keresztanyja minden gyöngeségnek; a mint kivevé zsebéből a lapot, nem
állhatá meg, hogy még egyszer bele ne tekintsen, hisz itt nem látja
senki, ha el fog is pirulni, s mintha valami nagy szégyenlendő dolgot
követne el, remegő kézzel kibontá a lapot, s olvasá szívdobogva a hozzá
irt költeményt.
Azon faja volt ez a verseleteknek, mik húsz év előtt alkoták az ifju
irodalmat (mert nálunk mindig volt ifju irodalom, mely soha sem érte meg
az öreg kort), szorongatott lelkesedés, egetmászó poézis, étvágytalan
kivánságok, szárnyas betűk, hangzó szavak; mik akkor oly kedvesek
voltak, s mikben volt legalább annyi jó, hogy ha nem volt is bennök
érzés, legalább nem is csábítottak érzeni.
Lina pirulva futá végig a sonett sorait. Megtudá belőlök, hogy ő az
Isten legszebb angyala, s hogy van egy rózsavirány, melynek
bájzengedelmein elandalogva merengeni és hollófürteinek éjsátorában
lelni boldog halotti szemfödélt, – nem különben feltámadni sötét
szemeinek fekete napsugárai által egy gyönyör koránydús új üdvderületre
nagy hajlandósága volna az alólirottnak, állván ott S-s Kálmán, Sz-ről.
Lina ismerte már ez ifjut; többször találkozék vele Sz*en megyegyűlések
alatt.
Átolvasva a sonettet, még sem találta azt olyan borzasztónak; kivéve
természetesen annak költői oldalát.
E perczben hirtelen nevét hallá kiáltani a kertajtóból:
«Lina kisasszony!»
Ijedten rejté el a lapot ismét köténye zsebébe, s halvány arczczal, mint
kit valami rossz tetten kaptak, lépett ki az üvegházból.
– Vendégek érkeztek, siessen! kiáltozott eléje az érte küldött szolgáló.
Már akkorra bementek a szobába, csak az ősi bárka állt az udvar közepén,
a három szomorú paripával, melyekről Marczi akkor szedte le a hámot.
E szerint tudjuk, hogy kik jöttek?
Lina sietett a szobába, levette fejéről a kendőt, melyet a napsütés
ellen kötött, lesimította a haját kezével, s hallva, hogy egy szobában
nagy örvendetes hangon egyszerre négy ember beszél, oda benyitott.
Csakugyan ők voltak.
A kedélyes falusi úr, a regnáló asszonyság, a hórihorgas siheder és a
szeretetre méltó kis fiu.
A szomszéd faluban állomást tartottak az éjjel, s csak korán reggel
indultak el, a mi azon sok oldalú czélból történt, hogy a lovak
kipihenhessék magokat, s nyargalvást hajtsanak be az udvarra és hogy
mindenki gálába tehesse magát, a mi meg is látszott. A derék asszonyság
fel volt ékesítve nagy sárgazöld szivárványos szalagú főkötővel, melynek
keményített bodra úgy fogta körül a fejét, mint a hogy a napot festik a
kalendáriumban, volt rajta egy világoszöld selyem viganó, melynek a
nyolczszáz huszonkettediki divat szerint oly rövidnek kellett lenni,
hogy az alsó szoknya tenyérnyi himzete alóla kilássék, öve is volt nagy
bronzcsattal, csaknem a hóna alatt átkötve s ezüst színű piros virágos
selyemkendő volt felülvetve díszesen.
Menyhárt úr meg volt borotválkozva, s a haja felborzolva nyalkán,
inggallérja szeretett volna felállni, de nem lévén kikeményítve, csak a
jó szándéknál maradt; mellénye fehér pikét volt, már egy kissé
halaványsárga is, fél felére kifityegett a bodros tászli, oldalzsebében
egy irtóztató nagy óra árulta el magát részint terjedelme, részint oly
hangos ketyegése által, hogy szinte bele beszélni látszott a
discursusba, az egy szép fekete zsinórra volt kötve, melyet nyakbavetve
kellett viselni, mint valami kardkötőt. A tegnapi zöld dolmány helyett
feszes tobákszín kaput volt rajta, hosszú és keskeny szárnyakkal, mik
csaknem földig értek, s a magyar nadrágot pantalon váltá fel, sárga
ánginétből, felül nagyon bő, alól nagyon szűk. Kiegészíté mindezt egy
magas hengerkalap, mely most közbámulatra az asztalra volt téve.
Sándor öcsémen a juratusi atillája volt, meggyszín bársony mellénynyel,
s különösen meglátszott rajta, mennyire más embernek érzi magát az
atilla-dolmányban, mint mikor a bonzsur van rajta, a bonzsur egészen
leverte, alázatossá, szégyenlőssé tette; az atilla önbizalmat,
bátorságot öntött szívébe. Most nem bújt a kályha mögé, nem csókolt
kezet a hajdúnak, sőt iparkodott magát kéz alatt tartani, s komázva bánt
mindenkivel. Ez is egy vonás a siheder évekből; – ha vásott kaput van
rajta, kikerül előtted, hogy ne legyen kénytelen köszönni, ha új kaputot
öltött, keresztül bukik rajtad, s azt várja, hogy te köszönj neki.
Még a kis kadét is változásokon ment keresztül, meg volt mosdatva és
megfésülve simára és megpofozva szelidre; az utolsó állomáson előre
megverték jól, hogy majd a háznál rosszul ne viselje magát, az egész
úton végig sírt, szerencsére elfáradt bele és most pihen.
A mint Lina belépett, Zsuzsi néni azonnal felugrott és eléje szaladt,
átölelte, összecsókolta, a fejkötőjét egészen félrenyomta s diadaltól
sugárzó arczczal vezeté a szemérmesen elpiruló leánykát családja többi
tagjai közé.
– No te lurkó! szólt Sándor öcsémhez fordulva, gyöngéd anyai
gorombasággal, hát nem derék leányt választottunk mi a számodra he? Te
pokolszülötte nem vagy érdemes rá, hogy ilyen derék leányka rád nézzen.
Sándor öcsém fanyalgó mosolygással tekinte Linára, mintha azt gondolná,
hogy sokkal szebbnek képzelte mégis, mielőtt látta. Hanem az is
meglehet, hogy a csizmái igen szűkek voltak, s elég rosszul esett neki,
hogy a székről fel kellett állania.
Linkát először meglepte ez a cordialis bevezetés, később szelid
szégyenpirulással menekült atyja mellé, mintha védelemre szólítaná fel
ennyi váratlan megtámadás ellen, mit az öreg úr észrevéve, a zsoltári
versként «ő paizsát ragadá elé» s lándzsát tört az ostromlókkal.
– De már a leányomat nem rabolják el tőlem oly könnyen, hugom asszony!
– De biz elviszszük azt, vagy itt hagyjuk a fiunkat is urambátyámnak.
– Jól van, azt már nem bánom, akár mind a kettőt. Az én fiaim lesznek.
Elfogadom.
Utczu a fiam Péter megijedt erre a szóra, oda veté magát az apja térdei
közé, s átfogva két kezével annak két lábszárát, elkezde ordítani: – Én
nem leszek ennek a bácsinak a fia, engem vigyenek haza. Én a tátinál
maradok!
Bevégezte e tréfás jelenetet Gábor úr iszonytató kaczagása, mint mikor
operák végén egyszerre beleszabadul az öreg dob és trombita az énekbe s
nem hágy egyebet hallani.
Menyhért bácsi valahogy lefeszegette a lábairól a kis kullancsot, s oda
lódítá az anyjához; kapaszkodjék abba. Lélekadta fia!
– Soh’ se bántsátok, monda Zsuzsi néni, majd mikor őtet házasodni
viszszük, ő sem fakad sírva, ha ott hagyják, a hol szép leány van a
háznál. Hiszen lenne csak urambátyámnak még egy leánya, a ki neki való
volna.
Menyhért úr beleszólt. Szükségét érezte valami okosat mondani:
– Ne szólj asszony. Lásd meg, hogy ki előtt beszélsz? Itt fiatal
ártatlan leányzó van jelen, a ki elpirul, mikor te házasságról beszélsz.
A házasság olyan dolog, a miről addig beszélni sem szabad a leányzók
előtt, a míg meg nem történt rajtok; nekik azt sem szabad tudni, hogy az
micsoda? Sőt én nagyon helyeslem, hogy a törököknél addig nem is látja a
menyasszony a vőlegényét, a míg…
Ebben a perczben rálalált tekinteni Menyhért úr a felesége orrára. Hát
milyen mozgásokat vitt az véghez! volt neki valami különös mestersége az
orrát hol felfelé, hol lefelé igazgatni, s ha mindez nem volt eléggé
sikeres, elkezdett némán tüszkölni, de sűrűn.
Menyhért úr abban a pillanatban úgy belesült a beszédbe, hogy azt sem
tudta, hol jár.
– Gyerünk, nézzük meg a lovaimat, szólt közbe Gábor úr, s ha szívéhez
gonoszkodás férhetne, hajlandók volnánk azt hinni, miszerint az
elkezdett beszédnek megillető auditoriumot akar szerezni.
Menyhért úr egyszeriben készen volt a lovakat megtekinteni. (A legszebb
négyes fogatot bizonyosan a leányának fogja hozományba adni, gondolá
magában.)
– Mi pedig kimegyünk a kertbe Péterkével, monda Zsuzsi néni.
– Aztán leszaggatunk sok virágot, örvendezék Péter.
– Azt nem szabad, te kis bolond, feddé őt az édes mama. Hanem lepkéket,
bogarakat fogdosni azt szabad.
Más emberek előtt az ilyen szavakért baraczkot kapott volna a fejére a
szeretetre méltó fiucska, hanem itt édesen kellett magát viselni
mindenkinek, hogy azt higyjék, miszerint ez az egész család csupa
tejből-vajból készült.
Sándor öcsém e közben csak nézett, hogy vajjon a lovakhoz menjen-e, vagy
ő is bogarakat fogdosni vállalkozzék? míg Linka szerényen várta, hogy
atyja mit fog vele parancsolni.
– A fiatalok csak hadd maradjanak együtt, vágott hirtelen közbe a
mindenen keresztül látó Zsuzsi néni. Hadd beszélgessenek, hadd
mulassanak egymással; az ilyen ártatlan kedvteléseket soha sem kell
megakadályozni. Gyerünk apjok.
Ez azt tette, hogy nem szükség ellentmondani. Az atyafiságos társaság
egyedül hagyta a fiatalokat a maguk ártatlan kedvteléseire.
A helyben maradt felek átlátták, hogy már ezen az ártatlan kedvtelésen
át kell esni, s nyugodt lélekkel megadták bele magukat.
Linka leült az egyik ablakhoz, legkevésbbé sem lévén ezen jelenet által
meghatva. Azon szelíd kedélyű lények közé tartozék ő, kik megszokták
már, hogy semmi beleszólásuk se legyen tulajdon sorsukba, kik tudják
magukról, hogy a természet őket nem jogosította fel magukat
csodaszépeknek, vagy elméseknek tartani, s ennélfogva valami kitünő
állásra soha sem tarthattak igényt a világban, kik ha rajzolnak is
lelkeikben ideált, örökké temetve marad az, s kit mélyebb belátás, vagy
gyámkodó kegyelet oldalukhoz vezet, ahoz nem visznek ugyan lángoló
szerelmet, de tiszta, törhetlen hűséget igen, s egy sóhaj, egy köny el
nem árulja egész életükön keresztül, hogy a szív üresen maradt.
Ő tehát leült nyugodtan himző asztala mellé, míg a tulsó ablakban Sándor
úrfi húzta meg magát, egy nagy olajfestményre bámulva, mely egy szép
piros pásztorleánykát ábrázolt. Bizonyosan arra gondolt, hogy milyen
sokba kerülhetett annak a képnek a rámája.
Linka észrevette a bámészkodást, s hogy megkezdhesse a beszédet,
megszólítá Sándort.
– Azt a képet nézi, ugy-e mennyire nem hasonlít hozzám?
– Magához? kérdé elnevetve magát Sándor. Ohoho! Dehogy hasonlít.
– Sokkal pirosabb, mint én vagyok.
– Az ám.
– És kövérebb, mint én.
– Persze, sokkal.
Linka azt kezdé hinni, hogy szerencséjére olyan emberrel akadt össze, a
ki szereti megmondani az igazat.
– Én nem is tudom, hogy miért akart engemet az a festő szebbnek festeni,
mint a milyen vagyok.
Sándor most vette észre, hogy milyen balga feleleteket adott és sietett
magát kivágni.
– Az az hogy nem szebb ez a kép, mint a kisasszony, sőt inkább csúnyább,
mert ennek görbe is a feje, az egyik része az arczának szélesebb, mint a
másik.
Linka átlátta, hogy egy becsületes emberrel van dolga, a ki annyit sem
ért a képekhez, mint a bivaly. Más thémát kellett kezdeni.
– Kegyed Pesten lakott, megismerkedett ugy-e bár az ott lakó költőkkel?
– Oh igen bizony, – voltak nagy költők közöttünk, a kik igen sokat
elköltöttek, de én nem sokat költöttem, hat forintom járt minden hónapra
a princzipálisomtól, meg ebéd, vacsora.
Linka nagyot nevetett, azt gondolta, hogy Sándor élczeskedni akar; pedig
nem volt szándéka.
– Menjen kegyed. Nem olyan költőket értettem, hanem versirókat.
– Úgy? szólt Sándor szétnézve a világban, bizony olyat nem láttam
Pesten.
– De műveiket szokta olvasni? például Vörösmartyt?
– Oh azt igen. Ugy-e az az, a mit Kisfaludy irt?
– Dehogy! Hiszen Vörösmarty maga a költő.
– Ahán! Tudom már! Ő irta Kisfaludyt.
– Ejnye, kegyed én velem tréfál. Csak nem akarja tán elhitetni, hogy
épen nem ismeri a magyar költészetet?
– Üm. Furcsa. Hát azért ha egyet nem ismerek, ismerhetek olyat, a kit
meg más nem ismer. Szeretem én a verseket nagyon, tudok annyit
könyvnélkül, hogy.
– Szépek? Irjon le nekem a dalgyüjteményembe egy párt. Kiktől vannak?
– Hát a legszebbek Vad Jánoséi.
Linka rábámult.
– Kicsoda az a Vad János?
– No látja, azt meg maga nem ismeri, pedig Kőrösön poéták præceptora
volt.
– S szép munkái vannak?
– Hm. Elhiszem azt. Milyen verse az a «Kikeletkor» csupa merő
alcaicusokban, meg «A hurkához», meg «Tóbiás napra», azután meg «A
kukoriczaszár panasza a felfutó bab ellen». Tyhű! az valami felséges!
Hát még aztán a «Repüljetek muzsák!» a mit examenre irt, mikor a
szülőktől búcsúzik!…
– S hol jöttek ki mindezek? kérdé Linka szorongatott tekintettel.
– Hát a «Hippocrenében». Felelé Sándor bizvást.
– Mi az? Rebegé Linka ájtatos félelemmel.
– Ujság.
– Még én nem láttam, sóhajta a szegény leány belső szemrehányással. Hol
jelenik meg?
– Hát Kőrösön.
– S ki adja ki?
– Hát a diákok. Irják maguk, kinek szebb irása van, s elhordják a szép
kisasszonyoknak olvasni. Az az hogy én nem hordtam ám sehova; sietett
megigazítani magát a jámbor, nehogy valaki feltehesse róla, miszerint ő
még kisasszonyokhoz is járt.
Boldog Isten, hány ember van ilyen, a ki azóta, hogy az iskolából
kijött, semmit sem tanult, s megvénül a classisokból elhozott eszmékkel;
aztán legyen neki az ember felesége. Nekem van egy tanuló társam, a ki
ezelőtt tizenegy esztendővel igen ügyesen tudott elmondani egy paraszt
anekdotát. Az idén találkoztam vele, három szót váltottunk, a
negyediknél megint elkezdte ugyanazt az anekdotát. Aztán legyen neki az
ember jó barátja.
Szerencsére ez ártatlan kedvtöltésnek ezuttal félbe kellett szakadni,
komolyabb gondokat idézvén elő a sors ez alatt; – történt ugyanis, hogy
míg a két öreg úr a lovakat vette szemlére, az alatt Zsuzsi néni
leszállt a kertbe, tulajdonképen nem abban gyönyörködni, hogy milyen
szépek a virágok? hanem inkább, hogy tudomást szerezzen felőle, vajjon
mint ért a leendő menyasszony a konyhai kertészethez? Péterke ez alatt
felszabadíttatott, hogy fogjon lepkéket és bogarakat, mely utasításhoz
híven elkezde a kis fiúcska keresztül-kasul nyargalózni a virágágyakon,
spárgatelepeken, kergetve azokat a sunda egyszínű sárga lepkéket, a
milyen milliom van egy kertben, mikor jó nap süt; végre lefogott egyett
a sipkájával, s vitte nagy diadallal az anyjához.
– Mámi! fogtam bogarat hihi!
A mámi épen azon törte a fejét, hogy minek az a tengeri gyöp az ágyak
szélén, mikor ha e helyett endivia saláta volna, azt meg is lehetne
enni.
– Jól van fiacskám, csak tedd el. Majd megmutatjuk a Linka néninek; hogy
megörül neki.
Végre a nagy bogárfogdosás közben a méhekhez talált vetődni, s látván,
hogy ott sok bogár van, nosza rajta, vadászatot indíta ellenük, azok
aztán megcsipkedték úgy, hogy mire az anyja a nagy ordításra oda rohant,
már akkor az egyik arcza akkorára volt dagadva, mint egy czipó, a szeme
egészen eltünt a daganat miatt s a szája úgy félre ment, hogy csak
oldalvást lehetett meglátni.
A szerencsétlenség megtörtént; nosza mindjárt hideget, meleget, olajat,
pálinkát, ki mit tudott tanácsolni, applicáltak a gonoszul járt ifju
ember orczájára; de a daganat azért megmaradt. Ennek a jövendője három
napra biztosítva van. Veszteg fog egy helyben ülni, vagy feküdni,
bekötött orczával, a mellette ülő hentesné minden félórában hideg vízzel
fogja borogatni. Annyit nyertünk vele, hogy a bekövetkezendő
végzetteljes napok alatt nem fog mindenütt láb alatt lenni.
Linka szaporán a konyha után látott, a mi igen jó ürügy volt rá nézve az
ártatlan kedvtelésből megmenekülni. Ott hallá nem sokára az újon
érkezett hintó gördülését. Nem is figyelt rá, csak a pecsenyére és
lábasaira volt gondja. Azt azonban meg nem gátolhatta, hogy a kiváncsi
szolgálók az ablakhoz ne fussanak, megtudni, hogy ki érkezett, s nagy
ujongatva beszéltek onnan:
– Jaj, kisasszony! Be gyönyörű hintó járt be, ez ám a kocsis, nem olyan,
mint az a Marczi, hogy lobog a gyolcsingeujja! Most meg egy eszemadta
szép gavallér ugrik ki a hintóból, s úgy emel ki egy derék úri
asszonyságot, meg egy kis piros kisasszonyt. Ez már aztán a vőlegénynek
való legény!
– Ugyan mit fecsegtek, szól bele boszúsan Linka, jobb lenne, ha az
edényekhez látnátok.
De azok még el se jöhettek az ablaktól, midőn új zaj ragadta meg
tudnivágyásukat. Egy ló vágtatása hangzott az udvaron, s a mint a ló
megállt, s a lovag leszállt róla, finom affectált orrhangon e szavak
hallatszának kívül, – hihetőleg a házi úrhoz intézve:
– Én Sós Kálmán vagyok. Kivántam tiszteletemet tenni.
De már erre a szóra Linka csakugyan a tojáshéját vetette a liszt közé a
sárgája helyett, s ezen ismét annyira megijedt, hogy a kötényzsebbe
dugott Regélőt minden további gondolkozás nélkül a tűzbe vetette.
– Mit csinál a kisasszony! kiálta fel a terjedelmes szakácsné, hisz mind
bele hordja a tűz az ételbe az égett papirospernyét!
S hogy tetézve legyen a baj, még az öreg úr is kijött, sugárzott az
arcza az örömtől, s olyan gonosz volt, hogy a leányához lépve, egy szót
se szólt neki sokáig, csak nézett rá és mosolygott és hunyorgatott a
szemeivel kedélyesen, míg a szegény leány semmit sem látszott jobban
óhajtani, mint hogy bárcsak valami csoda által valahogy lesülyedhetne a
pinczébe.
– Tetszik valami, édes atyám? mert végtére megszólalni.
– Az nem tetszik, hogy te a konyhában vagy.
– Miért, édes atyám?
– Mert ma mindent el fogsz sózni.
Szegény Linka, ha lehetett volna még jobban elpirulnia, mint a mennyire
már elpirult, még tán azt is megtette volna; mert jól értette a tréfás
czélzatot, s tetézte zavarát még a szakácsné is.
– Jól teszi tekintetes uram, vigye be innen a kisasszonyt, úgy is
minduntalan bajt csinál, a tojáshéjat üti a tálba, s mindenféle
papirosokat éget.
Linka csitítani akarta a cselédet, arra valamennyi elkezdett lármázni;
végre meg kellett adnia magát, s apja karjába fogózva, elhatározni magát
a nagy áldozatra, hogy a konyhát elhagyja, s a vendégek közé menjen.
Pedig milyen jó menedékhely hasonló esetekben a szegény lányokra nézve a
konyha.
Most lássuk a csatatért.
A pamlagon ül egy felől Zsuzsi néni, ki az orrát szüntelen boszantva
mutatóujjával, hevesen iparkodik valamit magyarázni, suttogva a pamlag
másik szegletében ülő csendes asszonyságnak, kiben Károly anyjára, a jó
Tállyainéra ismerünk, s kinek nincs nagyobb törekvése, mint hogy magát
mentül csendesebbnek mutassa; sorsában megadva magát, szótlanul
hallgatja Zsuzsi néni folyton folyó hazugságait, mikbe az olykor úgy
belekeveri magát, hogy maga sem tud belőle kihatolni.
Mellette áll Sándor öcsém, ki egészen kilátszik sodrából véve, ennyi
embert látva egy rakáson, bár annyira még az esze nem jár, hogy köztük
két vetélytársat is gyanítson. Menyhért úr halk hangon egyremásra tartja
bölcs tanácsokkal, hogy miként viselje magát, mikor szól, mikor beszél
és mikor valamit mond; az asztalnál késre, villára vigyázzon, a kenyeret
ne harapja, hanem vágja késsel, a száját ne törülje az abroszba,
arravaló a szalvéta, a poharát fel ne döntse, a sótartóba ne körömmel
nyúljon, hanem kés hegyével, a levesre ne igyék, teleszájjal ne
beszéljen, az eczetet, olajat, szájmosó-vizet meg ne iszogassa. Továbbá,
hogy háttal senkinek se forduljon, másnak a szavába ne vágjon, nagyon ne
röhögjön, s több efféle, mik Sándor öcsémnek még azt a kis bátorságát is
elvevék, a mit az új atilla kölcsönzött neki.
A tulsó oldalon Károly áll, csinos, fesztelen alak, könnyelmű arczán nem
látszik semmi ünnepélyes feszesség, lassan enyelegve beszélget hugával,
a kis pajkos Lizával, kinek hamis szemei el-el vágnak néha a tulsó
oldalra, mi közben mindig talált valami igazítani valót bátyja
nyakkendőjén, inggallérán, hajfürtein, egy-egy vékony pehelyszálat
levenni öltönyéről, mindent titokban, hogy rajtunk kívül senki sem veszi
észre.
Végre az ablakban áll Kálmán a költő, karjait összefonva, s hátát egy
karosszéknek vetve. Arcza minden elképzelhető szerencsétlenséget
iparkodik kifejezni: az ilyen boldogtalan arczoknak nagy hatásuk van a
fiatal leányokra; halvány holdas kép, titkos sóhajtások, szomorú
mosolygás, mikor más nevet; félre vonulni egy szegletbe, ott a hol
mindenki látja, midőn a többiek mulatnak, vigadnak, s onnan világgyűlölő
képpel tekinteni le az emberi hiúságok piaczára; egyet-egyet köhinteni,
s ha kérdik, mért köhög? szelid, andalgó megnyugvással tenni mellre a
kezet, s beszélni közelgő őszről, lehulló falevelekről, s édes álomról
lehullt falevelek alatt, költői hasonlatokat mondani, hogy e köhögés
hangja – koczogtatás a túlvilág kapuján, s más effélék mindig biztos
sikerrel használhatók tapasztalatlan szívek ellenében.
Ily csatarendben foglalták el a tért az ellenséges prætendensek.
Legerősebb közöttük kétségtelenül a Gulyási Sajtári család. Őket a házi
úr régi barátságos ismerete, korábbi igéretei és saját merészségük, s a
minden ostobák védistene, a szerencse, legkedvezőbb helyzetbe állítá,
daczára annak, hogy a kis népfelkelés, a mindent törő Péterke a méhek
elleni harczban előlegesen demontiroztatott. Kálmán, a költő, eléggé
veszélyes egymagában véve, verseiben forralt titkos lázítások és
szívbeli összeesküvések által, míg Károlynak a legkedvezőtlenebb helyzet
jutott. Őszinte, becsületes szív, hazudni nem tudó ajk, tettetéshez nem
értő arcz; hozzá még az a baj, hogy szegény édesanyja nem hogy fiára
erényeket és jó tulajdonságokat iparkodnék ruházni, sőt valahányszor
róla beszél, nyilt szívvel elmondja mindenkinek, hogy ez biz egy korhely
fiu, a ki mind tanuló, mind juratus korában igen sok pénzt elköltött,
nagy kártyás és más mindenféle rossz tulajdonság megvan benne. Úgy, hogy
szegény fiunak akár előre karjára mernők akasztani a kosarat, ha
szerencséjére Liza képében egy furfangos kis nemtő nem volna mellé adva,
ki alkalmasint megforgatja még az egész társaságot.
Gábor úr belépett, leánya kezét hóna alá szorítva, s odavezette őt
Tállyainéhoz. A leányka kezet csókolt, a két asszonyság középre ültette
őt a pamlagra, mely alkalommal igen érdekes volt elnézni, mennyire
iparkodik őt Zsuzsi néni beszéddel, hizelgéssel, magasztalással, izetlen
kérdésekkel elfoglalni, hogy a másik asszonyságot szóhoz ne engedje
jutni.
– Oh milyen szép, milyen kedves, micsoda fehér kezecskék, még csupa
gyermek s már milyen nagy gazdasszony. Láttam a kertjét, már azt meg
kell engedni, hogy rémek. Milyen káposztafejek! Aztán ez a frizura.
Mindig ez volt a legkedvesebb. Láttam a befőttjeit is. Fölségesek. No
majd én is tanítom valamire, a berkenyét hogy lehet befőzni. Soha sem
evett annál senki jobbat. Csak egyszer Makkfalván legyünk. A Sándor
véghetetlenül szereti. Jaj a Sándor iszonyúan szereti az édességeket,
egészen apja fia. No de a legédesebbet még nem kóstolta. No, no csak ne
piruljon el maga kis bohó leányka, fogadom, nem kell akkor neki több
édesség.
A szegény leány töviseken látszott ülni e beszéd alatt; szerencséjére
Liza oda futott hozzá s nyakába borulva, menten ismeretséget kötött
vele, melynek folytán alkalma lőn Linkának eltávozhatni a mellékszobába,
ott hagyva az egész szép társaságot a faképnél. A két leány nem is tért
vissza, míg csak ebédre nem hítták őket s akkor már per tu voltak
egymással. A leányoknál nagyon hamar megy az ismerkedés; daczára a
különböző életkornak, a saint alliance nehány percz alatt meg volt
kötve, s az első beszélgetésnek az lett a látható eredménye, hogy Linka
sokkal jobb szívvel nézett már Károlyra, mint Sándor öcsémre; azonban
Kálmán még mindig legveszélyesebb maradt reá nézve, arra csak lopva
tekintgetett, meg lévén győződve felőle, hogy az is mindig reá néz.
Az asztalhoz úgy ültek, hogy a két asszonyság jutott az asztalfőre, az
öreg úr az asztal végére, mellette kétfelől a két leány, Sándor és
Károly egymásnak szemközt, még pedig úgy, hogy Sándor ült Károly
testvérje mellett, s Károly jutott Linka mellé. A költő ült Tállyai
szomszédságában, Menyhért úr a felesége mellett.
A leves minden megháborítás nélkül elköltetett: a kanál, mint tudva van,
a legártatlanabb fegyver; nem történt semmi baj, csupán annyi, hogy
Sándor öcsém meglátva, miszerint Kálmán, a költő, akkori divat szerint
nem a három ujja közé, hanem a markába fogja a kanalat, ő is úgy akart
tenni, s az első fogást szerencsésen a kaputja ujjába töltötte.