intve, úgy hogy Julia azt kezdé hinni, hogy valami pókhálót fedezett
fel, mely a plafondrul csügg le s azt mutatja neki.
– Felettünk él a sors és a sors szeszélyes. Összetört szivek, széttépett
remények a legédesebb áldozatok, mikben gyönyörködik. Oh Julia, ön
boldog, ha nem jutott szívébe azon delejes érzelemből, mely a holnap
sejtelmével tölti el a gondolatot; ha keble világában nincsenek meg azon
bűvös húrok, miken a jövendőkbe látás szilaj keze játszik; különben
önnek az arcza is eltanulná arczomtól a haloványságot.
Julia már únni kezdé ezt a sok visiót, magnetismust s más efféle
aranyeres sejtelmeket, s hogy más irányt adjon a mulatságnak, leült
zongorájához s elkezdett rajta egy csinos fantaisiet játszani.
Kálmán oda könyökölt a szék karjára, melyen Julia ült, sötét arczczal a
jövendőkbe látszott nézni, haját felborzolta, szemei villogtak, majd
ismét karjait összefonta s fejét a tenyerébe bocsátá, végre nem birta
tovább érzelmei súlyát, öklével homlokára csapott s a legnagyobb
exaltatióval kiálta fel:
– Ah, egy ily pillanat! e dalt hallani, – tégedet ölelni – s kéz kézben,
szív szívben meghalni együtt, – egymásba lehelni lelkeinket! Óhajtasz-e
együtt meghalni velem oh Julia?
– Majd, ha jó öregek leszünk, biz az szép lesz; de még egy kicsinyt
hagyj bennünket élni.
Kálmán szánalmas arczczal tekinte Juliára, fájdalommal érezve, mily
mélyen kell a nő lelkének az övén alúl állani, midőn azt sem birja
felfogni, mi irtóztató gyönyör van abban: meghalni együtt? mikor semmi
bajunk sincsen. – Ritka ember képes ezt felfogni.
Ezentúl Kálmán egy szót sem szólt többet, végig járt nehányszor a
teremben, mint egy vándorló lélek, a kinek egyéb passiója nincs, mint az
élő embereket ijesztgetni, azzal felkapta a kalapját s egy öngyilkos
elhatározottságával odalépve Julia elé, szívrázó hangon mondá:
– Isten veled! Adja az ég, hogy sejtelmeim ne valósuljanak.
Azzal kiszakítá magát jegyese karjaiból, az ajtót is majd kiszakította
sarkából s dúlt arczczal eltávozott.
Szegény Julia egészen kétségbe volt esve, minden rossztól kezdett félni,
utána küldé az inasát, hogy nézze meg, nem tett-e valami kárt magában? s
addig meg nem nyugodott, míg az inas hírül nem hozá, hogy a tens úr a
casinóban rostélyost eszik zöld foghagymával, a miből inas észszel azt
lehete következtetni, hogy ma aligha akar hölgyekkel szóba állani.
Ebben félig-meddig megnyugodva, délután tömérdek látogatással volt
elfoglalva Julia s megütközéssel tapasztalá, hogy a kik két-három
esztendő óta nem lépték át a küszöbét, mindenféle emberek jönnek hozzá s
czélzásokkal, tanácsokkal iparkodnak kutatni, fürkészni azt a titkot, a
mit ő már öt mérföldnyi távolságra hitt a várostól s egyik
csudálkozásból a másikba esett, tapasztalva, hogy már az egész város
tudja, miszerint ő egy hét múlva menyegzőjét üli.
Végre kénytelennek érzé magát hermetice elzárkózni mindenféle látogatás
elől s iróasztalához ülve, elkezde egy szép, érzelemteljes levelet irni
jegyeséhez. Meggondolá, hogy mennyire széthangolhaták prózai
észrevételei a költő fellengős ábrándozásait, s mily keserű utóhangokat
hagyhattak azok annak nem földi csizmákban járó szellemében s hogy azt
jóvá tegye, belegondolkozta magát azokba a képtelenségekbe, a miket
Kálmán elmondott, ráerőszakolta képzeletére azokat a furcsa érzelmeket,
a mik sejtelmeknek nevezhetők, a miket érez az ember, ha a gyomrát
meghűtötte, vagy náthája következik, vagy midőn táncz közben észreveszi,
hogy valami kapocs szakadni, vagy fejéke lebomlani készül; ezekhez
hasonló sejtelmek között irt össze egy csomó holdas historiát, a midőn
belép a szobaleány s hoz egy levelet, melyet épen most adott át neki a
posta.
Julia boszúsan kapá el a levelet, kizavartatván sejtelmei ködéből, de a
mint rápillantott s a kézirást megismeré, akkor aztán igazán sejtelmek
szállották meg, Kálmán irását ismerve meg a borítékon.
Szívdobogva tartá kezében a zárt levelet. Vajjon mit ir? Irgalmas ég?
Hátha az van a levélben, hogy a midőn e sorokat olvasom, akkor már annak
irója…
Nem engedé magának bevégezni a rémeszmét, hirtelen inte szobaleányának,
hogy távozzék s egyedül maradva, reszkető kézzel bontá fel a levelet.
Négy sűrűn irott oldal állott előtte.
«Imádott, örökké feledhetlen angyal!»
«Láttál-e már valaha két csillagot az égen, melyek oly közel állanak
egymáshoz, hogy puszta szemmel egynek tartaná őket az ember s melyek
világteremtés óta egymás körül forogva, csodálatos tüneményt képeznek a
csillagrendszerben s ime egy véletlen szavára a mindent kormányzó
sorsnak, egyszerre egy közülök elválik s megindulva az égen, üstökös
csillag lesz belőle, melynek végzete a világon kívül bujdokolni s
ijeszteni vészt jósló lángjaival a remegő csillagokat.»
Juliának nem volt türelme ezt az egész astronomiát végig olvasni, hanem
egyszerre a végére futott s olvasá, a mi ott állt.
… «miután atyám kivánsága életemre nézve vasbilincs, mely engem, mint
Prometheuszt, a sziklához lánczol, ő pedig azt kivánja tőlem, hogy
tekintetes Berkessy Gábor protonotárius úr kisasszonyát vegyem nőül, nem
marad hátra más, mint meghalnom, vagy engedelmeskednem. Ha csak
enmagamat tekinteném, boldogság volna reám nézve a halált választani, de
te rád gondolok, kinek lelkét ily eset örökre megzavarná, azért élni
fogok és engedelmeskedem, csupán te érted, csupán a te nyugalmadért.
Könyekkel szememben, szívemben a halál tőreivel irom e sorokat hozzád:
felejts el örökre engem, ki emlékeddel halok meg. Sós Kálmán.»
Julia a holdból esett le…
Hát ez volt az a halálos sejtelem, az a magnetismus, azok a titkos
visiók, hogy egy másikat akar nőül venni.
A következő pillanatban hidegvérrel fogá össze a levelet a magáéval a
delnő s a nélkül, hogy arra is méltatná, hogy kétfelé repeszsze,
bevetette a kandallóba.
Csengetett.
A szobaleány belépett. Julia nehány szót irt s azt lepecsételte.
– Az inas rendeljen rögtön lovas futárt, a ki Nánásy úr után menjen s ha
még az alispánnál kapja, adja át neki e levelet, ha ott nem találja
többé, menjen utána Pestre, az Arany sasba szokott szállani, ott keresse
fel. A fizetést nem kell kimélni.
A város tele volt már a hírrel, hogy Julia férjhez megy; az volt csak
még a szerencse, hogy senki sem tudja, kihez?
Ilyenformán Berkessy Gábor úr kisasszonyát már harmadik oldalról is
fenyegeti a szerencse; – hogy ez érdekes szerelmi csőd hová fog
fejlődni? azt időjártával, annak rende és módja szerint szintén meg
fogjuk tudni.
Berkessy Gábor urambátyám egy hatvan év körül járó fiatal ember volt,
kinek haja és bajusza galambfehér volt már, de lelke oly ifjan maradt,
mintha most is harmincz éves volna. Mulatságokban ő volt a társaság
lelke, mindig tréfás, a nélkül, hogy valaha sértene, anekdotái hiresek
voltak a környékben s ha ebéd vége felé egyet-kettőt előhozott,
megrázkodtatta az egész társaságot, hogy az emberek a székekről forogtak
le a kaczagás miatt, a mi megbecsülhetlen dolog hosszas lakmározás után
s ha azután ő is hozzá kezdett a nevetéshez, azt a város végin is
meghallották, mert azt a menydörgő kaczagást csak akkor lehetne
valamihez hasonlítani, ha az oroszlánoknak is szokásuk volna a nevetés;
úgy hogy mikor Makón, vagy Szegeden szinészek voltak s ő betalált
vetődni valami nevettető darabba, nem egyszer megtörtént, hogy félbe
kellett szakítani miatta az előadást. Eleinte csak lassankint
buffogatott: ha! – haha! – haha! csak tartogatta a kendőjét a szájára,
iparkodott komoly képet csinálni, úgy tett, mintha köhögne, míg végre,
mintha egy bomba pattanna szét benne, kitört irtóztató hangon:
hahhahhahhaha! a könyek végig patakzottak orczáján, ütötte az öklével az
előtte álló padot, rugdalta a földet, magával ragadta a nézőket, a nézők
a játszókat, úgy hogy mikor valamelyik szinész már meghallotta az első
«ha!» felkiáltást, ugyancsak sietett elmondani, a mi szájában volt, mert
aztán szó sem volt róla, hogy szóhoz juthasson.
Hogy én ilyen sokat beszélek Berkessy Gábor urambátyám nevetési
virtuozitásáról, ez azért van, mert szerintem ahhoz, hogy valaki jól
tudjon nevetni, nemcsak jó tüdő, hanem jó szív is kell, s erről is
ismeretes volt a derék úr az egész környékben. Egész arczulata a
leghívebb tolmácsa volt lelkének: az a jó gömbölyű kép, azok a mosolygó
szemek, ezüst szempilláikkal, az a mindenfelé mozgatható bozontos fehér
szemöldök, az épfogú piros száj s a fehér bajusz a piros orczán, mintha
hó esett volna rózsalevelekre és a félreismerhetlen szívjóság kinyomata
minden vonásaiban oly bizalomgerjesztő tekintetet adtak neki, hogy
közelében lehetetlen volt jól nem érezni az embernek magát s ha vele
szemközt ült, még a karácsonyi legatus is vérszemet kapott.
Harmincz éves volt a jó úr, midőn megházasodott, jó, szelid felesége
volt, kivel tizenkét évig élt példás békességben, a nélkül, hogy
gyermekük született volna. Ekkor végre, midőn nem is vártak többé reá,
köszöntött be az elkésett áldás, egy kis leányka képében.
A boldog pár még egyszer oly boldoggá lett; a kis Linácska lett öröme,
szemefénye, reménysége, dicsősége mind kettőnek. Azt szeretettel,
gyöngédséggel, hizelgéssel halmozák, mindenben kedvét keresék,
kényeztették, cziczomázták, a gondolatját is siettek eltalálni, és –
különös játéka a természetnek, – az egyetlen gyermek, nem hogy elromlott
volna annyi gyöngéd kényeztetés által, sőt mindez csak szelidebbé,
kedvesebbé tette őt, anyja szemeinek egy intésével igazgathatta őt, s
nagyobb örömöt nem ismert, mint szüleinek kedvökben járhatni; a reá
pazarlott gyöngédség, szeretet, háladatos földre talált lelkében, ép oly
gazdagon fizetve mind azt vissza, ellenkezőleg a legtöbb elkényeztetett
természettel, mely olyan szokott lenni, mint az eczet, mentül több
czukrot raknak bele, annál erősebb eczet lesz belőle.
Alig tíz éves korában elveszté anyját a leányka, a mi ifju lányra nézve
a legnagyobb csapás, az apai gond soha sem pótolja az anya figyelmét,
sokat nem vesz észre, sokat elmellőz az apa, a mi az anya figyelő lelkét
nem kerülte volna ki. Ámde Linán e csapás sem változtatott, csupán
komolyabb lett azóta. A házi asszony gondjai lassanként az ő vállára
nehezültek s ifju nőknek legbiztosabb őre a házi gond. Ez munkás életet
ád, komolyságra vezet, megtanítja önmagát becsülni, kiirtja a
szenvelgést, álérzelmeket és az életbe vezet.
A kis lánykából serdült hajadon lett, jóságáról, szelidségéről messze
földön beszéltek, atyjának meglehetős karban álló vagyona volt, ezt is
jól lehete tudni, mint ezt igazolni látszik azon körülmény, miszerint
eddigelé tudtunkra egyszerre három kérő indult háztűznézésre Berkessy
Gábor urambátyámhoz.
Elvégre azonban ki kell mondanom, miszerint e jó, kedves, szelid leányka
külsejére nem volt az, a mit költői nyelven szépnek szokás nevezni.
Valóban nagy gorombaság, a mit ezek a költő urak elkövetnek a világgal;
már szerintök annak, a ki nem tökéletes szépség, joga sincsen igényt
tartani a boldogsághoz, mind azok a nők, kiknek arczát rózsákhoz és
liliomokhoz nem lehet hasonlítani, nem is egyébért születtek, mint hogy
megcsalassanak, ráadásul adassanak pénzeikért, pénz nélkül pedig épen
elő sem fordulnak regényben.
Pedig az élet ezt meghazudtolja: a családi boldogságot oly házaknál is
virulni látjuk, hol a nőt nem festették le almanachok számára s a
szerelem, a gyöngéd költői lélek felkeresi a szerény, igénytelen
alakokat, kedvességet, gyönyört, vonzó értelmet árasztva el azon
vonásokon, miket a természet nem alkotott festői mintának, miket ha le
kellene irni, alig tudnók elmondani, mi rajtok oly kedves? ha
mozdulatlanul lerajzolva előttünk állnának, hideg közönbösséggel
fordulnánk el tőlük, de a mint beszédessé lesznek, a mint egy mosoly,
egy ábránd, egy szelid részvevő indulat végig vonul rajtok, édes
vonzalom lep meg bennünket, az arcz, melyet a természet halaványon
hagyott, az ajkak, a szemek valami új ismerős bájt nyernek, a lélek
bebizonyítja hatalmát az alak felett, leküzdve annak hiányait s széppé
varázsolva, a mi nem az: – hanem persze ahoz is lélek kell, hogy azt
valaki meglássa.
Linka is azon női alakok közé tartozott, kiket a természet nem tett
ragyogókká. Szerencsére azon öntudatra nem enged a természet senkit sem
jönni, hogy magáról elhigye, miszerint nem szép. Az nagy
szerencsétlenség lenne, s képes volna igen roszszá tenni az embert.
Aligha volna az jó lelkű ember, ki a tükörbe nézve, valamit fel ne tudna
fedezni magán, mi arczát kedvezővé teszi és a mit valóban más is
észrevehet rajta hosszasb figyelem után. Ezek az eszmék ugyan nagyon
ártanak a classicus fogalmaknak, s a szépműtan vissza fog borzadni annak
hallatára, hogy a nem szép is lehet költészet tárgya, de ki tehet róla,
hogy annyira elszaporodott az ember a földön, hogy egészen benőtte tarka
népeivel az olympi egyformaságot, s a néger és a lappón szépnek találja
a maga párját s még olyan vakmerő is akad, a ki azt állítja, hogy a
szellem is lehet szép.
Mind e beszédeket pedig nem szabad unnod, nyájas olvasóm; mert azt jól
tudod, hogy ide háztűznézni jöttünk, tehát türelmesen meg kell
hallgatnod és látnod mindent, hogy hiába ne fáradtál légyen ide.
Épen hajnalodik, a harangszó ébredőt cseng a faluban. A felkelő nap
legelső sugarai a ház ablakára sütnek s a zöld ablakredőnyök egyenkint
felnyilnak, csupán kettő marad zárva, ott még az öreg úr alszik. A
hajnali friss lég keresztül járja a szobákat, mik már akkorra ki vannak
tisztogatva, a megbecsült ősi bútorok letörölgetve, az ablakkal szemben
az üveges pohárszék nagy fénymázos czifra szárnyakkal, miknek oszlopait
aranyozott angyalok tartják, benne csészék és metszett poharak, mik
között még az is látható, melyből Gábor bátyánk nagyanyja menyasszony
korától kezdve 82 éves koráig ivott. Gyönyörű rendtartás, a hol egy
pohár 82 esztendeig eltart, még a füle sincs letörve. Oldalvást egy
magas kihúzó szekrény látható, harminczkét fiókkal cseresnyefából,
melyet remekbe csinált egy szittya asztalos, minden fiókon bronz
oroszlánfejek, melyek karikát tartanak fogaik között. Két oldalt áll két
superlátos ágy, melynek függönyeire igen szépen van kinyomtatva egy
szarvasvadászat, a magasra fölvetett párnák közt nem hál senki, de azért
minden napfényes délután kiterítik azokat a folyosóra, s úgy vetik újra;
a két ablak között áll egy ősi tükör, melynek rámája is czifrára
köszörült tükörből van, alatta egy lekapcsolható fekete bőrpamlag, mely
fölé a falon immortelle virágból fűzött koszorú van akasztva, mely
legalább is lehet félszázados. Az egyik szögletben áll egy nagy falióra,
földigérő házban, melynek ketyegése bár ritkán altat el, verése ritkán
ébreszt fel valakit, még sem múlik el nap, hogy pontosan fel ne volna
húzva; a másik szegletben végre áll a magas kecskerokka, melyen ős
időkben a nagymama szokott fonni, s melyet kegyeletből azóta senki sem
mekegtet.
Ez az egyik szoba.
Meg kell még azt is tudnod, kegyes háztűznéző, miszerint a pohárszék
aljában negyvennyolcz személyre való ezüst hever, a mely nem jár elő, s
a szekrény fiókjai szinültig vannak hófehér abroszokkal és sávolyos
kendőkkel, el lehetne velök látni egy restaurácziót.
Most jerünk a másik szobába.
Ez már a legújabb divat szerint van bútorozva. Gábor úr egy nevenapján
azzal lepte meg leányát, hogy tudta nélkül egy egész szobát divatos
bútorral szereltetett fel; kényelmes karszékek, ruganyos pamlagok,
melyek később zongorával is szaporodtak, a háttérben egy üveges chiffon,
mely tele van név- és egyéb ünnepekre kapott kedves csecsebecsékkel; a
himzett szőnyegek mind a házi kisasszony saját művei, ki a mellett, hogy
a háztartást példás renddel viszi, azon finomabb női munkákra is talál
időt, úgy osztva fel óráit, hogy egyik dolog a másikat ne mulaszsza.
A kis himző asztalkáról nem hiányzanak az irodalom újabb termékei is, s
szépen szám számra rakva, ott látható az Athenæum is és a Regélő, az ő
Honművészével együtt, ekkoriban a magyar szépirodalom időszaki
képviselői.
E teremből nyílik Linka hálószobája, oltártiszta kis menedék, szellős
ablakkal, mely a kertre nyílik, a nagy mályvarózsák betekintgetnek
rajta; a falon rézkalitkában kanári madárka berzenkedik, tollát
borzolgatva, s ha úrnője szavát hallja, olyan éneket kezd, hogy majd
megszakad picziny szíve bele. Meglepő csín és rend mindenütt, egy
félrecsúszott redő nincs a függönyökön, egy elhajított tárgy nem hever
sehol, sem egy gondtalanul levetett öltönydarabot nem látni, – szék,
asztal nem áll útban, a varróasztalból nem csüggnek czérnák, galandok, a
zsurolt padlat oly fehér, mint a lisztláng, olajfolt, sáros láb nyoma
keresve sem található rajta, csupán a kis kanári szemtelenkedik néha,
elszórva a kendermagot, melyet úrnője azután, valahányszor bejön
szobájába, szemenkint szedeget fel utána.
A terem tulsó ajtaja egy előszobába vezet, innen nyílik az öreg úr
hálószobája: ne zörögjünk, mert még alszik. Az épület tulsó szárnyán
vannak a vendégszobák, konyha, éléstár és cselédszoba, körül négyszegű
oszlopokon nyugvó fedett folyosó vonul, ellátva padokkal, itt szokott
pipázni az ismerősök, szomszédok, komák és atyafiak egyessége, jó
árnyékban, ha a nap süt, jó szárazon, ha az eső esik.
Még csak most kezd a nap a fákon keresztül sütni, az udvaron nagy a
sürgés-forgás, az aratónépek készülnek indulni a tarlóra, vidám barna
leánykák tréfálóznak nyalka legényekkel, az öreg béres, kifent
bajuszával, kihajtja czímeres szarvú ökreit a kútra itatni, s míg ő a
kankalikos kútgémet nyikorgatja, a kis béres a szekér-oldalon olyan
hegyesen fütyörész, mintha az övé volna ez a világ kétszer. A pitvar
alatt a hajdú nagy tusakodásban látszik egy pár ezüst sarkantyús
csizmával, melyet olyan fényesre törekszik kefélni, hogy akár
megborotválkozzék belőle, a ki felhúzza; a nyitogatott konyhaajtón
keresztül csapódik a jó friss rántásszag. Végre kilép a folyosóra a házi
kisasszony. Arcza, mert a tűznél volt, szokottnál pirosabb, s fehér
kendőcskével van bekötve, mely árnyékot tart fölötte. Kijön és kenyeret,
pálinkát oszt az aratóknak, ezt sem azért teszi, mintha gazdálkodnék,
sőt ellenkezőleg, hogy mindenkinek elege legyen. Lám, az ifju leányzók
számára, kik még az égett bor áldásait nem ismerik, külön rántott levest
főzött, hogy éhen ne menjenek a dologra, s addig meg nem nyugszik, míg
meg nem győződött felőle, hogy adományaiból mindenki részesült. Az
aratók útra indulnak jó kedvvel, az ökrök kolompja, az öreg béres
ostorkongatása s a kis béres füttye elhangzik; az apró marhácskák serege
előjön, felugrálnak a nagy malomkő asztalra a diófa alatt, hol a
munkások reggeliztek, felszemelni az elhullott morzsát, s törik magokat,
midőn a kis gazdasszony szakajtó kosárral kezében újolag megjelen, s
mindeniket a maga szokott nemzeti dialectusán hívja magához.
Most ismét a konyhai gondok jönnek a sorba, a kávépörkölés ismét a házi
kisasszony dolga, mert ha másra bízza, vagy egyenetlenül pörkölődik,
vagy megég, a mi kellemetlen ízt ád; takaréktűzhelynek még ez időben
híre sincs, mindent lángnál és parázson kell főzni, s nagy gondot ád a
szakácsnénak a felügyelés, hogy lábasaiba ne csapjon a láng, be ne
hordja a pernye, s sokkal több bajjal jár a konyhát oly tisztán tartani,
miként ez.
A hajdú ezalatt asztalt terít az előszobában, a kanál és findzsazörgésre
felébred az öreg úr, s megtudja, hogy kávét ütött az óra, s nem sokára
kinyitja ajtaját és teljes ornatusban kilép, lábán a sarkantyús csizma,
mentéje panyókán vetve nyakába, sűrű rövidre nyirt őszhaja födetlen, a
pipa megtömve szájában. A hajdú szerencsés jó reggelt kiván, három
ásitozó agár előnyujtózkodik az asztal alól s barátságos indulattal
ugrál az öreg úr nyaka közé, ki csendes lélekkel kimegy a konyhába
pipáját meggyujtani, jól tudva, hogy leányát ott fogja találni. Linkának
épen mind a két keze tele van lábassal, serpenyővel, miket nem tehet le,
ennélfogva a mint meglátja apját, a legkedvesebben csengő hangon szól:
«jó reggelt, kedves édes apám, ugyan kérem szépen kedves édes apám,
tartsa ide a kezét.»
– Minek? kérdé az öreg úr, de csak oda tartotta a leány elé.
Hát csak azért, hogy oda hajolhasson és megcsókolhassa; mert kezei nem
voltak szabadok.
Az öreg úr megczirógatá leánykája arczát, s azzal kikeresve egy darab
menyecske szemű parazsat a tűzből, azt elébb két ujjával felkapta,
azután a tenyerében megrázogatta, úgy ereszté a debrői tetejébe, hüvelyk
ujjának körmével belenyomogatva.
A reggelizésnél Linka szedi a czukrot az öreg úr findzsájába, ki nagyon
édesen iszsza a kávét, ő tudja már milyen erősen, milyen feketén kell
azt csinálni? úgy, hogy Gábor urat annyira elkényezteté, miszerint ő
idegen asztalnál meg nem tudja inni a kávét.
Most még csak egy helyzetben kell bemutatnunk a kis gazdasszonyt; láttuk
szobáit, konyháját, most csak azt kell még látnunk, mikor pöröl. Mert a
jó gazdasszonynak okvetlenül pörölni is kell, nagy háztartás sok bajjal
jár, s a hibát elnézni legnagyobb hiba. Hanem épen az a mesterség,
pörölni tudni kellemmel, méltósággal, hogy az embert se meg ne utálják,
se ki ne nevessék érte. Hogy Linuska így tudjon már pörölni, azt ne
kivánjuk tőle; ő rendesen jó kedvet szokott aratni, mikor valakit
megszid. Épen kávéját hörpölgeti, egy akkora findzsából, mint egy jókora
dióhéj, a mint egyszerre nagy kutyaordítás hallik a konyhából, mintha
valaki riogatná az agarat.
Hah! egyszerre leteszi csészéjét, s rohan ki az előszobába.
– Ki bántja azt az állatot? kérdi galambharagtól reszkető hangon.
A cselédek mind kaczagnak, a hajdú befogja a száját, s úgy iparkodik
megfelelni.
– A Fecske felugrott a tűzhelyre.
– Hát azért mindjárt ütni kell, kinozni a szegény állatot? Annak az épen
úgy fáj, mint magának; jól esnék magának, ha mindjárt megütnék, mihelyt
a tűzhelyhez közeledik?
– De hiszen nem bántotta senki, hanem bele dugta a fejét a tejes
köcsögbe, s most nem tudja kihúzni, azért ordít.
– Igen, mert maguk a rendetlenek, – gyere ide Fecske kutyám; – mert nem
kellene a köcsögöt a tűzhelyen hagyni, – gyere innen szegény kis kutyám.
– Bántottak ezek a rossz emberek. (Kénytelen volt eltörni a fazekat,
hogy a kutya fejét kiszabadítsa.)
– Hiszen tudni való, hogy a köcsög a hibás, nem a kutya. Kötekedék a
hajdú.
– Igen, csak nem hagyhatom megfulladni egy köcsög miatt.
Azzal visszatért atyjához, ragyogó arczczal jelentve:
– Ugyancsak jól összeszidtam őket.
Épen a reggeli végeztével érkezik a városba küldött hetes, hozza a hóna
alatt a postáról kapott mindenféle ujságokat. Az öreg úr megtartja
magának a Jelenkort, Linkának jut a Regélő.
Míg az öreg úr nagy figyelemmel követé Esparterot és Zummalacarreguyt,
azalatt Lina egy futó pillantással át akará tekinteni a Regélő szende
hasábjait, mert arra csak este ért rá, hogy egészen figyelmesen
átolvassa, s ime a mint a legelső lapra nyit, egy sonett tünik szemébe
ezen felirással: «B**ssy Linához». Hirtelen összecsapta a lapot, mintha
valami lélekidéző könyvbe tekintett volna, s azt oly zajjal tevé, hogy
az öreg úr, ki épen akkor egy kezdendő tengeri ütközet ágyúi előtt állt,
felriadt rá:
– Mi lelt?
– Semmi sem, szólt a leány, majd elhalaványulva, majd elpirulva, csak a
lap akart kiesni a kezemből.
Nem hazudott, mert csakugyan ki akart esni a kezéből.
Gábor megcsóválta a fejét, s sietett tovább olvasni, nehogy híre nélkül
összelőjenek azalatt egynehány flottát.
Lina pedig összehajtá négy-öt rétbe a lapot, s kis köténye zsebébe
dugva, nesztelenül kisompolyodott a szobából, fogta kis öntöző kannáját,
kiment vele a kertbe, s elkezdé virágait öntözgetni. Szentül föltette
magában, hogy azt a lapot nemcsak hogy maga nem fogja olvasni, sőt úgy
eldugja, hogy senki soha rá ne akadjon. Ez erős szándékkal megöntözgeté
szegfűit, ibolyáit, szüntelen azt fürkészve, hogy hová dughatná el a
lapot alkalmas helyre? mert hogy elégesse, ahoz ismét nagyon kegyetlen
szív kellett volna; míg végre az üvegház előtt eszébe jutott, hogy
vannak abban nagy cactuscserepek, melyeket soha sem szokás helyökből
kimozdítani, azoknak egyike alá majd elrejti, s e szándékkal belépett az
üvegházba.