Megfordultam ujra s folytattam utamat a tenger felé. A forró patak
sekély zátonynyá szélesedett, a melyben egy csomó rák, és más
hosszútestű, soklábú teremtmény riadt meg lépteimre. Kimentem a
sóstenger szélére s éreztem, hogy biztonságban vagyok. Megfordultam s
kezemet csipőmre téve visszanéztem a mögöttem elterülő zöld sűrűségre, a
melyben ide-oda kanyarodott a hegyi út gomolygó gőze.
Majd az ötlött eszembe, hogy van még egy módja menekülésemnek. Mialatt
Moreau és Montgomery állathordájukkal hajszol a szigeten, nem
juthatnék-e el a part mentén az elkerített telepre? Megkerülve őket s
kirántva a nem valami szilárdan épült falból egy szirtdarabot,
letörhetném a kis kapu zárját, s ki tudja, nem találnék-e kést,
pisztolyt vagy más effélét, a mivel küzdhetnék, ha visszatérnek? Ha már
meg kell halnom, legalább drágán adnám életemet.
Nyugatnak fordultam tehát s a víz mentén folytattam utamat. A nyugvó nap
szemembe tűzte vakító meleg sugarait. Egyszerre délnek fordult a part s
a nap jobbra került tőlem. Majd váratlanul szemben velem különböző
alakok bukkantak elő a bokrok közül, először Moreau az ocsmány vérebbel,
majd Montgomery, s utána a többiek. Erre megálltam.
Megláttak s integetve felém közeledtek. A két állatember előbbre futott,
hogy elvágja előlem a bozótos sűrűséget. Montgomery is futásnak eredt,
de egyenesen felém tartott. Moreau lassabban követte őt kutyájával.
Egyszerre felriadtam tétlenségemből s a tengernek fordulva begázoltam
egyenesen a vízbe. A víz eleinte nagyon sekély volt. Vagy harmincz
yardot gázoltam befelé, mire a habok derekamig értek. Homályosan láttam,
a mint a fenéken a legkülönbözőbb teremtések szétfutottak lépteimre.
– Mit cselekszik? kiáltott rám Montgomery.
Megálltam övig a vízben, s visszabámultam rájok.
Montgomery lihegve a víz szélén állt. Arcza vörös volt a fáradtságtól,
hosszú lenszinű haja kuszáltan lengett feje körül s lecsüggő alsó ajka
fölött látszottak rendetlen fogai. Moreau, halvány, határozott arczával,
épen melléje ért s kötélen tartott kutyája ugrándozva ugatott rám. Mind
a két férfi kezében nehéz ostor volt. Az állatemberek távolabb állottak
a parton.
– Mit cselekszem? szóltam, vízbe akarom fojtani magam.
Montgomery és Moreau egymásra tekintett.
– Miért? kérdezte Moreau.
– Azért, mert ez jobb, mint hogy önök kínpadra vonjanak.
– Ugy-e mondtam, szólt Montgomery, mire Moreau felelt valamit halkan.
– Hogy érti azt, hogy kínpadra akarom vonni? kérdezte Moreau.
– Láttam, mit csinál, szóltam. S aztán – azok ott…
– Hallgasson! kiáltott Moreau s tiltó mozdulatot tett kezével.
– Nem hallgatok, szóltam. Azok emberek voltak: s mik most? Én nem akarok
hozzájuk hasonló lenni. A két férfi mögé tekintettem. Montgomery
kisérője állt a parton legközelebb s egyike a fehér rongyokba burkolt
csónakosoknak. Távolabb a fák árnyában láttam kis majom-emberemet, s
mögötte több más elmosódó alakot.
– Mik ezek a teremtmények? szóltam feléjök mutatva s egyre jobban
kiáltva, hogy hangomat azok is meghallják. – Emberek voltak – mint önök,
a kiket állatokká aljasított, rabszolgákká tett, a kiktől azonban fél
még szüntelenül. – Ti, a kik halljátok szavamat! Nem látjátok, hogy ezek
az emberek félnek tőletek? Miért félnek tőletek? Mert ti sokan vagytok,
– – –
– Az Istenért! kiáltott Montgomery, ne folytassa, Prendick!
– Prendick! kiáltott Moreau.
Kiabáltak mind a ketten, mintha el akarták volna nyomni hangomat, s
mögöttük bamba arczczal, kiváncsian ott álltak az állatemberek; kezük
lelógott s lapoczkájuk kipúposodott. Mintha azon erőlködtek volna, hogy
megértsenek s visszaemlékezzenek emberi múltukra.
Folytattam a kiabálást, de arra alig emlékszem, mit kiabáltam. Hogy
megölhetik Moreaut és Montgomeryt; hogy nincs mit félni tőlök. Láttam,
hogy a sötét rongyokba burkolt, zöldszemű férfi, a kivel megérkezésem
estéjén találkoztam, kilép a fák közül s a többiek nyomon követik, hogy
jobban hallhassanak.
Végre szünetet tartottam, hogy lélekzetet vegyek.
– Hallgasson meg egy pillanatra – szólt Moreau határozott hangja, aztán
beszéljen, a mit akar.
– Nos? kérdeztem.
Köhögött, gondolkozott, aztán így kiáltott: – Latinul, Prendick! Rossz,
iskolás latinsággal szólok! De próbáljon megérteni: _Hi non sunt
homines, sunt animalia quae nos habemus… vivisected._[1] Embereket
csináltunk belőlök. Meg fogok mindent magyarázni. Jöjjön ki a partra.
Felkaczagtam. – Szép história – szóltam. Beszélnek, főznek, házakat
építenek. Emberek voltak. Velem is az történnék, ha kimennék a partra.
– A víz egy kissé távolabb, túl azon a helyen, a hol áll, mély… és tele
van czápával.
– Ez az én utam – szóltam. Gyorsan és röviden. Nemsokára.
– Várjon egy perczig. Kivett valamit a zsebéből, a mi megcsillant a nap
fényében s lába elé vetette a földre. Ez töltött revolver – szólt.
Montgomery is eldobja az övét. Most felmegyünk a partra oly messzire, a
mint jónak látja. Azután jöjjön ki és vegye fel a revolvereket.
– Nem én. Van egy harmadik revolverük is.
– Szeretném, ha gondolkoznék a dolgokon, Prendick. Először is, soha nem
kértem, hogy jöjjön a szigetre. Aztán megmérgezhettük volna mult éjjel,
ha rosszat forralnánk ön ellen. Aztán, ha kissé nyugodtabban
meggondolja, Montgomery csakugyan olyan ember, a milyennek tartja első
rémületében? Saját érdekében akartuk elfogni. Mert ez a sziget tele van
ellenséges tüneményekkel. Mért akarnók lelőni önt, mikor ép most azt az
ajánlatot teszi, hogy vizbe fojtja magát?
– Mért uszították rám csordájukat, mikor a kunyhóban voltam?
– Mert bizonyosra vettük, hogy kézre kerítjük s megmentjük a
veszedelemből. Később saját érdekében letértünk a nyomáról.
Tünődtem. Nem látszott lehetetlenségnek. Majd ujra eszembe jutott
valami.
– Csakhogy – szóltam – láttam az udvaron…
– Az a puma volt.
– Lássa, Prendick, szólt Montgomery. Maga közönséges szamár. Jöjjön ki a
partra, vegye föl a revolvereket s azután majd beszélünk. Többet most
csakugyan nem tehetünk.
Bizonyos, hogy Moreauban mindvégig bizalmatlankodtam és féltem tőle. De
Montgomery olyan ember volt, a kit megértettem.
– Menjenek fel a partra, szóltam rövid gondolkozás után s aztán hozzá
tettem: – Tartsák fel a kezüket.
– Ostoba czeremonia, – mormogta Montgomery.
Megfordultak mind a ketten, szembe azzal a hat-hét groteszk alakkal, a
ki ott állt a napfényben szeliden, mozdulatlanúl, árnyékot vetve s mégis
hihetetlenül látomásszerüen. Montgomery feléjök pattantott ostorával,
mire valamennyien megfordultak s hanyatt-homlok a fák közé rohantak.
Mikor elég messze volt már Moreau és Montgomery, partra gázoltam s
felkaptam és megvizsgáltam a revolvereket. Hogy biztosítsam magam
teljesen minden fondorlat ellen, rálőttem egy darab kerek lávára s
elégedetten láttam, hogy a kő porrá vált s a part visszhangzott a
csattanástól.
Majd határozatlanul álltam egy pillanatig.
– Koczkáztatom a dolgot – szóltam végre – s mindkét kezemben egy-egy
revolverrel, megindultam utánok felfelé a parton.
– Hála Istennek – szólt Moreau megkönnyebbülve. Napom javarészét ugy is
tönkre tette már megzavarodott képzelődésével.
S megvető pillantást vetve rám, a mely mélyen megalázott, Montgomeryvel
együtt némán folytatta útját előttem.
Az állatemberek csodálkozva álldogáltak még folyton a fák között.
Elhaladtam mellettük oly nyugodtan, a mint csak tellett tőlem. Az egyik
utánam indult; de Montgomery csattantott ostorával, mire hamarosan
visszahőkölt. A többi némán figyelve állt. Lehet, hogy csakugyan állatok
voltak valamikor. De soha életemben nem láttam még olyan állatot, amely
megpróbál gondolkozni.