pityke de ötven!
Mit használ de a kincs, zsebbe ha poltura sincs.»
Ezzel aztán elmehetett.
Vagy ha találkozott csinos menyecskével, kinek talán czifrább kendő volt
a fejére kötve, mint minőt otthon viselnek, rögtön lenyelvelte:
«Úri dáma volnál
Ha még czifrább volnál,
Otthon két könyökig
Czafatos nem volnál.»
Ha vasas szekeret látott maga felé döczögni, azt is megszólta:
«Fakó kocsi, kenderhám:
Nemes ember, szürdolmán.»
Ha hintó robogott felé, azt is megszólta:
«Szállj le Balázs a hintóbul, mert nem pénzed ára.
Ha elmulik zsidóünnep, nem marad csizmára.»
Ha falusi gentleman szállinkózott felé, tollas pörge kalapban,
sarkantyuzott lábbal: hiába hányta-vetette magát, sententiáját el nem
kerülheté:
«Nem mind kakas ám az, ki sarkantyúval jár;
S a ki bóbitát hord, az sem mind struczmadár.
Hej nagy vitéz vagy te – a kemencze mellett,
De még nagyobb tudós – a csutora mellett.»
Nagyon csalatkozott volna, ki ilyenkor úgy akart volna rajta
satisfactiót venni, hogy őt végig döngesse, mert minden ütésre új verset
mondott volna s utoljára is ő győzte volna tovább verssel, mint amaz
ütleggel.
Elvégre annyira félelmetessé tette magát a jó úr minden eleven teremtés
előtt, hogy még a kutya sem mert rá csaholni, mert azt is rútul
visszaverselé:
«Elpusztulj oktalan állat és ne voníts!
Mert tudd meg ezennel, hogy a gazdádnak is
Vagyon kutyabőre, ugatni még sem mer;
Te se légy gazdádnál tehát különb ember.»
Utoljára, mikor már futni kezdtek előle, a lelketlen tárgyakat kezdte
infestálni. Verseket irt a házak falára, a kerítésekre, a korcsmaajtókra
s mindenüvé, hova csak verseket lehet irni. Egy új házra
felvöröskrétázta: «Congeries lapidum multis congesta rapinis»; – egy
kert kerítésére: «a paréj s laboda itten övig érnek, tégedet kisasszony
szörnyűkép dicsérnek»; – máshova: «ez az utcza térdig sáros, itt lakik a
komisszáros»; – az urasági vadaskert kapujára: «vagyon a bakoknak itt
nagy sokasága, őket lövöldözi a kert urasága»; – Szijj Gergely uram
ablaka alá, ki a feleségét gyakorta meg szokta tépázni: «ezen házban
lakik vitézlő Szijj Gergő, kinek felesége nem ritkán pityergő». – Tábor
Jánosné asszony házára: «Tábor Jánosné is ide haza volna, ha a pálinkás
bolt oly közel nem volna». A mester falára:
«Mester uram pedig, tudós Ostyepka Pál,
Odakinn a kertben kukoriczát kapál.
Préceptor a mezőn bibicztojást keres;
Tanítja a népet kaloda és deres.»
Azonban ily epigrammaticus venájában még csak istenes volt a drága poéta
úr, ez apró nyilakat csak a köznép, a vulgus irányában szokta ő
használni; de ha aztán elővette epicus haragja villámló pallosát, hogy a
szomszéd tiszttartó kihágásait distichonos hőskölteménynyé aprítsa vele,
vagy plane drámai buzogányának megsemmisítő kommancsát emelte föl, hogy
az urodalmi fiscus fiát s az ispán öregebbik leányát figurázza ki, egy
comico-allegorico-tragico-melodrámában: akkor iszonyúbb volt az
iszonyúnál. Az ily kipoétázás képes volt bárkit is örök esztentendőkre
scarttá tenni; miképen hogy egy compossessort, ki őt egyszer
szemtől-szembe «vén hóbortosnak» nevezte, csakugyan tragice üldözött ki
a vármegyéből. Theatrumot irt róla s három szál promoveált
borbélylegénynyel, kiket az úton elfogott, az urasági pajtában el is
játszatta azt, az egybegyűlt, krumplival fizető közönség nagy épülésére.
A megczélzott táblabiró és illetőleg compossessor persze hogy felrontott
a szinpadra, mihelyt tulajdon jó magát látta azon kiparódiáztatni s
rezes csákányával szétverte az egész három legényből álló Thalia
táborát; de a scandalum mégis örökre rajt száradt szegényen s utóbb is
búvában világgá bujdosott s agyonitta magát…