látszott négy lábnyinál magasabbnak, feje födetlen volt, a sűrű és
hosszú, egészen fehér haj egy hosszú tekercsbe fonva, mint a hogy a
fiatal leányok szokták viselni. Arczvonásait ezer ráncz kuszálta össze,
szája örökké mosolygásra volt széthúzva, s félig nyitott szemei mintha
mindig egy pontra néznének, alig látszottak néha megmozdulni. Csak
fejével tett olykor egy-egy dőre bólintást. Ruháján és kötényén százféle
tarka folt látszott egymásra varrva, egyik kezében egy nagy csomó
közönséges útfélen termő mezei virág volt, a másikban nehány szál
fenyőfa-forgács, mit az útfélen szedett fel, a hol építettek.
A mint belépett, rögtön meglátta, hogy idegen is van jelen, s csodálatos
szemérmetes naivsággal iparkodott arczát elrejteni a kezében tartott
virágcsomóval; így sompolygott oda Kata asszony háta mögé, ki épen akkor
tette lapátra a tizenkettedik kenyeret, s a virágcsomóval rá ütött annak
vállára balga vigyorgással.
– Hühü, néném asszony, itt vagyok ám.
– Ejnye de jó, épen rád vártam, felelt vissza a menyecske. Te kellettél
ide nekem, látod.
– Hühü. Hoztam kendnek szép virágot elültetni; aztán hallottam, hogy
süt, hát fát is hoztam.
Ezzel azt a két szál forgácsot oda tette Kata asszony ölébe.
– No látod. Ha ezt nem hozod, hát már most mivel fűteném be a kemenczét?
Hát lángos kell-e?
– Hühü. Kell ám, szólt a dőre, s nyujtotta érte a kezét.
Kata asszony oda nyujtott neki egy nagy darabot.
– Nesze, hanem megedd. Itt előttem edd meg.
– Hühü. Elviszem Jóska bácsinak.
– Jóska bácsinak nem kell. Jóska bácsi azt izente, hogy magad edd meg.
– Igazán azt izente? kérdé a vén leány mosolyogva, s azzal nagy sóhajtva
elkezdé a lángost nyelni. Meg sem rágta, nem is igen volt már mivel, s
valahányat nyelt, mindig egyet fohászkodott utána, s mikor végre azt
gondolta, hogy senki sem nézi, hirtelen eldugta a megmaradt darabot
kötényébe s úgy látszott rajta, mint örül, hogy e ravaszsága oly szépen
sikerült.
– Mit csinál azzal, a mit eltett? kérdém Kata asszonytól.
– Elteszi a bolondos, – Jóska bácsi számára.
A némber meghallotta, hogy Jóska bácsiról beszélnek s kiváncsi örömmel
ütötte fel fejét:
– Mit izent Jóska bácsi?
Egy czirmos szolgáló tréfásan ráfelelt:
– Azt izente, hogy számláld meg azt a tál mákot, hány szem van benne?
Az őrült minden szó nélkül felkelt s oda ülve a mák mellé, elkezdte azt
szemenkint számlálni.
– Miért tréfálnak így vele? kérdém én megsajnálva a boldogtalant, mire
Kata asszony oda ment hozzá s megfogta a karját.
– Hagyd el no, jó Marcsa, hazudott az Erzsi, nem azt izente néked Jóska
bácsi.
De az őrült csak nem akart felhagyni a számlálással.
Kata asszony ekkor oda mutatott rám, szemével intve, hogy hagyjam rá, a
mit mond:
– Nézd: ez az úr Jóska bácsitól jött, azt az üzenetet hozta, hogy csak
eredj haza, aztán maradj szépen veszteg s ne sokat járj a Tiszára.
Ugy-e?
Én intettem, hogy úgy van.
Erre a tébolyodott nagy örvendve oda jött hozzám, megfogta a kezemet,
sokáig szemembe nézett ijesztő szemeivel, s aztán vigyorogva mondá:
– Hühü; majd olyan szép legény, mint a Jóska bácsi.
Ez elég hizelgő bók volt reám nézve, de én mégis jobb szerettem volna
már, ha nem nézett volna rám ez a boldogtalan teremtés azokkal a tétova
szemekkel s egy ezüst pénzecskét vettem ki zsebemből, oda nyujva azt
neki.
Az őrültek nagyon szeretik a pénzt.
Ez is, a mint kezébe adtam az ezüstöt, egyszerre jójczakát kivánt
mindnyájunknak, s nagy sietve elkotródott.
– No ezt most megint elküldi Jóska bácsinak, szólt nevetve Kata asszony.
– Hogy hogy? kérdezém én kiváncsian.
– Hát bele dobja a Tiszába, ott a hol legmélyebb a víz; akármit kap, a
minek Jóska bácsi hasznát veheti, az mind vándorol a Tiszába.
– S ki hát az a Jóska bácsi?
– Senki sem az, lelkem. Soha sem élt az a világon. Csak úgy felkapta,
mint aféle bolond.
– S mindig őrült volt ez?
Erre a szóra egy vén mindenes, ki ott ült eddig a kuczkóban, nem
állhatta meg, hogy bele ne szóljon.
– Nem volt biz az uram.
– No én ilyennek ismerem, a mióta eszemet tudom, felelt Kata asszony.
– Hiszen kegyelmed még harmincz esztendőt sem ért. Az előtt történt az
sokkal.
– Hát kend tud róla valamit? kérdém én érdekelten fordulva az öreg felé.
– Dehogy tud, sietett helyette felelni Kata asszony. Csak szeret
mesélni, mikor bolondra akad, a ki hallgassa. Ne vegye magára ifju uram,
ez csak szavam járása.
De én nem hallgattam Kata asszonyra, s tovább kérdezém az öreget.
– Talán szerelmében őrült meg ez a szegény leány?
– Oh majd mit mondok! pattant fel a menyecske. Szerelmében? Tud is egy
paraszt megbolondulni szerelmében! No majd annak való az: megbolondulni
a nagy szeretet miatt! Urak szokták azt csak, édes lelkem.
– Hát te nem bolondulnál meg utánam, he? évődék vele a férje, karcsú
derekát átfonva.
– Elmenj! kiálta ez, a kezére ütve. Volna is miért?
A vén mindenes ez alatt megrántá kaputom hátulról s azt sugta:
– Nem szeretek itt beszélni, jó uram, mert kinevetnek vele. Hanem ha
akarja hallani, jőjjön el estefelé. Kiállok a kapuba s majd ottan
elmondom. Szomorú historia ám az: érdemes lesz meghallani.
Kata asszony még sokáig elzugolódott e tárgyon; az alatt kisült a
kenyér, kibontotta a kemenczét, kiszedte egyenkint a nagy gömbölyű,
fényes hátú kenyereket, gyönyörű piros ropogós gyürke-szalaggal a
féloldalaikon, s valahányat kivett, mindannyiszor mondá:
– Hiszen majd én bolondulnék meg utánad, csak azt lesd?
Este felé azon menve, láttam, hogy az öreg mindenes már a kapuban ülve
vár.
– Adjon Isten, mondék neki, helyet foglalva a meszelt padkán.
Ő szépen odább huzódott, hogy elférjek mellette, s viszonozva
köszöntésem, behúzta fejébe süvegét jó mélyen, s megtömve kurta szárú
pipáját, nagy vesződséggel kicsiholt egy körömnyi tűzkövön.
– Megengedi kegyelmed, hogy elébb rágyujtsak, mert már én gondolkozni
sem tudok, hacsak a füstit nem látom.
Én hallgatva billenték fejemmel, mire az öreg hozzá fogott a szóhoz.
– … Nem is emlékezik ám már arra senki, mert jó hatvan esztendő mult el
azóta, hogy ez a dolog történt. Mezítlábos gyerek voltam még magam is, s
csak az a csoda, hogy el nem felejtettem. Ez a bolond asszony, ez a
ránczos képű, akkor szép fiatal hajadon volt, s az a Jóska bácsi, a kit
annyiszor emleget, az volt az én testvérbátyám. Nem volt akkor
kettőjöknél szebb pár a parasztok között, azóta is régen nézem a felnövő
ivadékot, soha sem termett náluknál különb. A szüleink keresztkomák
voltak, a Marcsa anyja tartotta a bátyámat és engemet is a keresztvízre,
s az én anyám Marcsát; együtt gyermekeskedtek, együtt jártak iskolába,
együtt mentek az úrasztalához, husvét vasárnapján… Hej biz az a jó pap,
a ki bennünket keresztelt, rég a menyországban prédikál már, s az a
derék kántor, a ki bennünket oktatott, odafenn üti most a tactust az
angyalok előtt!…
Az ifju legény és az ifju leányzó gyermekségétől kezdve úgy egymáshoz
szokott, hogy nem is gondoltak egyébre, mint hogy örökké együtt fognak
élni, nem is hítta az anyám a szép Marcsát egyébként, mint «kis
menyemasszonynak» s mikor mind a kettő tizennyolcz esztendős volt, a
szülők elhatározák, hogy a mint az Isten a farsangot megengedi érnünk,
összeadják őket.
A bátyám csak mind azt mondá, hogy ne várjunk vele farsangig, addig még
ki tudja, mi nem eshetik? s jól sejtette a szegény, mert a mint
leszüreteltek, a Marcsa apja az én apámmal egy este elmentek bort
fejteni a pinczébe ketten, ott a halálos levegő leütötte őket lábaikról,
mire rájuk akadtak, halva volt mind a kettő. A gyász nagy volt mind a
két háznál, egyszerre halva mind a két apa; de Marcsáéknál még nagyobb
baj is volt, mert az öreg egyúttal egyházfi is levén, a mint holmi
pénzek fordultak meg a kezén, azokból mintegy kétszáz forint hiányzott.
Hová lett, hová tehette? azt soha sem lehetett megtudni, mert a halál
oly hirtelen érte. A tisztelendő urak, a kik a számodásokat
átvizsgálták, voltak annyi jósággal a jámbor özvegyhez, hogy nem hozták
nyilvánosságra a dolgot, sőt megigérték, hogy egy egész esztendeig nem
fogják háborgatni érte, addig iparkodjék valahogy kipótolni, mert azután
nem lehet tovább titkolniok.
Hanem az anyámat nagyon megzavarta ez eset, a mint tudomására jött. Szó
sem volt már a farsangi összekelésről, ő szegény jó asszony volt, de
hogy engedhette volna meg, hogy a fia egy olyan ember leányát vegye el,
a kinél a közönség pénze elveszett, s a kinek tán egy esztendő mulva
elveszik a házát e csúfos adósság miatt? A két fiatal szerető eleget
sírt rítt, de hiába, az anyám csak azt mondta, hogy ha Marcsáék esztendő
alatt a hiányzó pénzt ki tudják teremteni, akkor engedi meg bátyámnak,
hogy a leányt elvegye és máskép soha. A bátyámnak fel kellett fogadni,
hogy addig az esztendeig soha Marcsával össze nem jön, s hogy könnyebben
megtarthassa a fogadást, be kellett neki szegődni ide egy tiszai malomba
molnárlegénynek; így aztán a víz választotta el őket. Ez alatt csakhamar
még az anyja is meghalt Marcsának a sok bú és gond miatt, s a leány
egyes egyedül maradt. De lássa kegyelmed, a szeretet csodákat tud tenni.
Mikor már nem volt senkije a leánynak, oda jött az anyámhoz és azt
mondta neki: «kegyelmed a fiának csak akkor engedi meg, hogy engem
elvegyen, ha az apám tartozása ki lesz pótolva, mielőtt napvilágra
jönne. Jól van. Még esztendő van hátra; addig dolgozom éjjel-nappal,
tűrök, fáradok, éhezem: de előteremtem azt a pénzt.»
S ekkor hozzá kezdett fogadása teljesítéséhez. Oh uram, kegyelmed nem
képzeli azt, milyen sok pénz szegény paraszt embernek kétszáz forint, ha
azt becsületes fáradságos keze munkájával kell megszerezni, a míg az
garasonkint összegyűl.
A jámbor hajadont ez órától fogva senki sem látta dolog nélkül, a
templomon kívül. Télen át szüntelen rokkáján ült, olyan fonalat font,
mint a selyem, megszőtte maga vászonnak, – csak úgy kapták a faluban.
Korán reggel már baromfiai után látott, tojását, csirkéit maga hordta
eladni a városba; a házon túl volt egy kis kertje, azt beültette
virággal, zöldséggel: abból több jövedelmet csinált magának, mint némely
korhely paraszt negyedrész telkéből. Nyáron elment részt aratni, s a mi
életet kapott, azt ismét pénzzé tette, kis malaczkát hizlalt polyván és
paréjon s őszszel eladta mint hizott sertést. És uram, soha sem látta
annak kéményét senki is füstölögni álló esztendeig, egy kis száraz
kenyér volt mindennapi eledele, és mégis olyan jól gondját viselte az
Isten, hogy nemcsak szépsége nem fogyott, sőt oly egészségesnek, oly
pirosnak látszott a sok munka és szűkölködés között, mintha tejben,
vajban fürösztenék. A szeretet tartá benne a lelket! Bátyámmal nem volt
szabad neki összejönni, de én hordtam egyiktől a másikhoz az izenetet.
Gyakorta, szép nyári estéken, mikor senki sem tud még aludni, én a
bátyámmal ott voltam a malomban; ő kiült a malom tombászára s elővette
furulyáját, s elkezdte rajta azokat a szép nótákat fújni, miket senki
sem tudott nálánál szebben. A tulsó parton szép leányzók jártak le a
vízre, korsóikat megmeríteni, vagy ott mostak gyolcs ruhákat, fehér
lábaikkal bele állva a folyóba. Azok meghallották a dalt, s vissza
énekeltek rá. De csak egynek hangját hallotta az én bátyám; az énekelt a
legszebben, a legszomorúbban, hogy az ember szemei könybe lábadtak bele;
kiismerte annak hangját száz leány közül. Néha volt olyan jó napja, hogy
a gazdájától egy pár órára szabadulhatott, akkor megizente Marcsának,
hogy jőjjön este a fűzes sziget irányába. Az egy kis fűzfás zátony a
parttól négy-öt ölnyire. Ide aztán csónakon kijött a szerető, átellenben
a parton állt kedvese, s itt elbeszélgettek reggelig a vizen keresztül,
így tettek eleget anyám parancsának s a maguk szivének. Összejöttek,
enyelegtek s mégis távol voltak.
Ez így tartott szüret idejéig. Marcsát nemcsak legszebb leánynak
tartották már a faluban, hanem egyúttal a legjobbnak is. Még nem forrt
ki az új bor, mikor egy reggelen bejött anyámhoz a jó Marcsa, s
leszámlálta a nagy tölgyfaasztalra előtte mind a kétszáz forintot, mind
jó pengő huszasokban, egy kis pénz hija sem volt, s megkérte, hogy vigye
el vele azt a tisztelendő urakhoz. A jó uraknál azt mondák, hogy
meglelték a megholt öregtől eltett pénzt a gerenda közé dugva, s azok
pecsétes irást adtak róla. Soha sem tudta meg rajtunk kívül senki, hogy
az a szép Marcsa keresményéből gyűlt össze.
Visszajövet bevitte magához az anyám a szép Marcsát; befonta a haját
szép szivárványos szalag közé, gránátgyöngyöt kötött a nyakára,
pillangós czipőket húzott apró lábaira s szépen felöltöztetve elvitte
magával, – nem mondta, hogy hová?
Nekem velök kellett mennem a Tiszáig. Ott egy csónak volt épen a révben,
annak az evezősét megkértük, hogy vigyen bennünket abba a malomba, a hol
a bátyám szolgált, s mind a hárman beleültünk a ladikba.
Mintha most is látnám magam előtt azt a szép fiatal hajadont, a mint ott
ült anyám mellett, szemérmesen elpirulva s ragyogó szemeit lesütve.
Sejtette már, hogy hová megyünk!
A bátyám messziről megismert bennünket, s meglátva, hogy arra tartunk, s
hogy kedvese édes anyja mellett ül jobb felől, örömében ő is leugrott a
csónakjába, s eloldva azt, fogta az evezőt s oda evezett elénk, hogy
annál hamarább találkozhassék velünk.
A mint oda ért, s ő is, kedvese is egyszerre üték fel szemeiket, alig
tudták, mi történik velök! repülni szeretett volna mind a kettő, egymás
ölébe rohanni. Jóska oda kormányozta a ladikot mellénk, hogy bennünket
átszedjen a magáéba, s felállt a ladik orrába, karját Marcsának nyujtva,
hogy menyasszonyát, a ki reszketett az öröm miatt, átsegítse amoda.
Ebben a szempillantásban a ladik egyet billent, s a bátyám egyszerre a
két csónak közé bukott, s ott szemeink láttára elmerült.
A szerencsétlen menyasszony, ki már nyujtotta kezét vőlegénye felé, a
kiért annyit tűrt, annyit fáradott, a mint azt maga előtt a vízbe bukni
látta, iszonyú sikoltással utána vetette magát a csónakból a Tiszába.
Szegény anyám és én kétségbeesve tördeltük kezeinket s segítségért
kiáltoztunk. A közel malmokból rögtön siettek a molnárok csónakaikkal s
Marcsát, ki bő ruhái miatt a víz szinén lebegett, nem sokára kifogták,
de bátyámat nem lelték meg többé; nem kaptunk meg egyebet, csupán a víz
szinén uszó bokrétás süvegét.
Anyámat három nap múlva megütötte a szél, a szegény menyasszony pedig
forró betegségbe esett, hat hétig feküdt bele, inkább halott volt, mint
élő, s a mint fellábadt belőle, oda volt minden szépsége; alig lehetett
ráismerni többé.
Eleinte csak azt láttuk rajta, hogy nagyon bús, elgondolkozó,
naphosszant sem szólt egy szót is, hanem azután megütközve láttuk, hogy
lejár a Tisza-partra, s a mint a molnárok csónakokkal érkeztek a révbe,
kérdezgetni kezdi tőlök: «mit izent a Jóska bácsi?»
Még azt hittük, hogy ez a baj csak hagymázbetegségéből maradt meg nála,
a mikor szinte mindig Jóskával vesződött; de hova tovább, mindig
fonákabb dolgokat kezdett cselekedni; haza ment, otthon minden széket,
asztalt egymásra hányt, minden nap kimeszelte a házat, azt mondva, hogy
takarít, hogy rendbe legyen minden, mikor Jóska bácsi megjön; majd ismét
egyre-másra ölte apró marháit, sütött főzött, hogy ő menyegzőhöz készül.
E mellett egyre vadult, egyre zavartabb lett, senkit sem ismert már
névszerint, a templomban fenhangon beszélt, az utczán imádkozott és
dalolt összevissza, semmi munkát nem akart és nem tudott tenni,
összetépte a fonalat, azt állítva, hogy úgy többet adnak érte, s üres
tojáshéjakkal ült ki a vásárra. Végre rájött a bujdosás; egy este eltünt
hazulról, öt nap kerestük mindenfelé, hatod nap találtunk rá a rét
közepén, elbujva a nagy nád közé, ruhái mind összetépve, arcza mind
összekarczolva. Ez időtől örökké tébolyodott maradt a szegény leány. A
szépséget mintha a szél lefútta volna róla, négy esztendő alatt oly vén,
roskatag anyóka lett belőle, mint a milyen most. És annak már hatvan
esztendeje. Azóta mindenki elfeledte a történetet, a legvénebb emberek
úgy ismerik őt gyermekségök óta, mint bolond Marcsát, a ki nem érez sem
hideget, sem meleget, elkoplal napokig s eszik a míg előtte lát; fölszed
minden tarka rongyot és azt köntösére varrja, ifjat, vénet nénjének, és
bátyjának szólít, s a kinek csak egy szavajárása van: «mit izent a Jóska
bácsi?» A ki mit felel a szóra, azt megcselekszi, s a mi ajándékot kap,
azt elviszi a Tiszára és abba beleereszti: «kell az a Jóska bácsinak».
Az emberek kaczagnak rajta és senki sem tudja, hogy ott a víz fenekén az
ő vőlegénye fekszik; a víg leánykák a fonóban sok tréfát űznek belőle, s
egy sem gondol arra, hogy ez a ránczos, utálatos kép egykor oly vidám,
oly mosolygó lehetett, miként akárki közülök. Ilyen az élet jó uram.
Az öreg kiverte pipáját, az idő beesteledett már; én megköszöntem a
mesét, s kezet szorítva véle, haza ballagtam gondolkozó fővel.
Milyen különös, hogy a paraszt is meg tud őrülni szerelmében! mikor az
oly úri dolog…
Egy más esetet hallottam egykor Békés megyében egy jámbor őrültről, ki
igen szorgalmas, dolgos ember volt különben, alig lehetett rajta valami
jelét a háborodásnak észrevenni, csak ha azt a nevet említék előtte
«Gyuri», akkor egyszerre felugrott, akár evett, vagy dolgozott, elhajítá
kanalát, vagy fűrészét s elkezdett szaladni és futott, a míg fáradságtól
aléltan össze nem roskadt.
Sokszor megfuttatták így pajkos legények oktalan tréfából, vagy véletlen
kiejtett szó miatt rohant el őrjöngve; egyébiránt pedig a legcsendesebb,
szelidebb ember volt a világon s úgy el lehetett vele beszélni, mint más
akárkivel. Ezzel az történt, hogy több év előtt, mint juhászlegény, egy
másik bojtárpajtásával együtt, kihajtotta a juhokat a legelőre egy szép
derült deczemberi napon. Azon a télen még nem volt fagy s az egész mező
oly zöld volt, a nap oly melegen sütött, mint máskor tavasz derekán
A két pásztor jó messze elhajtotta nyájait a tanyától, midőn este felé
egyszerre elkezde észak felől éles, csipős szél támadni, az idő egy óra
alatt megváltozott, nagy sötétkék felhők tódultak a láthatárra, úgy
látszott, mintha azok bömbölnének oly irtózatosan az északi szélben. A
havas zivatar futárai, a hollók, egész seregestől támadtak az égre,
ijesztő károgást vegyítve a vihar hangjai közé.
A két pásztor hirtelen összeterelte a nyájat s haza felé kezdé hajtani.
Alig haladtak azonban mintegy hatszáz lépésnyire, midőn az egész látkör
elsötétült, a hópelyhek elkezdtek sűrűn omlani, kavarogva a süvöltő
szélben, s nehány percz alatt ellepve a nyomást, mely a pásztoroknak
útmutatóul lehetett hazáig.
A hideg érezhetőleg nőtt, a föld cseréppé volt már fagyva lábaik alatt,
s ők nem tudták többé merre menjenek? Az éjszaka beállt s bár merre
haladtak, kémlelőzve, hallgatózva, sehonnan sem csillámlott eléjök a
vezérlő gyertyavilág, nem hallatszott a tanyai kutyák ugatása. El voltak
tévedve a nagy sík rónaságon, a hóförmeteges éjszakában.
Mit tegyenek e helyzetben? A bárányokat nem lehete tovább hajtani, mert
azok összebujtak egy falkába, fejeiket összedugva.
– Tegyünk úgy, mint a bárányok, szólt a két juhász egymáshoz, s
leterítve szűreiket, lefeküdtek egymás mellé, szorosan átölelkezve s
testük kölcsönös melegével óva egymást a megfagyástól.
Így várták végig a hosszú, viharos éjszakát; a szélzúgás, a hóesés egy
perczig meg nem állt az alatt, a hófuvat behordta mind a kettőt. Pista –
így hítták az egyiket – egész éjszaka nem tudta behunyni szemeit, mindig
hallotta a varjukat feje felett kiáltozni, s úgy hallgatta, mint üvölt
egyre az északi vihar, mintha valami nagy szörnyeteg panaszkodnék, hogy
fázik és jajgatna és dideregne bele: hanem társa Gyuri elaludt,
bármennyire suttogá emez fülébe: ne aludjál, félve attól a rémséges
álomhorkolástól, s a magányos ébrenléttől. Később elhagyta a horkolást
az alvó, s csak halkan lélekzett, utóbb azzal is lassankint felhagyott.
A mint végre elmult a tengeréjszaka, s a hófelhők kitisztultak s feljött
a nap, végig nézni a megőszült világon, Pista is fel akart kelni, s
költé társát, ki még akkor is rá volt borulva s karjait nyaka körül
fonva tartá. De az nem akart ébredni.
– Gyuri ébredj! kiálta ijedten; az elaludt örökre. Meg volt fagyva.
A mint a pásztor azt észrevette, hogy társa meghalt, rémülten akart
annak öleléséből kibontakozni; de a holt karjait lehetetlen volt
szétfeszítenie, oda voltak azok szorulva mereven társa nyaka körül.
A megrémült juhász, kit az erőszakos halott leküzdhetlen erővel tartott
magához ölelve, arczát arczára feszítve, s hideg, mozdulatlan szemeivel
egyenesen szemeibe nézve, rémséges futással rohant az avarnak, s csak a
szerencsének köszönhető, hogy a keresésére kiindult tanyai emberek reá
akadtak, a mint rémítő terhével futott eszeveszetten, szüntelen azt
kiabálva: «Gyuri ébredj, Gyuri bocsáss!»
Azok megszabadíták nagy munkával holt társa kezeiből, de az ember e
pillanattól megőrült. Senkit sem bánt, senkinek sem vét, beszél okosan,
csendesen, de ha társa nevét említik előtte, futni kezd, míg világot lát
maga előtt, s ereje el nem hagyja.
* * *
Nem mindig ily búskomor alakot hord az őrültség, néha nevető álarczot
tart maga elé; kívül kaczag, tréfál, elméncz ötleteket kohol, sajátszerű
ravaszságával mulattat, nevetésre gerjeszt, ki tudja mit érez belől?
Ily jókedvű őrültje volt Erdélynek, kit a környékben messze ismertek s
nem híttak máskép, mint «bohó Boris»-nak.
Soha sem lakott egy hétig egy helyben, a hol megunta magát, vándorolt
odább, egy gitárból állt minden úti készülete, azt nyakába akasztotta, s
énekelve ment a szomszédba. Érts alatta szomszéd várost.
Mindenütt terített asztal várta, mert ő nem várt kinálásra, otthon volt
minden úri háznál, s parancsolt az egész háznéppel; akár fogadták, akár
nem. Ruházata is csak úgy termett, mint a mezők liliomának, minden
szabó-árjegyzék nélkül. Nem mintha a földből nőtt volna ki számára
viganó és pufándli, hanem ha megunta valamely öltözetét, vagy az unta
meg a tovább tartást, a legelső úriháznál, hová bevetődött, felvette a
házi asszonyság legközelebb talált öltözetét, a legkomolyabb arczczal
állítva, hogy az neki igen jól fog illeni. S az erdélyi úrhölgyek mindig
oly nagylelkűek voltak, hogy meghagyták őt ezen hitben, – az az hogy az
új ruhában.
Egyszer egy derék úrasszony grófné, megszánva a szegény Boris
bizonytalan életmódját, odavette őt magához, megigérve, hogy eltartja őt
holtig.
Ezen derék úri hölgynek az az egy különös szokása volt, hogy nagyon
sokat ábrándozott a királyhágóntúli délczeg daliák után, s az a másik,
hogy ha valamelyik kegyetlenül bánt érző szivével, mindjárt elájult, s
az a harmadik, hogy mikor elájult, megvárta, míg az egész háznép
összeszalad segélyére, s a míg csak egy is hiány zott, addig fel nem
akart ocsúdni.
Bohó Boris szüntelen az úrhölgy mellett lévén, neki jutott e
különösségekből legtöbb adag. De ez őt nem zavarta meg. Ha a grófné
szenvedélyeiről beszélt, beszélt ő is a magáéról; ha a grófné nagyot
sóhajtott, sóhajtott ő két akkorát; ha a grófné keserveit leirta
prózában, ő leirta a magáét versben, s ha a grófné jobbra ájult a
pamlagon, ő meg elájult balra, s oly állhatatosságot tanusított e
részben, hogy egy félórával mindig tovább tudott ájultan maradni, mint a
grófné; ha pedig görcsöket kellett kapni, mikor még a grófné csak a
nyögéseknél volt, már akkor ő úgy ordított, hogy a háznép összeszaladt.
Végre megsokalta ezt is. Egy napon fogá a gitárját, egy kiflit dugott a
zsebébe s kijelenté, hogy utazik.
A derék úrhölgy megütközve kérdezé, hogy miért?
Bohó Biri egy szelid accordot adva gitárján, s ideálisan lábujjhegyre
emelkedve, büszke öntudattal viszonza:
– Sok egy házhoz két bolond!
III. A VILÁG VÉGE.
«1815-ben a ki nem fúl ködben,
1816-ban a ki nem hull dögben,
1817-ben kit agyon nem vernek,
Tartsa magát jövő évben szerencsés embernek.»
Valami bohó azt a mulatságot csinálta magának, hogy ezt a jóslatot
kiirta valami kalendáriumban; a kalendáriumok akkor is olyan elismert
tekintélyek voltak mindenféle jóslat dolgában, miként most; kilencz
ember közül tíz elhitte a rettentő jövendőmondást, s a tizenegyedik is
csak fenhangon tagadta, de magában elismerte, hogy mégis lehet abban
valami.
A kritikus három év azután el is jöt, el is mult. Az aggodalmasabb hivők
intézkedtek, hogy az ember ne fúljon ködben, inkább fúljon borban; ne is
hulljon dögben, inkább hulljon szerelembe s elvégre a harmadik
esztendőre nemcsak hogy agyon nem vertek senkit, de úgy
elkonferencziáztak mindennemű verekedést, hogy a journalisták vérszomjú
serege epedve ragadozott ki egymás kezéből minden sérelmezett
szabólegényt, a kinek az orrát betörték a kocsmában, hogy legalább mégis
valami vért mutathasson közönségének, s egy toronyból leesett embernek a
híreért még Angliából is eljöttek.