Este utra keltem, s gyönge délnyugati szél segitségével kieveztem lassan
a nyílt tengerre. A sziget egyre kisebb lett mögöttem s a gomolygó
gőzcsomó egyre vékonyabb fonallá enyészett a forróságban. Az óczeán
végre elfödte előlem utolsó nyomát is a sötét alacsony földfoltnak. A
napvilág, a nap ragyogó fénykoronája, utolsót özönlött az égboltozatról,
s aztán letünt, mint valami félrehúzott világló függöny, s végre rám
borult a mérhetetlenség kék árja, a melyet elföd az ember elől a nap
fénye, s kezdtek feltünedezni fölöttem a csillagok. A tenger néma volt,
az égbolt néma volt; egyedül maradtam az éjjel és a némasággal.
Igy haladtam három napig az árban, közbe-közbe ettem, ittam, s tünődtem
azon, a mit keresztüléltem, nem is igen vágyódva arra, hogy ujra
embereket lássak. Egyetlen piszkos rongydarab volt rajtam, s hajam
kuszált rendetlenségben lógott nyakamba. Bizonyos, hogy a kik rám
akadtak, őrültnek tartottak. Furcsa dolog, de úgy volt, hogy nem
kívánkoztam vissza az emberek közé. Örültem, hogy kiszabadultam az undok
fenevadak közül. A harmadik napon végre rám bukkant egy Apiából San
Franciskóba haladó brig. A hajón lévők közül senkisem akarta hinni
történetemet, s azt hitték, hogy a magány és a veszedelem megőrjített.
Attól tartva, hogy ez lehet mások véleménye is, nem is beszéltem el
többé senkinek történetemet, s azt mondtam, hogy nem emlékszem vissza
semmire a Lady Vain pusztulása és megmentésem között eltelt időből.
A legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnom, hogy meneküljek az
őrültség gyanujától. Borzalmas emlékeim szüntelenül üldöztek. S bármily
természetellenes dolognak lássék, mikor visszatértem az emberek közé, a
remélt bizalom és rokonszenv helyett egyre növekedett bennem az a
bizonytalanság és az a félelem, a melyet a szigetben való tartózkodásom
alatt éreztem. Nem tudom, elhiszi-e valaki, de bizonyos, hogy csaknem
úgy álltam szemben az emberekkel, mint egykor szemben a sziget
fenevadjaival.
Azt mondják, hogy a félelem betegség; de bárhogy van, arra esküszöm,
hogy éveken keresztül oly nyughatatlan félelem tartotta fogva
kedélyemet, a minőt egy félig megszelidített oroszlánkölyök érezhet.
Zavarodottságom különös formában nyilatkozott meg. Folyton azt
gondoltam, hogy azok a férfiak és nők, a kikkel találkoztam,
állatemberek, ember képére alakított fenevadak, a kik nemsokára
elkezdenek visszafejlődni, s elárulják állati lényegüket. Különös
állapotomba csak egyetlen egy embert avattam be, a ki ismerte volt
Moreaut személyesen, s a ki félig-meddig elhitte történetemet.
Elmegyógyász volt, s mondhatom, sokat köszönhetek neki.
Bár azt nem is remélem, hogy a rémes sziget emlékétől valamikor teljesen
megszabadulok, ez az emlék legtöbbször ugy van meg csak bennem, mint
távoli, elmosódó ködkép; de olykor-olykor hirtelen szétterjed a ködkép
felhője s elborítja az egész égboltozatot. Ilyenkor szétnézek
embertársaim között s remegve járok utamon. Hideg, ragyogó ábrázatokat
látok magam körül, vagy veszedelmes, komor arczokat; s nincs meg
egyikben sem az eszes lélek nyugodt fensőbbsége. Mintha látnám, hogy
felülkerekedik bennök az állat; s megismétlődik előttem ujra a
szigetlakók borzalmas visszafejlődése. Tudom, hogy ez csak képzelődés,
hogy a férfiak és nők körülöttem valóságos férfiak és nők, igazi
emberek, tökéletes eszes lények, s azok is maradnak mindörökké, tele
emberi szenvedélyekkel, felszabadulva az ösztönök ereje alól, a kik nem
rabszolgái semmiféle phantastikus törvénynek, és lényegükben mások, mint
az állatemberek. De borzadok tőlük mégis, kiváncsi tekintetük,
kutatásaik, jóakaratuk megborzogat, s az után epedek, hogy egyedül
legyek, távol az emberektől.
Ezért közel is lakom a széles, szabad síksághoz, s ha ráborul a lelkemre
ez az árnyék, odamenekülök. A mig Londonban laktam, borzadásom csaknem
elviselhetetlen volt. Nem szabadulhattam az emberektől; a zárt ajtók nem
óvtak meg tőlük. Ha erőt véve magamon, kimentem az utczákra, zsákmányra
éhes asszonyokat láttam magam körül, irigyen rám tekintő
tolvajpillantású férfiakat, sápadt, köhögő munkásokat, a kik úgy vonták
maguk után lábukat, mint a sebzett szarvas, s meggörbült bamba öregeket,
a kik mormogva botorkáltak odább a csúfolódó utczagyerekek között. Ha
ilyenkor bementem valami könyvtárba, zsákmányra éhes türelmes arczokat
láttam a könyvekre hajolva. Különösen undorított azoknak az üres,
kifejezés nélkül való arcza, a kik vasúton vagy kocsin utaztak. Mintha
csupa halottat láttam volna, úgy hogy nem is mertem csak teljesen
egyedül utazni. S mintha magam sem lettem volna eszes lény, hanem furcsa
agybántalmakban gyötrődő esztelen állat, a melynek az a sorsa, hogy
egyedül bolyongjon, mint a csordából kivert bika.
De most már, hála Istennek, nagyon ritkán száll meg az ily hangulat.
Kiszakítottam magam a városok zürzavarából s bölcs könyvek között töltöm
életemet, a melyeken mint a kiváló szellemek fényével megvilágított
ablakokon szemlélem a földi életet. Idegeneket alig látok, háztartásom
nagyon kicsiny. Kémiával foglalkozom csaknem mindig, s a legtöbb derült
éjszakát csillagászati tanulmányokkal töltöm el. Ott a ragyogó égi
seregekben végtelen békére és vigasztalásra lel vergődő lelkem. Nem
tudom, mért vagy hogyan? de azt hiszem, ott rejlik a csillagokban az
anyagvilágot kormányzó hatalmas, örök törvény, s nem az emberek
hétköznapi gondjaiban, bűneiben és zavaraiban; s a mi több az emberben
az állatnál, az ott találhatja meg csak reményét és vigasztalását. A
remény tartja csak bennem az életet. S így, reménynyel telve,
elhagyatottan végzem történetemet.
_Prendick Ede._
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ezek nem emberek, hanem állatok, a kiket elevenen
bonczoltunk.]