Hat hét mulva nem volt bennem már más érzés, csak undor és borzalom,
melyet Moreau istentelen kisérletei szítottak bennem. Azon voltam
szüntelenül, hogy teremtőm képének eme borzalmas torzképei közül
visszakerüljek mielőbb az emberek édes, egészséges társaságába.
Embertársaim, a kiktől így elszakadtam, lassan idylli szépség és
erényesség mintaképeivé váltak emlékezetemben. Montgomerytól egyre
jobban elhidegedtem. Régi különválása az emberiségtől, titkos
iszákossága, s nyilvánvaló rokonszenve az állatemberekkel szemben,
beszennyezte őt előttem. Legtöbbször egyedül kereste fel a fenevadakat.
Én kerültem tőlem telhetőleg a velök való érintkezést. Időmnek egyre
nagyobb részét a tengerparton töltöttem el, fürkészve, nem tűnik-e fel a
láthatáron szabadulást hozó vitorla, míg végre egy nap oly iszonyú
szerencsétlenség ért bennünket, a mely gyökerestül felforgatta furcsa
környezetemet.
Hét-nyolcz hetet töltöttem már a szigeten, mikor a katasztrófa
bekövetkezett. Kora reggel hat óra tájban lehetett. Korán keltem, s
mindjárt meg is reggeliztem, mert három, az udvarba fáthordó állatember
lármája felébresztett.
Reggeli után kiálltam az udvar kitárt kapujába, czigarettázva s élvezve
a kora reggel frisseségét. Nemsokára megjelent Moreau is az udvaron s jó
reggelt kivánt. Elhaladt mellettem, s hallottam, a mint hátam mögött
ajtót nyitott s bement laboratoriumába. Ez időtájt már annyira
érzéketlenné tett a borzalmas hely, hogy nem is izgatott, mikor a puma
gyötrelmeinek új napja megkezdődött. Ráüvöltött kínzójára, mint valami
dühödt amazon.
Azután különös dolog történt. Máig sem tudom pontosan, micsoda. Éles
kiáltás hallatszott hátam mögött, a melyet zuhanás követett. A mint
megfordultam, ijesztő arcz rohant egyenesen nekem, nem emberi, nem is
állati, hanem valami ördögi arcz, a mely tele volt vörös sebhelyekkel, a
melyről csurgott a vér, s a melyből pillátlan szemek lobogtak rám.
Fölemeltem karomat, hogy védekezzem a csapás ellen, a mely földre
terített, kettétörve fölemelt karomat. A vérfoltos vászonkötelékekbe
csavargatott hatalmas szörny keresztül ugrott testemen s tovább rohant.
Én lefelé görögtem a parton a zuhanás következtében, s mikor
megpróbáltam felülni, eltörött karomra roskadtam. Azután megjelent
Moreau. Sápadt arczát még rettentőbbé tette a homlokából patakzó vér.
Egyik kezében revolvert tartott. Alig pillantott rám, hanem
széttekintve, nyomban az elszabadult puma üldözésének eredt.
Ép karomra támaszkodva felültem. A rongyokba burkolt szörny nagy
ugrásokkal haladt a part mentén, s Moreau mindenütt nyomában. A szörny
hátratekintett üldözőjére s aztán hirtelen a bokrok felé fordult. Minden
ugrás után nagyobb és nagyobb távolságra jutott Moreautól. Majd eltünt a
bokrok között. Moreau elébe akart vágni, s amint eltünt, utána lőtt, de
nem találta el. Aztán ő is beleveszett a zöld sürűségbe.
Utánuk bámultam: majd belenyilallott karomba a kín s nagyot nyögve
feltápászkodtam. Montgomery revolverrel kezében, felöltözve kilépett a
kapun.
– Nagy Isten, Prendick! szólt, nem véve észre, hogy bajom esett. Az a
fenevad elszabadult. Kitépte bilincsét a falból. Látta őket? Majd látva,
hogy karomhoz kapok, hozzátette: Mi baja van?
– Épen a kapuban álltam, szóltam.
Közelebb lépett hozzám s fölemelte karomat. – Véres a kabátjaujja, szólt
s felcsavarta karomról a vásznat. Fegyverét zsebredugta, aztán jól
körültapogatta karomat s bevezetett szobámba. – A karja eltört, szólt; s
aztán igy folytatta: Mondja el részletesen, hogy történt, mi történt.
Elmondtam, a mit láttam, töredezett, rövid mondatokban, közbe-közbe
elhallgatva nagy kínomban. Ő pedig ezalatt gyorsan és ügyesen bekötözte
karomat. Nyakamba akasztotta, aztán hátrálva kissé végig nézett, s így
szólt: – Rendben lesz. Az után elgondolkozott; majd kiment s bezárta a
kerítés kapuját. Egy ideig künn maradt.
Minden gondom karomra irányult. Az incidenst magát alig tartottam
egyébnek, mint egy újabb borzalmas epizódnak. Leültem, s nincs mit
tagadnom, alaposan elátkoztam a szigetet. A karomban sajgó fájdalom
égető kínná változott, mire Montgomery visszatért. Arcza sápadtabb volt
a rendesnél s alsó ajka lejebb lógott, mint közönségesen. – Sem nem
látom, sem nem hallom Moreaut, szólt. Pedig azt hiszem, szüksége volna
segitségemre. Rám meresztette kifejezéstelen szemét. – Erős fenevad
volt. Egyszerre kirántotta a falból bilincsét.
Az ablakhoz ment, onnan az ajtóhoz, s aztán ujra hozzám fordult.
– Kimegyek utána, szólt. Itt van még egy revolver, a mit önnél
hagyhatok. Őszintén szólva aggasztó sejtelmeim vannak.
Kezem ügyébe tette a fegyvert az asztalra, aztán eltávozott, ragadós
nyugtalanságot hagyva maga után a levegőben. Nem is ültem sokáig a
székben. Kezembe vettem a revolvert s a kapuhoz mentem.
A reggel oly nyugodt volt, mint a halál. Szellő sem rezdült, a tenger
sima volt, mint a tükör, az égbolt felhőtlen, a part elhagyatott. Félig
izgatott, félig lázas állapotomban ez a nyugalom nyomasztó hatással volt
rám.
Fütyülni próbáltam, de a fütty elhangzott nyomtalanul. Káromkodtam ujra,
másodszor azon a reggelen. Aztán a kerítés sarkára mentem, s a zöld
bozótra bámultam, a mely elnyelte Moreaut és Montgomeryt. Mikor térnek
vissza? És hogyan?
A távolban kis szürke állatember bukkant föl a parton, leszaladt a víz
szélére s elkezdett lubiczkolni. Visszamentem a kapuhoz, majd ujra a
sarokhoz, s így jártam fel s alá, mint valami kötelességtudó őrszem.
Egyszerre hallottam, hogy Montgomery jó távol Moreau nevét kiáltja.
Megálltam. Karom nem fájt már annyira, de nagyon tüzes lett. Lázam volt
és szomjúság gyötört. Árnyékom egyre kurtább lett. Elnéztem a távoli
fenevadat, a mig ujra el nem tünt szemem elől. Vajjon sohasem tér már
vissza Moreau és Montgomery? Három tengeri madár kezdett viaskodni
valami zátonyra jutott zsákmány fölött.
Majd jó messze a telep mögött pisztolylövést hallottam. Hosszú szünet
mulva ujra durranás hallatszott. Majd közelebbről kiáltás hangzott,
aztán ujra komor csend következett. Szerencsétlen képzelődésem gyötrő
képekkel kezdett kínozni. Majd hirtelen közvetlen közelemben durrant a
revolver.
Megriadva a sarokra siettem, s megláttam Montgomeryt. Kuszált hajjal,
kivörösödve jött; nadrágja térde kirongyolódott. Arczán mély megdöbbenés
tükröződött. Mögötte botorkált M’ling, a kinek szája körül rosszat
sejtető barna foltokat láttam.
– Itthon van? kérdezte Montgomery.
– Moreau? kérdeztem. Nincs itthon.
– Nagy Isten! lihegett, csaknem fuldokolva kapkodott a levegő után. –
Menjen be, szólt megragadva karomat. Megvesztek. Eszeveszetten rohannak
ide-oda. Mi történhetett? Nem tudom. Majd beszélek, ha kipihentem magam.
Egy kis pálinkát kell innom.
Betántorgott előttem a szobába s leült a karosszékbe. M’ling levetette
magát a földre a kapu előtt, s úgy lihegett, mint a meghajszolt eb.
Adtam Montgomerynek pálinkát és vizet. Ott ült velem szemben belebámulva
a levegőbe, s lassan kezdte összeszedni magát. Néhány percz mulva kezdte
elmesélni, mi történt.
Egy darabig követte Moreau nyomát. De később elvesztette a nyomot a
köves talajon, túl a folyón, a hol inni láttam az állatembert, s
czéltalanul bolyongott nyugat felé, Moreau nevét kiáltozva. Majd
találkozott M’ling-gel, aki kis könnyü fejszét hozott magával. M’ling
nem látott semmit abból, a mi a pumával történt. Fát vágott s a
kiáltásokra elősietett. Együtt folytatták a keresést kiáltozva.
Találkoztak a sűrűségben két állatemberrel, a kik oly furcsán
viselkedtek, hogy Montgomeryt dühbe hozták. Üdvözölte őket, s azok, mint
a tetten ért tolvajok, futásnak eredtek. Montgomery megállt s utánok
kiáltott, de eredménytelenül. Össze-vissza bolyongva még egy darabig,
végre elhatározta, hogy felkeresi a kunyhókat.
A hegyi út néptelen volt.
Egyre jobban meghökkenve, visszafelé indult. Ekkor találkozott a két
sertésemberrel. Szájuk körül gyanús vérfoltok voltak, s látszott rajtuk,
hogy nagyon izgatottak. Montgomery láttára dühösen megálltak. Montgomery
pattantott ostorával, hogy megrémitse őket; de ezek erre neki rohantak.
Soha eddig ilyesmi nem történt még. Az egyiknek keresztül lőtte a fejét,
a másikra pedig rávetette magát M’ling. Leteperte a fenevadat s
belevágta fogait nyakába. Montgomery ekkor ezt is agyonlőtte, a mint
M’ling mancsai között vergődött. Nagy ügygyel-bajjal tudta csak rávenni
M’linget arra, hogy tovább menjen vele.
Innen gyorsan hazafelé siettek. Utközben M’ling egyszerre csak a bokrok
közé vetette magát, s felhajtott egy apró amerikai párducz-macska
embert, a mely szintén tele volt vérfolttal. Egyik lábára, a mely meg
volt sebesitve, megbénult. Ez a fenevad futott egy darabot előre, aztán
vadul az öböl felé fordult, s Montgomery ezt is lelőtte.
– Mit jelenthet mindez? kérdeztem.
Fejét rázta s felhajtott még egy pohár pálinkát.