Talán kissé tulságos izgatottan kihúztam revolveremet, czéloztam, s
gyorsan lőttem. Hallottam, hogy felordított, s aztán oldalt fordulva
futásnak eredt. Láttam, hogy elhibáztam; hüvelykujjammal visszarántottam
a ravaszt, új lövésre készülve. De hanyatt-homlok futott, jobbra-balra
ugrándozva, s nem mertem még egy sikertelen lövést megkoczkáztatni.
Olykor-olykor féloldalt visszatekintett rám. Kanyarodva futott a part
mentén s nemsokára eltünt az égő telepből felfelé gomolygó sűrű
füstcsomókban. Egy darabig utána bámultam. Majd visszafordultam három
engedelmes fenevadamhoz, s rájok parancsoltam, hogy dobják a vizbe
M’ling testét. Aztán visszamentem oda, a hol a tűz körül a holttestek
feküdtek volt, s lábammal addig egyengettem a homokot, mig a barna
vérfoltok a fövenyben el nem keveredtek.
Egy kézmozdulattal elbocsátottam három szolgámat, s felmentem a parton a
sűrűségbe. Pisztolyomat kezemben tartottam, az ostort és a két fejszét
pedig beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Alig vártam, hogy
egyedül maradjak, s gondolkozzam új helyzetemen.
Legelőször az a borzasztó dolog jutott eszembe, hogy most nincsen oly
hely sehol az egész szigeten, a hol biztonságban egyedül lehetek s
nyugodtan alhatom. Mióta a szigetre kerültem, csodálatosan összeszedtem
ugyan magamat, de azért még nagy hajlamom volt az idegességre, s nagyobb
erőfeszítést nem igen viselhettem el. Éreztem, hogy az állatemberek
között kell megtelepednem, s igy biztosítanom életemet. De bátorságom
cserben hagyott. Visszamentem a partra, s leültem háttal a tengernek,
hogy minden meglepetés szembe érjen. S itt ültem, fejemet térdemre
hajtva a forró napban, azon elmélkedve, hogyan fogok élni, míg
szabadulásom órája meg nem érkezik, ha ugyan valaha meg fog érkezni.
Eszembe jutott Montgomery kétségbeesésének oka. Meg fognak változni,
mondta. Bizonyosan megváltoznak. S Moreau – mit is mondott Moreau? „A
makacs fenevad mindennap egyre nagyobb erővel keresztül tör rajtuk
ujra…“ Majd eszembe jutott a hiénasertés. Meg voltam győződve, hogy ha
meg nem ölöm a fenevadat, előbb-utóbb ő öl meg engem… A törvénymondó
szerencsére már halott volt… Most már tudják, hogy bennünket ostorosokat
ép úgy meg lehet ölni, mint őket…
Elindultam a part mentén, azt tervezve, hogy átkerülök a sziget keleti
sarkába s így közelítem meg a kunyhós utat, elkerülve a bozótos
sűrűséget. Egy fél angol mértföldnyit haladhattam a part mentén, mikor
egyszerre észrevettem, hogy a bokrok közül felém közeledik egyik a három
engedelmes fenevad közül. Oly ideges voltam, hogy azonnal kirántottam
revolveremet. Nem volt képes megnyugtatni a közelgő állatember
nyilvánvaló alázatossága sem.
Határozatlanul megállt. – Távozzál, kiáltottam rá. Volt egész
viselkedésében valami, a mi kutyára emlékeztetett. Hátrált egy darabig,
mint a hazakergetett kutya, aztán megállt, esdeklő tekintetet vetve
felém. – Eredj, kiáltottam. Ne közelíts hozzám!
– Nem maradhatok melletted? kérdezte.
– Nem! kiáltottam, eredj! s pattantottam egyet az ostorral. Aztán fogam
közé szorítva az ostor nyelét, fölvettem egy kődarabot, s ezzel a
fenyegetéssel elűztem a szegény teremtést.
Aztán megkerültem egymagamban az állatemberek tanyáját, s a bokrok közt
rejtőzködve, vártam, mig haza nem érkeznek. Meg akartam figyelni őket,
hogy megtudjam, milyen hatással van rájok Moreau és Montgomery halála, s
a kínok hajlékának elpusztulása. Kezdtem érezni, mekkora ostobaság volt
gyávaságom. Ha megőriztem volna mindvégig bátorságomat, uralkodó
lehettem volna a szigeten, a minő Moreau volt. Igy pedig,
elszalasztottam az alkalmas pillanatot, s lesülyedtem saját társaim
egyszerű vezetőjévé.
Kilencz óra felé hazajött egynéhány állatember, s lefeküdt, hogy a forró
homokban sütkérezzen. Az éhség és szomjúság parancsszava erőt vett
félelmemen. Kibujtam a bokrok közül, s kezemben a revolverrel a heverő
alakok felé mentem. Valamennyien rám bámészkodtak; de egyik sem kelt
föl, hogy üdvözöljön. Gyönge és kimerült voltam, s nem is mertem arra
gondolni, hogy ennyi fenevaddal szembeszálljak. Ujra elszalasztottam a
kedvező pillanatot.
– Éhes vagyok, szóltam csaknem mentegetőzve, s közelebb vonultam.
– A kunyhókban van ennivaló, szólt egy ökörbe oltott vadkanember lustán,
kerülve tekintetemet.
Elmentem mellettök. Az egyik üres kunyhóban jóllaktam gyümölcscsel,
aztán faágakkal elzártam a kunyhó bejáratát. Arczczal a bejárat felé,
kezemben szorongatva a revolvert, leheveredtem, s harmincz órai fárasztó
virrasztás után könnyű álomba merültem, azt remélve, hogy a gyönge
barikád széthányása fog okozni annyi zajt, hogy bármily meglepetésre
felriadjak.