fegyverek más szint adának a harcznak, az első pohár bor bátorságot,
kötekedési vágyakat öntött a szívekbe; Menyhért úr elkezdé mesélni a
maga hőstetteit de dato 1809, mikre viszont Gábor úr épen nem akart
emlékezni. Kálmán úr elkezdett balkézzel enni, Sándor úr utánozni akarta
és pecsenyéstül elejté a villát, erre Zsuzsi néni elkezde beszélni a
fővárosi fiatalság erkölcstelenségéről, Kálmán úr viszont azt kérdezte
tőle, hogy látta-e már Parlagi Jancsit? s viszont azzal állt boszút
rajta, hogy visszakézzel töltött vizet a poharába a palaczkból, mire a
jó asszonyság megfogadta, hogy ha még egyszer úgy tölt neki, nem iszsza
meg.
Sándor diák, az anyai tanácsokhoz híven, mindenből evett és ivott, mert
annyit már megtanult, hogy kosarat adni nagy megbántás a házi
kisasszonyra nézve. A jó egri bor kezdett lassanként a fejébe szállni, a
jóllakás ördöge mindinkább felfuvalkodottá tevé, s kezdé magát oly
kontemfinter érezni, mintha most is a convictusban ülne diák pajtások
között, vagy juratus collegákkal szemben az arany flaskónál; mindenkinek
a szavába belebeszélt, nevetett, elménczkedett nagy ész nélkül,
döntögetett palaczkot és poharat, s hajigálózott kenyérgalacsinokkal; a
lábait szétnyujtotta az asztal alatt fidéliter, s valami átelleni
lábacskához érve, azt elkezdé koronként nyomogatni, azt hivén, hogy az
Linka lábacskája. Hanem az a Károly lába volt, ki el levén merülve
valami mulatságos beszélgetésbe szomszédnéjával, engedé lábával történni
ezt a gyöngéd quiproquot.
Ebéd vége felé mind jobban kinyiltak szívek és torkok, kezdődött az az
amabilis confusió, mikor minden ember összevissza beszél: az a nyertes,
a ki jobban tud kiabálni, a saját szavát sem hallja senki, de azért a
szomszédjáét is érti; mikor elkezdődnek az anekdota mondások, s egyik
bohó, bolondos kaland a másikat juttatja eszünkbe, a társaság kaczag,
hogy könyei csorognak az orczáján mindenkinek, a dámák könyörögnek, hogy
ne nevettessék már őket, az öreg urak mellényein felpattannak a gombok a
rázkódás miatt, a fiatalság is úgy tesz, mintha azt nevetné, pedig
egészen mást nevet, nekik van suttogni valójuk; ha ki akarod találni,
mit suttognak? légy fiatal és szerelmes.
Egyedül Kálmán, a költő, tartja meg parnassusi nyugalmát, az ő arczát
mosoly be nem szennyezi soha, szemei folyvást a házi kisasszonyra vannak
függesztve, vagy ha oda nem, akkor átellenbe, de nem Menyhért úrra,
hanem azon is túl, az átelleni falra. Ott van egy nagy tükör aranyos
rámában. Kálmán úr oda néz abba a tükörbe, s igen meglátszik elégedve
lenni méltóságos tekintetével, kezeinek minden mozdulását onnan nézi ki,
még az ételt is a tükörbe nézve eszi s fogait is a tükörből piszkálja.
E dolgot senki sem látszik észrevenni, egyedül a kis csintalan Liza
vette szemügyre, kinek gonosz szemei szüntelen járnak alá s fel a
társaságon, keresve, hogy kit csípjenek meg? s a mellette ülő öreg urat
szüntelen jó kedvben tartja ártatlanul rágalmazó ötleteivel, mikre az
alig állhatja meg, hogy fel ne kaczagjon; sőt egyszer már félig ki is
tört vele, midőn Liza Sándor öcsémre mutatva, azt mondá neki: «nini
bácsi, fogy a diák!» emlékébe hozván a lábnyujtogató legatus
anecdotáját.
Végre Kálmán felemelkedik székéről, fogja a poharát, s haját idealisan
felborzolva, egyet köhintett, jelt adván vele, hogy áldomást akar inni.
A lárma, a nevetés megszünt, kiki lecsitította a szomszédját, a gömbölyű
arczok iparkodtak ünnepélyes hosszúságra nyúlni; midőn végre mindenki
elhallgatott, a költő felemelé poharát és elkezdé, mondván:
– «Van egy tenger, melynek fenekén egy drága igaz gyöngy rejlik.»
– Nézze csak bácsi, súgá Liza Gábor úr fülébe, Sós Kálmán hogy beszél
magához a tükörben.
Gábor úr odapillantott s meglátá, hogy Kálmán csakugyan meredten a
tükörbe nézve beszél, minden mozdulatot, minden arczkifejezést onnan
tesz, bámulatos önelégültséggel látszik önmagában gyönyörködni, épen
mintha csak önmagának tenne szerelmi vallomást.
Gábor úr eleinte csak elbámult, karikára nyiltak a szemei,
összeszorította a száját, rángatta a kurta ősz bajuszát jobbra balra, s
majd hátra ejtette a fejét.
Kálmán nem vette észre, hogy azt valaki szemléli, miszerint ő a tükörből
beszél magához, s folytatá nagy páthoszszal:
– «E gyöngy drágább Cleopatra nagy hírű gyöngyeinél, ragyogóbb a
braziliai császár diademjában levőnél, e gyöngy az, melynek
megnyeréseért mély tengerek fenekére leszállni a legcsekélyebb áldozat,
érte meghalni üdvösség…»
– Nézze bácsi, hogy kinálja maga magát a pohárral a tükörben! súgá Liza
a házi úrnak.
Már ekkor Gábor úr úgy tele volt a nevetéssel, mint a túlfűtött
gőzkatlan, csak egy pillanat és szétpattan. Nagy melle járt alá s fel,
vállai rázkódtak, arcza elvörösödött, fogait, ökleit összeszorította,
most mindjárt – most mindjárt –
Károly ezalatt kezdé észrevenni, hogy Sándor öcsém nagyon is szerelmesen
kezdi lábait nyomogatni, hogy tehát viszonzás nélkül ne hagyja e jó
indulatot, ő is kikeresé a másik lábával Sándor öcsém tyúkszemét, s
olyat gázolt rá, a milyet csak tudott.
– Jáj! ordítá el magát Sándor az igazgyöngyös dictió közepett, s
kínjában úgy taszította fel az előtte álló tele poharat, hogy a vörös
bor futott végig az abroszon, mint a Duna.
Csak épen ez kellett még Gábor úrnak. Az elfojtott kaczagási düh
tízszeres erővel tört ki egyszerre irtózatos torkán, elveté magát
karosszékében, verte öklével az asztalt, hogy a poharak tánczba
kerekedtek, az asszonyok sikoltozva ugráltak fel az asztaltól a feléjük
futó veres bor elől: «Keresztelő, keresztelő!» ordítá Sándor jucundus
veszettséggel, a mint anyja felé futott a bor, Menyhért úr
szedtevettézett, a leányok vihogtak, csak Kálmán állt rendületlen képpel
a maga helyén, erősen eltökélve, hogy a maga dictióját, törik szakad, el
fogja mondani. Hozzá is fogott három izben, a mint a kaczagás
lecsendesült, de hijába! beleütött már abba a ménkő, alig szólhatott
három szót, alig nézett rá Gábor úr, megint újra kezdte a kaczagást,
semmi erő nem volt képes őt többé visszatartóztatni.
Végre is Kálmán kénytelen volt nagy apprehensióval leülni, a nélkül,
hogy a felköszöntést bevégezhette volna.
Az öreg úr nyilván restelni látszott az egészet, de hiába, nem tehetett
róla, neki többet ne szóljon Kálmán, még a templomban se szóljon hozzá,
mert a szeme közé fog kaczagni.
Hogy e kudarcz némileg helyre legyen ütve, Károly kapott fel egy
poharat, s víg arczczal, néhány szóval befejezé a mondatot.
– Adja Isten, hogy e szép gyöngynek, kit Kálmán barátunk értett, sokáig
tisztelői lehessünk; a mi annál is czélszerűbb óhajtás, minthogy e
gyöngy nem valami hideg csiga, hanem egy hő szívű derék magyar hazafi
keblén nőtt fel, a ki a hozzá leszálló buvárokkal nem itat keserű
tengervizet, hanem jó egri török vért.
– Éljen, éljen! kiáltá rá a társaság, maga az öreg úr is szivesen
koczintott az áldomásra, csak Kálmán nem birta megbocsátani Károlynak,
hogy az ő szellemdús eszmejárását ily parlagi elmésséggel tépázta meg.
Hanem hiába, ebéd után ne beszéljen az ember bölcs dolgokat, ha azt
akarja, hogy rá hallgassanak.
Ebéd után felhívta az öreg Berkessy vendégeit egy sétakocsizásra, mely
ajánlat az egész társaságtól nagy készséggel fogadtatott, a parancsok
kiadattak a kocsisoknak minden részről; Menyhárt úr maga ment ki az
istállóba, Marczival értekezést tartandó, ha vajjon kiállanak-e a lovai
egy ilyen sétát? a látlelet azonban igen kedvezőtlenül ütvén ki,
megegyezett Marczival egy meszely borban, a mit majd otthon fog neki
kiszolgáltatni, hogy tetesse magát részegnek.
A másik két hintó ezalatt előjáratott, egyik Berkessyéké, másik
Tállyaiéké, s a vendégek úgy oszták el magukat, hogy minden család a
maga fogatát foglalja el, Sós Kálmán is szinte elővezetteté a maga
pegazusát, mely egy jámbor, kissé vénecske paripa volt, angolosra
kurtítva, a feje hányakodásától lehetett gyanítani, hogy egy kissé
kemény szájú, lábairól itélve meglehetős futó lehetett. Végül az öreg
Berkessy számára egy lovas cabriolet állt készen, a min rendesen szokott
járni.
Már mindenki készen volt, midőn Menyhárt úr előtámad, szörnyen verve a
térdeihez a kezeit.
– Hjüj! micsoda szörnyűség már ez! az a Marczi olyan részeg, a lábát sem
tudja mozdítani. Mit csináljunk, mit csináljunk? Bár volna valaki, a ki
befogná a lovaimat, elhajtanám magam. No megállj! engem így meggyalázni!
Ilyen tiszteletre méltó háznál leinni magát. Mindjárt elcsapom a
gazembert, mihelyt haza megyünk.
– Soha se mérgelődjék uramöcsém, szólt megnyugtatólag Berkessy, majd
elosztjuk magunkat valahogy, kit ide, kit oda elültetünk; Menyhárt öcsém
ide ülhet mellém. A felesége Tállyainéhoz, Károly fráter úgy is maga
szereti hajtani a lovakat, a két leány sem fog megharagudni, ha egy
gavallért oda ültetünk hozzájok…
Kálmánnak már ekkor az egyik lába a kengyelben volt, a mint azonban
meghallotta, hogy Linka mellett egy kiadó hely lehet a kocsiban,
hirtelen odafordult a lovát bámuló Sándor öcsémhez, s elképzelhetetlen
nyájassággal kérdezé tőle:
– Nem szokott ön lovagolni?
– Dehogy nem, felelt vigyorogva Sándor, csakhogy nincs lovam.
– Hát üljön fel az enyémre.
– Igazán? Megengedi? kérdé az öcsém nagyon megörülve.
– Igen szivesen. Nekem úgy is fáj a derekam a mai lovaglástól, majd én
valamelyik kocsis mellé felkapok.
Sándort se kellett másodszor kinálni, utczu neki esett a lónak,
belehágott az egyik kengyelbe, s miután egy darab ideig megtánczoltatta
magát mellette, végre valahogy felhasalt a nyeregbe, s oda fészkelte
magát.
A vendégek ezalatt a Gábor úr által megszabott rendben elrendezték
magukat, s ilyenformán nem maradván egyéb Kálmánon kívül, ő lett oly
szerencsés, hogy a két leánynyal szemközt ülhetett Berkessy hintójában.
Csak ekkor kezdte a társaság észrevenni, hogy Sándor öcsém ül a lovon,
feltünt pedig ez annál is inkább, mert lábai igen hosszúk levén, a
kurtára húzott kengyelszíj miatt a térdei mind a ló szügye körül jártak;
e mellett a paripának az a jó szokása volt, hogy ha észrevette,
miszerint idegen ember ül a hátán, ezt a tapasztalatát különféle módokon
iparkodott nyilvánítani, előbb a nyakát hányta vetette, majd elkezdett
hátrafelé farolni, hogy az ember azt gondolta, most mindjárt belemegy a
kútba, elvégre elkezdett ágaskodni; s e közben valami oly nevetséges,
vontatott éneklő nyerítést hallatott, a milyennel ritka ló
dicsekedhetik.
Zsuzsi néni ijedten ugrott fel a hintóban, fiát ily állapotban látva.
– Te bolond te! Mit csinálsz azon a lovon? Szállsz le mindjárt arról a
lóról? Most mindjárt a nyakát töri ki! Szállj le! szállj le!
De iszen könnyű azt mondani valakinek, hogy szálljon le a lóról, mikor
épen a lónak is az a szándéka, hogy letegye a hátáról. Sándor öcsém sem
látott, sem hallott, s ha szabad valakinek, a ki nagyon hallgat valamit,
azt mondani magáról: «csupa fül vagyok», úgy Sándor öcsémről is el
lehetett e perczben mondani, hogy csupa ló.
Végre azonban a paripa, miután kipróbálta lovagját, s tapasztalá, hogy
az nem esett le a nyeregből, egyet nyerített, s minden további utasítás
nélkül nyargalt ki a kapun, keresztül az átellenben fekvő szérűs kerten,
ragadva magával az elkárhozott lovagot, ki kétségbeestében elhajítá a
kantárszárat, s két kezével elől-hátul a nyeregkápába fogózott.
– A fiam! a fiam! Elölik a fiamat, sikoltoza kétségbeesetten Zsuzsi
néni.
– Ne féltsd a porontyát! kiálta rá Menyhárt úr. Egy kis leesésbe még ki
nem törik a nyaka. Nem látod, hogy készakarva sarkantyúzza a lovat, csak
menjünk, majd utolér bennünket a kertek alatt.
Erre megcserdültek az ostorok, a három fogat kirobogott az utczára,
végig a helységen, sebesen, mint a szél.
Zsuzsi néni minden embert megkérdezett, a kit előtaláltak, hogy nem
látott-e egy lovas embert ezen nyargalni? Persze, hogy senki sem
hallotta a szót a kocsizörgés miatt.
Majdan kiértek az öreg úr jószágára, végig hajtattak a szép egyenes
fákkal beültetett utakon, megnézték az aratókat, itt-ott már
kalangyákban volt a buza, boglyában az árpa, a kukoricza zöldellett még
buján a sárga tarlók között széles táblákban, itt-ott aranyszinű
dinnyék, uritökök villogtak ki közüle. De Zsuzsi nénit most nem
gyönyörködteté sem a buza, sem a kukoricza, mert Sándor nem látszott
sehol; végre Tállyainé azzal nyugtatá meg, hogy bizonyosan visszament a
házhoz és most odahaza van békében, mely gondolat csakugyan meg is
vigasztalá a jó asszonyságot annyira, hogy minden tábla vetést meg birt
becsülni futtában, hogy hány véka megy bele?
Egy kis órai kocsikázás után a társaság, jól kirázatva magát, ismét
hazafelé fordult, a hintók víg ostorpattogás közt gördültek be az
udvarra, Zsuzsi néni első szava az első meglátott emberhez az volt, hogy
«hol a fiam?»
Senki sem tudott róla semmit.
– Hol a fiam? A Sándor fiam hol van?
Bizony nem látta azt azóta senki, hogy elvitte a ló.
A jó asszonyság is megereszté erre jajveszéklési gyeplőjét:
– Oda vagyok! Elveszett a fiam örökre! a fiam Sándorom! A másikat
összegyilkolták a méhek, ezt meg, ehen van, elölte a ló. Oh bár soha se
jöttünk volna ehez a házhoz, vagy inkább dőltünk volna fel az úton, s
tört volna ki a nyakunk. Te vagy mindennek az oka, te vén bolond! minek
akartad ilyen fiatal korában megházasítani a fiadat, már most ott van
ni, futhatsz utána a világba, aztán meg a te bolond kocsisod, a miért be
nem tudott fogni, aztán meg az úr, minek engedte arra a veszett lóra
ülni, ha ismerte. Már most hol a fiam?
– De hol a lovam? mondá Kálmán, nem kevésbbé levén megijedve azon, hogy
Sándor elvitte a lovat, mint Zsuzsi néni azon, hogy a ló elvitte
Sándort.
– Oh Istenem, Istenem! hogy kell haza mennem a fiam nélkül?
– De hogy kell nekem haza mennem a lovam nélkül?
No iszen erre aztán összeteremtette Zsuzsi néni úgy a poétát, hogy jobb
lett volna neki vakon születnie, sőt hogy beteljék a pohár, sorba vette
az egész háznépet, s kijuttatott mindenkinek, a leányoknak azért, hogy
mért nem ültették Sándort maguk közé? akkor nem veszett volna el, az
öreg Berkessynek, hogy mért engedte bort inni? különben nem mert volna
felülni a lóra, és végre minden renden és nemen lévő embereknek, hogy
mit tátják a szájukat, s mért nem szaladnak, ki merre lát, keresni az
elveszett fiut?
Utoljára nem állhatta Menyhárt úr a lármát, s belemordult.
– Ugyan, mit sápítozol, adta vette porontyán. Bezzeg ha engemet is így
megsirattak volna, mikor Győr alatt jártam, pedig ott lövöldöztek is.
Majd visszakerül bizony, ne félj; rossz pénz nem vész el; embert még nem
loptak ebben a százesztendőben, s ne félj, hogy a te fiadon kezdjék, s
ha eltéved az ebanyja, itt az urambátyám, majd currentáltatja.
E szavak véghetetlen keserűn esének Zsuzsi néni szivének. Hogy egy apa
ily kegyetlenül tudjon beszélni elveszett fiáról, az égre kiáltó! nem
tudott neki mit válaszolni, berohant a kis mellékszobába, a hol Péterke
feküdt és kuglofot evett, s ott ráborulva megmaradt gyermekére, elkezde
zokogni hevesen; erre Péterkének is kifordult a szájából a kuglof, s
neki kezdvén a bőgésnek, versenyt sirtak mind a ketten egymás
barátságáért.
Berkessy azonban komolyan szivére vette a dolgot, s fellármázva
cselédeit, kit gyalog, kit lóháton neki indított, hogy szerteszéjjel
keressék az eltünt ifjut, s tudakozódjanak utána fűtől, fától, s hozzák
vissza a hol kapják.
Már csak mi is induljunk neki és lássuk, mi lett belőle?
A hogy a paripa keresztül vágtatott a szérűs kerten, egyszerre
félrekanyarodva neki vitte a kenderföldeknek Sándor úrfit, ki sehogy sem
birta a lovat sem feltartóztatni, sem más felé téríteni, hanem csak
lehasalt a nyakára, sorsára bízva magát s gondolva Mazeppára, a kit
Ukrániába vitt a ló. Ő sem várt egyebet, mint hogy odáig meg nem áll
vele.
Később a ló kijutott az országútra, s elkezde szabályos galoppban
nyargalni előre. Sándor ijedten tekintgete hátra, s tapasztalá, hogy az
elhagyott helység mindig messzebb marad, végre egészen elvész a háta
mögött, már csak a tornya látszik, később ismét előtte kezdenek egy
ismeretlen város tornyai előtünedezni a láthatáron: a ló csak futott
megállapodás nélkül. Jöttek ugyan néha szemközt az úton idegen emberek,
Sándor eleget is kiabált nekik, hogy tartsák fel a lovat, de azok mind
arra értették, hogy térjenek ki, s azt hivék, hogy valakivel
felfogadott, hogy hány percz alatt ér **re, a megyei székvárosba, vagy
tán orvosért, vagy tűzi fecskendőkért nyargal; egyszóval engedték futni,
a merre a lónak tetszett.
* * *
Hat nap mult el azalatt, a mióta a szép özvegy Julia Nánásy bácsit
beleeresztette a világba, hogy hordja szét férjhezmenetelének hirét,
csődítse össze a lakodalomra az atyafiságot, s hozzon dispensatiót s
vásároljon Pesten menyasszonyruhákat és süteményeket. Mindez szépen meg
is történt. Az utána küldött staféta mindenütt egy órával később
érkezett, miután ő elment, s ilyenformán **-re is visszaérkezék, a
nélkül, hogy a futárral beszélt volna, s benyit nagy skatulyákkal a hóna
alatt szépséges szép hugocskájához, ki már akkor azon gondolkozott, hogy
megszökjék a vármegyéből.
– Itt vagyok, galambom. Mindent elvégeztem. Itt az egyik
menyasszonyruha, ezt készítette Varga, itt a másik, ezt csinálta
Keresztessy, itt a zsebemben a dispensatió, jönnek az atyafiak is mind;
hátul egy ferslagban a czukorsütemények.
Julia reszketett a méreg miatt; az utolsó szavaknál dühösen csapott az
asztalra tett skatulyára, hogy az menten összehorpadt.
– Vigye maga a menyasszonyruhákat a pokolba! a dispensatiót is vigye a
pokolba: a tortákat! atyafiakat! maga is ott maradjon.
Nánásy bácsinak szeme-szája elállt erre a fogadtatásra, csak járt a
szája, de hangot nem adott. Épen nem volt képes semmit is gondolni, csak
bámult, azt látva, hogy Julia az utóbbi szavaknál kétségbeesetten sírva
dűl le a pamlagra s fuldoklásig zokog.
Nánásy bácsi nem arra volt születve, hogy ily bonyolódott eseteket meg
birjon magának magyarázni.
Mikor az ember a rábizott dolgokat a legpontosabban rendezé, mikor azt
hiszi, hogy jutalmat fog kapni, – egy pár puszit, – s kap a helyett egy
pár skatulyát a fejéhez vágva… Meg nem foghatta az egészet.
E pillanatban lódobogás hallatszék az udvaron, s Julia szobaleánya
hüledező képpel rohant be az asszonyához, alig birva kimondani, a mit
akar:
– Kisasszony, – tensasszony, a Kálmán úrfi paripája.
– Be ne merjék bocsátani! kiálta Julia, indulatosan felugorva helyéről.
– De nem Kálmán úr ül ám rajta, hanem egy idegen ifju úr, a kit soha sem
láttam még.
– Kicsoda?
Hogy kicsoda? arról meg már mi tudunk beszélni. A szerencsétlen Sándor
az, kit a ló elhozott a szomszéd faluból, be a város közepére Julia
lakásáig, ott nyitva találta a kaput, benyargalt az udvarra
kétségbeesett lovagjával, a folyosó előtt aztán szépen megállt, ismerős
röhögéssel üdvözölve a künn álló cselédeket.
Az események psychologiája itt a lóban rejlik. Kálmán mindennap meg
szokta látogatni Juliát lóháton, s ilyenkor a kedveskedő delnő mindig
czukrot adott a paripának saját gyöngéd kezecskéiből, s ezzel úgy
elkényeztette a lovat, hogy az gyakran erőnek erejével oda vitte a
tulajdon gazdáját is Julia udvarába, s nem lehetett neki végig menni
azon az utczán a nélkül, hogy be ne térjen a házba. Azonban, mint az
előzményekből tudjuk, Kálmán hat nap óta nem volt már Juliánál, s a
paripa annyi idő alatt nem kapott czukrot. E hanyagság sehogy sem fért a
fejébe, pedig mint mondják, a lónak elég nagy a feje; az emlékezetes
délután tehát föltevé magában, hogy nem azért született ő lónak, hogy
újra lóvá tegyék, s a mint ismét felkantározva érzé magát, neki indult,
s makacs következetességgel addig semmi rángatásra és döfölésre meg nem
állt, míg **-re beérve, Julia udvarába nem jutott, a mikor aztán a
folyosó előtt elkezde vígan röhörészni, várva a czukrot.
Szerintünk az események legtermészetesebb magyarázata ez; a mennyiben
egy ló jellemét képesek vagyunk felfogni.
Sándor csak lefordult a paripáról, a mint az megállt vele, sem látott,
sem hallott, sem egy szónak ura nem volt. Szétvetett lábakkal,
meggörbedve neki támaszkodék tenyereivel a falnak, s úgy mászott végig
négykézláb tapogatózva az ajtóig, melyet épen akkor nyitott ki Julia,
hogy meglássa, ki jött?
Senki sem ismeré a Lázárt.
– Kicsoda? micsoda? Mit akar? hogy jött ide?
– Jaj, ne kérdezzenek tőlem semmit, nyögött a szerencsétlen lovag, oda
vagyok, – meghaltam, – sem kezem, sem lábam nem ez enyim, fektessenek
le, híjanak doctort mindjárt kiadom a lelkemet, – jaj a derekam! jaj!
Julia valami irtózatos szerencsétlenséget kezde gyanítani, s a
legőszintébb részvéttel hirtelen orvosért űzé cselédjeit, addig is
lefekteté az elkárhozott kalandort, s minden kitelhető női gyengédséggel
gondoskodék szükséges ápolásáról, míg végre az orvos megérkezvén,
megnyugtatá a beteg állapotja felől, miszerint a nemesebb részek nem
szenvedtek a lovaglás viszontagságai alatt, s néhány órai nyugalom
helyrehozand mindent.
A Berkessy háznál ezalatt minden órán nőtt a veszedelem. Gulyásiné
lélekzetet sem hagyott venni senkinek, mindenkit kergetett a fiát
keresni, s minden megérkezőtől követelé, hogy adja elő, hová tette?
Utoljára görcsöket kapott, le kellett fektetni, födőt melegíteni rá,
herbatét itatni vele, egész éjjel jajgatott, majd felvette a házat. A
szegény két leány és Tállyainé, kik szüntelen ágya mellett virrasztottak
és ápolták, korán reggelig be nem hunyhatták szemeiket miatta. Menyhárt
úr azalatt nyugodt lelkiismerettel szunnyadt a mellékszobában, minden
órában fel kellett ránczigálni, hogy ne horkoljon olyan nagyon, mert a
beteg újra görcsöket kap.
Végre hajnalhasadtára elszunnyadt a gyötrött patiens, a fáradság és a
nyögések elnyomták, Tállyainé is ledűlt a pamlagra, a mint egyszer
elkezdi a hajdú odakinn a folyosón porolni a kaputokat rettenetes nagy
puffogással.
A két leány hirtelen kifutott lelkendezve.
– Csitt! ne zörögjön most, épen csak most aludtak el.
– Hisz a vendég urak kaputjait tisztogatom, mentegetőzék a hajdú.
– Nini, valami kiesett az egyiknek a zsebéből, szólt odaugorva Liza, s
felkapta a tárczaalakú csomagot, mely az öltönyből kiesett.
– Ahán! mondta a hajdú, bizonyosan Sós Kálmán úr zsebeiből esett ki.
A csomag táblájára ez volt nyomatva arany betűkkel: «Napló».
Ki venné rossz néven egy pár fiatal leánynak, ha egy rájuk nézve nem
épen érdektelen fiatal ember naplója kezükbe jut, hogy meg nem
állhatják, miként egy kissé lapozgassanak benne. A mi két leányunk is
hirtelen félrevette magát egy oszlop mellé suttogva, vihogva s nagy
hirtelen végig pörgették ujjaik közt a rejtélyes tárczát. Tele volt az
irva mindenféle verssel, olykor egy szárasztott virág, vagy egy hajból
font nefelejts hullott ki belőle, azt visszatették oda, a honnan
kiesett, egy-egy verset elolvastak, s elfojtott kaczajjal mulattak
rajta, hisz a vers oly dolog; egyszer azonban, a mint egymás kezéből
kapkodják a tárczát, Linka véletlenül egy lapra nyit, melyen első
tekintetre valami ismerős verset talált megpillantani; olvassa: hát épen
ugyanaz, melyet tegnap a Regélőben saját magához irva olvasott, azzal a
csekély különbséggel, hogy ennek a felirata nem B. Linkához, hanem Cs.
Juliához szólt, s a mi ott barnának volt irva, az itt szőkének jutott,
ott fekete szemek, itt nefelejts szemek; különben minden angyal és
tündér ugyanazon a helyen; épen azok a szívfájdalmak, ugyanaz a meghalni
készülés és igéret a túlvilágon való találkozásra.
Linka úgy érezte magát, mint a ki elfogad egy köszönést, s akkor veszi
észre, hogy nem neki köszöntek; hirtelen elveté a naplót s befutott a
szobába, azt hivé, hogy száz szem néz arczára s mind látja rajta a
szégyenpirulást. Érzé, hogy keményen meglakolt érte, a miért életében
először hiú tudott lenni. Hisz azok a szépségek, azok a hizelgő mondatok
eredetileg nem ő hozzá voltak irva, hanem csak szőkéből barnára
fordítva. Tökéletesen kiábrándult.