Ujra elhallgatott. Majd igy folytatta: – Mindig visszafejlődnek. A mint
kezemet leveszem róluk, visszatér ujra az állat, s nem hagyja magát…
Ujra hosszú szünetet tartott.
– Aztán alkotásait azokba a barlangokba dugja? kérdeztem.
– Oda mennek. Kibocsátom őket, a mint megérzem bennök az állatot, s
csakhamar odakerülnek. Valamennyien félnek tőlem és ettől a háztól. Van
bennök valami torzképe az embernek. Montgomery tud róla, mert ő
közvetíti dolgaikat. Nehányat begyakorolt saját szolgálatára. Szégyenli
ugyan, de azt hiszem, félig bolondja egynémelyik fenevadnak. De ez az ő
dolga, nem avatkozom bele. Undorít tökéletlenségök. Nem érdekelnek. Azt
hiszem, valami csufondáros észszerű életet folytatnak a nyomorultak! Van
valami, a mit a törvénynek mondanak. Hymnusokat zengedeznek róla.
Megépítik barlangjaikat, növényeket szednek, gyümölcsöt gyüjtenek, s még
meg is házasodnak. De én keresztül látok rajtuk, belelátok veséjökbe, s
látom bennök az állati lelket, a veszendő állatot, a mely tele van
élvvágygyal és önző… De azért különös dolog. Életük bonyolult, mint
minden élet. Van bennök valami magasabbra törekvés, lehet, hogy hiúság,
lehet, hogy határozatlan nemi izgalom, lehet, hogy puszta kiváncsiság.
Csak ez érdekel… A pumától sokat várok; kemény munkát végeztem fején és
agyvelején…
– S most, szólt hosszas hallgatás után, mialatt mindegyikünk saját
gondolataival tépelődött, mi a véleménye? Fél még mindig tőlem?
Ránéztem, s nem láttam benne mást, mint egy sápadt arczú, nyugodt
tekintetű őszhajú férfit. Derűs nyugalma, megállapodottságából eredő
szépsége, hatalmas termete mintája volt a kényelemben élő öreg-úrnak.
Majd összerázkódtam. Válaszul kérdésére mind a két kezemmel egy-egy
revolvert nyujtottam feléje.
– Tartsa meg őket, szólt. Azután felállt, rám nézett egy pillanatig s
elmosolyodott. – Viszontagságos két napot élt át, szólt. Azt tanácslom,
hogy aludja ki magát. Örülök, hogy megértettük egymást. Jó éjszakát.
Gondolkozott egy kissé s azután kiment a belső ajtón. Azonnal
ráfordítottam a kulcsot a külső ajtóra.
Ujra leültem; elültem székemben egy ideig, s testem, lelkem és kedélyem
annyira ki volt merűlve, hogy gondolataim nem tudtak elszabadulni attól,
a mit utoljára mondott. A fekete ablak úgy bámult rám, mint valami
hatalmas szem. Végre erőt véve magamon eloltottam a lámpát s
belefeküdtem a függő ágyba. Csakhamar mély álomba merültem.