Egyszerre valami hideg test ért a kezemhez. Visszaugrottam, s
közvetlenül magam előtt sötétes pirosló valamit láttam, a mely legjobban
megnyúzott gyerekhez hasonlított. Ugyanolyan szelid s a mellett
visszataszító vonásai voltak, mint a lajhárnak. Homloka ép oly alacsony
volt s ép oly tunyán mozgolódott. A mint a hirtelen fényváltozás hatása
megszünt, tisztábban kezdtem látni mindent. A kis lajhárszerű teremtés
előttem állt s rám bámult. Vezetőm eltünt.
Az egész szűk folyosó volt magas lávafalak között, szakadék a láva
csomós folyamában. Mindkét felől pálmalevelek és nádvesszők voltak benne
a sziklához támasztva, durván összerótt, áthatolhatatlan sötétségű
barlangokat alkotva. A közöttök kigyózó út alig volt három yard széles,
s tele volt hányva kellemetlen bűzt árasztó rothadt gyümölcshéjjal s más
hulladékkal.
A kis pirosas lajhár még mindig rám pislogott, mikor a majomember ujra
megjelent a legközelebbi barlang bejáratában s intett, hogy kövessem.
Eközben esetlen szörnyeteg tápászkodott föl e furcsa út egy távolabbi
helyén, rám bámészkodva. Haboztam, félig-meddig kedvem lett volna
visszarohanni oda, a honnan jöttem, de aztán elszánva magam mindenre,
megmarkoltam középen szöges botomat, s bemásztam vezetőm után a bűzös
kis barlangba.
Félkörü tér volt, olyanforma, mint egy hosszában kettészelt nagy méhkas,
s sziklafala mellett, a mely belülről határolta, különféle gyümölcs,
kókuszdió és más egyéb volt fölhalmozva. Fenekén volt nehány esetlen
láva- és faedény, s egy darab edény egy durván összetákolt székre volt
rátéve. Tűz nem égett a barlangban. A legsötétebb kuczkóban alaktalan
fekete tömeg terpeszkedett, a mely morgott egyet, mikor beléptem.
Majomemberem a bejárat félhomályában állt s felvágott kókuszdiót
nyujtott felém, mikor egy másik sarokban lekuporodtam. Elvettem s
elkezdtem rágni oly nyugodtan, a mint tellett tőlem nagy
izgatottságomban a csaknem tűrhetetlenül szűk helyen. A kis pirosló
lajhárféle lény a kunyhó bejáratában állt, s vállán keresztül még egy
más teremtés puffadt arcza és fénylő szeme meredt felém.
– Hej! hangzott a szembenlévő titokzatos kuczkóból.
– Ember! ember! morogta vezetőm; élő ember, olyan, mint én vagyok.
– Hallgass! dörmögött egy hang a sötétből. Tovább rágtam kókuszdiómat a
csöndben. Belemeredtem a sötétségbe, de nem tudtam semmit sem
megkülömböztetni.
– Ember, ismételte az előbbi hang. Azért jött, hogy velünk éljen?
Vastag, erős hang volt valami sajátságos sivító mellékhangzással; de
kiejtése rendkivül tiszta volt.
A majomember rám nézett, mintha tőlem várná a feleletet. Megértettem a
feleletre váró szünetet, s így szóltam:
– Azért jött, hogy veletek éljen.
– Ember. Meg kell tanulnia a törvényt.
Lassan kezdtem kivenni a feketeségben valami még feketébb dolgot, valami
gömbölyü alaknak elmosódó körvonalait. Majd észrevettem, hogy a kunyhó
bejáratát még két más fej sötétíti el. Megmarkoltam botomat. A sötétben
lévő lény megszólalt:
– Mondd a szavakat… A többit, a mit még mondott, nem hallottam jól.
– Ne merj négykézláb járni; ez a törvény… ismételte zümmögve.
Elképedtem.
– Mondd a szavakat, szólt ismételve a majomember, s a bejáratnál álló
alakok utána mondták fenyegetően. Beláttam, hogy ismételnem kell nekem
is ezt a hülye formulát. S erre megkezdődött a legőrültebb czeremonia. A
sötétben lévő hang eszeveszett litániát intonált sorról sorra, és mi
többiek ismételtük szavait. Eközben ide-oda ringatták testüket s
kezükkel térdükre csapkodtak, s én is követtem példájukat. Szinte azt
képzeltem, hogy már meghaltam s valami más világban élek. A sötét
kunyhó, ezek a groteszk elmosódó alakok, olykor-olykor fel-feltünve
tisztábban egy-egy belopódzó fénysugárban, s a ringatódzás és az
éneklés:
– Ne merj négykézláb járni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merd tenyérből szürcsölni a vizet; _ez_ a törvény. Nem vagyunk
emberek?
– Ne merj húst vagy halat enni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merj fakérget hántani; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merj más emberre vadászni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?
S így tovább végig egész csomó esztelen tilalmon, a mely mind csupa
lehetetlen őrültségre és illetlenségre vonatkozott. Szinte lázas
buzgalom fogott el valamennyiünket. Dúdoltuk ezt a csodálatos törvényt s
egyre gyorsabban és gyorsabban ringatóztunk. Külsőleg rám is átragadt
ezeknek az állatembereknek lelkesedése; de belsőmben nevetés és undor
viaskodott egymással. Végig rohantunk egy hosszú sor tilalmon, s aztán
új formulába csapott át az ének:
– _Övé_ a gyötrelem háza.
– _Övé_ a kéz, mely alkot.
– _Övé_ a kéz, mely sebet ejt.
– _Övé_ a kéz, mely gyógyít.
S így tovább végig egy csomó értelmetlen zagyvaságon, mely mind rá, az
ismeretlen „Ő“-re vonatkozott. Azt képzeltem, álmodom; de eddig soha
életemben nem hallottam még álmomban éneket.
– _Övé_ a villámsugár, énekeltük.
– _Övé_ a mély sós tenger.
Szörnyű gondolat villant meg agyamban. Moreau, miután állatokká
változtatta ezeket az embereket, beleoltotta összenyomott agyukba saját
lényének valamelyes istenítését. De fehér fogak s erős karmok villantak
meg körülöttem, s jobbnak láttam folytatni az éneket.
– _Övé_ a mennybolt csillagezre.
Végre véget ért az ének. Láttam, hogy a majomember arcza izzadtságban
fénylik, s mivel szemem időközben hozzászokott a sötétséghez, tisztábban
kivehettem a kuczkóban azt az alakot is, a kinek hangja vezette az
éneket. Embernagyságú volt, de sötétszürke szőr födte egész testét. Mi
volt? Mik voltak valamennyien? Képzeljétek el, ha ugyan elképzelhető,
hogy egy sereg rettentő nyomorék és maniakus alakzat van körületek, s
akkor talán lehet fogalmatok némileg arról, a mit e groteszk emberi
karrikaturák társaságában éreztem.
– Ötújjú ember, ötújjú ember… olyan, mint én, szólt a majomember.
Kinyujtottam kezemet. A sarokbeli szürke teremtés előre hajolt. – Ne
merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? szólt. Furcsa,
eltorzított mancsot nyujtott felém s megfogta újjaimat. Mancsa csaknem
olyan volt, mint valami karmokban végződő őzpata. Meglepetésemben és
kínomban csaknem felordítottam. Arcza előrehajolt s rámeredt körmeimre,
belejutott a bejárat fényébe, s dermesztő borzalommal láttam, hogy arcza
nem volt sem állati, sem emberi, hanem puszta szürke szőrcsomó volt
három sötétebb boltos üreggel, a mely a két szemet és a szájat jelezte.
– Kis körmei vannak, morgott az ocsmány teremtés szőrös szája. – Rendben
van.
Eleresztette kezemet s én ösztönszerűleg botom után kaptam.
– Gyökereket és növényeket egyél – ez az Ő akarata, szólt a majomember.
– Én vagyok a törvénymondó, szólt a szürke alak. Ide kerül mindenki, a
ki új, hogy megtanulja a törvényt. A sötétben ülök s a törvényt mondom.
– Úgy van, szólt az egyik fenevad az ajtóban.
– Nagy a büntetése a törvényszegőknek. Nem menekül senki.
– Nem menekül senki, szólt a vad népség, lopva egymásra tekintgetve.
– Senki, senki, szólt a majomember. – Nem menekül senki. Látod! Egyszer
elkövettem egy kis hibát. S megégettek, megpörkölték a kezemet. Ő
hatalmas, Ő jó!
– Senkisem menekül, szólt a szürke teremtés a sarokban. – Mindenki attól
óvakodjék, a mihez kedve van! Mire vágyódol, nem tudjuk; de meg fogjuk
tudni. Vannak, a kik az után kivánkoznak, a mi mozog, a kik szeretnek
lesben állni, bujkálni, várakozni, ugrani, ölni és harapni, harapni
mélyen, erősen szürcsölve a vért… Ez hiba. „Ne merj más emberre
vadászni; ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_ Ne merj húst vagy halat
enni, ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_“
– Senkisem menekül, szólt egy tarkabőrű fenevad az ajtóban.
– Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van, szólt a szürke
törvénymondó. Vannak, a kik szeretik fogukkal és kezükkel túrni a
gyökereket. Ez hiba.
– Senkisem menekül, szólt egyszerre néhány hang az ajtóban.
– Vannak, a kik fára másznak, vannak, a kik felkaparják a holtak
sírjait; vannak, a kik ok nélkül küzdenek homlokukkal, rugdalóznak,
karmolnak, harapnak; vannak, a kik szeretik a piszkot.
– Senkisem menekül, szólt a majomember, tarkóját vakarva.
– Senkisem menekül, szólt a kis lajhárszerű teremtés.
– A büntetés biztos és szigorú. Azért hát tanuljátok meg a törvényt.
Mondjátok a szavakat! S erre ujra megkezdődött a törvény egész furcsa
litániája s ujra valamennyien elkezdtünk himbálózni és énekelni. Fejem
kábult volt már ettől a zagyvaságtól és a rettenetes bűztől; de
állhatatos voltam, remélve, hogy csakhamar valami hasznos leleplezésre
jutok. – Ne merj négykézláb járni: ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_
Oly lármát csaptunk, hogy a kivül kerekedő zürzavarból semmit sem vettem
észre, míg valaki, azt hiszem egyik azok közül a sertésemberek közül, a
kiket láttam, be nem tolta fejét a kis piros lajhár fölött a barlangba s
be nem kiáltott valamit izgatottan, a mit azonban nem értettem meg. A
kiáltásra az ajtóban állók hirtelen eltüntek, majomemberem kirohant, a
sötétben ülő hízott, vaskos, szürke szőrrel födött teremtés követte, s
én egyedül maradtam.
S ekkor mielőtt a bejárathoz értem, vérebugatást hallottam.
A következő pillanatban kiugrottam a kunyhóból kezemben a szöges bottal,
s reszketve minden ízemben. Előttem állt háttal vagy húsz esetlen
állat-ember, s torz fejüket elfödte félig lapoczkájuk. Izgatottan
hadonáztak. A többi barlangból más félállat-arczok bukkantak elő
kiváncsian. Abba az irányba tekintve, a merre a többiek néztek, láttam,
hogy a barlangos folyosó tulsó végén a fák árnyékában feltünik Moreau
sötét alakja és sápadt arcza. Visszatartotta az ugrándozó vérebet, s
nyomában lépdelt Montgomery, kezében revolverrel.
Egy pillanatig a földhöz szegezett a rémület.
Majd megfordultam, s láttam, hogy utamat hátulról szürke arczú, esetlen
szörnyeteg zárja el s kis pislogó szemekkel felém közeledik. Körülnéztem
s jobb felől vagy tizenkét yardnyira előttem szűk hasadást vettem észre
a sziklafalban, a melyen fénysugár szűrődött keresztül a homályosságba.
– Megálljon! kiáltott Moreau, a mint e hasadék felé indultam, s aztán
így kiáltott: – Fogjátok meg!
Erre egymás után felém fordultak a fenevadak. Állati elméjük
szerencsémre lassan működött.
Nekivágtam vállammal az egyik esetlen szörnyetegnek, a ki Moreau felé
volt fordulva, s belelöktem egy társába, a ki mellette állt. Éreztem,
hogy kezével utánam kapott, de nem ért el. A kis piros lajhár is nekem
ugrott, de végigvágtam rajta, ocsmány arczát összemarczangolva
szögesbotommal, s a következő pillanatban kapaszkodni kezdtem fölfelé
egy meredek oldalösvényen, a mely úgy emelkedett ki a mély hegyi útból,
mint valami kémény. Üvöltés hangzott mögöttem, s kiáltások: – Fogjátok
meg! Fogjátok el! A szürkeképű teremtés ujra föltünt mögöttem s rengeteg
testét beszorította a hasadékba. – Tovább, tovább! üvöltöttek a többiek.
Fölkapaszkodtam a szűk sziklahasadékon, s az állatemberek falujától
nyugatra kénmezőre jutottam ki.
A szűk hasadék valósággal szerencse volt rám nézve, mert meredeken
kigyózva felfelé, megnehezítette üldözőim útját. A fehér mezőn s egy
meredek lejtőn elszórt fák között végigfutva, alacsony erdős mezőre
jutottam; ezen keresztül sötét bozótos sűrűbe vágtam bele, a melyen át
süppedezve futhattam csak. Ekkor bukkant ki legelső üldözőm a
sziklahasadékból. Előretörtettem a sürűben nehány perczig. Csakhamar
fenyegető kiáltásoktól visszhangzott a lég mögöttem és körülöttem.
Hallottam a meredek hasadékon csörtető üldöző csapat zaját, majd a nád
recsegését s közbe-közbe roppant egy-egy letörő ág. Volt üldözőim között
nehány, a ki úgy ordított, mint a zsákmányára rászabadított fenevad. A
vérebek csaholása balfelől hallatszott. Moreau és Montgomery szintén
balfelől kiáltozott. Hirtelen jobbra fordultam.
Nemsokára besüppedt talpam alatt az iszapos talaj; de én
kétségbeesésemben térdig süppedve hanyatt-homlok tovább iparkodtam s a
magas nádasban kigyózó ösvényre jutottam. Üldözőim zaja egyre jobban
távolodott. Egy helyütt három macska nagyságú piros állat ugrott fel
lábam előtt. A gyalogösvény fehér kéreggel borított tisztáson keresztül
felfelé haladt s távolabb ujra sűrű nádasba torkollott.
Egyszerre hirtelen kanyarodott s párhuzamosan futott tovább egy meredek
falú sziklahasadékkal, a mely oly váratlanul bukkant elém, mint valami
angol park határárka. Teljes erőmből futottam s nem vettem észre a
hasadékot, a mig fejjel előre bele nem pottyantam.
Arczra buktam egy csomó tövises bokor közé s szétmarczangolt füllel és
vérző arczczal tápászkodtam fel ujra. Sziklás, tüskés meredek hegyi útba
zuhantam, a melyben ködös gőz gomolygott ide-oda. A gőz egy középütt
kígyózó keskeny patakból özönlött fölfelé. Megdöbbentem a tiszta
napfényben gomolygó gőz láttára; de csodálkozni nem igen volt időm.
Jobbra fordultam, lefelé a folyó mentén, azt remélve, hogy ebben az
irányban eljutok a nyílt tengerhez, s vízbe fojthatom magam. Csak később
vettem észre, hogy esés közben szöges botomat elvesztettem.
Csakhamar nagyon megszűkült a hegyi út, s tépelődés nélkül beleléptem a
patakba. De gyorsan kiugrottam belőle, mert vize csaknem forró volt.
Ekkor vettem csak észre, hogy a forró víz vékony kénes tajtékot sodort
felszinén. Rögtön rá kanyarodott az út s feltünt a távoli kék horizont.
A közeli tenger ezer napot tükrözött vissza. Láttam magam előtt a
halált. Izzadtam s alig lihegtem. Arczomon meleg vér patakzott s szinte
lelkesedés fogott el arra a tudatra, hogy megelőztem üldözőimet. Most
már csak rajtam állt, hogy vízbe fojtsam magam. Visszanéztem az úton, a
melyen eddig jutottam.
Hallgatóztam. Szúnyogzümmögésén és a tövisek közt ugrosó rovarok
czirpelésén kivül csend volt körülöttem. Majd elhaló kutyaugatást
hallottam, s mintha ostor csattogott volna valahol távol. A zaj
erősödött, majd ujra gyöngült. Fölfelé haladt a patak mentén s végre
elenyészett. Egyidőre megszünt a hajsza.
De most már tudtam, mily segitséget várhatok az állat-emberektől.