Mikor Montgomery még egy pohár pálinkát felhajtott, elhatároztam, hogy
közbevetem magam. Félig ittas volt már. Kifejtettem, hogy bizonyára
komoly baja esett Moreaunak, mert különben már visszatért volna, s hogy
úgy illik, hogy megbizonyosodjunk a szerencsétlenségről. Montgomery
nehány gyönge ellenvetés után belátta, hogy igazam van. Ettünk valamit,
s aztán mind a hárman útnak indultunk.
Elől ment M’ling púpos hátával, furcsa fekete fejét jobbra-balra
forgatva gyors kapkodással, a mint útközben kifürkészni iparkodott két
oldalt a sűrűséget. Fegyvertelen volt. Fejszéjét leejtette, mikor
rávetette magát a sertésemberre. Ha küzdésre került volna a dolog,
fogával harczolt volna. Montgomery kezét zsebre dugva, lesütött fejjel
utána támolygott. Meglehetősen el volt kábulva a pálinkától. Balkezem,
(szerencsére balkarom tört el), nyakamba kötve lógott; s jobbomban
revolveremet szorongattam.
Keresztül a vad sűrűségen szűk gyalogösvényen északnyugat felé
törekedtünk Egyszerre csak M’ling megállt, s a mint feszülten figyelt,
szinte megmerevedett. Montgomery csaknem beletámolygott, aztán ő is
megállt. Feszülten figyelve, felénk közeledő hangokat és lépteket
hallottunk a fák közül.
– Meghalt, szólt egy mély remegő hang.
– Nem halt meg, nem halt meg, felelt rá egy másik.
– Láttuk, láttuk, szóltak egyszerre többen.
– Hej! kiáltott hirtelen Montgomery. Hej! Mi az ott?
– Hallgasson! szóltam oda neki, s megmarkoltam pisztolyomat.
Csend volt, majd recsegés hallatszott a sűrűségből, s egymásután
előbukkant hat szörnyeteg. M’ling morgó torokhangot hallatott.
Ráismertem a majomemberre s két barna képű, fehér rongyba burkolt
csónakosra. Velök volt a két tarka bőrű fenevad, s a törvénymondó
szörny, ez az arcznélküli szürkeszőrű hústömeg, furcsa vörös szemével
kiváncsi tekinteteket vetve ránk a zöld lombok közül.
Egy darabig csend volt. Majd megszólalt zokogva Montgomery: – Ki mondta,
hogy meghalt?
A majomember alattomos pillantást vetett a szőrös, szürke lényre.
– Meghalt, szólt a szörnyeteg. Látták.
– Hol van? szólt Montgomery.
– Ott túlnan, szólt kinyujtva kezét a szürke teremtés.
– Van még törvény? kérdezte a majomember.
– Meghalt csakugyan? Van még törvény? ismételte az egyik fehérruhás
lény.
– Van még törvény, te másik ostoros? Meghalt, szólt a szürke szörnyeteg.
S valamennyien ránk figyeltek.
– Prendick, szólt Montgomery, felém fordítva bamba tekintetét. Bizonyos,
hogy meghalt.
Mialatt beszélt, mögötte álltam. Kezdtem tisztába jutni a helyzettel.
Hirtelen eléje ugrottam s emelt hangon így szóltam: – Törvény gyermekei,
a mester nem halt meg.
M’ling rámvetette szúró tekintetét. – Megváltoztatta alakját, testet
cserélt. Egy ideig nem fogjátok látni. Ott van, szóltam a magasba
mutatva, a honnan lát benneteket. Ti azonban nem láthatjátok.
Tiszteljétek a törvényt.
Lopva rájuk tekintettem. Hátráltak. – Ő nagy, Ő jó! szólt a majomember
ijedten nézve felfelé a sűrű lombok közé.
– S a másik? kérdeztem.
– A másik, az a ki jajgatva, véresen szaladt, az is halott, szólt a
szürke szörny, állhatatosan rám tekintve.
– Helyes, dörmögött Montgomery.
– A másik ostoros… kezdte a szürke szörny.
– Nos? kérdeztem.
– Azt mondta, hogy meghalt.
De Montgomeryben volt még annyi józanság, hogy felfogta, mért tagadom el
Moreau halálát. – Nem halott, – szólt lassan. Éppenséggel nem halott. Ép
ugy nem halott, mint én.
– Nehányan, – szóltam – megszegték közületek a törvényt. Meg fognak
halni. Nehányan már meg is haltak. Mutassátok meg, hol fekszik régi
teste. Az a test, a melyet elhajított, mert többé nincsen rá szüksége.
– Erre felé fekszik, – szólt a szürke szörny.
S a hat fenevad vezetésével megindultunk tüskén-bokron keresztül
északnyugatnak. Egyszerre kiáltás, recsegés hallatszott az ágak között s
kis piros homunculus surrant el előttünk sikoltozva. Rögtön utána vad,
vérrel szennyezett szörnyeteg futott egyenesen felénk, bele kis
csoportunkba. A szürke szörny félre ugrott: M’ling morogva neki ugrott,
de a fenevad félrelökte; Montgomery rálőtt, de nem találta s azután
megfordult, hogy félreszaladjon előle. Lőttem én is, de szintén hiába. A
szörny egyenesen nekem szaladt. Közvetlen közelből belelőttem még
egyszer ocsmány képébe. Vonásai eltorzultak s ábrázatát elborította a
vér. De azért elfutott mellettem, megkapta Montgomeryt s lerántotta
magával a földre haláltusájában.
Egyedül maradtam M’linggel, az élettelen fenevaddal s a lezuhant
Montgomeryval, a ki lassan feltápászkodott. A dolog csaknem teljesen
kijózanította. Csakhamar visszatért a fák közül a szürke szörny,
óvatosan közeledve.
– Ime, – szóltam az élettelen fenevadakra mutatva, a törvény él még. Ez
a törvényszegés büntetése.
Ránézett a holttetemre. – Öldöklő tüzet küld, – szólt vastag hangján, –
ismételve a szertartás egyik részletét.
Visszatértek a többiek is s egy darabig bámészkodva álltak körülöttünk.
Majd folytattuk utunkat a sziget nyugati sarka felé. Rábukkantunk a puma
összeharapdált, megcsonkított testére; kulcscsontját összezúzta egy
lövés. Vagy húsz yardnyira tőle megtaláltuk végre azt, a kit kerestünk.
Arczra bukva feküdt. Körüle le volt taposva a nádas. Egyik keze ökölbe
szorítva merevedett meg, s ezüstös haja összetapadozott a vértől. Feje
be volt törve. A puma bilincse zúzta be. A nádas tele volt alatta
vérrel. Revolverét sehol sem találtuk meg. Montgomery hátára fordította.
* * *
Időnként pihenőt tartva, az állatemberek segítségével visszaczipeltük
nehéz testét a telepre. Beállófélben volt az éjszaka. Kétszer
láthatatlan lényeket hallottunk kis csapatunk mögött üvölteni és
sikítani s egyszer fölbukkant előttünk a kis piros lajhár, ránk
bámészkodott s azután újra eltünt. De többé nem támadt ránk senki. A
kerítés kapujában az állatemberek magunkra hagytak. Velök ment M’ling
is. Bezárkóztunk, azután kivittük Moreau testét az udvarra s ráfektettük
egy farakásra.
Azután bementünk a laboratoriumba s elpusztítottunk mindent, a miben
volt még élet.