nyomról-nyomra kisérve, végre **-en ráakadt a házra, hová őt a ló
bevitte, azon megnyugtató válaszszal tért vissza, miszerint az úrfinak a
világon semmi baja sincsen, ellenkezőleg igen jó kezek között van, egy
derék szép asszonyság ápolása alatt, ki nem engedi az úrfit addig
visszatérni, míg egészen magához nem jön, hanem inkább arra kéreti
becses szülőit, hogy látogassák meg őt, s legyenek vendégei addig, míg
az úrfi felüdül, mert egy kicsinyt megrázta a ló.
Erre a hírre Zsuzsi néni rögtön magához tért, felkelt, meggyógyult,
befogatott, a reggelit sem várta meg, hanem a mint a házi gazda
megjelent, megköszöné neki iránta való szivességét, s marasztalhatatlan
sietséggel felhajszolta a hintóba férjét s bekötött pofácskájú
Petikéjét, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson lóhalálába **-re. A
bakon a kocsis mellett ült a hirthozó legény, azon végből, hogy őket az
illető helyre vezesse, mert az asszonyság nevét az úton elfelejtette, de
reménylé, hogy a házhoz oda tud találni.
Gábor bácsi cordialiter kezet szorított Menyhárt úrral, ki már a
kocsiban ülve, elmésen kiálta vissza:
– Aztán azért a processusunk nem condescendál, liquidum est debitum, s
ha másként nem megy, brachialiter exequálunk.
Ezt Menyhárt úr igen jó élcznek tartotta, s nevetett rajta nagyot,
ilyenformán értetve alatta szép törvényes virágbeszédben a rég megigért
házasságot.
A távozókat az egész háznép kikisérte, ott volt a két leány és a két
fiatal ember is. Linkának láthatólag rossz kedve volt, míg Liza nem
birta rejteni örömét, hogy Gulyásiékat távozni látta.
– Lina kisasszony oly borultnak látszik, szólt theatralis édességű
hangon Kálmán.
Lina feleletet sem birt adni, félrevonult s elkezde Károlylyal
beszélgetni, s vele a szobába távozék.
Kálmán megdöbbenve fordult Lizához, ki ott maradt.
– Miért oly kedvetlen Linka kisasszony?
Liza nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit mondjon? amúgy gyermekes
tréfából azt találta felelni:
– Hát nem hallja, hogy azon búsul, mert Gulyásiék executióval
fenyegetik.
– Kit? az öreg urat? kérdé Kálmán megrettenve.
Linkának 12 esztendőre oly éles esze, oly ravasz szemei voltak, mint
másnak negyvenre sincs. A mint Kálmán nagy ijedten e szót szalasztá ki
ajkain: «kit? az öreg urat?» az eltitkolhatlan megdöbbenés, mely annak
arczán mutatkozott, arra a gondolatra hozta, hogy hátha jó lenne Kálmánt
ebben a tévedésben megerősíteni, s azzal igen komoly szánakozó arczczal
monda Kálmánnak félig súgva:
– Igen bizony, az öreg Berkessyt. De ne szóljon felőle senkinek.
– Az lehetetlen, szólt Kálmán megzavarodva, hisz őt igen gazdag embernek
tartják.
– Hja, sok embert tartanak gazdag embernek, a ki nem az, monda Liza
vállvonítva, s könnyelműen trallázva futott el onnan.
Kálmán összefont karokkal járt alá s fel a folyosón sokáig; nagyon meg
volt zavarva. Képzelhette-e, hogy egy tizenkét éves gyermekleány
készakarva mesét gondoljon ki az ő rászedésére? Ha e mesét valami
érettkorú embertől hallotta volna, inkább kételkedhetett volna benne, de
egy gyermek honnan beszélne ilyet, ha nem környezőitől hallaná? Ez nagy
baj. Az öreg Berkessyt igen gazdagnak tartották, mert mindig igen nagy
házat tartott, tisztújításokon első volt a költségvitelben; – de hátha
épen ez az oka romlásának? Már akkor csak mégis jobb lesz Juliához
visszatérni; az ugyan egy kissé kétséges hírben áll, de legalább szép s
bár könnyelmű és pazarló, de gazdag. A viszonyt nem lesz nehéz újra
kezdeni Egy megjelenés, egy ügyesen scenirozott fellépés, legvégső
esetben egy öngyilkolási comœdia mindent helyrehozand.
Már most csak a ló volna meg, hogy haza lehetne menni. Talán megtesz
annyit Berkessy, hogy haza küldi a maga lovain.
Ez óhajtással belépett Gábor úr szobájába, ki ott egyedül pipázgatott
Károlylyal. Az öreg ült egy nagy füles karszékben, Károly mellette állt.
Kálmán odalépett elé, s jól kigondolva magában, hogy mit fog mondani, a
miből az öreg úr ki is vehesse, nem is, hogy leányát többé nincs
szándéka elvenni, egy perczig hallgatva megállt, a krágliját
kihuzogatta, a haját elől-hátul felborzolta, s szokása szerint a magasba
nézett.
És ime a gonoszlelkek megint eleibe állítanak egy tükröt, s ő megint
elfelejtkezik magáról s ezt a szót: «uram» mind kéz-, mind
fejmozdulattal maga magához intézi.
Abban a pillanatban Gábor úr észrevéve ezt a furcsa attitudeot, ujra
elkezdi azt a tegnapi óriási kaczagást, melyet ezúttal Kálmán kénytelen
volt tökéletesen magára venni. Az ember elvörösödött, ajkai remegtek,
magán kívül volt a düh miatt.
A legnagyobb kaczagás közepett egyszerre elhallgatott az öreg úr, mintha
rögtön elmetszették volna a nevetését s a legkomolyabb képpel kérdezé:
– Mit kiván uramöcsém?!
– Uram! szólt Kálmán, alig birva hangot adni a düh miatt. Én azt véltem,
hogy önben művelt emberre fogok találni, ki levetkőzte azt a mult
századi fogalmat, miszerint a költőket nevetséges embereknek találták.
Berkessy komoly nyugalommal felelt:
– Én nem találom a költőket nevetséges embereknek uram, mutatják szobám
falai, hol hazai irodalmunk legjobbjainak arczképei függnek, mutatja
könyvtáram, melyből semmi becses irodalmi termék nem hiányzik, de
nevetségesnek találom azt a fattyú költészetet, mely a gyümölcsös fa
derekán innen-onnan kihajt, s csak zöldül, de még csak virágokat sem
hoz; tisztelem, becsülöm azokat a szép lelkeket, a kik komoly
tanulmánynyal, ragyogó lángészszel lépve hivatásuk pályájára,
nemzetünknek becsületére, büszkeségére válnak; de hogy minden nádi
hegedűt æolhárfának tartsak, azt már nem cselekszem; az igazi költőt, ki
gondolataival lelkünket nemesíti, a távolban is tiszteljük, de a kit
csak azért neveznek így, mert rímeket farag, kinél a muzsák csak ismerős
szobaleányok, kik által könnyű szerrel lehet egy üres szerelmi
nyilatkozatot tapasztalatlan leányok kezébe juttatni, ki úton és útfélen
iparkodik bennünket viseletével hivataláról tudósítani, a felett
legfeljebb mosolyogni tudunk, s ha a természet az én mosolygásomnak
kissé erősebb hangot adott, ez nem az én hibám; mert köztünk mondva,
kegyedben édes Kálmán öcsém az elébbeni tulajdonságokból vajmi kevés, ez
utóbbiakból pedig annál több van. És ezt tőlem, öreg embertől, nem
szükség önnek rossz néven venni.
Kálmán nem talált szavakat az eddig megjelent dictionariumokban, e
mondásra megfelelhetni. Mondhatjátok azt valakinek, hogy ezüst kanalat
lopott, ez semmiség ahoz képest, midőn valakinek azt mondják, hogy rossz
költő.
– Uram, ha nem tekinteném, hogy ön házánál vagyok…
– Az egy cseppet se gátolja önt. Nálam a vendég az úr.
– Ily bántalmat véremmel kell lemosnom, kiálta Kálmán magán kívül; azt
még sem merte mondani, hogy a «más vérével».
– Én nem vagyok borbély, felelt rá az öreg úr csendes sarcasmussal.
Károly végre közbelépett, megfogva Kálmán karját, s fülébe súgott.
– Pajtás, vedd észre, hogy nagyon nevetséges szerepet játszol, midőn egy
öreg ember irányában hetvenkedel.
– Miért nincsen fia, hogy attól követelhetnék elégtételt?
– Légy megnyugodva, ha csak ez kell: én fia vagyok, mert leányát fogom
elvenni, s adok elégtételt, a milyet kivánsz, de ne csináljunk zajt a
dologból. Te úgy is haza szeretnél menni, majd én befogatok, s **en
barátainkkal elvégezzük a dolgot.
Gábor úr nem hallá, hogy a két ifju mit beszél, s nem is tudhatá meg,
mert Károly azt állítá, hogy csupán a hazamenetről volt szó, s minthogy
neki úgy is be kell menni **-re, Kálmánt is magával viszi. Ebben az öreg
is megnyugodott, s nem sokára Tállyaiék hintaján a két ifju embert
látjuk eltávozni.
Ilyenformán a mily egyszerre jött, oly egyszerre el is repült mind a
három kérő a háztól s ki tudja: jön-e még vissza közülök vagy egy?
* * *
Gulyásiék ez alatt szépen megérkezének **-re, s rátalálva Julia
lakására, ott leszállottak. A házi asszonyság kitünő szivességgel fogadá
a tisztes családot s odavezeté őket a betegen tartott ifjuhoz, kiben
Zsuzsi néni fiára ismerve, nagy zokogásokkal borula nyakába, s csak
azután nézte végig, milyen szép selyem hálóköntösbe, himzett papucsokba
s aranybojtos sipkába öltöztette a jó fiut a házi asszony kegyessége,
mely tárgyak még mind első férjéről maradtak.
Zsuzsi néni nem győzte a hálálkodást fiának csodálatos megmentése és
gondos ápolása felett, s tízszer is elmondta Julia szemébe: «már aztán
ha ilyen derék felesége volna a Sándoromnak, akkor csak meg volnék
nyugodva a sorsa felől, akkor tudnám, hogy jó kezekre bíztam». Julia
kecsesen tudott mosolyogni e beszédre; majdan végig vezette a derék
családot pompás termein, megmutatta porczellánjait, ezüst serviceit,
ékszereit; Zsuzsi néni magán kívül volt csodálkoztában, mindent agyon
dicsért, minden fölséges volt neki.
Menyhárt urat ez alatt Nánásy bácsi kapta külön, oda vitte magával a
pipázó szobába, s egy lélekzet alatt megismertette Julia vagyoni
állásával, beszélt tiszttartóiról, kasznárjairól, fényes
összeköttetéseiről a vármegye legelőkelőbb családjaival, nem mulasztá el
fölemlíteni boldogult férje végrendeletét, melyben özvegyének szabad
rendelkezést enged még újabb férjhezmenetele esetére is. Mind ezen
dolgokat Nánásy bácsi igen bőbeszédű nyájassággal adta elő, s Menyhárt
úr nem szünt meg mindezeket a legnagyobb figyelemmel hallgatni, alig
vette észre, hogy az idő múlik.
Ebéd felett a csudálkozás tetőpontját érte, az ember nem tudta, az
ételeket magasztalja-e feljebb, vagy a tálakat, mikben fel voltak adva?
Csupán Péterke volt magával tisztában, neki csak a mindenféle torták
nyerték meg tetszését, mikben módja vala válogatni; a mit el nem birt
fogyasztani, azt tömte a zsebjeibe, úgy, hogy ebéd után alig tudott
lépni tőlük. Julia még a sapkáját is tele rakta marczipánnal és spanyol
szeletekkel. A kölyök ujjongatott és tányérokat tört örömében.
– No te fiacskám, szólt Zsuzsi néni, ölébe véve a kedves magzatot, hát
kit szeretsz jobban, a Linka nénit, vagy a Julcsa nénit?
– A Linka nénit nem szeretem, mert nem adott csokoládét, mikor kértem.
– Hát a Julcsa nénit jobban szereted, ugy-e?
– Ühüm.
Julia mosolygott s gyöngéden megveregette a fiúcska arczát.
Ez már a hetedik nap volt, s az egész városban el volt terjedve a hír,
hogy a szép özvegy ma esküszik. Az atyafiak is kezdtek érkezni, egyik
hintó a másikat érte az udvarban, a ház megtelt ünnepien öltözött czifra
népekkel, kik közt a családi perpetuomobile, Nánásy bácsi
sürgött-forgott titkolózó képpel, suttogva itt is amott is. «Hol a
menyasszony?» – «hol a vőlegény?» kérdezék minden oldalról, s ő ez
egyszer kivételképen senkinek sem mondott többet, mint hogy Julia
öltözékével van elfoglalva.
Míg a násznép a főteremben összegyülekezett, azalatt Julia Pestről
hozatott pompás öltözékét felvevé. Valódi tündér alak volt benne,
szépsége föltétlen hódolatot követelt. Épen az álló tükör előtt rendezé
hajéke omlatag koszorúit, midőn nyilik az ajtó, s ki lép be rajta
bűnbánó arczczal? A mi Kálmánunk.
Julia háttal állva felé, a tükörből meglátta a belépő alakot, s bámuló
meglepetését hirtelen elfojtva, a mint visszafordult, nyájas arczczal
tekinte rá, s gyöngéd szemrehányással mondá neki:
– Gonosz ember. Engemet ily kegyetlen próbára tenni. Ha oly jól nem
ismerném önnek lelkét, képes lettem volna ön felől kétségbeesni.
Kálmán egészen felvidulva e nem várt fogadtatáson, sebesen rohant Julia
lábaihoz, s magán kívül rebegé:
– Tehát ön nem kételkedett bennem soha?
– Hogy képzelhettem volna, hogy ön engem elhagyjon? jól tudva azt, hogy
az egész ismerős világ tudja már, hogy férjhez megyek. Igen aljas
fogalmaimnak kellett volna ön felől lenni, ha azt feltehettem volna,
hogy egy nőt, ki önt szereti, ily nemtelenül semmivé tudjon tenni. Én
nem hittem azt, bizonyos voltam benne, hogy ez öntől csak egy költői
szeszély, melylyel szívem erejét próbára teszi, s hogy az utolsó órában
vissza fog jönni hozzám. A mit bizonyít az, hogy meghivásaimat nem
mondtam vissza, sőt a kitűzött napra minden előkészületet megtevék: oly
bizton olvastam önnek jellemében.
– Igen Julia, bizton olvasál, rebegé Kálmán elragadtatva, ez csak próba
volt, melyet diadalmasan tudtál kiállani és én százszorta jobban foglak
szeretni most.
Julia körülfordult a tükör előtt, csábító mosolylyal hajlongva Kálmán
előtt, s kaczér pillantással kérdezé:
– Szép vagyok-e?
– Oh mennyei! sivalkodék a delfi s magneticus gyönyörrel borult Julia
lábaihoz.
E perczben lépe be Nánásy bácsi, jelentvén, hogy a tisztelendő
megérkezett az esküvőre.
Julia nehány csepp ess-bouquét tölte zsebkendőre s kilépett a terembe,
násznagya, Nánásy bácsi karjára támaszkodva, ki menuett lépésben
iparkodék szép hugát maga mellett bocsátani.
A vendégek a maguk módja szerint siettek a bájos menyasszonyt üdvözölni,
a tisztelendő úr kezeit dörzsölve lépett eléje, s hivatalos mosolygással
kérdezé a tisztelt vőlegény nevét.
Julia hódító tekintettel nézett végig a körülálló férfiakon, melyet
észrevéve Kálmán, az előtte állók tyúkszemein keresztül sietett magát a
szép menyasszonyhoz törni. Mire odaért, már akkorra Julia kezében tartá
– Sándor öcsém kezét, s bemutatá őt a papnak.
– Im itt vőlegényem, nemes Gulyási Sándor úr.
Kálmán a falnak tántorodott ijedtében, s úgy elveszté lélekjelenlétét,
hogy előbb három széken keresztül bukott, a negyediken ült egy kövér
asszonynéném, annak pedig az ölébe ült, onnan is felriadva, egy
almáriom-ajtón akart kimenni a szobából s midőn végre kijutott az
udvarra, a szembejövő pesztonkát asszonynénémnek szólítá s kérte, hogy
adjon neki egy pohár vizet, mert fázik.
Nálánál még egy személy volt még nagyobb zavarban: a vőlegény. A mint
Julia odaállítá a pap elé, csak nézett, mint a sült hal, akár a halálos
sententiát hallotta volna kimondani fejére. Az öregek között már ki volt
csinálva régen a dolog, s Sándor öcsémet feleslegesnek tartották előre
tudósítani, Julia pedig sokkal biztosabbnak tudá bájai diadalát, mint
hogy e merényleten kétkedhetett volna.
Sándor oda hagyta magát állítani az eskető asztal elé, mint egy
áldozatra szánt bárány, s mikor a pap azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a
tisztes hölgyet, kinek kezét kezedben tartod? elfelejtett rá felelni,
csak nézett farkasszemet a tisztelendő úrral, míg az apja bele nem
kiáltott: «szereted hát! hogy ne szeretnéd, persze hogy szereted».
Erre Sándor is eszére tért s utána mondta szépen az esketés formuláit.
Nem tagadhatjuk, hogy egy kicsinyt vaczogtak a fogai.
A többi aztán ment a maga rendén. A rákövetkezett vigalom felszabadítá a
kedélyeket szorongásaikból. Közmegnyugtatásra meg kell említenem, hogy
Sándor öcsém vacsora után még tánczolt is és levert lábáról sok embert
és asszonyt.
* * *
Másnap korán reggel három fiatal embert látunk sétálni a városon kívül
eső kertek egyikében, kik közül az egyik Károly, a másik két helybeli
kortársa, kiket a Kálmánnali összejövetelre tanúknak hívott fel.
A Berkessyveli jelenetért csakugyan komoly elégtételt követelt a
megsértett ifju, s a tanúk elfogadandónak találták Károly ajánlatát.
A délutáni jelenet Julia menyegzőjén még tízszeresen felfokozá Kálmán
verekedési vágyait, benyargalt minden kávéházat, fennhangon hirdeté,
hogy holnap vagy a saját vérében, vagy a máséban fog förödni; hogy nem
fog megelégedni azzal, hogy Károly agyába egy golyót bocsásson, hanem
annak a másiknak le fogja vagdalni orrát és füleit. Hiába engesztelték,
hogy már ha mindezen dolgokat meg akarja is tenni, legalább ne
hiresztelje ki előre, mert becsukják. Nem bánta ő! vegyék fejét, ha
tetszik, de véres boszút fog állani…
… Már mintegy jó félóráig sétáltak Károly és társai az említettt
kertben, midőn végre csakugyan érkezik Kálmán két tanúja, – egyedül, s
boszús arczczal egy levelet adnak át ellenfeleiknek, melyet Kálmán úr
irt, s mely felolvastatván, így hangzott:
«Uraim, higgadtabb kedélylyel fontolva meg a dolgot, úgy találtam,
miszerint nekem a köznapiaknál magasabb kötelességek tiltják életemet
koczkára tennem. Azon szellem, melyet a sors reám bizott, nem csupán
enyim, hanem hazámé, az egész emberiségé, a mit nekem szem elől
tévesztenem nem szabad. Párbaj csak egyenlő rangúak között lehet
egyenlő, s azt nem kell önöknek magyaráznom, hogy a szellemnek is megvan
a maga aristocratiája. Víjjon ki ellenfelem a szellemek álladalmában
hasonló állást, mint enyim, akkor szivesen összemérem vele fegyveremet.
Egyébiránt én e városból örökre eltávozom, szellememhez méltóbb kört
keresve magamnak» stb. stb.
A tanúk egymás szeme közé néztek, egyik nevetett, másik káromkodott,
Károly búcsút vett tőlük, s készen álló hintajába ülve, visszahajtatott
Berkessy helységébe.
Az úton szembe találta annak hintaját. Anyja, testvére, az öreg Berkessy
és leánya ültek benne, s mind nagy örömriadással voltak, a mint őt
meglátták. Valami ismerősük, a ki Kálmán hetvenkedését meghallá a
kávéházban, sietett őket még az éjjel tudósítani, s ezek most
valamennyien hajtattak nagy lóhalálában **-re, s végtelenül megörültek,
Károlyt épen látva visszatérni, kivált midőn ez arról is megnyugtatá
őket, hogy az egész dolog minden baj nélkül ment végbe.
Könnyebbség okáért aztán Berkessy átült Károly hintajába, s mindnyájan
hajtattak vissza az ő lakára.
Útközben előfogta az öreg úr Károlyt, hogy miért akartak vívni? s
megtudva annak az okát, nagy szemeket meresztett.
– Hát mi jogod van teneked én helyettem elégtételt adni?
– A mi joga van a fiunak az apa helyett.
Berkessy elmosolyodék.
– De te én nekem nem vagy fiam.
– De lehetek az.
– Hm öcsém. Hisz az igaz, hogy te derék, jó szivű fiu vagy, hanem azt
mondják rólad, hogy nagy korhely is vagy.
– Jól mondják. De hát nem mellettem szól-e az is? Ha nem lettem volna
korhely, akkor az következnék, hogy ezután leszek az.
– Igen, de ki biztosít engem arról, hogy ezután nem fogsz az lenni:
minthogy eddig voltál?
– Jól van, bátyám; adjon egy esztendei határidőt; ha egy álló esztendő
alatt valamit hallani fog rólam, a mi ellenem szól, akkor be se
ereszszen a házába többet; ha pedig esztendeig meg tudom mutatni, hogy a
mit kimondtam, ezt megtartani erő is van lelkemben elég…
– Akkor meg ki sem eresztelek a házamból többet, egészíté ki az öreg úr
a mondatot.
* * *
Egy év múlva újra látjuk ismerősinket.
Károly megtartá fogadását; vas következetességgel vivé ki, a mit
megigért, eljárt ugyan a falusi dinom-dánomokba, de soha az idő alatt
még csak egy barátságos pohár bort sem lehete rádisputálni; ott ült
valamennyi részeg ember között egyedül józanon, s még csak egy társas
játékban sem lehete rávenni, hogy kártyát vegyen a kezébe. E helyett
gazdaságát hozá rendbe és nyelveket tanult. Egy év alatt mint a
legrendesebb, legműveltebb fiu lőn kihirdetve a környékben. Mondanom sem
kell, hogy most is az.
Linát nőül vette és a leghívebben szereti; hét tél, hét nyár meg nem
zavarta családi boldogságukat. E boldogság leghívebben szokott felirva
lenni a nő arczán, s Lina arczát az évek haladása szépíti.
Sándor öcsém is boldog; elég szép feleséggel, elég sok pénzzel, s elég
nagy együgyűséggel bír, hogy boldogsága tökéletes legyen; Zsuzsi néni
minden évben meglátogatja őket, s viseli menyének divatból kiment
selyemruháit.
Ábrahám úr is boldog: elvette Boriskát; legalább most nem kell neki bért
fizetni.
Kassay Lőrincz bácsi is boldog. Az atyafiak, a látogatók soha sem
fogynak ki a házából, leányának minden ujjára jut egy kérője, s köztük
nem utolsó helyet foglal el a már jól felnőtt Péterke, a mi tudniillik a
fejek nagyságát illeti.
Csak Kálmán boldogtalan most is. A nagy reményű szellemből az idő
jártával moghasonlott kedély, félre ismert lángész leve. Valahányszor
rossz verseket olvastok, gondoljatok reá s legyetek iránta szánalommal.
II. A FALU BOLONDJAI.
Nálunk még nincs országos intézet azon boldogtalanok számára emelve,
kiknél a lélek megszakasztá örök összeköttetését isteni eredetével.[2]
Azt tartók, hogy a hol az okos embereknek sincs házuk, hogy lenne a
bolondoknak? Ilyenformán hazánkban csaknem mindegyik városnak, falunak
megvan a maga bolondja, kiket minden gyermek ismer, s később, midőn a
gyermekek megvénülnek, még a vén emberek is, mert a bolondok sokáig
élnek. Az emberek megszokták őket úgy tekinteni, mint a közönség árváit,
s a helyett, hogy lánczokat raknának rájok, s kemény rostélyok mögé
zárnák, hagyják őket ártatlan hajlamaik után járni, kóborolni magányos
erdőkben, összeszedni haszontalan mezei virágokat (az őrültek mind úgy
szeretik a virágokat), vagy elheverészni naphosszant a verőfényen,
bámulni a tele holdat s ujjongatni széles kedvvel az utczákon, s senki
sem törekszik őket megfosztani az áldott szabad légtől, az úttalan erdők
utáni vágytól, a megszokott méla badar beszédektől, s a rokonszenvű
holdvilágtól. Mindig akad jó lélek, ki, ha megéheznek, enniök ad; ha
elrongyosodtak, felruházza őket, s a hol elestelednek, ott megvirradnak,
mint a ki örökké utazik. S midőn rájuk jön a gonosz óra, hogy végig
futkosnak az utczákon, s bekiabálnak az ablakokon, az emberek azt
mondják: «a jó bolond» s nem iparkodnak őket elfogni, elzárni,
elhallgattatni; hisz az őrültnek legnagyobb kín a pihenés és hallgatás…
Némelyik már olyannak született; ez talán boldog; de hát a kit az idő
tett azzá, kinek arcza épen oly derült, oly okos volt egyszer, mint
másoké, minő eseményeknek kellett azzal történni? minő húrok szakadtak
meg ott a szívben, hogy a lélek önmagára ne ismerjen többé? Néha csak
egy pár szó maradt meg nálok az elmúlt idők emlékiből, a ki hallja e
badar szavakat, megcsóválja fejét: «szegény bolond» és ki tudja, azon
nehány szóban mily szomorú élet töredéke jár föl kísérteni?…
Nehány év előtt Csongrádmegye egyik népesebb helységében voltam sok
ideig, s ez alatt többször volt szerencsém az ottani tisztes
földmívelőkkel társalkodni. Mint tudva van, ott paraszt embernek hivatik
s bundában és vászon-köntösben jár akárhány jómódú gazda, ki áll
százezer forintnyi értékig.
Egyikéhez e derék gazdáknak gyakorta járatos voltam; egyszerű ép
kedélye, elmés, jó izű tréfái sokszor elmulattatának, utóbb szinte
megvárta tőlem, hogy a hol egy családi ünnepély volt a háznál, névnap,
kukoriczatörés, vagy disznótór, abból el ne maradjak.
Egyszer épen a kenyérsütés idején találtam oda vetődni. A konyhában
fogadott el, mert ott volt a felesége is, egy derék, piros pozsgás,
tűzről pattant menyecske, ki a parázstól izzó kemencze előtti mélységben
ülve, saját izmos kezeivel hányta be a sütőlapáton mind a tizenkét
kenyeret, melyeket maga dagasztott és szakasztott, pedig volt vagy hat
szolgálója.
Nem is állt ott egyébért a gazda, mint hogy a kemencze szája elé
kihúzott halom parázsból gyujthasson pipára s szidassa magát a
feleségével, ki a nagy sürgős munkában pörölt mindenkire, a ki nem
mozgott oly sebesen, mint ő, s ez nagyon illett neki.
A tűzhelyen már készen állt vagy tíz darab lángos, ki lúdzsirral, ki
szilvaízzel megkenve, s két nagy zöld tálba felrakva, melylyel is engem
belépőt rögtön elkezdtek kínálni, az asszony azzal biztatva, hogy ő
sütötte, a gazda pedig valami borfélét emlegetve, a mit jó lesz majd reá
inni.
E nagy sürgés-forgás közben, mialatt Kata asszony a hosszú lapátnyéllel
olyakat döfött a háta mögött ácsorgó cselédeken, hogy azt sem tudták,
hol álljanak meg? belép nagy csendesen az ajtón egy vén összetöpörödött
anyóka, előbb csak a fejét dugva be, s nagy mosolygón széttekintve, majd
az eléje rohanó kutyák fejeit czirógatva össze s köszöngetve nékik,
mintha ezek csak olyan ismerősei volnának, mint más akárki a háznál.
Majd nagy kuttogva közelebb jött, meg-megállva, mintha azt várná, hogy
hívják, s ismét neki bátorodva.
Rajtam kívül senki sem látszott őt észrevenni, a kenyérsütési mozgalom
annyira elfoglalhatta mindenki figyelmét, vagy talán másra nézve nem is
volt e megszokott torzalak annyira feltünő, mint rám, ki először láttam.