Mindent elintézve, megmosakodtunk, vacsoráztunk s azután kis szobámban
komolyan meghánytuk-vetettük helyzetünket. Éjfél felé járt már az idő.
Montgomery csaknem józan volt már, de elméje nagyon megzavarodott.
Furcsa módon Moreau személyiségének hatása alatt állott. Azt hiszem,
sosem gondolt arra, hogy Moreau meg is halhat. Ez a szerencsétlenség
egyszerre szétrobbantotta rajta azt a második természetet, amelyet a
szigeten töltött tíz-tizenegy egyhangú esztendő alatt magára öltött.
Össze-vissza beszélt, értelmetlenül felelgetett kérdéseimre s általános
kérdések fejtegetésébe tévedezett.
– Micsoda bolond világ – szólt. Micsoda háborodottság. Nem is éltem
soha. Mikor is kezdődött az egész? Tizenhat évig dajkák és
iskolamesterek faragtak, aztán öt kemény esztendő Londonban telt el,
koplalva, nyomorogva s aztán következett ez az átkozott sziget. Tiz éve
már. Mire való mindez, Prendick?
– Az ilyen őrűltséggel nemsokra mehetünk. Most legelőször arra kell
gondolnunk – szóltam, – hogy szabadulhatunk erről a szigetről.
– Mi czélja volna a távozásnak? Én ki vagyok vetve a társadalomból. Hol
üssek tanyát? Mindez csak _önnek_ jó, Prendick. Szegény öreg Moreau! Nem
hagyhatjuk itt, hogy összerágják csontjait. S aztán… mi lesz a
fenevadakkal?
– Holnap meglesz minden – szóltam. Ugy gondoltam, hogy máglyát rakunk s
elégetjük testét – a többivel együtt… De mi lesz a fenevadakkal?
– _Én_ nem tudom. Azt hiszem, hogy a húsevők előbb-utóbb megint csak
ostoba barmokká lesznek. Nem mészárolhatjuk le valamennyit. Vagy igen?
Azt hiszem, ez ellen fellázadna humanizmusa… Meg fognak változni.
Bizonyos, hogy visszafejlődnek.
Össze-vissza beszélt, míg végre el nem hagyott a béketűrésem.
– Ördögbe is! – kiáltott, mikor kezdtem türelmetlenkedni. Nem látja,
hogy az én sorsom rosszabb, mint az öné? Azután felkelt s pálinkát
hozott. Igyék, – szólt visszatérve. Krétaképű ateista szent, igyék!
– Nem én, – szóltam – s dühösen néztem, a mint fecsegő szajkóvá itta le
magát. Emlékszem, hogy végtelenűl megundorodtam tőle. Elkezdte védeni a
fenevadakat. Azt mondta, hogy M’ling az egyedüli lény, a ki a világon
teljes életében törődött vele. Majd hirtelen eszébe jutott valami.
– Ördög vigyen! – szólt feltápászkodva s bedugva a pálinkás üveget.
Azonnal megvillant agyamban, mi a szándéka. Nem fog inni adni annak a
fenevadnak! – szóltam felállva s szemközt nézve.
– Fenevadnak! – szólt. Ön a fenevad! Az megiszsza, mint jó keresztényhez
illik, a mivel megkinálják. Jöjjön velem, Prendick!
– Az istenért, megálljon! – kiáltottam.
– Félre az utamból! – ordított s hirtelen kirántotta revolverét.
– Jól van, – szóltam s félre álltam útjából. Már-már rávetettem magam,
mikor a kilincsre tette a kezét, de visszatartott használhatatlan karom.
– Fenevadat csinált saját magából. Most már bátran közéjük mehet.
Felrántotta az ajtót s félig megfordúlva visszakiáltott: – Ostoba szamár
vagy, Prendick! Mindig félsz és mindig képzelődöl. Elérkeztünk a véghez.
Köteleztem magam, hogy holnap elmetszem a torkomat. De ma éjjel ünnepet
akarok tartani.
Megfordult s kiment a holdas éjszakába. – M’ling! – kiáltott. Hol vagy
öreg barátom?
Három elmosódó lény tünt fel a halvány part szélén a hold ezüstös
fényében. Bámészkodva megálltak. Majd láttam, a mint M’ling púpos háta
felbukkant a kerités sarka mellett.
– Igyál, – kiáltott Montgomery. Igyatok, barmok! Igyatok s váljatok
emberekké! Ördögbe is, én vagyok a legügyesebb! Moreau erről
megfeledkezett. Ez az utolsó simítás rajtatok. Igyatok ha mondom! S
aztán, feltartott kezében lobogtatva a palaczkot, gyors léptekkel nyugat
felé iramodott. A négy állatember nyomában.
A kapuhoz mentem. A holdfény ködös távolán keresztül láttam, a mint
adott a pálinkából M’lingnek s aztán fekete folttá olvadt össze mind az
öt alak.
– Énekeljetek! – ordított Montgomery. Énekeljétek velem: Hallgass, vén
Prendick! Hallgass, vén Prendick!
A fekete csoport ujra öt külön alakká vált s lassan eltünt előlem a
holdvilágos parton. Mindenikük a maga módján ordítozott, távozás közben.
Majd hallottam, a mint Montgomery kiáltott: Jobbra kanyarodj! s aztán
ordítozva belevesztek a fák fekete sürűségébe. Végre lassan-lassan
elnyelte az ordítozást az éjszaka csöndessége.
A tele hold lefelé hanyatlott már nyugaton, ragyogó fényt öntve szét a
néma tájon. A fal vagy egy yardos fekete árnyat vetett lábam előtt. Az
árnyék és az alaktalan szürke tenger között, mintha csupa gyémántból
lett volna, villogott, ragyogott a holdfényben a part fehér lávás,
kristályos fövenye. Hátam mögött vöröses, meleg lánggal égett a parafin
lámpa.
Majd betettem az ajtót, bezártam s odamentem, a hol Moreau és utolsó
áldozatai, a vérebek, a láma s még nehány megnyomorított állat,
feküdtek. Moreau arcza még rettentő halála után is nyugodt, határozott
maradt. Üveges nyitott szeme belemeredt a feje fölött ragyogó ezüstös
holdba. Leültem a csatorna szélére s elkezdtem meghányni-vetni
terveimet.
Reggel bele akartam rakni egy kis élelmiszert a csónakba s meggyújtván a
holttestek alatt a máglyát, rá akartam bízni magamat ujra a tenger
pusztaságára. Éreztem, hogy Montgomeryra nem számíthatok. Valósággal
közelebb állt az állatokhoz, mint az emberekhez. Vagy egy óráig
töprenghettem. Egyszerre csak félbeszakította tünődésemet Montgomery
visszaérkezése. Őrült ordítozást hallottam, a mely a kerités előtt a
part elé vonult. Aztán nehéz csapásokat hallottam, mintha fát vágtak
volna, s utána őrjöngő éneket. Nemsokára derengeni kezdett a virradat.
Az ének szünőfélben volt; helyette meg-megújuló lárma hallatszott, a
mely hirtelen őrült zajongásba csapott át. Kiáltásokat hallottam: – Még!
még! aztán káromkodás, majd egyszerre vad sikoltás hallatszott s utána,
mintha késsel elvágták volna a zürzavart, pisztolydurranás hangzott.
Kirohantam szobámon keresztül a kapuba. Hallottam, hogy e közben feldőlt
valami a szobában s valami lezuhant üveg csörömpölt a padlón. De ezzel
most nem törődtem. Kinyitottam a kaput s kitekintettem.
A parton örömtűz lobogott, szikrákat hányva fel a szürkülő virradatban.
A tűz körül fekete alakok gomolyogtak. Hallottam, hogy Montgomery
nevemet kiáltja. Kezemben a revolverrel, a tűz felé futottam. Láttam,
hogy Montgomery még egyszer kisütötte fegyverét bele a földbe. A láng
oly közel csapott ki a földhöz a pisztoly csövéből, hogy
megállapithattam belőle, hogy Montgomery a földön hever. Elkiáltottam
magam torkom szakadtából s belelőttem a levegőbe.
Hallottam, hogy valaki igy kiáltott: – A mester! Az összegabalyodott
tömeg szétszórt alakokra szakadozott s a tűz lobogó lángja kezdett
pislogóvá válni. Az állatemberek rémült futamodással menekültek előlem.
Izgatottságomban utánok lőttem, a mint eltünedeztek a bokrok között.
Aztán odafordultam a földön heverő fekete csomóhoz.
Montgomery hátán feküdt, s rajta vonaglott a szőrös, szürke szörnyeteg.
Halott volt már; de görbe karmai belemélyedtek még Montgomery nyakába.
Mellettök hevert a földön M’ling, arczra bukva, mozdulatlanul. Nyaka
szét volt harapva, s kezében szorongatta a szétzúzott pálinkásüveg felső
részét. Két más alak a tűz közelében hevert, az egyik mozdulatlanul, a
másik keservesen nyöszörögve. Fel-felemelte lassan fejét; de az mindig
visszahanyatlott.
Megfogtam a szürke szörnyeteget s lerántottam Montgomery testéről.
Montgomery alig lélekzett. Meglocsoltam arczát tengervizzel, s
ráfektettem fejét összegöngyölt kabátomra. M’ling halott volt. A
megsebzett vad a tűz mellett szakállas, szürke képű farkasember volt.
Testének felső része a még egyre izzó farakáson feküdt. A nyomorultat
oly rettenetesen helyben hagyták, hogy irgalomból megadtam neki a
kegyelemdöfést, s szétzúztam végkép koponyáját. A másik fenevad a tűz
mellett az egyik fehér rongyokba burkolt bikaember volt. Ebben sem volt
már élet.
A többi fenevad eltünt a partról. Ujra Montgomeryhoz léptem s
letérdeltem melléje, átkozva járatlanságomat az orvosi tudományokban.
A tűz mellettem hamvadozott; szürke hamu s egy kis parázs maradt meg
csak belőle. Nem tudtam, honnan keritette Montgomery a fát az
örömtűzhöz. Eközben kezdett ránk virradni. Az égboltozat derengett; a
hanyatló hold elsápadt a nappal világló kékségben, s a láthatár kezdett
keleten pirosodni.
Egyszerre csak zubogás, sziszegés hangzott mögöttem. Körültekintettem s
ijedt sikoltással talpra ugrottam. Az elkeritett telepből nagy fekete
füstcsomók gomolyogtak fölfelé s komor sötétségüket fel-felcsapó
vérpiros lángnyelvek tarkitották. Majd tüzet fogott a szalmafödél, s a
láng végigszaladt a ferde tetőn. Mintha a tűz-forrás szobámban székelt
volna, szobám ablakán egyre újabb lángsugarak löveltek ki.
Egyszerre megértettem, mi történt. Eszembe jutott a ropogás hátam
mögött. Mikor Montgomery segitségére szaladtam, felforditottam a lámpát.
Arról, hogy valamit megmentsek a telepről, szó sem lehetett. Eszembe
jutott menekülési tervem, s gyorsan megfordultam, hogy lássam, ott van-e
a parton a két csónak. Eltünt mind a kettő! A homokban két fejsze hevert
mellettem, a part tele volt forgácscsal és fadarabkákkal, s az örömtűz
hamuja feketén füstölgött a virradatban. Montgomery elégette a
csónakokat, hogy bosszút álljon rajtam, s megakadályozza visszatérésemet
az emberek közé.
Hirtelen dühroham ejtett hatalmába. Csaknem széttapostam ostoba fejét, a
mint ott hevert lábam előtt gyámoltalanul. Egyszerre csak megmozditotta
a kezét, oly gyöngén, oly szánalmat keltőn, hogy dühöm nyomban
elpárolgott. Nyögött és felnyitotta a szemét egy pillanatra.
Melléje térdeltem s felemeltem a fejét. Felnyilt ujra a szeme,
belemeredt a virradatba, s aztán tekintetünk találkozott. Pillái
lezárultak. Iszonyú, szólt hirtelen erőfeszitéssel. Azt hiszem, inni
kivánt. Az utolsó, mormolta, az utolsó ezen az ostoba világon. Micsoda
vásár…
Feje féloldalt hanyatlott erőtlenül. Azt gondoltam, hogy egy kis ital
felüditené; de nem volt sem vizem, sem edényem, a melyben vizet
hozhattam volna. Egyszerre ugy éreztem, hogy nehezebb lett. Meghült
bennem a vér.
Ráhajoltam arczára s kezemmel benyúltam kabátja hasitékán. Meg volt
halva; s épen a mikor meghalt, túl az öblön, keleten, megjelent a
láthatáron a nap, elöntve sugarait az égboltozaton s káprázatos mozgó
fényárrá változtatva a sötét tengert. Halálra vált arczára úgy hullt rá
a fény, mint valami glória.
Lefektettem fejét gyöngéden a rögtönzött vánkosra és felálltam. Előttem
volt a tenger csillogó sivataga, a melyben annyit szenvedtem már;
mögöttem a sziget, néma, láthatatlan fenevadjaival. A telep a benne volt
élelmiszerrel és municzióval együtt recsegve, ropogva lánggal égett. A
nehéz füst fölfelé gomolygott a parton, rákönyökölve a távoli fakoronák
fölött a hegyi úton levő kunyhókra. Mellettem nem volt egyéb, mint a két
csónak szénné vált maradványa, s az öt élettelen tetem.
Majd három felhúzott vállú, lapos, hátraszegett homlokú állatember
bukkant ki a bozótból. Alaktalan kezüket esetlenül tartották, s
kiváncsi, barátságtalan szemet vetve rám, határozatlan léptekkel felém
közeledtek.