XVIII. Hogy találtuk meg Moreaut?

Mikor Montgomery még egy pohár pálinkát felhajtott, elhatároztam, hogy

közbevetem magam. Félig ittas volt már. Kifejtettem, hogy bizonyára

komoly baja esett Moreaunak, mert különben már visszatért volna, s hogy

úgy illik, hogy megbizonyosodjunk a szerencsétlenségről. Montgomery

nehány gyönge ellenvetés után belátta, hogy igazam van. Ettünk valamit,

s aztán mind a hárman útnak indultunk.

Elől ment M’ling púpos hátával, furcsa fekete fejét jobbra-balra

forgatva gyors kapkodással, a mint útközben kifürkészni iparkodott két

oldalt a sűrűséget. Fegyvertelen volt. Fejszéjét leejtette, mikor

rávetette magát a sertésemberre. Ha küzdésre került volna a dolog,

fogával harczolt volna. Montgomery kezét zsebre dugva, lesütött fejjel

utána támolygott. Meglehetősen el volt kábulva a pálinkától. Balkezem,

(szerencsére balkarom tört el), nyakamba kötve lógott; s jobbomban

revolveremet szorongattam.

Keresztül a vad sűrűségen szűk gyalogösvényen északnyugat felé

törekedtünk Egyszerre csak M’ling megállt, s a mint feszülten figyelt,

szinte megmerevedett. Montgomery csaknem beletámolygott, aztán ő is

megállt. Feszülten figyelve, felénk közeledő hangokat és lépteket

hallottunk a fák közül.

– Meghalt, szólt egy mély remegő hang.

– Nem halt meg, nem halt meg, felelt rá egy másik.

– Láttuk, láttuk, szóltak egyszerre többen.

– Hej! kiáltott hirtelen Montgomery. Hej! Mi az ott?

– Hallgasson! szóltam oda neki, s megmarkoltam pisztolyomat.

Csend volt, majd recsegés hallatszott a sűrűségből, s egymásután

előbukkant hat szörnyeteg. M’ling morgó torokhangot hallatott.

Ráismertem a majomemberre s két barna képű, fehér rongyba burkolt

csónakosra. Velök volt a két tarka bőrű fenevad, s a törvénymondó

szörny, ez az arcznélküli szürkeszőrű hústömeg, furcsa vörös szemével

kiváncsi tekinteteket vetve ránk a zöld lombok közül.

Egy darabig csend volt. Majd megszólalt zokogva Montgomery: – Ki mondta,

hogy meghalt?

A majomember alattomos pillantást vetett a szőrös, szürke lényre.

– Meghalt, szólt a szörnyeteg. Látták.

– Hol van? szólt Montgomery.

– Ott túlnan, szólt kinyujtva kezét a szürke teremtés.

– Van még törvény? kérdezte a majomember.

– Meghalt csakugyan? Van még törvény? ismételte az egyik fehérruhás

lény.

– Van még törvény, te másik ostoros? Meghalt, szólt a szürke szörnyeteg.

S valamennyien ránk figyeltek.

– Prendick, szólt Montgomery, felém fordítva bamba tekintetét. Bizonyos,

hogy meghalt.

Mialatt beszélt, mögötte álltam. Kezdtem tisztába jutni a helyzettel.

Hirtelen eléje ugrottam s emelt hangon így szóltam: – Törvény gyermekei,

a mester nem halt meg.

M’ling rámvetette szúró tekintetét. – Megváltoztatta alakját, testet

cserélt. Egy ideig nem fogjátok látni. Ott van, szóltam a magasba

mutatva, a honnan lát benneteket. Ti azonban nem láthatjátok.

Tiszteljétek a törvényt.

Lopva rájuk tekintettem. Hátráltak. – Ő nagy, Ő jó! szólt a majomember

ijedten nézve felfelé a sűrű lombok közé.

– S a másik? kérdeztem.

– A másik, az a ki jajgatva, véresen szaladt, az is halott, szólt a

szürke szörny, állhatatosan rám tekintve.

– Helyes, dörmögött Montgomery.

– A másik ostoros… kezdte a szürke szörny.

– Nos? kérdeztem.

– Azt mondta, hogy meghalt.

De Montgomeryben volt még annyi józanság, hogy felfogta, mért tagadom el

Moreau halálát. – Nem halott, – szólt lassan. Éppenséggel nem halott. Ép

ugy nem halott, mint én.

– Nehányan, – szóltam – megszegték közületek a törvényt. Meg fognak

halni. Nehányan már meg is haltak. Mutassátok meg, hol fekszik régi

teste. Az a test, a melyet elhajított, mert többé nincsen rá szüksége.

– Erre felé fekszik, – szólt a szürke szörny.

S a hat fenevad vezetésével megindultunk tüskén-bokron keresztül

északnyugatnak. Egyszerre kiáltás, recsegés hallatszott az ágak között s

kis piros homunculus surrant el előttünk sikoltozva. Rögtön utána vad,

vérrel szennyezett szörnyeteg futott egyenesen felénk, bele kis

csoportunkba. A szürke szörny félre ugrott: M’ling morogva neki ugrott,

de a fenevad félrelökte; Montgomery rálőtt, de nem találta s azután

megfordult, hogy félreszaladjon előle. Lőttem én is, de szintén hiába. A

szörny egyenesen nekem szaladt. Közvetlen közelből belelőttem még

egyszer ocsmány képébe. Vonásai eltorzultak s ábrázatát elborította a

vér. De azért elfutott mellettem, megkapta Montgomeryt s lerántotta

magával a földre haláltusájában.

Egyedül maradtam M’linggel, az élettelen fenevaddal s a lezuhant

Montgomeryval, a ki lassan feltápászkodott. A dolog csaknem teljesen

kijózanította. Csakhamar visszatért a fák közül a szürke szörny,

óvatosan közeledve.

– Ime, – szóltam az élettelen fenevadakra mutatva, a törvény él még. Ez

a törvényszegés büntetése.

Ránézett a holttetemre. – Öldöklő tüzet küld, – szólt vastag hangján, –

ismételve a szertartás egyik részletét.

Visszatértek a többiek is s egy darabig bámészkodva álltak körülöttünk.

Majd folytattuk utunkat a sziget nyugati sarka felé. Rábukkantunk a puma

összeharapdált, megcsonkított testére; kulcscsontját összezúzta egy

lövés. Vagy húsz yardnyira tőle megtaláltuk végre azt, a kit kerestünk.

Arczra bukva feküdt. Körüle le volt taposva a nádas. Egyik keze ökölbe

szorítva merevedett meg, s ezüstös haja összetapadozott a vértől. Feje

be volt törve. A puma bilincse zúzta be. A nádas tele volt alatta

vérrel. Revolverét sehol sem találtuk meg. Montgomery hátára fordította.

* * *

Időnként pihenőt tartva, az állatemberek segítségével visszaczipeltük

nehéz testét a telepre. Beállófélben volt az éjszaka. Kétszer

láthatatlan lényeket hallottunk kis csapatunk mögött üvölteni és

sikítani s egyszer fölbukkant előttünk a kis piros lajhár, ránk

bámészkodott s azután újra eltünt. De többé nem támadt ránk senki. A

kerítés kapujában az állatemberek magunkra hagytak. Velök ment M’ling

is. Bezárkóztunk, azután kivittük Moreau testét az udvarra s ráfektettük

egy farakásra.

Azután bementünk a laboratoriumba s elpusztítottunk mindent, a miben

volt még élet.

Dr. Moreau szigete: Regény · 第 28 / 53 题