hogy az ember szökhetnék volt belőle, s nemhogy a már meglévő emberek
haltak volna rakásra, de még a kik az előtt nem voltak, még azok is
egyremásra születtek.
Ezen segíteni kellett valahogy. Az emberiségnek nem szabad unatkoznia,
mert akkor azután mindig tilos gondolatokon jártatja az eszét: «otium
pulvinar satanæ», valamivel föl kelle őket rázni e «sátán párnájáról».
Lőn tehát, hogy a beközelgő 1818-dik évet megelőzött hónapokban az
embereket egyszerre ismét üdvös szeppenés fogta el; kávéházakban
megálltak a tekeasztal mellett, kocsmákban összedugták fejeiket,
piaczokon szájról-szájra suttogtak valamit, a mire minden ember képe
meghosszult, megsápadt, úriasszonyságok kezdtek a templomba járni, kofák
óbégattak a vöröshagyma-halmok között, s didergő családapák reszkető
kézzel húzták elő a fidibuszt zsebeikből, melyre a veszélyes négy sor
volt fölirva, a mi újra megszerzé a rémület mulatságát a világnak, s
olvasták vaczogó fogakkal a kályha mellé huzódó családnak:
«Ezernyolczszáz tizennyolczban lészen világ vége.
Tűzzel, vízzel, kőesővel elpusztulunk végre.
Ég leszakad, föld elsüllyed sötét semmiségbe.
Térj meg ember bűneidből, hogy juss idvességbe.»
A jóslatot olvasták a világ minden sarkán, minden nyelvén. Hogyne? Ez
olyan előadás volt, a mely mindenkit érdekelt.
A spanyol azt mondta rá: «annál jobb! ha egyik világrész elsülyed, a
másikban úr lesz megint Spanyolország.»
Még akkor cursusban voltak az arany pesadosok, a kettős földtekével
hátlapjukon s e büszke fölirattal: «unus non sufficit».
Az angol azt mondta rá: «Well, én is ott akarok lenni. Ez ritka látvány
lesz».
A német készíté a thermometrumot, barometrumot, quadranst,
astrolabiumot, mágnestűt és perspectivát, hogy az utolsó itéletnapját
systematice élvezhesse.
A franczia árverezte az utczára nyiló ablakokat, a honnan jobban lehete
látni a világ elmulásának ünnepélyét.
A hollandi elkészíté kereskedelmi mérlegét, hogy az itéletnapján
számadásai rendben találtassanak.
Az orosz abban nyugodott meg, hogy az ő kalendáriuma szerint tizenkét
nappal később lesz a világ vége, tehát legalább tizenkét napig ő lesz az
egész világon az úr.
A török azt mondta: «La illa, il Allah. Ha mi nem akarunk az égbe menni,
az ég jön mi hozzánk. A többi a próféta dolga».
Hát minálunk mit beszéltek?
«Ha már úgy is elveszünk, hát legalább vigadjuk ki magunkat.»
Persze, hogy a melyik kalendárium-csinálónak csak egy csepp esze volt,
az mind valamennyi úgy megrakta a junius hónapot jégesővel, zivatarral,
forgó-szelekkel és földindulásokkal, a hogy csak hozzáfért, úgy, hogy a
ki egy kalendáriumot megvett, dehogy kapálta az föl a szőlőjét abban az
esztendőben. Azt is bámulni lehet, hogy az emberek föl nem gyujtogatták
városaikat előre, nagy rettegésükben.
… No de azonban engem nem azért tartanak a naptárszerkesztők tyúkkal,
kalácscsal, hogy én a kalendáriumcsinálókra rossz élczeket gyártsak,
hanam hogy irjak nekik novellát valami kegyetlenül érdekes tárgyról.
Mi lehetne pedig érdekesebb tárgy novellának, mint az itéletnapja, a
világnak vége? Ez még tudtomra nincsen igen nagyon elkoptatva.
Tavaly úgy is elsülyesztettem már a közönség kedveért egy világrészt
(oceania), most a kegyes olvasó engedelmével essünk neki a másiknak.
* * *
Történt tehát itéletnap előtt hat héttel, hogy Benedek Ádám nagy uram
ezzel a szóval bukék be saját salva guardiája ajtaján: hogy «jön az
üstökös csillag», s azzal úgy üté szájába kurta pipaszárát, hogy majd a
tarkóján jött ki a vége.
Hanem – most jut eszembe, hogy gentlemanek számára irok, a kiknek előbb
be kell mutogatnom rendes forma szerint a magam embereit, mielőtt szóhoz
hagynám őket jutni.
Tehát nemes Benedek Ádám úr, a kit van szerencsém ezennel profillal a
föld felé bemutatni, érdemes fakereskedő – itt, meg itt –, visel
csizmába húzott kimondhatatlant, zsinóros megismerhetlent és piszkos
leoldhatatlant, fekete selyemből. Jellemére nézve kálvinista;
szerkesztői megjegyzésbe tévén, hogy a papbért nem fizeti. A felesége
egészen más nyakú felekezethez tartozik.
Benedek úr képe gömbölyűre van beretválva, bajusza rövidre nyirva, hanem
kárpótlásul az orra hegyéből nőtt ki vagy tizenkét szál szőr, a mi
azután tökéletesen hasonlóvá teszi a kengurúhoz.
Benedek úr két dologról nevezetes a városban, első az, hogy minden
embernek a tyúkszemére tapos, a kivel beszél, második az, hogy olyan
rekedt, hogy maga is alig érti, miről beszél?
Mind a két természeti rendkívüliségnek egy psychologiai oka van: az,
hogy Ádám úr mindig iszik.
Költőileg ezt így lehetett volna mondani: «vizsgálja a csillagokat a
kancsó fenekén», vagy «Bacchus társaságában találja kedvét», vagy
«áldozik a venyige nedvével»; hanem már hiába: mióta a szalontai kanász
arczképét kiadtam, magam is úgy el vagyok parasztosodva, hogy egyenesen
kimondom, miszerint Benedek Ádám úr mindig iszik.
Iszik? Hiszen minden ember iszik. Ez nem jellemvonás.
Iszik ám más ember is szomjúságból, vagy szenvedélyből, vagy ha jó bort
kap, meg barátságból; de Ádám úrnak ez a professiója; ő iszik mindent, a
mi fluidum; a jó borra megiszsza a lőrét, korán reggel a sört, ebéd után
a pálinkát, este dévaj fiuk káposztalével keverik a borát, olajat
töltenek közé, ő megiszsza azt is, marék paprikát a borban, medveczukrot
és asztalos-enyvet krampampuli között, gáliczkővel és téntával
föleresztett puncsot, szóval minden felönthetőt megiszik és az ránézve
mindegy.
Ebben fekszik a talentum.
A rekedtséget illustrálja még az, hogy beszéd közben hallatlanul hadar,
úgy, hogy rendesen csak az első meg az utolsó szót lehet megérteni
abból, a mit mondott; a többiről nem tudhatja az ember, hogy egy ütet
taplót kért-e, vagy az apja lelkét szidta?
Már most tehát emeljük föl a földről nagy uramat, fektessük le az ágyba,
engedjük álmában beszélni és mutassuk be a család többi személyeit.
Benedekné nagyasszonyom, a tisztelt úr életpárja, tetszik látni, hogyan
mosolyog; ő mindig mosolyog; szája, szemei egészen ráállnak már a
mosolygásra.
Ő mosolyog a szabóra, ki a ruhát elrontotta, az urára, mikor későn jön
haza, a szolgálóra, mikor tányért tört, a szomszéd úrfira, mikor
látogatóba jön; hanem azért a szabót megvárakoztatja esztendeig a
fizetetlen contóval, az urát nem várja az ebéddel, a szolgáló béréből
lehúzza a kárt, s a szomszéd úrfi előtt elcsukja a leányát.
Előlünk nem fogja elcsukni. Ilyen úritársaságban, mint a miénk, kérem
alássan! Szerencséjének fogja tartani. Ha kérdik, kik vagyunk? úgy
teszünk, mint a csizmadia-legény, ki arra a kérdésre, hogy miféle ember?
azt felelte: «a bátyám fiskális», mi azt fogjuk felelni: «egyik közülünk
báró».
A nagyasszony mosolyog, szemeivel alázatosan hunyorít; a kis Czenczike
pirul és lesüti szemeit (stereotyp bevezetés); valami ruhát varr (prózai
foglalatosság); nincsen semmi frizurája, simára fésült haj, hátul à la
giraffe magas fésűre tekerve. Kissé halvány, de eléggé szabályos
ábrázatocska; szép metszésű száj (kár, hogy a fogaival harapja a
czérnát); szépen hajló és gömbölyű nyak (azok a pogány divatú krézlik
nagy részét eltakarják); a rút, tollal bélelt bő ruhaujjak csak a
kezecskéi végeit engedik láttatni, azok szép fehérek, csak az a csunya
gyűszű ne ülne az egyik ujjon (nincs förtelmesebb eszköz a világon a
gyűszűnél); a lábacskákból is megláthatni annyit, a mennyi épen
szükséges; a restauratió alatti divat zegzugos ruhaszegélyzetei nem
voltak olyan irigyek, mint a mostani fodortorlaszok.
Szóval csinos kis alak; holmi kisvárosban megjárja szépnek, s ideálja
lehet holmi uradalmi hivatalnoknak, városi ügyvédnek s praktizáló
orvosnak.
Már most vigyük át az emberszólást a szomszédba.
Ottan lakott Daykayné nagyasszonyom, a jó lélek; egy igazán kegyes,
mindent hivő személy, a ki elhitte, hogy a lelkek hazajárnak, hogy az
álmok jelentenek valamit, hogy a kik egymásnak köszönnek, azok egymást
becsülik is, hogy a kenyeret nem jó késsel aprítani a tejbe, hogy a
tirol házalók, azért mert mindenkit tegeznek, nem csalják meg az embert,
s más efféle kisvárosi babonákat.
Ennek az asszonyságnak volt egy fia, ki épen most tette le az ügyvédi
censurát. Jellemzésére föl kell említenem, hogy pataki deák volt, s mint
ilyen, minden egyéb világrészből előkerülő tanonczoknál
fölvilágosodottabbnak tarthatván magát, rendkívül szeret disputálni.
Szabadelmű és nyakravalót nem visel, nem jár névnapokat köszönteni a
város előljáróihoz, sőt még a városkapitány beszédébe is bele mer
szólni; de még az is kitudódott róla, hogy nem kapczával tekeri be a
lábát, mikor csizmát húz, hanem harisnyát ölt, s elől gombolja az ingét,
nem hátul. Vakmerő újító. Ezért mint igen kellemetlen egyéniség van
kikiáltva.
De senki sem találja őt annyira kiállhatatlannak, mint az örökké
mosolygó szomszédasszony, kinek erre az a különös oka van, hogy valaha
Daykayné asszonyság férje az övével kereskedőtárs lévén, amannak halála
után a kegyes özvegy mind hasztalan sürgeté Benedek uramat, hogy adjon
neki számot a közös tőkékről, a jó szomszédasszonyság évről-évre talált
valami mentséget, a mi ezt elhalasztotta s a kegyes, hivő
szomszédasszony mindig türelmesen várakozott s azt mondta, hogy jó
emberek ezek a szomszédok, lám pulykát, libát küldenek minden ünnepnap s
Benedekné sohasem süthet kalácsot s affélét, hogy neki ne küldene
belőle.
Hanem, hogy ez a nagy kamasz fiu így felnőtt, a dolog aggodalmassá
kezdett lenni.
Ez prókátorságra adta magát, természetében van a kételkedés, fürkészés,
hittagadás; hivatalában a veszekedés, pörlekedés; ez bizonyosan azon
fogja kezdeni pályáját, hogy egy szép napon megfogja Benedek uramnak a
gallérját s azt kérdi tőle, hogy mit csinálnak a számadások? Arra pedig
Benedek uram, mind a mellett, hogy olyan sebesen tud beszélni, még sem
fog egyhirtelen megfelelhetni.
Ezért is nem fogadta szívesen Benedekné asszonyság Károly úrfit, midőn
ez átpillantgatott hozzájok, pedig biz annak nem is arra volt gondja,
hogy a számadásokat tisztába hozza, sőt inkább arra, hogy a szép
Czenczike szemei által minél nagyobb zavart idézzen elő saját
számadásaiban.
Ez időben jött tehát az a fatalis esztendő, mikor a kalendáriumokat így
telerakták kőesővel, békahullással.
Daykayné nagyasszonynak minden ez évben megjelent kalendáriuma megvolt,
ott függtek szépen a szegen: a kassai, azzal a perspectivás emberrel a
tábláján, a lőcsei, azokkal a híres anecdotákkal, a komáromi, a
bevehetetlen várral és a budai, az éggömböt czirkalmazó tudóssal; és
azok mind egytől egyig megegyeztek abban, hogy sokkal jobb volna a
világra nézve, ha épen nem volna a világon, mint oly gyalázatosan
elmúlni, a hogy az a folyó esztendő julius 18-ik napján délutáni 5 óra
11′ és 6″kor pontosan véghez fog menni. Látható egész Európában.
Benedekné nagyasszony minden este átfutott Daykayné nagyasszonyomhoz és
mindig előhozta neki ezt a rettegtető thémát: hogy mi lesz hát a
világból, hogy ha nem lesz? Hogy hullanak majd le a csillagok a földre;
a nap hogy borul örök sötétségbe, a kutak hogy okádják a forróvizet, a
föld széthasad és tüzet bocsát ki, villámlás, menydörgés, emberek
jajgatása mellett összedől a világ és lészen az egész hamuvá és porrá,
miként az meg van irva.
A jó öreg asszonyság csak a fejét rázta. Boldogok azok, kiknek ezt meg
nem kellett érniök; de hát hiába, valakinek mégis csak el kellett
itéletnapig élni; nyugodjunk meg a keserű pohárban, mely számunkra
tartatott meg.
Az egész világ félt és remegett, mindenki aggodalommal várta az
elközelgő rettenetes napot, csak Károly nevetett nagyokat, mikor a két
asszonyság sóhajtozva kérdezé tőle, hogy hát ő nem reszket-e?
«Hitetlen gonosz ember! Abban az iskolában mind elrontják a fiatal
embereket. Ez semmit sem hisz. Ez nem keresztyén.»
Károly hiába allegálta, hogy hiszi biz ő mind azt, a mi az
itéletnapjáról meg van irva, csak úgy, mint más igaz keresztyén; hanem
azt már nem hiszi, hogy ebbe akár a kalendáriumcsinálóknak, akár a
csillagvizsgálóknak, akár más gyarló embernek valami beleszólója legyen;
hogy azt emberi észszel előre meg nem jósolhatja senki és ha valaki azt
mondja, hogy ő előre tud csak annyit is, hogy egy hónap mulva milyen idő
lesz? az hazug, csaló; s a ki hisz neki: együgyű és balga; – az ilyen
mentséggel csak rosszabbá tette az ügyét; Benedekné nagyasszonyom azt is
mondá róla, hogy apostata, lehetetlen, hogy az ördöggel valami
contractusa ne legyen neki, a mint ezt a szinházban látta doktor Faust
szinjátékból.[3]
Daykayné asszonyság sok keserű könyet hullatott fiának hitetlensége
miatt, s ezt is egyik oknak tulajdonítá, miért a világnak el kell múlni.
Vajjon ezt a keserű órát hol lesz legjobb bevárni? A szabad ég alatt-e,
vagy a templomban? Talán mégis legjobb leend ágyban fekve várni el a
csillagok összeütközését, úgy veszni el csendes paplanok közt.
Egészen más izlése volt e tárgyban Benedek uramnak. Ő már két héttel a
kritikus nap előtt csapra üté valamennyi hordóját a pinczében s igaz
elszántsággal elkezdé azokat fenékig üríteni.
Ha azután Benedek uramat ismerősei, jóakarói figyelmeztették, hogy talán
jó volna néha-néha változtatás kedveért ki is józanodni, ő ezeknek csak
azt szokta felelni: «Minkredre?» a mi stenographia szerint annyit tesz,
hogy «minek volna már az erre a rövid időre?»
És ez a legegyenesebb logica; ha már egyszer el kell múlni a világnak,
legalább az a kis bor, a mi imitt-amott megmaradna, ne veszszen kárba.
Következett azonban a nagy nap; a megelőző estén senki sem beszélt
egyébről; a mészárosok mondták a szolgálóknak, hogy ma vigyenek húst
holnapra, mert holnap ki tudja: kapnak-e? a pékek fenyegetőztek, hogy
holnap még kisebb zsemlyét fognak sütni, a kofák árulták nyakra-főre az
éretlen gyümölcsöt, hiszen úgy sem volna már ideje megérni; s egy aznap
született gyermek fölött minden ember összecsapta kezeit: «hát ez mit
akar még itten? no ez ugyan jókor jelenti magát!»
Daykay Károly pedig egész nyugalommal sétálgatott a házuk mögötti kis
kertben, olvasgatván szép csendesen a maga «Rousseau»-ját, míg
philosophi nyugalmát valami kellemes tünemény meg nem háborítá.
Az a jó szokás van kicsiny városokban, hogy a keritések csak olyan
magasak, miszerint egyik szomszéd a másik kertjébe átpillanthasson.
Károly észrevevé a keritésen át, hogy Czenczike ott jár a kertben, s
adieu philosophia, becsapta a könyvet s ment a keritéshez. Nagyvárosiak
semmit sem irigyelhetnek annyira a provincziától, mint ezt a keritésen
keresztüli társalgást. Ez megfizethetlen kincs; ifju ember és ifju leány
a legilledelmesebb egyedüllétben beszélgetnek egymással, köztük van a
kerités. Senki sem ellenőrködik fölöttük, de őrködik a kerités; a
kerités szigorú garde des dames. Ha valaki meglátja őket, meg nem
szólhatja érte, a kerités is ott volt, nem voltak egyedül.
– Jó estét kis szomszédasszony.
– Jó estét Károly bácsi.
– Mit csinál kis szomszédasszony? öntözget? gyomlálgat?
– Dehogy öntözök, dehogy gyomlálok, sóhajta Czenczike; virágaimat rakom
cserepekbe.
– De hát miért?
– Ki tudja, micsoda változás lehet holnap? nem akarom, hogy itt
veszszenek.
– Hát maga is hiszi azt?
– Én Istenem, hát mit tegyek?
– Az igaz, hogy a hölgyek arra születtek, hogy higyjenek. Hát azután
hová teszi azokat a virágokat?
– Beviszem a szobámba.
– De ha a világ elvesz, a szoba is elvesz.
– Legalább velük együtt veszek el.
Czenczike közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon, Károlyt csak is ez
gátolta, hogy el ne kaczagja magát.
– Jobbat mondok én annál; adja ide azokat a virágokat cserepestül, majd
én elteszem a szobámba, az nem fog elsülyedni.
– Ugyan már…
– Mert én nem hiszem a jóslatot, s a hit kőszikla.
– De hisz magának épen nincs hite.
– Nincs hitem az emberek bohóságaiban, de van az Isten bölcseségében. A
mi nem lehet, az nem lehet.
– Hát nem sülyedhet el a föld?
– Hová sülyedne? hisz a föld gömbölyű, s nincs alatta semmi, a mibe
sülyedjen, körül van éggel.
– Hát ha a csillagok leszakadnak?
– Galambom szomszédasszony, azok olyan messze vannak, hogyha most
elkezdenének ránk esni, megőszülhetnénk békével, mire ide jutnának.
Azután hol férne el itt annyi csillag minálunk, mikor az mind
milliomszorta nagyobb, mint a földünk? Különös emberi önhittség azt
képzelni, hogy a bölcs Isten ezt az egész szép világot össze fogja
rontani, csak azért, hogy ilyen apró lényeket, mint mi vagyunk,
eltemessen vele.
– De hát ha az üstökös beléütközik a földbe?
– Lelkem Czenczikém, az üstökös nem keményebb test, mint a mi felhőink s
ha csakugyan olyan közel találna egy jönni hozzánk, hogy a mi földünk az
üstökébe markolhatna, akkor az a mulatságunk lenne, hogy ez ragadná
magával az üstököst s csóválná maga körül, mint egy második holdat. Oh a
föld nem hágy olyan könnyen tréfálni magával.
Czenczike azonban csak mégis szedegette föl a virágokat a földből,
rakosgatta cserepekbe; mire azután Károly addig kérte, hogy bizza ő rá
azokat, majd gondjukat viseli, hogy egyenkint átadogatta azokat neki a
keritésen, miket Károly azután szépen elhelyezett kerti szobájában.
Míg a keritési jelenet folyt, melyben az ifju bölcs néhány száz
virágcserepet s egypár forró kézszorítást nyerhetett, folyt azalatt egy
másik jelenet ugyanezen világvégezeti thémáról benn Daykayné asszonyom
szobájában, melynek az lett a fináléja, hogy Károly elveszté vagyonának
legalább harmadrészét.
A jámbor, mindent hivő asszonyság ott ült nagy karosszékében, mit
kerekeken lehetett előre, hátra tolni; abban szokott ő naphosszant
üldögélni és ott siratta a világot.
– Bizony, bizony édes kedves szomszédasszonyom, utoljára látjuk egymást
ezen a mai napon; sóhajtoza Benedekné szomszédasszony. Már holnap
ilyenkor mindennek vége lesz. Már a piaczon is kidobolták, hogy minden
ember kád vizet tartson készen az udvarán, s a tűzifecskendőket most
próbálják a városház előtt. A városkapitány egész családjával
átköltözött egy hajóra. A macska is érzi a veszedelmet, mert a mult
éjszaka elveszett a háztól, s azóta haza sem került; a béka pedig tegnap
fényes nappal bejött a szobába. A szolgálók az éjjel tüzes embert láttak
az udvaron, s az egyik azt álmodta, hogy minden ember mezítláb járt az
utczán.
– Az pedig rosszat jelent.
– Én magam is hallottam, hogy valami úgy zúgott, morgott a föld alatt,
mintha szekérrel járnának a pinczében. Azt is mondják, hogy véres eső
fog esni a napból, s a kutak tele lesznek méreggel. Minden molnárnak
meghagyatott, hogy ha sülyedni talál a város, készen legyenek
ladikjaikkal. Jaj, csak el ne sülyednénk, inkább tűz által vesznénk el.
De bizony az sem jó. Legjobb volna tán, ha egyszerre ránk szakadna az
egész világ. Én bizony azt sem tudom, hogy mit kivánjak?
E halálos ijesztgetésnek közepette betoppan a szobába Benedek uram, hoz
a hóna alatt egy nagy csomó irást, s megállva Daykayné előtt, azt mondja
neki:
«Szomszon! (értsd: szomszédasszony) Ihloztamaszámst! (Ihol van, elhoztam
a számadásokat.)»
Daykayné nagy szemeket mereszte, míg saját felesége dühösen támadott rá:
– Oh te gonosz eszeveszett ember, már micsoda istentelenséget követsz te
most el, hogy idehozod azokat a számadásokat, mikor mi lelkem
szomszédasszonynyal a legérzékenyebb búcsúvételben vagyunk. Ebben az
órában az embernek halálos ellenségével is ki kellene békülnie, s te még
azon vagy, hogy minket most ezekkel az ostoba irásokkal összeveszíts.
Benedek uram óhajta olyas valamit mondani, hogy: «hiszen te magad
mondtad, hogy jőjjek ma vele ide»; de nem juthatott szóhoz.
– Nem, lelkem szomszédasszony, szólt Benedekné érzékenyen megölelve
Daykaynét. Ilyen világi dolgok meg nem fogják háborítni a mi utolsó
óráinkat. Ha énnekem atyámat, anyámat megölte volna is kegyelmed, ezen a
napon megbocsátanék érte.
Daykayné sírva viszonzá, hogy ő is úgy tenne.
– És ha nekem Daykayné asszonyom a fél világgal adós volna, azt sem
keresném rajta ezen a napon.
Daykayné helyeslé, biz ő sem.
– Mit érnek most már nekem az én házaim, kereskedőbódém, kertjeim,
teheneim, szántóföldeim, minden világi gazdagságom? Mit ér, ha az egész
világnak el kell veszni? Bánom is én, akármi van a te számadásaidban.
Tizezer, húszezer forintot kell nekem kapni, vagy fizetni? Mit ér az?
Minden vagyonomat is odaadnám, hogy megválthassam magamat, meg az én
kedves szomszédasszonyomat. Dehát már most ez mind hiába. Takarodjál
azokkal a hitvány irásokkal! Add ide. Hadd tépjem szét, itt a
szomszédasszony szemei előtt. Adj egy kalamust, én ráirom, hogy nekem
semmi követelésem sincs az én jó szomszédasszonyomtól; az én lelkemet ne
nyomja semmi viszálkodás, hogy én könnyű szívvel nézhessek a holnapi nap
elé. Minket semmi harag el ne távolítson egymástól.
A buzgó asszonyság valahol megsejtett egy kalamárisba ütött tollat, s
azt megragadva, ráirta a számadások táblájára, hogy ő a maga részéről
lemond mindennemű követeléseiről, a mik őt az ő kedves szomszédasszonya
irányában illethetnék.
A jámbor Daykayné elgondolta magában, hogy hát ő minek tartogasson
özönvíz előtti igényeket egy itéletnap utáni világra; több a béke és a
nyugalom minden gazdagságnál. Tegyünk le minden követelésünkről
kölcsönösen édes szomszéd, s haljunk meg, mint jóbarátok.
Ő is aláirta a számadásoknak, hogy minden igényéről látatlanban lemond.
Benedek uram még akart valamint mondani, de tisztelt oldalbordája
kituszkolta az ajtón, s azután egyedül maradván szomszédasszonyával,
nyakába borult, megölelte, s ott sírtak estéli 9 és fél óráig, míg
Benedekné asszonyt haza nem hítták vacsorálni, mire ő könnyeit törölve
mondá:
– Oh! minek is most már az embernek vacsorálni többet.
Megvirradt végre az itéletnapja; gyönyörű juliusi reggellel nyitott be;
még küzdött az utolsó csillag az ébredő nap fényével, azután az is
elmerült a támadó rubintengerben, a fák zöld levelei repdesve
köszöntgeték a hajnal szellőit, s a mezők füvei és millió virága
dicsekedve mutogaták ragyogó harmatcseppjeiket.
És ennek a szép világnak már most hát el kell múlni?
Mi oknál fogva? Mi haragította meg rá a teremtőt? minő jelek mutatják a
természetben? arra senki sem tudott volna felelni. – Igy volt az
megjövendölve.
Mindenki abbahagyta a munkát, műhelyek megüresültek, boltok zárva
maradtak, gyermekek nem bocsáttattak iskolába, a népség nem mert a
házakban maradni s csoportostul tolongott az utczákon, sietett ki a
mezőkre; az ájtatosok beültek a templomba, a gyöngébb szivűeket ágyba
fektette a félelem, s talán egy sem volt, a kinek szive meg ne döbbent
volna ennél a gondolatnál: «hátha mégis?»
Még tán a nagy stoicus, a mi tudós Károlyunk is gondolt erre, a midőn
korán reggel sorra öntözgeté Czenczike virágait: «van-e ezeknek még
szükségük több öntözésre?»
Hogy szomszédja Benedek úr nagyon is tele volt ilyenforma gondolattal,
azt bebizonyítá, a midőn korán reggel vette a kalapot, lement a
pinczébe, leült két hordó közé, s gondolta volna magában: «si fractus
illabatur orbis», ha történetesen diákul régen el nem felejtett volna.
Csak az egyik hordó volt még félig, a másikban már nem volt semmi, a
többiben pedig épen semmi. Benedek úr tiszta szívvel elmondhatá a
megmustráltatáskor: «a mi rám bizatott, azt elvégeztem».
Jött végre a jóslatterhes óra, közelgett a percz, melyben mindennek el
kelle múlni: a napvérfolyás, föld-hasadás, csillagszakadás pillanatja.
Kinek órája volt, elővette s számlálgatta rajta a perczeket; már csak
első perczek voltak hátra, végre csak a másodperczek; – általános
szívnyomás ült minden nép fiainak és leányainak keblén,… még egy percz,
még egy,… most itt az utolsó pillanat…
… És azután széljelnéztek az emberek:… a nap csak úgy ragyogott az égen,
mint azelőtt, fű, fa csak úgy zöldült, a föld meg sem mozdult
állóhelyében.
Az emberek megtapogatták egymást és saját magukat: tehát csakugyan
élünk? tehát nem vesztünk el? Ezen a világon vagyunk-e, vagy már
meghaltunk, de nem veszszük észre?
Az erősebb hitűek azt mondták, hogy «ohó! nem kell még örülni, az órák
járnak rosszul, a budai csillagvizsgáló-torony szerint volt értve a
világ vége, az pedig meglehet, hogy későbben jár».