Korán fölébredtem. Tisztán, világosan emlékeztem Moreau magyarázatára.
Kiugrottam a függőágyból s az ajtóhoz léptem, hogy meggyőződjem, rá
van-e fordítva a kulcs. Azután megráztam az ablakrácsot: szilárdan a
falba volt erősítve. Kopogtak az ajtón, s hallottam Montgomery fekete
arczú kisérőjének a hangját. Kezembe vettem az egyik revolvert s
kinyitottam az ajtót.
– Jó reggelt, uram, szólt reggelimet hozva, a rendes főzeléken kivül
rosszúl elkészitett tengerinyulat is. Montgomery mögötte jött.
Körüljártatta szemét, s észrevéve a revolvert, gúnyosan elmosolyodott.
A puma pihent, hogy gyógyuljon, ezen a napon; de Moreau, akinek nagyon
zárkózott szokásai voltak, nem csatlakozott hozzánk; arról beszélgettem
Montgomeryval, hogyan élnek az állatemberek. Főleg arra voltam kiváncsi,
mikép tartják vissza őket attól, hogy Moreaut és Montgomeryt meg ne
rohanják s egymást szét ne tépjék.
Megmagyarázta, hogy Moreau és a saját biztonsága a szörnyetegek szellemi
korlátoltságának köszönhető. Bár értelmök erősbödött, s megvan bennök a
hajlandóság arra, hogy állati ösztöneik fel-felébredjenek, van
elméjökben néhány fixa idea, a melyet Moreau ültetett beléjök, s a mely
teljesen korlátok közé szorítja képzelő erejüket. Valósággal
hypnotisálva vannak, némely dolgot lehetetlennek, másokat kerülendőknek
tartanak, s e tilalmak úgy beleszövődtek elméjök szervezetébe, hogy az
engedetlenség vagy az ellenkezés lehetősége is ki van zárva. De bizonyos
dolgokban a régi ösztön mégis folytonosan hadi lábon áll Moreau
ügyességével. Egy csomó mondás, a melyet törvénynek neveznek, elméjökben
folyton harczol állati természetük legmélyében gyökerező, lázadozó
vágyaikkal. Ezt a törvényt nem győzik ismételni, de azért szüntelenül
megszegik. Nagyon ügyelnek arra mindaketten, hogy a szörnyetegek vért ne
izleljenek. A vérszag suggestiv erejétől folyton tartani kell.
Montgomery elmondta, hogy a törvény ereje főleg a macskafajta
állatemberekben éjente nagyon meggyöngül. A mint beáll a szürkület,
kalandvágy szállja meg őket. Oly dolgokat mernek elkövetni, a mikről
nappal mintha nem is álmodnának. Ez volt az oka annak is, hogy a
leopárdember megérkezésem éjjelén utánam lopózott. De ottlétem első
napjaiban a törvényt csak lopva és csak éjjel szegték meg; nappal nagy
tiszteletben tartották a törvény valamennyi tilalmát.
Ideje, hogy elmondjak egyetmást a szigetről és az állatemberekről. A
szabálytalan körvonalú sziget, a mely alig emelkedett ki a végtelen
levegőből, hét-nyolcz angol négyszögmértföld nagyságú lehetett.
Vulkánikus eredetű volt, s most három oldalról korálzátonyok vették
körül. Az északi részén gomolygó füst és egy meleg forrás volt most már
minden nyoma annak az erőnek, a melynek a sziget valamikor eredetét
köszönhette. Hébe-korba érezhető volt rajta gyönge kis földrengés is, és
a felszálló füst olykor sűrűbben gomolygott, mint rendesen. De más jele
nem maradt vulkánikus eredetének.
Lakossága, mint Montgomerytől hallottam, hatvan-hatvanöt Moreau által
alkotott különös teremtés volt, nem számítva azokat a bozótban élő apró
szörnyetegeket, a melyeknek nem volt emberi alakjuk. Moreau összevissza
százhúsz teremtést alkotott; de csaknem fele részük elpusztult. Elmondta
Montgomery, hogy szaporodtak is; de sarjadékaik rendszerint meghaltak.
Nyoma sem volt rajtuk a szerzett emberi sajátságok átöröklésének. A mig
éltek, Moreau ezekre is rányomta az emberi bélyeget. Nő kevesebb volt,
mint férfi; s bár a törvény kimondta a szigorú monogámiát, a nők sok
titkos üldözésnek voltak kitéve.
Ahhoz nem értek, hogy leírjam részletesen az állatembereket.
Legszembeötlőbb volt egész megjelenésükben az aránytalanság rövid lábuk
és hosszú testük között. De a bájról alkotott fogalmunk oly
viszonylagos, hogy szemem megszokta lassan alakjukat, s végre szinte
meggyőződtem arról, hogy saját hosszú lábszáraim esetlenek. Szembeötlött
az is, hogy fejüket előrehajtva tartották, s hátgerinczük domborúan
görbült. Még a majomember hátának sem volt meg az a hosszú görbülete, a
mi az emberi alakot oly bájossá teszi. Legtöbbjének esetlen púpos háta
volt.
Csaknem valamennyinek hátrahajló lapos homloka, eltorzított füle, nagy,
duzzadt orra, nagyon sűrű vagy nagyon tüskés haja és furcsa szinű vagy
furcsán elhelyezett szeme volt. Egyikük sem tudott nevetni, csak a
majomember hallatott néha vihogásszerű röhejt. Eltekintve az általános
vonásoktól, egyéb közössége nem igen volt fejüknek. Valamennyi megőrizte
fajbeli sajátságát; az emberi jegy eltorzította, de nem rejtette el a
leopárdot, az ökröt vagy a sertést vagy egyéb állat vagy állatok
vonásait, a mikből az egyes állatember alakult. Hangjaik is nagyon
eltértek egymástól. A kezük mindig torz volt; s bár némelyiknek emberi
formája szinte meglepett, ujjaik száma csaknem mindig hiányos volt; a
körmök körül esetlen volt az újj s teljesen érzéketlen.
A két legborzasztóbb állatember a leopárdember és egy hiénából és
sertésből alkotott lény volt. Nagyobb volt ezeknél az a három, bikából
alkotott lény, a kiket a csónakban láttam. Aztán következett az
ezüstszőrű férfi, a ki a törvénymondó volt, aztán Montgomery szolgája és
egy majomból és kecskéből összeolvasztott szatirszerű lény. Volt három
sertésférfi és egy sertésnő, aztán egy kanczából és rinoczeroszból
alkotott teremtés s több más női teremtés, de ezeknek eredetét nem
tudtam megállapítani. Volt több farkasember is, egy medve-bika keverék
és egy szent-bernáthegyi kutya-ember. A majom-embert már leírtam. Volt
aztán egy rendkivül undok, kellemetlen szagú öreg nő, róka és medve
keverék, a kit kezdettől fogva gyűlöltem. Ugy mondták, hogy vakbuzgó
követője a törvénynek. Volt aztán egy sereg apróbb tarka lény s kis
lajhár teremtésem. De elég a felsorolásból!
Eleinte borzongtam e lényektől, mert nagyon is éreztem bennök az
állatot; de később megszoktam létezésüket. Különösen hatott rám
Montgomery viselkedése velök szemben. Oly régóta élt köztük, hogy rendes
emberi lényeknek tekintette őket. Évente egyszer elment Aricába, hogy
Moreau állatszállítójával alkudozzék. De ebben a spanyol keverékű
tengeri városkában alig volt alkalma szép emberekkel találkozni. A hajón
lévő emberek eleinte, a mint beszélte, ép oly furcsa benyomást tettek
rá, mint rám az állatemberek. Természetellenes hosszú lábuk volt,
belapult arczuk, előrenyúló homlokuk s gyanakvók, veszedelmesek és önzők
voltak. Nem is szerette már az embereket. Engem, a mint ki is
jelentette, csak azért kedvelt, mert megmentette életemet.
Montgomery fekete arczú kisérője, a kivel először találkoztam az
állatemberek közül s akinek neve is volt: _M’ling_, nem élt együtt a
többiekkel, hanem szűk istállóban lakott hátul az elkerített udvarban.
Alig volt oly értelmes, mint a majomember, de sokkal tanulékonyabb volt
s legemberibb formája volt valamennyi állatember között. Montgomery
megtanította főzni s elvégezni minden szolgai munkát a ház körül.
Bonyolult diadaljele volt Moreau rettentő ügyességének; kutyával és
ökörrel beoltott medve s körülbelül a legtöbb gonddal kidolgozott
állatember. Különös gyöngédséggel és odaadással viseltetett Montgomery
iránt, a ki néha megveregette, félig gúnyos, félig tréfás neveket
osztogatott neki s tánczoltatta nagy gyönyörüségére; máskor meg,
különösen ha sok whiskyt ivott, rosszul bánt vele, csipdeste, ütötte,
verte, kővel dobálta. De _M’ling_ nem sokat bánta s legnagyobb örömmel
mindig csak Montgomery közelében tartózkodott.
Említettem már, hogy hozzászoktam az állatemberekhez s ezer dolgot, a mi
eleinte természetellenesnek látszott s visszataszított, csakhamar
természetesnek és rendesnek tartottam. De azért hébe-korba
visszariasztva, megvillant előttem az állatemberekben az igazi állat.
Érdekes és nem is tudom magamnak megmagyarázni teljesen, hogy az undok
nőteremtések ottlétem első idejében ösztönszerüleg megérezték, hogy
undorító benyomást gyakorolnak rám s ennek következtében egyre több
gondot fordítottak az illendőségre s külső ruházatuk diszére.