Most pedig, Prendick, hallgassa meg magyarázatomat, – szólt dr. Moreau –
miután jól ettünk és ittunk. Ki kell jelentenem, hogy ily diktátori
hajlamú vendégem, mint ön, még sohasem volt. De figyelmeztetem, hogy
most utoljára engedelmeskedtem önnek. Ha legközelebb ujra
öngyilkossággal fenyegetőzik, nem fogok törődni önnel.
Karos székemben ült, fehér, ügyes formájú újjai közt félig elszítt
szivart tartva. A függő lámpa fénye épen ősz hajára esett. Kibámult a
kis ablakon a csillagokra. Oly távol ültem tőle, a mennyire csak
lehetett. Közöttünk volt az asztal s a revolverek kezem ügyében voltak.
Montgomery nem volt a szobában. Nem is szerettem volna együtt lenni
egyszerre mind a kettőjükkel a kis szobában.
– Azt már belátja, hogy az az elevenen vagdalt emberi lény a puma volt?
– szólt Moreau. Megengedte ugyanis, hogy magam meggyőződjem erről a
belső szobában.
– A puma volt – szóltam, – él még most is, de úgy össze van vagdalva,
hogy nem szeretném még egyszer látni. Minden hitvány…
– Hagyja csak – szólt Moreau. Kérem, legalább ezektől a gyerekes
borzongásoktól kiméljen meg. Montgomery épen ilyen szokott lenni.
Belátja tehát, hogy a puma volt. Most pedig, hallgasson meg nyugodtan,
míg be nem fejeztem physiologiai előadásomat.
S rögtön el is kezdte fejtegetéseit eleinte hideg, fölényes hangon, de
nemsokára kissé belemelegedve a magyarázgatásba. Egyszerüen és
meggyőzően beszélt. Hébekorba megcsillant egy kis sarcasmus is a
hangjában. Nemsokára pirultam előtte szégyenletemben.
Azok a lények, a melyeket láttam, nem voltak sohasem emberek. Állatok
voltak, emberiesített állatok, diadalai a vivisectionak.
– Elfelejti, mi mindent nem tehet egy ügyes vivisector élő lényekkel –
szólt Moreau. A mi engem illet, nem értem, mért nem tették meg már régen
előttem mindazt, a mit én tettem itt e szigeten. Apróbb eredményeket
felmutattak természetesen régebben is – amputáltak, felmetszették a
nyelvet, kivágtak a testből beteg részeket. Bandsalitást előidéztek és
megszüntettek sebészeti úton. De mindez csekélység. A sebészet nagyobb
dolgokra termett. Ép úgy tud épiteni, mint rombolni és változtatni.
Hallott bizonyára arról a közönséges sebészeti műtétről, amelyet az
elpusztult orr esetében szoktak alkalmazni. Lemetszenek a homlokról egy
bőrlappantyút, ráfordítják az orra s a bőr új helyzetében tovább él. Új
helyzetbe illesztik a test egy részét magán a testen. Lehetséges
azonban, hogy valamely test frissen szerzett részét más állati testre
illesztik rá. Gondoljon például a fogra. A bőr és csont átillesztése
könnyíti a gyógyulást. A sebész a seb közepére más állatról lemetszett
bőrdarabokat vagy más frissen leölt áldozatból kivett csontrészeket
illeszt.
– Azok a lények, a melyeket látott, új alakokká átdolgozott állatok. Az
élő formák alakíthatóságának tanulmányozására szenteltem egész életemet.
Évekig tanulmányoztam s tudásom egyre bővült. Látom, hogy borzadozik,
pedig semmi újat nem mondok önnek. A gyakorlati anatomiában megvolt
mindez évek előtt; csak ember nem akadt, a ki merészen keresztül is
vitte volna. Az állatnak nemcsak a külső formáját tudom megváltoztatni.
Az élő lény physiologiája, vegyi folyamatai is alávethetők tartós
módosulásoknak. Ismert példa erre a mindenfajta beoltás élő vagy holt
anyaggal. Hasonló műtét a vérátömlesztés is és főleg ezen kezdtem
működésemet. Csupa ismert dolog. Ugyanezt tették már, nem ily nagy
mértékben, de talán mélyrehatóbban, azok a középkori kuruzslók, a kik
törpéket, nyomorék koldusokat és mutogatásra való szörnyeket állitottak
elő; ennek a nyoma maradt meg manapság is a piaczi szemfényvesztőkben és
az erőművészekben. Hugo Viktor kifejti ezt a _L’homme qui rit_-ben… De
talán most már kezd megérteni. Belátja, hogy lehetséges átilleszteni az
állat egyik részét egy más részére vagy valamely állat részét egy más
állatra, meg lehet változtatni a vegyi folyamatokat, a fejlődési
rendszert, módosítani lehet végtagjai tagozatát, egyszóval meg lehet
változtatni legbelsőbb structuráját.
– S mégis a tudománynak ezt a rendkivüliségét sohasem tűzték ki czélnak,
sohasem művelték rendszeresen a modern tudósok, a míg én meg nem tettem!
A sebészet legutóbb rájött már efféle dolgokra; sok hasonló dolgot
bebizonyítottak már véletlenül zsarnokok, criminalisták, ló- és
állattenyésztők, csupa kontár, nehézkezű ember, a ki saját közvetlen
czélja felé tört csak. Én voltam az első, a ki antiszeptikus módszerrel
felfegyverkezve nyúltam hozzá ehhez a kérdéshez, a ki tudományos
ismeretével birtam a fejlődés törvényeinek.
– Valószinű, hogy titokban foglalkoztak már régebben is a dologgal. A
sziámi ikrek így támadhattak… S az inquisitio boltos helyiségeiben…
Bizonyos, hogy közvetlen czéluk a mesterkélt kínzás volt, de akadt
bizonyára az inquisitorok között olyan is, a ki tudományos érdeklődést
tanusított…
– Csakhogy – vágtam közbe – _ezek_ a lények, _ezek_ az állatok
_beszélnek_!
Ráhagyta, hogy igaz s aztán folytatta annak a bizonyítását, hogy a
vivisectio nemcsak physicai metamorphosis előidézésére képes. Az
elmebeli structura sokkal határozatlanabb a testinél. Egyre növekvő
hypnotikus tudásunkban megvan a biztosítéka annak, hogy régi átöröklött
ösztönöket új suggestiók segélyével pótolni lehet. Hiszen tulajdonképen
az, a mit erkölcsi nevelésnek mondunk, nem egyéb, mint az ösztönök
mesterkélt módositása és kiforgatása. A harcziasságból bátor önbizalom
lesz, az elnyomott érzékiségből vallásos túlbuzgóság. A főkülönbség az
ember és a majom között a gégefőben rejlik, a melynél fogva a majom nem
képes azokra a különböző hangjelvényekre, a melyekkel a gondolatot
szavakba tudjuk átfordítani. Ebben nem értettem egyet vele; de dr.
Moreau rideg udvariatlansággal viszonozta ellenvetésemet, ismételte,
hogy a dolog így van s azután folytatta fejtegetéseit.
Majd azt kérdeztem, mért választotta mintául az emberi formát.
Bevallotta, hogy puszta véletlenségből. Ép oly könnyen alakíthattam
volna juhokból lámákat és lámákból juhokat. De van valami az emberi
formában, a mi minden állati formánál jobban ingerli az elmét. De nem is
szorítkoztam csupán az emberalkotásra. Egyszer-kétszer… Vagy egy perczig
elhallgatott. Hogy múlnak az esztendők! S egy egész napot arra
pazaroltam, hogy megmentsem az ön életét s most arra pazarolok egy órát,
hogy önnek magyarázgassak.
– De – szóltam én – egyet még mindig nem értek. Mivel igazolja azt a sok
gyötrelmet, a mit okoz? Mert az egyetlen dolog, a mi mentheti a
vivisectiot, valami gyakorlati czél lehet csak…
– Úgy van – szólt Moreau. De a mint látja, én más anyagból vagyok
gyúrva. Világfelfogásunk teljesen különböző. Ön materialista…
– Az nem vagyok – vágtam közbe hevesen.
– Csak az én szememben az. Mivel épen a kín kérdése választ el egymástól
bennünket. A mig valami látható vagy hallható kín beteggé teszi, a mig
saját kínjai zavarják, a míg a bűnről alkotott fogalmába belejátszik a
kín, addig, azt mondom, állat, a mely kissé tisztábban érez a többi
állatnál. Ez a kín…
Ez a sophistica fellázított s türelmetlen mozdulatot tettem.
– Óh! ez az egész csekélység csak. Az az elme, a mely valóban fogékony a
tudomány tanításaira, kénytelen belátni, hogy ez csak csekélység. Lehet,
hogy e kis bolygón kivül, e kosmikus ködfolton kivül, a mely
láthatatlanná válik a legközelebbi csillagról, – lehet, mondom, hogy
rajta kivül sehol máshol nincs meg az, a mit kínnak neveznek. De hát
miért van meg éppen itt, az élőlények között, s mi az a kín
tulajdonképen?
Mialatt beszélt, elővett egy kis tollkést a zsebéből, kinyitotta kisebb
pengéjét s úgy fordította székét, hogy láthattam egész czombját. Azután
gondosan kiválasztva egy pontot rajta, beleszúrta a pengét lábába s
rögtön kihúzta belőle.
– Bizonyára régebben is látta már ezt. Annyit sem érezni belőle, mint a
tűszúrásból. De hát mit bizonyít ez? Azt, hogy a kín érzetre való
hajlandóság nem az izmokban van. A bőrben van ugyanis egy kis
hajlandóság, de az egész lábnak csak egyik-másik pontja képes a
kínérzetre. A kín egyszerű belső tanácsadónk, amely óv és ösztönöz. Az
egész élő hús nem érzi a kínt, minden ideg sem érzi, sőt valamennyi érző
ideg sem fogékony rá. A látóidegben például nincs meg a fogékonyság
reális kínérzete. Ha megsebzi látóidegét, egyszerüen merő fényfoltokat
fog látni úgy, amint a hallóideg baja puszta fülzúgásban nyilvánul csak.
A növények nem éreznek kínt; az alsóbb állatok, lehet hogy például már a
csillaghalak is, szintén nem éreznek kínt. Már most minél értelmesebbek
az emberek, annál értelmesebb módon törekszenek saját boldogulásukra, s
annál kevésbbé van szükségük arra, hogy czélul tűzzék maguk elé a
veszedelmekből való szabadulást. Oly czéltalanná vált dologról nem
tudok, a melyet a fejlődés előbb-utóbb teljesen ki nem irtott volna.
Igazam van? S a kínérzet szükségtelenné válik.
– Aztán vallásos ember vagyok, Prendick, mint minden józan gondolkodású
ember. Azt hiszem, jobban beleláttam a világ alkotójának utaiba, mint
ön, mert én a mióta élek, a magam módja szerint mindig az ő törvényeit
fürkésztem, ön pedig, ha jól értettem, ezalatt pillangókat gyüjtött.
Annyit mondhatok, hogy a gyönyörnek és a kínnak semmi dolga sincs az
éggel és a pokollal. Gyönyör és kín – fabatkát sem ér. Mi az ön vallásos
őrjöngése? Más-e, mint Mahomet túlvilági húrijai? A gyönyör és a kín nem
egyéb az emberben, Prendick, mint az állat jele, azé az állaté, a
melyből eredt. Kín! Kín és gyönyör addig van csak ránk nézve, a míg a
porban fetrengünk…
– Látja, én egyenesen előretörtem utamon, a melyet kutatás közben
választottam. Más módjáról sohasem hallottam a kutatásnak. Fölvetettem
egy kérdést, azután képzeltem valami módját a feleletnek, s ha ez
megvolt, új kérdés következett. Lehetséges-e ez vagy az, vagy sem? El
sem tudja képzelni, micsoda szellemi szenvedély rabja a kutató.
Testetlen vágyainak különös színtelen gyönyöréről fogalma sincs. Az a
lény, a mely előtte van, nem állat, nem teremtmény-társa, hanem
problema. A rokonszenvből eredő kínról annyit tudok csak, hogy régen,
sok esztendő előtt meggyötört néha. Az volt a vágyam, egyetlen vágyam,
hogy megtaláljam az élő szervezet alakíthatóságának végső határát.
– De, szóltam közbe, ez borzalmas…
– Mindmáig sohasem törődtem az anyag ethikájával. A természetbe való
elmélyedés végül oly lelkiismeretlenné teszi az embert, a minő maga a
természet. Előretörtem utamon, nem törődve mással, csak a magam elé
tűzött kérdéssel, s az anyag… végre is azzá lett kezem között, a mit ott
a kunyhóban látott… Tizenegy éve már, hogy Montgomeryval ide jöttem. Ugy
emlékszem a sziget zöldellő csendjére s a puszta óczeánra, mintha tegnap
történt volna. Mintha engem várt volna csak ez a hely, s azután
megkezdődött a munka.
Elhallgatott. Szótlanul ültem, arczára tekintve.
– Beszámítva az Angliában töltött kilencz esztendőt, körülbelül húsz
esztendőt töltöttem munkában s még mindig van minden munkámban valami, a
mi lesujt, ki nem elégit, további erőfeszítésre sarkal. Néha túllövök a
czélomon, néha innen maradok rajta; de a miről álmodom, azt nem
valósítom meg soha. Az emberi formát most már könnyen megadom úgy, hogy
hajlékony és kecses, vagy tömzsi és erős, de a kezekkel és a karmokkal
gyakran nagy bajom van: fájdalmas részek, a melyeket nem igen merek
szabadon alakítani. De legnagyobb bajom az agy finom illesztgetésével és
alakításával van. Az értelem gyakran rendkivül alacsony, s váratlan,
előre nem látható hézagok vannak benne. S aztán van valami, a mihez nem
tudok hozzáférni sehogysem; hogy úgy mondjam, a lelki izgalmak székhelye
ez. A vágyak, az ösztönök, a sóvárgások, a melyeken megtörik az emberi
való, valami furcsa rejtett reservoir, a mely olykor-olykor megreped s
elárasztja hirtelen az egész lényt haraggal, gyülölettel vagy
félelemmel. Ezek az én teremtéseim furcsák, esetlenek az ön szemében, ha
megfigyeli őket; de nekem, a mint megalkottam őket, kétségtelenül emberi
lényeknek tetszettek. Később aztán elenyészik ez a meggyőződésem. Kiüt
rajtok először az egyik, utána a másik állati vonás, s rám mered… De még
nem adom fel a küzdelmet. Valahányszor belemerítek egy élő teremtményt
az izzó kínok árjába, azt hiszem, most kiirtom belőle az egész állatot s
eszes lényt teremtek belőle. Végre is micsoda tíz esztendő? Az ember
százezret töltött már el az alkotásban.