Szembe fordultam velök, végzetemet szemlélve bennök. Zsebemben volt egy
revolver két üres csővel. A parton elszórt forgács közt feküdt az a két
fejsze, a melylyel felapritották a csónakokat. Mögöttem visszavonulóban
volt a dagály.
Itt csak a bátorság segithetett. Egyenesen a közelgő szörnyek arczába
tekintettem. Kerülték tekintetemet s remegő orrlyukaikról láttam, hogy a
parton fekvő holttetemeket vizsgálgatják. Egy pár lépést téve, felkaptam
a farkasember teste alatt heverő vérfoltos ostort s csattantottam vele.
Megálltak s rám bámultak. – Köszönjetek! kiáltottam. Hajoljatok meg!
Haboztak. Az egyik meghajlította térdét. Ismételtem parancsomat, alig
tudván elrejteni izgatottságomat, s feléjök indultam. Először az egyik,
azután a másik kettő is letérdelt.
Megfordultam s a holttestek felé lépkedtem, arczomat folyton a térdelő
fenevadak felé forditva, úgy mint a szinész megy a szinpadon arczczal a
közönség felé.
– Megszegték a törvényt, szóltam, lábamat a törvénymondóra téve.
Meghaltak. Még a törvénymondó is. Még a második ostoros is. Hatalmas a
törvény. Jöjjetek és lássátok.
– Senki sem menekül? szólt az egyik közeledve és széttekintve.
– Senki sem menekül, szóltam. Hallgassatok hát rám és teljesitsétek
parancsomat. Felálltak s kérdő pillantásokat vetettek egymásra.
– Álljatok meg ott! szóltam.
Felvettem a fejszéket s beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Arczra
fordítottam Montgomeryt, felvettem revolverét, a melyben volt még két
töltés, aztán lehajoltam, hogy kikutassam zsebeit, s hat töltést
találtam még nála.
– Vegyétek föl, szóltam felállva s ostorommal testére mutatva; vegyétek
fel, vigyétek ki a tengerbe s dobjátok bele.
Közeledtek, szemmel láthatólag folyton félve még Montgomerytól, de még
jobban véres ostorom csattogásatól, s néhány kiáltás és ostorpattantás
után óvatosan fölemelték a testet, levitték a parton s lubiczkolva
bementek vele a ragyogó tengerbe.
– Tovább! kiáltottam, tovább! – vigyétek távolabbra.
Begázoltak hónaljig a tengerbe, aztán megálltak, visszanézve rám.
– Ereszszétek el, kiáltottam, s Montgomery teste nagy locscsanással
eltünt a vizben. Mintha valami összeszorította volna keblemet. – Jól
van! kiáltottam remegő hangon, mire megfordultak s ijedten visszasiettek
a viz szélére. Itt megálltak s megfordulva belebámultak a tengerbe,
mintha attól féltek volna, hogy Montgomery csakhamar kiemelkedik a
vizből s bosszút áll rajtok.
– Most ezeket! szóltam a többi tetemre mutatva.
Vigyáztak, hogy közelébe se jussanak többé annak a helynek, a hol a
tengerbe dobták Montgomeryt. Vagy száz yardnyira a parton vitték előbb a
négy fenevad testét s csak azután gázoltak a vizbe, s dobták őket a
habok közé.
Mikor M’ling testét czipelték, könnyü léptek zaját hallottam hátam
mögött, s gyorsan megfordulva, láttam, hogy a hiénasertés alig van tőlem
tizenkét yardnyira. Fejét lehajtotta, ragyogó szemét rám szögezte, s
lelógó kurta kezét oldalához szoritotta. Mikor megfordultam, lekushadva
megállt, s szemét lekapta rólam.
Egy pillanatig szemben álltunk egymással. Eldobtam az ostort, s a
zsebemben levő pisztoly után kaptam.
Föltettem magamban, hogy megölöm ezt a fenevadat, a legfélelmetesebbet a
még életben maradottak közül, az első ellenkezésre. Jobban féltem tőle,
mint bármely más két állatembertől. Élete folytonos veszedelem volt rám
nézve.
Néhány másodperczig beletartott, mig összeszedtem magam, s azután igy
kiáltottam: – Köszönni! Térdre!