Látszik, hogy gyakorlatlan író vagyok. Ez az oka, hogy annyira
elcsapongtam történetemtől. Miután Montgomeryval megreggeliztem, elvitt
magával sétálni a szigeten, hogy megmutassa a meleg forrást, a melynek
forró vizébe előtte való nap belezuhantam. Ostorral és töltött
revolverrel indultunk el mind a ketten. Mialatt útközben lombos sűrűn
haladtunk keresztül, tengeri nyúl nyöszörgését hallottuk. Megálltunk és
hallgatóztunk, de nem hallottunk többé semmit s csakhamar folytattuk
utunkat, megfeledkezve az inczidensről. Montgomery apró, piros állatokra
figyelmeztetett, amelyek hosszú hátsó lábaikon ide-oda szökdeltek a
bokrok között. Az állatemberek sarjaiból készítette őket Moreau.
Találkoztam már néhány ilyen apró lénynyel, mikor a leopárdember elől
menekültem az első holdas éjszakán s másnap, mikor Moreau üldözött. Az
egyik véletlenül, a mint ugrott egyet, hogy kikerüljön bennünket,
beleesett egy gödörbe, a mely egy viharban kidőlt fa tövében támadt. Míg
a gyökerek közt kapálózott, meg akartuk fogni. Karmolt, mint valami
macska s hátsó lábaival rugdalódzott. Harapott is, de gyönge foga alig
okozott nagyobb fájdalmat, mint a tűszúrás. Csinos kis teremtmény volt s
mint Montgomery mondta, sohasem ásott bele a pázsitba s egyáltalában
szerette a tisztaságot. Az jutott eszembe, hogy úri parkokban pompásan
pótolhatná a közönséges tengeri nyulakat.
Tovább menve, hántott kérgű fához értünk. Montgomery figyelmeztetett rá.
„Ne merj fakérget hántani, ez a törvény,“ szólt. Sokan közülük szeretik
a kéreghántást.
Azt hiszem, ezután találkoztunk a szatirral és a majomemberrel. A
szatir, mintha Moreau classicus emlékeinek felcsillanása lett volna.
Birka arczú, durva héber typusra emlékeztetett, hangja nyers mekegés
volt s alsó végtagjai a sátán lábát juttatták eszembe. Valami hüvelyes
gyümölcs belét rágta.
– Üdv – szólt mind a kettő egyszerre – a két ostorosnak!
– Most már három ostoros van – szólt Montgomery. Ehhez tartsátok
magatokat.
– Hát ő nem csinálmány? – szólt a majomember. Azt mondta…
A szatir kiváncsian rám tekintett.
– A harmadik ostorosnak, a ki jajveszékelve a tengerbe ment, vékony
fehér arcza van.
– Vékony, hosszú ostora van – szólt Montgomery.
– Tegnap vérzett és jajgatott – szólt a szatir. Te sosem vérzel, sosem
sírsz. A mester sem vérzik és nem sír soha.
– Ollendorfszerű mondások! – szólt Montgomery.
– Öt újja van; öt újjú, mint én, – szólt a majomember.
– Menjünk, Prendick; – szólt Montgomery karon fogva s folytattuk
utunkat.
A szatir és a majomember utánunk bámult beszélgetve.
– Nem szól semmit – szólt a szatir. Pedig az emberek beszélnek.
– Tegnap enni kért tőlem – szólt a majomember. Majd tovább beszélgettek;
de már nem vettem ki, mit. Hallottam, hogy a szatir nevet.
Egyszerre csak rábukkantunk az élettelen tengerinyúlra. Kis vörös teste
darabokra volt szakgatva, bordái le voltak nyúzva s hátgerinczén
meglátszottak a fogak nyomai.
Montgomery megállt. Nagy Isten! – szólt s fölemelte az összerágott
gerinczet, hogy megvizsgálja. Nagy Isten! ismételte, mi ez?
– Valami húsevő szörnyetegük visszatért régi szokásaihoz, szóltam rövid
szünet múlva.
– Nem szeretem a dolgot – szólt halkan.
– Láttam effélét már megérkezésem napján is – szóltam.
– Mi az ördögöt! Mit látott?
– Egy szétharapott fejű tengeri nyúlat.
– Az nap, mikor megérkezett?
– Igen. A bozótban a bekerített telep mögött, mikor este kimentem. A fej
teljesen keresztül volt harapva.
Halk, hosszú füttyentést hallatott.
– Sőt mi több, azt is sejtem, melyik szörnyeteg tette. Mielőtt a nyúlhoz
értem, láttam, hogy egyik fenevad ivott a patakból.
– Szürcsölte a vizet?
– Szürcsölte.
– Ne merd szürcsölni a vizet, ez a törvény.
– Az a fenevad volt, a melyik üldözött.
– Természetesen – szólt Montgomery. Rávall minden a húsevőre. Ölés után
isznak. Ez a vérszag.
– Milyen volt a fenevad? – kérdezte. Ráismerne? Szétvetve lábát a
tengeri nyúl élettelen teste fölött, körültekintett. Szeme végig futott
a zöld sürű árnyékos helyein, az erdő minden búvóhelyén és leshelyén. A
vérszag – mondta végül ujra.
Elővette revolverét, megvizsgálta a benne levő töltéseket s újra
eltette.
– Azt hiszem, rá kell ismernem a fenevadra. Alapos zúzódásnak kell a
homlokán lenni.
– De be is kell bizonyítanunk, hogy ő ölte meg a tengeri nyulat – szólt
Montgomery. Bár sose hoztam volna ide a tengeri nyulakat.
Tovább akartam menni, de Montgomery megállt a darabokra tépett nyúl
fölött, zavarodottan eltünődve. E közben annyira előre mentem, hogy a
tengeri nyúl maradványa nem látszott többé.
– Jöjjön! szóltam.
Erre felriadt tünődéséből s felém jött. Lám – szólt csaknem susogva, –
azt hittük, hogy meg van valamennyiben az a fixa idea, hogy nem szabad
enni semmiből, a mi szalad a földön. Ha valamelyik fenevad véletlenűl
vért szagolt…
Szótlanúl haladtunk egy darabig. Nem tudom, mi történhetett, – szólt
mintegy önmagával beszélve. Majd kis szünet múlva így folytatta: – Nagy
bolondot tettem tegnap. A szolgám… Megmutattam neki, hogy kell lenyúzni
és megfőzni a tengeri nyulat. Különös dolog… Láttam, hogy megnyalta a
kezét… Sose történt eddig.
Majd később: – Véget kell vetni a dolognak. Beszélnem kell Moreauval.
Hazafelé egész úton ez járt az eszében.
Moreau még komolyabban fogta fel a dolgot, mint Montgomery s alig kell
külön említenem, hogy különös meghökkenésük rám is átragadt.
– Példát kell mutatnunk – szólt Moreau. Bizonyos vagyok benne, hogy a
leopárd-ember a bűnös. De hogy bizonyítjuk rá? Jobb lett volna,
Montgomery, ha elfojtotta volna vágyát a hús után s nem hozta volna a
szigetre ezt az izgató ujdonságot. Sok bajunk lehet még miatta.
– Ostoba szamár voltam – szólt Montgomery. De most már megtörtént. S
tudja, hogy ön is beleegyezett.
– Hamarosan végére kell járnunk a dolognak – szólt Moreau. Azt hiszem,
bármi történik is, _M’ling_-re számithatunk.
– Nem felelhetek teljesen róla sem – szólt Montgomery. Ismernem kellene.
Délután Moreau, Montgomery, én és _M’ling_ neki indultunk a szigetnek a
hegyi útban levő kunyhók felé. Mi hárman fel voltunk fegyverkezve.
M’ling kis fejszéjét hozta, a melylyel fát szokott aprítani. Moreaunak
rengeteg pásztortülök lógott a vállán.
– Meg fogja látni az állatemberek gyülekezetét – szólt Montgomery. Szép
látvány.
Moreau egy szót sem szólt útközben. Sápadt arcza nagyon komor volt.
Átmentünk azon a mély úton, a melyben a forró viz gőze hömpölygött s a
nádason keresztül kanyarodó gyalogösvényen eljutottunk végre egy tágas
térre, a melyet vastag sárga porréteg födött. Azt hiszem, kénpor volt. A
bokros dombtetőről látszott a csillogó tenger. A természet által
alkotott szűk amphitheatrum volt, a hol mind a négyen megálltunk. Itt
Moreau belefújt a tülökbe s fölverte a tropicus délután álmatag
csendjét. Erős tüdeje lehetett. A rikoltó hang egyre erősödött s a
viszhanggal együtt fülsiketítő lármában végződött.
– Ah! – szólt Moreau leeresztve ujra oldalára a görbült tülköt.
Rögtön rá ropogás hallatszott a sárga nádasban s a mocsarat környező
sűrűből hangok egyvelege tört elő. Majd a kénes mező szélének egyszerre
három-négy pontján is felbukkantak a groteszk állatemberek, felénk
tartva. Akaratlanul megborzadtam, a mint láttam, hogy egymás után
előbaktatnak a fák közül vagy a nádasból s előbbre botorkálnak a meleg
porrétegben.
Moreau és Montgomery azonban elég nyugodtan álltak egy helyben s igy
szükségszerüleg én sem mozdultam mellőlük. Először érkezett a szatir;
bár árnyékot vetett és patájával hányta a port, mégis látomásnak
tetszett. Utána lóból és rhinocerosból összeállított bamba szörny bújt
ki a nádasból, közeledés közben füvet rágva. Majd felbukkant a
sertés-asszony és a két farkas-nő; aztán a vörös szemű, beesett vörös
képü róka-medve boszorkány s nyomukban mások – valamennyien kiváncsian
sietve. A mint közeledtek, hajlongni kezdtek Moreau felé s a nélkül,
hogy egymásra tekintettek volna, töredékeket énekeltek a litániába
szedett törvény második részéből: – _Övé_ a kéz, mely sebet ejt, _Övé_ a
kéz, mely gyógyít, – és így tovább.
Körülbelül harmincz yardnyira tőlünk megálltak, s térdre ereszkedve
elkezdték fejükre szórni a fehér port. Képzeljétek el, ha lehet, a
jelenetet. Mi hárman, kék vászon ruhában, alaktalan fekete képű
kisérőnkkel, sárga porral borított napsütötte tágas tisztáson álltunk a
ragyogó kék égboltozat alatt, s körülöttünk a körben kuporgó,
gesztikuláló szörnyetegek, melyek közöl a legtöbb legvadabb álmaink
alakzataira emlékeztetett. Túl rajtok egyik irányban a nádas, más
irányban sűrű pálmacsoportozat választotta el a jelenetet a kunyhós
hegyi úttól, észak felé pedig a Csendes Óczeán ködös láthatára
terjeszkedett.
– Hatvankettő, hatvanhárom, számolt Moreau. Még négy nincs itt.
– Nem látom a leopárdembert, szóltam én.
Moreau rákezdte csakhamar ujra a tülkölést, s erre a hangra forogni,
henteregni kezdtek a fenevadak a porban. Majd kisurranva a nádasból,
földhöz lapulva előbukkant a leopárdember, s a Moreau háta mögött
hengergő körbe iparkodott beleveszni. Láttam, hogy homlokán ott volt a
zúzódás. Legutoljára érkezett a kis majom-ember. A többiek, a kik
belemelegedtek és kifáradtak már a hengergésbe, bünös pillantásokat
vetettek rá.
– Elég! kiáltott Moreau erős, határozott hangja, mire a fenevadak
hátulsó czombjukra emelkedtek és elcsendesedtek.
– Hol a törvénymondó? szólt Moreau, s a szőrös szürke szörny porba dugta
előtte a fejét.
– Mondd a szavakat, szólt Moreau, s nyomban rákezdett az egész térdelő
gyülekezet furcsa litániájára, ide-oda himbálódzva, s egymásután hol
jobb, hol bal kezükkel dobálva fölfelé a kénes porrétegből felmarkolt
csomókat.
Mikor ehhez a sorhoz értek: – Ne merj húst vagy halat enni; ez a
törvény, – Moreau magasba emelve sovány fehér kezét igy kiáltott:
Megálljatok! mire néma csönd következett.
Azt hiszem, tudták valamennyien, mi következik, s előre borzadoztak.
Végig néztem a csodálatos csoporton, s látva fetrengésüket s a ragyogó
szemeikben felcsillanó félelmet, csodálkoztam rajta, hogy valamikor
embereknek tarthattam őket.
– Ezt a törvényt megszegték, szólt Moreau.
– Senkisem menekül, szólt az arcznélküli ezüstös szőrü szörnyeteg.
– Senkisem menekül, ismételte az egész térdelő gyülekezet.
– Ki szegte meg? kiáltott Moreau, s csattantva ostorával körülnézett a
fenevadakon. Mintha a hiéna-sertés és a leopárdember komoran
félretekintett volna. Moreau, a mint ez utóbbira esett tekintete,
megállt. A leopárdember hajlongva feléje csúszott, s arczán végtelen
gyötrelem félelmes emlékezetét láttam.
– Ki szegte meg? kérdezte Moreau még egyszer mennydörgő hangon.
– Gonosztévő az, a ki megszegi a törvényt, énekelte a törvénymondó.
Moreau ránézett merően a leopárdemberre, mintha belelátott volna lelke
legmélyére.
– A ki törvényszegő… szólt Moreau levéve szemét áldozatáról s felénk
fordulva.
– Az visszamegy a kínok hajlékába, zúgták valamennyien. Visszamegy a
kínok hajlékába, ó mester!
– Hallod? szólt Moreau visszafordulva a bűnös felé; de a leopárd-ember,
a mint Moreau szemének varázsától szabadult, felegyenesedett, s most
lángoló szemekkel s hatalmas macskafogait kivillantva remegő ajka közül,
kínzója felé ugrott. Meg vagyok győződve róla, hogy az elviselhetetlen
félelem gondolata eszét vette s csak így történhetett ez a támadás. A
szörnyetegek egész serege háborogni kezdett. Elővettem revolveremet. A
két alak egymáshoz ütődött. Láttam, a mint Moreau visszatántorodott a
leopárdember csapásától. Őrült ordítás és üvöltés támadt körülöttünk.
Gyors össze-visszaságban mozgott mindenki. Egy pillanatig azt hittem,
hogy általános lázadás tört ki.
A leopárdember dühödt arcza elsuhant mellettem. Nyomában, legközelebb
hozzá M’ling szaladt. Láttam, hogy a hiénasertés sárga szeme ragyog az
izgalomtól, s mintha féligmeddig elszánta volna magát arra, hogy nekem
ugorjék. A szatir is rám meredt a hiénasertés púpos válla fölött. Majd
Moreau pisztolya durrant s a vörös lobbanás keresztülvillant a
zürzavaron. Egyszerre az egész tömeg a lövés irányába fordult s erre
fordított engem is a hirtelen mozdulat mágneses ereje. A következő
pillanatban hömpölygő, kiáltozó tömeg közepette jutottam előre én is,
üldözve a menekülő leopárdembert.
Ennyi az, a mire tisztán emlékezem. Láttam, hogy a leopárd nekiugrott
Moreaunak, s aztán gomolyodás támadt körülöttem, s végül hanyatt homlok
rohantam előre a többiekkel.
M’ling vezetett, sarkon követve a menekülőt. Mögötte futottak nagyokat
szökdelve, kilógó nyelvvel a farkas-asszonyok. Aztán a sertésfajták
izgatott röfögéssel, és két fehér rongyba burkolt bikaember. Ezek után
szaladt Moreau egész tömeg fenevad között. Széles szalmakalapját
elvesztette, revolverét kezében tartotta, s hosszú ősz haja utána úszott
a levegőben. A hiénasertés mellettem futott, lépést tartva folyton
velem; macskaszemével lopva folyton rám-rám tekintgetett. A többiek
kiabálva mögöttünk futottak.
A leopárdember utat tört magának a magas nád között, a mely a mint
továbbhaladt, összecsapódott mögötte, s nekivágódott M’ling arczának.
Mi, a kik a tartalékban futottunk, a nádashoz érve, letaposott ösvényt
találtunk magunk előtt. Vagy egy negyed angol mértföldet juthattunk a
nádasban előre, azután bozótos sürűségbe tévedt a hajsza, s itt csak
lassan mozoghattunk, bár egy csapatban haladtunk előre, mert a lombok
belecsapódtak arczunkba, a szivós folyondár belekapott nyakunkba vagy
hurokba fogta bokánkat, a tüskés növények megszakgatták ruhánkat s a
ruhával együtt kitéptek belőlünk egész húsdarabokat is.
– Itt négykézláb futott keresztül, – szólt Moreau, a ki épen előttem
szaladt lihegve.
– Senki sem menekül, szólt a farkas-medve arczomba nevetve. A vadászat
izgalma áthatotta egész lényét.
Utunk szikladarabok közé vezetett. Láttuk, hogy az üldözött vad négy
lábon előttünk rohan, s vissza-vissza mordul ránk. Erre a látványra
felüvöltöttek gyönyörükben a farkasemberek. A leopárdemberen ruha volt
még mindég, s a távolból volt arczán még mindig valami emberi; de négy
lábának tartása macskára vallott, s belapult háta elárulta tisztán az
üldözött vadat. Átugrott néhány tüskés sárgás bokron, s azután eltünt.
M’ling középen volt közte és közöttem.
Csaknem valamennyien alább hagytunk a hajsza kezdő sebességével, s
hosszú gyors léptekkel mentünk előre. Láttam, a mint a tisztáson
haladtunk, hogy az üldözők sora oszlopból vonallá fejlődött. A
hiénasertés folyton mellettem szaladt, futás közben egyre rám ügyelve, s
olykor-olykor röffentve egyet összeránczolt ormányával.
Lihegve, bukdácsolva, tüskéktől marczangolva, harasztba, nádba
keveredve, igy üldöztem én is a leopárdembert, a ki megszegte a
törvényt, s a hiénasertés vad röfögéssel szüntelenül mellettem futott.
Fejem szédült, szivem iszonyúan vert, halálra voltam fáradva, s nem
mertem mégsem elmaradni a többiektől, hogy egyedül ne maradjak borzalmas
társammal. Előre támolyogtam, bár alig álltam a lábamon, a tropikus
délután fullasztó melegében.
Végre bágyadozott a vadászat dühe. Beszorítottuk a nyomorultat a sziget
egy sarkába. Moreau kezében ostorral görbe vonal mentén állított föl
valamennyiünket, s aztán kiabálva, lassan megindultunk, egyre szűkebbre
szorítva az áldozat körül a hurkot. Ott leselkedett nesztelenül,
láthatatlanul a bokrok között.
– Bátran! bátran! kiáltott Moreau, a mint a hurok két vége körülfogta a
bozótos sűrűt, a melybe beleszorult a vad.
– Vigyázzatok, meg ne szökjék! kiáltott Montgomery a sűrűség tulsó
feléről.
Lassan előbbre nyomultunk az ágak és lombok kuszált tömkelegében. Az
üldözött vad meg se mocczant.
– Vissza a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, a kínok hajlékába,
üvöltött a majom-ember jobbra tőlem vagy húsz yardnyira.
Mikor ezt hallottam, megbocsátottam mind azt a félelmet, melyet a
szegény nyomorult okozott volt nekem.
Hallottam, hogy jobbfelől recsegnek a gallyak s félrecsapódnak a lombok
a lórinoczeros súlyos léptei alatt. S ekkor egyszerre sűrű bokor
félhomályában megláttam az üldözött teremtményt. Megálltam. Ott
kuporgott összehúzódva, s ragyogó zöld szemét rám függesztette.
Furcsa dolog, de úgy esett, hogy a mint láttam ott azt a lényt tökéletes
állati helyzetében, ragyogó szemekkel, s rémülettől eltorzított
tökéletlen emberi arczával, éreztem egyszerre megint emberi valóját. Egy
percz mulva meglátják a többiek is, legyűrik, elfogják, s áldozata lesz
ujra a bekerített hely borzalmas kínzásainak. Hirtelen előrántottam
revolveremet, ijedt szemei közé czéloztam s elsütöttem a fegyvert.
Ép ekkor ért oda a hiénasertés, s mohó kiáltással rávetette magát s
belemélyítette nyakába vérszomjas fogait. Recsegés, ropogás hangzott
körülöttem s a fenevadak kezdtek egymás után feltünedezni.
– Ne ölje meg, Prendick! kiáltott Moreau. Ne ölje meg! S láttam, a mint
lehajolva közeledik a bokrok között.
A következő perczben elverte a leopárdról ostora nyelével a hiénasertést
s Montgomeryval együtt iparkodott visszatartani az izgatott, húsevő
állatembereket, s főleg M’linget a még remegő testtől. A szőrős szürke
szörny hónom alatt előrenyúlva szimatolta a holttetemet. A többiek
fölhevülésükben lökdöstek, hogy jobban láthassanak.
– Mit csinált, Prendick! szólt Moreau. Szükségem lett volna rá.
– Sajnálom, szóltam, bárha nem sajnáltam. A pillanat hevében történt.
Rosszul voltam a kimerüléstől és az izgalomtól. Megfordulva
keresztültörtem magam az állatembereken, s a lejtőn fölfelé haladva
egymagamban felmentem a fensík magasabb részére. Hallottam, hogy a három
bikaember Moreau parancsára elkezdte vonszolni az áldozatot a tenger
felé.
Könnyen egyedül maradhattam. Az állatemberek teljesen emberi
kiváncsiságot árultak el, sűrű tömegben követték az élettelen testet,
szaglászva, morogva rá, a mint a három bikaember lefelé vonszolta a
parton. Még feljebb mentem, s a mint az alkonyatban feketéllő
bikaemberek vitték a súlyos holttestet ki a tengerbe, egyszerre csak
tisztán látta elmém teljes czéltalanságát mindannak, a mi a szigeten
történik. A parton alattam a sziklák között ott állt a majomember, a
hiénasertés és több más állatember Montgomery és Moreau körül.
Mindnyájan túlságosan fel voltak még izgatva s lármásan erősítgették
törvénytiszteletüket. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy a
hiénasertésnek is volt része a tengerinyúl megölésében. Eltekintve a
durva körvonalaktól, a groteszk formáktól, magam előtt láttam kicsiben
az egész emberi életet, az ösztön, az ész és a végzet egész bonyodalmát.
A leopárdembernek véletlenül el kellett pusztulnia. Ez volt az egész
különbség.
Szegény fenevadak! Kezdtem belátni Moreau kegyetlenségének hitványságát.
Eleddig sejtelmem sem volt arról a kínról, a mely e nyomorult
áldozatokra a Moreau keze közül való kiszabadulásuk után várakozott.
Megborzadtam már attól a pár napi gyötrelemtől is, melyet a bekerített
helyen kellett kiállaniok. Pedig most láttam, hogy ez a dolog könnyebb
része volt. A míg egyszerű fenevadak voltak, s ösztöneik alkalmazkodtak
környezetükhöz, boldogan éltek. Most az emberi lét békóiba szorítva
támolyogtak, soha nem szünő félelemben teltek napjaik; meg nem értett
törvények marczangolták belsejüket; torzlétük haldoklással kezdődött,
hosszú benső küzdelem volt, állandó rettegés Moreautól – s mindez miért?
Felháborított az a czéltalan könnyelműség, mely mindenből rám
vigyorgott.
Bármi jelentéktelen érthető czélja lett volna Moreaunak, tudtam volna
valahogyan rokonszenvezni vele. Az efféle kínnal meg tudok barátkozni.
Még akkor is meg tudtam volna valahogyan bocsátani neki, ha gyűlölet
irányitja tetteit. De oly végtelen nembánomságot láttam benne, a mely
kitért minden felelősség elől. Kiváncsisága, czéltalan, őrült kutatási
szenvedélye hajtotta utján egyre tovább, s a nyomorult vadakat kivetette
barlangjaikból, hogy vagy egy évig éljenek tovább, küzdjenek,
tévelyegjenek, szenvedjenek, s végre gyötrelmek közt elpusztuljanak.
Végtelen nyomorúság volt a részük; a feneketlen állati gyűlölködés
folyton arra ösztökélte őket, hogy egymásnak rohanjanak, s a törvény
visszatartotta őket attól a rövid heves küzdelemtől, a mely egyszerre
véget vetett volna a természetükben gyökerező ellenséges indulatnak.
Az állatemberektől való félelmem lassan megszünt úgy, mint eleinte véget
ért Moreautól való rettegésem. Mély, tartós, beteges állapot fogott el,
a mely idegen volt teljesen a félelemtől. Elvesztettem teljesen hitemet
a világ józanságában, mikor láttam, hogy megtűri e kis sziget kínokkal
telt zürzavarát. Mintha vak végzet igazgatta volna a lét mechanizmusát,
a melynek szüntelenül forgó bonyolult kerekei irgalmatlanul őröltek,
marczangoltak volna valamennyiünket, engem, Moreaut, a ki bele volt
bolondulva kutatásába, Montgomeryt, a ki az ivásnak volt rabja, s ezeket
az ösztönökkel felruházott s elméjökben korlátolt, nyomorult
állatembereket… De ez a gondolat csak lassan érlelődött meg bennem. S
most egy kissé nagyot ugrottam előre elbeszélésemben.