Ilyformán állatemberré lettem én is dr. Moreau szigetén. Mikor
fölébredtem, sötétség volt körülöttem. Karom sajgott a kötelékben.
Felültem, az első pillanatban nem is tudva, hol vagyok. Kivül rekedt
beszélgetést hallottam. Majd láttam, hogy barikádomat elhordták, s a
kunyhó bejárata tiszta volt. A revolver még mindig a kezemben volt.
Hallottam, hogy közvetlenül mellettem lélekzik valami a földön.
Visszafojtva lélekzetemet, igyekeztem kivenni, mi az. Lassan megmozdult,
s egyszerre valami lágy, meleg nedves dolog érintette kezemet.
Minden izmom összerándult. Elkaptam a kezem. Kivül lárma támadt, s
egyszerre tisztában voltam vele, mi történt.
– Ki az? szóltam rekedten susogva.
– Én, mester.
– Kicsoda?
– Azok kint azt mondják, hogy most már nincs mester. De én tudom, hogy
van. Én a tengerbe dobáltam azoknak a testét, a kiket megöltél. Én
szolgád vagyok, mester.
– Az vagy, a kivel a parton találkoztam?
– Az vagyok, mester.
– Jól van, szóltam, s oda nyujtottam kezem, hogy még egyszer
megcsókolja. Láttam, hogy hűséges szolgám volt, mert különben nekem
esett volna, mialatt aludtam. Tudtam, hogy számithatok rá, s bátorságom
kezdett visszatérni. – Hol vannak a többiek? kérdeztem.
– Megvadultak. Megbolondultak, szólt a kutyaember. Most odakint
beszélgetnek. Azt mondják: „A mester meghalt; a második ostoros meghalt.
Az pedig, a ki a tengerben járt, – olyan, mint mink. Nincs többé mester,
nincsenek ostorok, nincs meg a kinok hajléka. Vége mindennek. A törvényt
tiszteljük és meg fogjuk tartani; de nincs mester, ostorok nincsenek
többé.“ Igy beszéltek. De én tudom, mester, én tudom.
Megveregettem a sötétben a kutyaember fejét. – Jól van, szóltam ujra.
– Nemsokára megölöd valamennyiüket, szólt a kutyaember.
– Nemsokára megölöm valamennyit, szóltam, néhány nap mulva, a mint
bizonyos dolgok bekövetkeznek. Valamennyit, kivéve azokat, a kiket meg
akarsz kimélni.
– A kit a mester meg akar ölni, azt megöli a mester, szólt
megelégedetten.
– Hadd szaporodjanak bűneik, szóltam; hadd éljenek eszeveszettségükben,
a mig utolsó perczük nem üt. Ne mondd meg nekik, hogy én vagyok a
mester.
– A mester akarata parancs, szólt a kutyaember.
– De az egyiknek betelt a végzete. Azt megölöm, a mint utamba kerül. Ha
azt mondom neked: _ez az_, akkor vesd rá magad. – S most kimegyek az
egybegyűltek közé.
A kunyhó nyilása elsötétedett egy pillanatra, amikor a kutyaember
kilépett. Utána mentem és felálltam csaknem azon a helyen, a hol akkor
voltam, mikor Moreau és vérebe megjelent, hogy üldözzön. De most éjszaka
volt, a dögleletes út tele volt sötétséggel, s távolabb a zöld
napsütötte lejtő helyett, tűzrakást láttam, s körülötte felhúzott vállu
fenevadak sürgölődtek. A hold épen a mély út szélén emelkedett fölfelé.
– Gyere mellettem, szóltam megemberelve magam, s végig mentünk a szűk
úton, nem törődve a kunyhóból ránk bámuló, elmosódó lényekkel.
A tűz mellett egyik sem üdvözölt. Legtöbbje tüntető megvetéssel
nézegetett. Körülpillantottam, de a hiénasertés nem volt köztük. Vagy
húsz fenevad heverészett ott a tűzbe meresztve szemeit, s beszélgetve.
– Meghalt, meghalt, meghalt a mester, szólt jobbra tőlem a majomember. A
kínok hajléka eltűnt, nincs többé.
– Nem halt meg, szóltam emelt hangon. Most is bennünket figyel.
Ez felrázta őket közönyös nyugalmukból. Húsz szempár szegeződött rám
egyszerre.
– A kínok hajléka eltünt, szóltam, de vissza fog érkezni. A mestert nem
láthatjátok; de ő most is fölöttünk hallgatózik.
– Igaz, igaz! szólt a kutyaember.
Biztonságom meghökkentette őket.
– A felkötött karú ember furcsa dolgot mond, szólt az egyik fenevad.
– Mondom, hogy így van, szóltam ujra. A mester és a kínok hajléka vissza
fog jönni ujra, s jaj annak, a ki megszegi a törvényt!
Kiváncsian egymásra tekintettek. Közönyösséget színlelve elkezdtem
tunyán vagdalni a földet magam előtt fejszémmel. Észrevettem, hogy mind
odabámulnak a mély vágásokra a gyepes talajon.
Majd a szatir kételkedni kezdett szavaimban. Feleltem neki, s aztán az
egyik tarkabőrű fenevad tett ellenvetést, s így lassan eleven társalgás
fejlődött ki a tűz körül. Mindenesetre jobban meggyőződtem róla, hogy
személyes biztonságomat nincs mitől félteni, s egyre nyugodtabb hangon
beszélgettem. Egy óra mulva egy részüket meggyőztem állításaim
valóságáról, a többiek pedig nem tudták elhatározni magukat, mit
higyjenek. A mint a hold lefelé kezdett haladni, az egyik fenevad nagyot
ásított s csakhamar valamennyien visszahúzódtak a mély útba kunyhóik
felé. Együtt mentem velök, mert tudtam, hogy nagyobb biztonságban
vagyok, ha többen vannak körülöttem, mintha egyetlen egygyel találkozom
a sötétségben.
Igy kezdődött tartózkodásom második, hosszabb fele dr. Moreau szigetén.
Ettől az éjszakától kezdve az utolsóig csak egy dolog történt, a mit el
kell mondanom, mert azt a számtalan apró kellemetlenséget, s azt a
szüntelenül gyötrő nyughatatlanságot, a mely a további tíz hónap
története, leírni nem érdemes. Voltak veszekedéseim természetesen
folyton a fenevadakkal, de csakhamar kivívta tiszteletüket kődobálási
ügyességem és fejszém éle.
A hiénasertés állhatatosan került, úgy hogy folyton résen kellett állnom
miatta.
Elválhatatlan kutyaemberem szive mélyéből gyűlölte őt. Csakhamar
nyilvánvaló lett, hogy vért szagolt, s a leopárdember példáját követte.
Valahol búvóhelyet talált az erdőben s elvadult. Egyszer megpróbáltam
hajszát rendezni ellene a fenevadakkal; de annyi tekintélyem nem volt,
hogy közös működésre birjam őket. Megpróbáltam egy magam felverni a
barlangját; de hasztalanul. Bármerre jártam, folytonos veszedelemmel
fenyegetett, úgy hogy a kutyaember alig mert magamra hagyni.
Az első hónapokban elég emberiesek voltak a fenevadak, s kutyámon kivül
nehány mással is barátságos lábon éltem. A kis piros lajhár különösen
vonzódott hozzám, s folyton körülöttem tanyázott. Május táján azonban
nagy változást vettem észre a fenevadakon. Beszédük, viselkedésük
átalakult. A mit mondtam, azt még megértették ugyan, de maguk alig
tudtak már beszélni. Egyre nehezebben tudtak csak két lábon járni. Bár
szégyenkeztek egymás előtt, mindig gyakrabban történt, hogy négy lábon
szaladgáltak. Szürcsölve ittak, rágcsálva táplálkoztak, s egyre jobban
eldurvultak. Egyre rohamosabban kezdtek visszafejlődni. A törvény egyre
vesztett hagyományos erejéből. Kutyaemberem alig észrevehetően ujra
kutyává változott; néma lett, négy lábon járt s megszőrösödött. A
rendetlenség napról-napra növekedett, s a mély út nemsokára oly piszkos
és undorító lett, hogy jobbnak láttam visszatérni Moreau telepének
romjai közé s ott ágakból kunyhót késziteni magamnak. A kínok homályos
emlékezete mégis csak ezt a helyet tette a szigeten legbiztosabbá.
Bajos részletezni ezt az átalakulást; leírni, hogy vesztették el
napról-napra jobban emberi hasonlatosságukat; hogy hagyogattak el
magukról minden rongydarabot; hogy szőrösödtek meg egyre jobban stb.
stb.
A változás lassú volt; de elkerülhetetlen. Minden nagyobb rázkódás
nélkül történt. Még mindig biztonságban jártam-keltem köztük; de
nemsokára félni kezdtem, valami váratlanul bekövetkező rázkódástól.
Kutyám követett a helyre, s éberségében bizva időnként békességben
aludhattam. A kis piros lajhár is elvadult tőlem, s fent kezdett élni a
falombok sűrűjében.
Magam is furcsa változáson mentem keresztül. Ruhám lerongyosodott rólam,
s a hasadékokon kilátszott barna bőröm. Hajam hosszúra megnőtt s
rendetlenűl lógott nyakamra. Szememnek még ma is megmaradt gyors, éber
mozdulata, éles pillantása.
Eleinte az egész nappalt a tengerparton töltöttem, hajóra várakozva. Azt
reméltem, hogy visszatér az _Ipecacuanha_; de hasztalanul. Ötször láttam
vitorlát, és háromszor füstöt feltünni; de hajó sohasem közeledett a
szigethez. Volt kéznél mindig farakásom, a melyet azonnal meggyujtottam;
de a hajókat megtévesztette a sziget vulkánikus természete.
Szeptember vagy október lehetett már, mikor arra gondoltam, hogy tutajt
készítek. Karom akkorra meggyógyult s két kézzel dolgozhattam. Eleinte
iszonyúan éreztem gyámoltalanságomat. Soha életemben ácsmunkával nem
foglalkoztam s napokat töltöttem el a favágással. Nem volt kötelem sem s
minden tudásommal sem tudtam kieszelni, hogy fonjak erős hajlékony
kötelet a folyondárokból. Vagy két hétig turkáltam a romok között és a
parton, a hol elégették a csónakokat, hogy szögeket vagy érczdarabokat
találjak. Majd viharos, esős napok következtek, s ez is késleltette
munkámat. De végre elkészült a tutaj.
Gyönyörűség volt ránézni. De csakhamar kitünt, hogy semmi gyakorlati
érzékem sincsen. A tutajt egy mértföldnyi távolságban állítottam össze a
tengertől, s mikor oda akartam vonszolni a tengerhez, szétesett. De
talán jobb is, hogy így történt. Csakhogy nyomorúságom ekkor már oly
iszonyú volt, hogy napokon át kábultan hevertem a parton, belebámulva a
tengerbe s a halál gondolatával foglalkozva.
De meghalni mégsem akartam. S ekkor történt valami, a mi figyelmeztetett
rá, mily ostobaság így pazarolni az időt, s figyelmeztetett az egyre
növekvő veszedelemre. A romfal árnyékában feküdtem, belebámulva a
tengerbe, mikor hirtelen felriasztott valami hideg test, a mely
sarkamhoz ért. Megfordultam, s láttam, hogy a kis piros lajhár áll velem
szemben. A beszédet régen elfelejtette s természetes tunyaságával
mozgott. Mikor észrevette, hogy magára vonta figyelmemet, nyöszörögve a
bokrok felé indult s aztán visszatekintett rám.
Megértettem, hogy azt akarja, hogy kövessem, s végre el is indultam
utána. A fák közé érve, felmászott közéjük, mert a folyondárok közt
könnyebben tudott mozogni.
Egyszerre csak egy letaposott térségen kisérteties csoportozathoz
értünk. Kutyám élettelenül hevert a földön s mellette kuporgott a
hiénasertés, belemélyitve karmait a még remegő húsba s nagyokat
horkantva gyönyörűségében. A mint meglátott, rám emelte ragyogó szemét,
rám vicsorította véres fogait s fenyegető morgást hallatott. Léptem
egyet feléje, aztán megálltam, s kirántva revolveremet, szemtől szemben
kerültem vele. Nem szándékozott visszavonulni. Fülét hátra szegte, szőre
felborzadt s ugrásra kuporodott. Szemeközé czéloztam s megnyomtam a
ravaszt. Ugyane perczben nekem ugrott s földre döntött. Megnyomorított
kezével utánam kapott; de szerencsére jól találtam, s ugrás közben
meghalt. Feltápászkodtam remegő teste alól. Ezt a veszélyt végre
szerencsésen kiálltam; de tudtam, hogy ennek nyomában most már egész sor
új veszélynek kell rám következnie.
Farakásra tettem a két tetemet s elégettem. Tisztán láttam, hogy hacsak
el nem hagyom a szigetet, halálom csupán idő kérdése. A fenevadak
egy-kettő kivételével elhagyták már a mély utat, s a sűrűségben
mindegyik magának való búvóhelyet választott ki. A legtöbbje nappal
aludt, s nappal szinte lakatlannak tetszett a sziget. De éjjel megtelt a
lég félelmes orditozással. Ha lett volna elég töltésem, megpróbáltam
volna kipusztitani valamennyit. Husznál több húsevő nem igen volt már
köztük; s a legbátrabbak ezek közül is elpusztultak már. Hű ebem
kipusztulása után magam is kezdtem megszokni a nappali alvást, hogy
éjjel résen állhassak. S aztán ujra neki láttam, valóságos
szenvedélylyel a tutajépítésnek.
Végre ezer nehézség között elkészült a tutaj; de nem volt miben vizet
vinni magamnak, s agyag sem volt az egész szigeten. Kábultan jártam
keltem a szigeten, tünődve, hogy küzdjem le ezt az utolsó akadályt. De
nem tudtam semmit sem kieszelni.
Végre bekövetkezett egy nap, egy csodálatos nap, a melyet félőrülten
töltöttem el. Délnyugaton vitorla tűnt fel, keskeny kis vitorla, s
azonnal tűzet raktam, s ott álltam figyelve a tűz mellett a déli nap
forróságában. Nem ettem, nem ittam, úgy hogy szédült már a fejem, s
egész nap a vitorlát néztem kimeresztett szemmel. A csónak jó távol volt
még, mikor rám esteledett, s a sötétség elnyelte előlem a vitorlát.
Egész éjjel tüzemet élesztettem, s a sűrűségből rám-rám villantak a
fenevadak csodálkozó szemei. A mint virradt, a kis csónak közelebb
jutott a szigethez. Szemem kimerűlt a hosszú nézésbe, úgy, hogy alig
akartam hinni azt, a mit láttam. Két ember ült a csónakban
mozdulatlanul. De a csónak furcsán haladt. Feje nem volt szélirányban s
ide-oda ingott a habok közt.
A mint kivilágosodott, elkezdtem lobogtatni kabátom utolsó
rongydarabját. De a két ember nem akart semmit észrevenni, s szüntelenül
egymásra nézett mozdulatlanul. Lementem a sziget szélére, s kiabáltam és
integettem. Nem feleltek, s a csónak tovább haladt lassú, czéltalan
útján az öböl felé. Hirtelen nagy fehér madár röppent fel a csónakból, s
láttam, hogy a két ember erre is mozdulatlan marad.
Erre abbahagytam a kiabálást, leültem a parton s kezemre támasztva,
fejemet, a tengerre bámultam. A csónak lassacskán nyugatra fordult. Ki
akartam úszni hozzá, de valami dermesztő félelem visszatartott. Délután
zátonyra került körülbelül száz yardnyira nyugat felé a telep romjaitól.
A két férfi meg volt halva a csónakban. Oly régóta halottak voltak, hogy
mikor belekapaszkodtam a csónakba s kivonszoltam őket a partra,
darabokra estek szét. Az egyiknek kuszált vörös haja volt, mint az
_Ipecacuanha_ kapitányának, s a csónak fenekén hevert egy piszkos, fehér
sapka. A mint a csónak mellett álltam, három fenevad bújt ki a bokrok
közül, szaglászva a levegőben. Iszonyú undor fogott el. Lelöktem a
csónakot a partról, s beleugrottam. A három fenevad erre leszaladt a
partra. Iszonyú borzadály fogott el láttukra. Hátat fordítottam nekik,
felvontam a vitorlát, s kieveztem a tengerre. Semmiért sem tekintettem
volna vissza rájuk.
Az éjszakát a sziget közelében töltöttem. Másnap reggel beeveztem a
folyóba s megtöltöttem vízzel a csónakban talált üres hordót. Aztán
ideges kapkodással összeszedtem egy csomó gyümölcsöt, s utolsó három
töltésemmel lőttem két tengeri nyulat.