a kirendelt időn sem akart elérkezni a végső itélet, akkor elkezdtek az
emberek először lassan, azután hangosan nevetni, először egymáson,
azután magukon, úgy hogy ez órában az egész szárazföldön nem hallatszott
egyéb kaczajnál: hogy nem jött el a világ végső órája! hogy megcsalták
egymást az emberek, és az mi szépen sikerült; mindenki mást csalt meg,
mert hiszen maga senki sem hitte, s ezen most pompásan lehetett
kaczagni.
Mindjárt megtelt minden csapszék, előjöttek a hegedűk: ittak, ettek,
énekeltek, lőn nagy táncz és kurjongatás!…
Hát a templom? hát az Isten?
Benedekné asszonyom is most mosolygott még kedvéből. Az itéletnap
fejében szépen aláiratta szomszédasszonyával a számadást. Annyi világi
szép jóban nem kell mással megosztozni. Nagy gyönyörűséggel vette elő
fiókjából azt a számadást, hogy meggyőződjék róla, miként most is rajta
van azon az irás.
Hát a zsoltár? hát az Isten?
Hejh, zsoltárral és Istennel kevesen foglalkoznak akkor, a mikor jól
megy dolguk, a jó öreg Daykayné vette elő csak a jó Szikszayt, hogy
hálákat adjon az Úrnak e csodás megszabadulásért s eszébe sem jutott
volna, hogy ő neki milyen nagy kára van abban, hogy a világ el nem
múlék?
Lőn azonban, hogy az Úrnak nem tetszék ez az égig törő kaczaj, mit az
emberek támasztának, tréfát és játékot űzve az ő rettenetes itéletéből,
a mely kimondá, hogy egykor föld és ég semmivé lesznek. És ime egy por
fia meg meri annak óráját jövendölni, a mi az örök titkok könyvébe van
irva, és a balga vakhit utána megy e hírnek és retteg tőle, és a midőn
be nem teljesült az, a helyett, hogy hamut hintene fejére és mondaná:
«oh én bűnöm, én ostobaságom, ki megcsúfoltam magamban az Isten lelkét,
mert hittem azt, a mit ember mondott, Isten nevében», megy dalolni,
tánczolni hegedűszóra, és kaczagva fordítja arczát az ég felé, mintha
azt kérdené: «honnan jöhet hát a veszedelem?»
Egyetlen szavára az Úrnak, egy rövid percz alatt, egyszerre elborult az
ég! Fekete felhőtömegek emelkedtek ki a láthatárból s gyorsabban, mint a
gondolat, választák el a földet az égtől. Mint egy rettentő zenekar,
dördült meg egy pillanatban Európa nyugati szélétől a keletiig a villám,
s megrázkódtatá a nyomorú földet köröskörül.
A szélvész nekiereszté csattogó szárnyait, a forgószél óriás dæmona
végig tánczolt a zúgó zene mellett tengereken és szárazon, ott hajókat
sodorva a felhők közé, itt őserdőket tépve pozdorjává, míg a villámos
felhők öléből ökölnyi jégdarabok omlottak alá, elpaskolva virágot és
állatot, szörnyű szegletes jégcsodák, mintha szeges buzogányok volnának.
Hol vagytok vidám, könnyelmű, kaczagó emberek?
Ah ilyenkor minden féreg bú az ég alól. Ime szakad az ég! tűzben, jégben
hull alá a földre, a villám harsog a városok fölött s megrendíti a
földet, midőn lecsap belé s a jégeső dörögve pattog a tetőkön, hová a
reszketők meghúzták magukat. Rejtsd el magadat ember és remegj! Bizony
itélet ez.
Ez óriási jelenet alatt mik folyhattak oda lenn a sötétben, a beszélő
állatok között?
A jámbor Daykayné ölébe szorítá bibliáját és nyugodtan ajánlá lelkét
Isten irgalmába, de nem úgy szomszédja, a mindig mosolygó Benedekné
asszony. Csak a legelső villámcsapásra ijedt föl, annyira el volt
merülve a kiterített számadások vizsgálásában, összeszámítgatva,
mennyire lehessen becsülni Daykayné engedékenységét, a mint egy
lúdtojásnyi jégdarab mind a két ablakán áttörve, épen odacsapott az
irások közé.
– Isten irgalmazz!
Az utczákon sikoltozó nép szaladgált, lélekvesztve kiáltozva Isten
kegyelme után.
Egyik villám a másikat üldözte, egyik mennydörgést a másik múlta fölül;
a szél szabadon süvöltött már a betört ablaktáblákon keresztül.
A mindig mosolygó asszonyság most elfeledte, hogyan kell vidám arczot
mutatni? Ő csak csalfaságból ijesztgeté áldozatait a világ végével s ime
most az komolyan beteljesül, és ő a túlvilág kapujában oly terhet
ruházott a nyakára, a mi őt egyenesen lerántja, le a legmélyebb
másvilágra, a minek a nevét kimondani sem jó.
Hirtelen összenyalábolá mind az iratokat s a zivataron, jégesőn
keresztül futott ki az utczára és a szomszédházba, ott beesett a szobába
és kitálalta a szoba közepére valamennyi számadását.
– Itt vannak! Nem kellenek. Semmije sem kell nekem a szomszédasszonynak.
Oh Isten irgalmazz. Visszaadom mindenét; ne száradjon a lelkemen! Ne
száradjon az én lelkemen.
A jámbor Daykayné nem gondolt egyebet, mint hogy a szomszédasszonynak
ijedtében elment az esze. Kérte, hogy ne lármázzon, hanem hallgassa,
hogy ő énekel.
Igen. Éneket hallgatni. Lehet is azt, mikor úgy csattog odakünn, úgy
veri a jég az ablaktáblákat, szerencsére vastáblák voltak, Károly csukta
be.
Benedekné asszonyom eldugta a fejét a vánkosok közé, úgy, hogy a sötét
szobában észre sem lehetett venni.
Károly gyertyát gyujtott, hogy jobban lássanak, és azt nagyon okosan
tette, mert abban a perczben rohant be a szobába Czenczike is,
szétzilált fürtökkel és derangirt öltözetben, ki a mint Károlyt
meglátta, egyenesen a nyakába borult s átölelte mind a két kezével, azt
rebegve fülébe:
– Oh Károly, kedves Károly, ha meg kell halni, haljunk meg együtt.
A szegény gyermek, midőn anyját a szomszédba futni látta, ő is
utánaszaladt, s gondolván, hogy úgyis itt az utolsó óra, elárulá
rejtegetett titkát.
Károly gyöngéden magához ölelé a leánykát, s biztatólag mondá neki:
– Ne féljen kedves Czenczikém, nemsokára vége lesz a zivatarnak.
– Vége bizony a világnak, nyögé fájdalmasan Daykayné. Jobb, ha készülsz
az Isten elé.
– Mindig előtte állok, anyám, és épen úgy bámulom őt a falevélben, mint
a zivatarban. Vannak azonban emberek, a kik nem hallják meg másképen
beszédét, mintha menydörög, azoknak szól a leczke. Adja az ég, hogy
okuljanak rajta.
– Ne beszéljen, ne beszéljen! rikácsolá Benedekné; a maga hitetlensége
lesz az oka, hogy mi sülyedünk el legelőször.
– Kicsinyhitűek, mond Károly; s már lassabban kezdtek koppanni a
táblákon az esőcseppek. Odament, kinyitotta az egyiket. Nézzék: a
szivárvány fönn az égen, az isteni irgalom zászlója. Sokkal szebb ez a
természet, hogysem azt a teremtő a mi bűneinkért oly hamar elrontsa.
A két asszonyság valódi könyeket sírva adott hálákat az égnek, hogy még
egyszer megmutatta nekik mosolygó kék szinét, s Daykayné ez órától fogva
elismeré Károlynak, hogy erősebb az a hit, mely ismerettel párosult,
mint tudatlansággal, s azontúl ha Károly azt mondta valamire: ez nem
lehet! azt, legalább nyilván, nem merte hinni.
Dehát Czenczike? A nap újra kisütött, s ha valami még egyszer pirosabb
lett tőle, az az ő arcza volt. Most már nem bánta volna, hogy ha titkát
el nem árulja vala ijedtében. A halál küszöbén nem lehet tettetni.
Károly észrevette a leányka zavarát, s azt inditványozá, hogy nézzék meg
az eltett virágokat: nem történt-e valami bajuk?
Oh azok épen maradtak. A zivatar más oldalról jött, ezek fedve voltak
Károly szobájában s igen szépen zöldültek mind.
Károlynak az a megjegyzése volt rá, hogy miután már a virágok úgyis
olyan jól érzik magukat ide át, nem volna-e czélszerűbb, ha azoknak szép
gazdasszonyuk is ide költöznék közéjök?
Ezzel a kérdéssel természetesen az édes mamához utasíttatott, a ki e
pillanat örömében maga is férjhez ment volna akárkihez; ilyenformán a
fatális számadások mégis csak legjobban ki lőnek egyenlítve – Károly és
Czenczike által.
Beleegyezésül Benedek úr is fölkeresteték. Ott feküdt ő most is az
ászokon, a feje lelógott a földre, a kulacsot a markában tartá. A mint
sok rázás és fülbekurjongatás után fölébredt, első pillanata a kulacsra
vetődvén, örömteljesen kiálta föl, a hogy csak rekedt torkán kifért:
«Hálpaklacs»!
A mi széllyelhúzva talán annyit jelent: «hála légyen a papnak, a
másvilágon is van kulacs».
Persze capacitálták, hogy még most csak az innenső világon vagyunk, a
miért nagyon megneheztelt; mert ő már a mi kis maradék bora volt, azt is
kieresztette a földre, hogy a hordóban ne maradjon. Sehogysem volt
megelégedve ezzel a kimenetellel, kivált még miután azt is megtudta,
hogy a jég minden szőlőt elvert a határban.
Hejh! de nemcsak a határban, hanem elkezdve Spanyolországtól végig az
egész szárazföldön keresztül dúlt a rettenetes vihar, elpusztítva egy
hosszú vonalban Frank-, Német- és Magyarhont, fölkerülve déli
Oroszországnak, míg végre a tatár sivatagokban enyészett el!
Az Úr csak egy ujját mozdítá meg s egy betűt irt vele a föld lapjára,
mely sokáig, évekig meglátszott azon, kifacsart erdők, letarolt mezők
nyomain.
A kik mást is tudnak olvasni, nemcsak az iskolában tanított betűket,
ebből a leirt nagy betűből megtanulhattak egy mondást:
«Ne játszék azzal az ember, a mi Isten dolga!»
Bűvészek, naptárszerkesztők, asztaltánczoltatók, kopogószellemek:
hagyjatok békét a jóslatok szent munkájának, mert az Úr föl talál
gerjedni miattuk és a jövendőmondót szavánál fogja.
IV. A NÉPDALOK HŐSE.
Ki ülteti a mezők virágait?… Ki tanítja a pacsirtát énekelni?… Ki
teremti a népdalt?
Honnan jőnek e zengzetes, sajátos énekek? miknek verse és dallama
egyszerre látszik születve lenni; senki sem tudja, hogy kitől?
Ki az, ki titokban költészetet és dalt teremt, melynek minden képe,
minden hangja oly igaz, oly nemzethű, s kinek nyomára nem akadni, mint a
holt madár csontjaira?
Minden évben új meg új dal keletkezik a nép ajkán, vidékről-vidékre
terjed, arató leányok a mezőn, halászlegények a folyamon eltanulják
egymástól; nem tudni meg soha, ki volt az első, a ki azt énekelte?
Hol lakik ez a kimeríthetlen költészet? Ez a pazarlás mindennel, a mi
szép, a mi ragyogó, a mi kedves.
Melynek öröme hajnalhasadás, bánata permetező felhő, szerelme tavaszi
napsugár, elválása tengervégtelenség, ábrándja csillagos ég, gyásza
feketére festett éjszaka.
Izenetet küld a fecskétől, szeretni tanul a gerliczétől, liliom
harmatában mosdik. Patakok partjára megy sírni, virágos réteken sétál,
tenger fenekéről hoz gyöngyöt, melybe szerelme nevét foglalja. Illatos
levélen alszik, lovát czédrusfához köti, rózsabokor alatt csókol,
virágos kertbe temetkezik, rózsát ültet a sírdombra s azt hű szeretőknek
hagyja.
Szerelmében hű és gyöngéd, keservében andalgó, jó kedvében elmeszikrázó,
mámorában genialis, – és mindenütt magyar, minden izében, szavában, dala
hangzatában, tárgyai képében – magyar eltagadhatlanul.
Hol van az, ki mindezeket teremti? Ki van hivatva arra, hogy lelke
túlömlő érzelmeinek szavat, hangot adjon, ki van hivatva arra, hogy
beszéljen a nemzet ős szokásairól, a vigadó bánatról, a fehér házról a
távolban, a pusztai délibábról és a kedvencz paripáról, s minden szavát
ihletként kisérje a nemes, a vérben edzett szabadság, minden dallamát az
oly ismeretes, az oly lelkesítő keserv? Hová lettek, ki ismert egyet
közülök valaha? Ki ismer most, midőn évről-évre új dal, új zene kel ki a
nép ismeretlen rejtekéből, s köröskörül megteszi útját a hazában, s
rövid idő mulva ismét másiknak ad helyet.
Vagy tán úgy születik a népdal, mint a felhő? Minden nap új meg új van
az égen s még sem látta senki, hol és hogyan támad?
* * *
A Szinyva partján állt valaha egy patakmalom, mely a *falviak birtokához
tartozott. A molnárja jókedvű ősz legény volt, a kiről azt dalolta a
környék népe, hogy «mikor másnak reggelt harangoznak, akkor neki reggelt
hegedülnek».
A czigány soha sem szakadt ki házából s ha néha kedve kerekedett, egyik
falu végétől a másikig muzsikáltatta magát.
Egy fekete ragyás czigánylegény, körülbelül olyan vén, mint ő maga, volt
mindennapos kedvencze. Olykor reggelig elüldögéltek együtt a malomban, a
vén molnár dalolt összevissza, a vén czigány hegedült előre-hátra, maga
sem tudta mit, a köny mindkettő szeméből kicsordult, maguk sem tudták
miért?
S míg az öregek így búsultak pohár bor és hegedűszó mellett, a tornyos
nyoszolyában egy kis álmatlan leány ült guggolva, a molnár unokája,
Piroska, nagy sötét szemeit le nem vette nagyapjáról s ha elnyomta az
álom, álmából ismét felzokogta magát s ha aztán reggelenként a mezőkön
elindult tévelyegni, a mult éj mámoros emlékei megújultak lelkében,
valami vágyó ösztön, mely a virágot nyilni, a csalogányt énekelni
parancsolja, ajkaira hozta a futó accordokat, elkezde magában
dudorászni, valamit érzett, a mit mindenki sejt, míg lelke fiatal,
valamit, a mi nem öröm és nem fájdalom, mégis édes és keserű egyszerre,
nem szerelem, mégis epeszt, nem vágy, mégis túlömlengő, – ez a
költőiség! Ki lehet tépni a szívből e virágot, el is hervad az magától,
de egyszer legalább kihajt mindenki lelkében.
A néma dalnak szavak kellettek, a letépett virág, az erdők susogása,
gerliczék csókolódása, felhők repülése megadta az első képeket, a szív
hozzá gondolta a többit s mikor az arató leányok közeljártak az erdei
malomhoz, valami édes, busongó dalt hallottak a rekettyés közül
előtünedezni, mely még eddig ismeretlen volt előttük. Figyelve
megálltak, aztán tovább mentek, otthon eszükbe jutott a dal, elénekelték
a kalákában, a legények eltanulták, odább vitték, így terjedt
faluról-falura, mindenütt talált rokonérzelmű hangot, mely hozzá adva az
első accordot, versekkel szaporítá, egy év alatt az egész hon ismeré,
senki sem tudta, hogy honnan került?
A vén molnár egyre őszült, a kis leány egyre szépült, piros arcza,
sötét, de szelid szemei, sugár szemöldöke, mosolygó ajkai, virágszál
termete rég búcsújáró helylyé tették a vén molnár malmát, rajzott
körülte a közel falvak legénysége, mind ide járt buzáját őrletni, pedig
malmot kapott közelebb is.
És nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:
«Szinyva mellett van egy malom,
Bánatot őrölnek azon.»
* * *
Forró nyári délután volt, az aranynyá érlelt mezőn víg legények, víg
leányok rakták a kepét, messziről hallatszott a légben elmosódott daluk:
«Buzát kötöttem keresztbe;
Nem tudom hány van ezerbe?
A hány szem van egy ezerbe,
Annyiszor jussak eszedbe.»
A légben a pacsirta ábrándozott, mindig közelebb emelkedve az éghez, a
dülő útakon hat ökrös szekér halad nagy csöndesen, egész szántóföld
terméke volt rá fölrakva, tetejében ült a pórleány, piros kendője
messzire virított, mellette ballagott a béres, hosszú ostorával kongatva
néha.
A patak mentében zöldellett a pázsit, bársonyszalagot vonva a sárga
vetések között, a fehér tehénnyáj elszéledezett rajta, le-lejárva a hűs
forrásvízhez; a pásztor aludt egy boglya árnyékában.
A malom kerekei közül csak egy járt kelepelve, a többi öt zsilipjén
harsogva zúdult keresztül a szolgálni kényszerített hullám, fehér habbá
törve leestében; egy lépéssel odább már ezüstlő halacskák uszkáltak
benne, fel-felszökve a döngő aranylegyek után.
Egyike volt azon méla, csöndes nyári óráknak, a mikor minden hang
meghallik, a távoli harangszó, a tévedező ének, a mezei madárdal, a
pásztorfurulya, a patakzúgás, s a napsugárban úszó aranylégy döngése.
A malom elején kis virágoskert tarkállott, mely fölött zöld árnyékot
tartott a felfutó folyondár, az ablak előtt egy nagy rózsatő virított,
minden ága külön szinű és fajuvá oltva, virágos lombjai az alacsony ház
tetejére hajlottak alá.
Az illatos árny alatt barna kis leány élesztgeté virágait, mik lankadtan
hajták le bimbós fejecskéiket a forró nap hevében. A napsugár, mely a
zöld levelek közül meglopta olykor a védő árnyat, rózsapirt csalt elő
arczán, a nélkül, hogy annak friss zománczát elperzselné; tán a mi égető
volt bennök, azt mind szemei szívták föl?
Messze a sárgult mezőkön egy lovag járt kalandozva, majd ide, majd oda
tévedt, néha nekiereszté fekete paripáját s nyargalt, porfelleget verve,
majd ismét nekilassult, hagyta magát lovától vitetni, a merre annak
tetszett, le-leszállt egy virágot leszakasztani, azt kalapja mellé tüzte
s ismét barangolt tovább, az aratókhoz ért, valamit látszott tőlük
kérni, vagy kérdeni. Egy eleven menyecske előkeresett egy zöld korsót a
fűből, felnyujtá neki, a lovag jót ivott belőle, megköszönte s barangolt
újra tovább.
A kényére hagyott paripa a patak felé tartott, a lovag csak akkor vette
észre, mikor már benne állt. Megveregette lova nyakát, utána ereszté a
kantárt, s míg lova tüszkölve szítta a habot, gazdája az ezüst
halacskákat nézte, mik egy lépéssel odább farkcsóválva szökelltek a
napsugáros vízfenéken.
Szép délczeg legény volt a lovag. Életerős arczán valami ábrándos
magánkívüliség volt feltünő, mely meglátszik azoknak arczain, kiket
sorsuk nem azon körben szült, melyre hajlamaikat teremté; az életszínű
arcz minden vonásai úgy illettek egymáshoz, a merész vágású orr, a nagy
árnyékos szemek, az egyenes sűrű szemöld a redőtlen homlok határán, a
pörge bajusz, a természetes göndörségű fürtök, s rajtok a kis kerek
kalap, melyről hosszan lengett a buzavirággal vegyes árvalányhaj. Csak a
búskomolyság volt ez arczon idegen. Nem ily arczokhoz van kötve a méla
barangolás eszméje, víg pohárcsengés közt, szenvedélyes hölgykarokban,
vagy csaták viharaiban kell ily alakot keresni.
A paripa prüszkölve emelé ki fejét a patakból, a lovag sarkantyúba kapta
s egy szökéssel átugratott a patakon s tova nyargalt. Hajló termete
negédesen ingott jobbra-balra a paripán, fehér ingujjainak patyolatja
habbá dagadozva repült utána s a betyárosan kötött fátyolnyakkendő
rojtjai körülrepkedték vállait.
Mikor a malom mellett elhaladt, önkéntelen meglassítá lépteit s
csüggesztett fővel tekinte oldalt az oly hivó külsejű lakra, melynek
elejét virágbokrok lepék el, azok közül szállt fel a kémény kékes
füstje.
A molnár leánya élesztgetett virágaival volt elfoglalva s nem vette
észre a közelítő lovagot, kinek szemei a virágos bokrokon függtek, a
nélkül, hogy a mögöttük levő leányt láthatnák s már elhaladott a malom
előtt, midőn váratlanul édesen csengő dal üté meg füleit:
«A pünkösdi piros rózsa
Kihajlott a kocsiútra.
Ha arra jársz, szakaszsz róla,
Rózsa nélkül ne járj soha.»
A legény visszafordítá lovát s egészen közel nyargalt a malomhoz. A
lódobogásra előlépett a dalos leányka.
A lovag félszemére csapta kalapját, arczáról eltünt amaz idegen
kifejezés s úgy illett neki az a kaczér, negédes kacsintás, mely azt
fölváltotta. Ugratta, tánczoltatta paripáját előre-hátra, mintha nem
birna vele, pedig csak azért tevé, hogy tovább függhessen szemeivel a
szép gyermek arczán.
– Isten jó nap, édes hugám! szólt kalapját megemelve s közelebb
toporzékolva.
– Fogadj’ Isten, édes bátyám! Kend rosszkor jött, az apám nincs idehaza,
s addig csak egy kőre őrölünk.
– Nem keresem én sem apádat, sem a malmát, engem a rózsaillat csalt ide,
egy rózsát jöttem szakítani.
A leány felnézett a legényre s elpirult.
– Majd szakítok én kendnek egyet, monda s oda szökött a rózsabokorhoz,
lehuzta egyik ágát, leszakította róla a legszebb félig kinyílt bimbót, a
tövis megszúrta ujját, nem törődött vele, odanyujtá a virágot a
lovagnak.
A legény a nyujtott rózsa helyett a leány kezét fogta meg s mélyen
nézett szemeibe.
A leány lesütötte azokat s zavart hőséggel hebegé:
– Szebbet maga sem lelne kend.
A legény közelebb vonta őt magához.
– Te magad vagy a legszebbik rózsa, terólad szakasztok egyet; s azzal
hirtelen alá hajolva lováról, magához karolta a leányt s egy égő csókot
nyomott arczára s azzal nyargalva odább ment.
A leány reszketve maradt el virágai között, arcza égett, keble hevült,
szemeit nem merte felvetni. A leszakasztott rózsa kezében maradt, sokáig
mélázva nézett rá, aztán megszánta a szegény letört virágot, elültette
ablakában egy cserépbe, megöntözte s azt hivé, hogy még megéled, s alig
vette észre, hogy keze vérzik annak tövisétől.
A lovag alakja elveszett a távolban; messziről hangzott az arató leányok
dala:
«A hány szem van egy ezerbe,
Annyiszor jussak eszedbe.»
* * *
A *falvi család egy volt a legtekintélyesebbek közül B* megyében.
Férfitagjai mind a megye legelőkelőbb hivatalait viselék, sőt voltak
közöttük aranykulcsosok is; egy időben a magyar ember boldogsága nem
volt tökéletes hivatal nélkül.
A legutóbbi családfő, *falvi János, mint alispán halt meg, s e czím még
sírkövére is rákerült.
Két fia maradt, Endre és Albert.
A nagyobbikra jókor keresztet vetett minden bölcs szemlélő; az akkori
nevelésnek főczélja volt az embert tudóssá nevelni, s Endrén e törekvés
nem fogott. Nyers, egyszerű maradt, mindig szántott-vetett, vadászott,
lovagolt, s nem háborgatá a betűk holt lelkeit.
Albert azonban tanult szorgalmasan, a holdvilág átsüthetett rajta, úgy
elvékonyodott a betűnézésben; minden mozdulatán meglátszott a
legfinomabb nevelésre mutató készség, irt verset is, rosszat ugyan, de
sokat, s tudott diákul beszélni és hallott francziául. El is vette
jutalmát érte, mert már patvarista korában a főispán asztalánál ebédelt.
Bátyja ellenben késő korára is nyers falusi suhancz maradt, nem értett
egyébhez, mint a gazdasághoz, s mit ért az, hogy termete erős volt, mint
három emberé együtt s arcza deli és férfias s lelke őszinte és
érzelemteli, ha hiába járt iskolába.
Míg az ifjabbik testvér az anyai háznak naphosszant czímertartója volt,
vendégeket fogadott el, azokat mulattatá, patronusai előtt hizelgett,
cliensei előtt tekintélyt tartott, hölgyekkel kaczérkodott,
táblabirákkal vitázott, azalatt Endrét reggeltől estig nem lehete otthon
látni, korán hajnalban, mikor még mindenki aludt, paripájára veté magát
s késő éjszaka, mikor ismét mindenki aludt, vetődött haza. Tudja Isten,
hol járt azalatt!
Egy este a családfő, az özvegy *falviné megparancsolá cselédeinek, hogy
fia bármi későn fog haza térni, küldjék szobájába.
A fiu sokáig váratott magára. Éj volt, midőn az udvarra bevágtatott, a
cselédek tudtára adták, hogy anyja vár rá s ő azonnal sietett
tiszteletére.
A jó asszonyság nagyon rossz kedvre volt hangolva s midőn Endre rövid
szíves üdvözlet után a nélkül, hogy kinálást várna, leült mellé a
pamlagra s árvalányhajas kalapját maga mellé helyezte, elhuzódott tőle s
szigorú szemölddel tekinte rá.
– Hol jársz annyi ideig? kérdé tőle végignézve pórias öltözetén.
– A mezőn, anyám. Láthatja ön ruhámról; takarítás után látok.
– Minek az? Elvégzi azt ispán és cseléd. Egészen elpóriasodol. Hozzád
méltó viselet-e ez? Minden léptedet tudom. Te nem csak szilaj, hanem
aljas is kezdesz lenni. Tán azt hiszed, titok előttem, miszerint nem
egyszer gulyások, csikósok közé vetődöl s órákig eldőzsölsz, elmulatsz
velök?
– Jó emberek azok, anyám.
*falviné, ki különben is idegszenvedő volt, a nyers, naiv fiu különös
feleleteire mindannyiszor kaczajgörcsöt kapott, szobaleány s
társalkodónője nagy gonddal tudták magához téríteni a fuldokló
nevetésből, miközben az Istenhez kiálta, hogy szüntesse meg pokoli
kínjait s engedje meghalni.
A mint magához tért, folytatta a beszédet:
– Te esztelen vagy. Lehet-e egy *falvinak hivatásáról annyira
megfeledkezni, hogy így viselje magát? Azért szerzé-e annyi ősöd neved
számára a tiszteletet, hogy benned egy kóbor országkerülőt lásson
fölmagzani? Mi lehetnél, ha akarnál? Öcséd négy évvel fiatalabb nálad és
már szolgabiró…
– Rossz biró, de jó szolga, veté közbe Endre.
*falviné ajkába harapott, arczán idegzetes rohama előjelei vonaglottak
végig, de ez egyszer elnyomta a kitörést.
– Hagyjuk e tárgyat, anyám, szólt Endre, kérlelőleg fogva meg anyja
kezét, önt jobban meghatja ez indulatosság, mint engemet. Kimélje
egészségét.
– Nem fogom. El kell mondanom, a mi szívemen fekszik, ha bele halok is.
Te minden reményemet semmivé tevéd, akarom tudni, hogy van-e még, a
miért rád gondoljak? Lehetnél nemes tiszteletben, tekintélylyel
elhalmozott, miért sülyedsz erővel a porba, a megvetésbe?
– Nekem jól esik ott lennem, anyám. Én nem irigylek senkit, nem vágyom
semmi után. Én boldog vagyok, ha künn lehetek a mezőn, mely a kenyeret
adja önként, a parasztok közt, a kik szeretnek, az állatok közt, a kiket
szeretek. Nekem nyomasztó a lég ott, a hol e feszes, hajlongó embereket
látom, én nem mosolygok arra, a kit nem szeretek, nem bókelok az előtt,
a kit nem tisztelek s ez nekem jól esik. Szabad vagyok, mint a madár.