Mint valami oktalan reménye a menekülésnek, az jutott eszembe, hogy
szobám külső ajtaja nem volt bezárva. Meg voltam győződve kétségtelenül,
hogy Moreau valami élő embert bonczolt. Mióta hallottam a nevét,
szüntelenül azon fáradoztam, hogy kapcsolatba hozzam a nevéhez fűződő
borzalmakat a szigetlakók groteszk állatiasságával. Eszembe jutottak
munkái a vérátömlesztésről s azt hittem, hogy mindent megértettem.
Mindaz a különös teremtmény, a melyet láttam, valami rettenetes
kisérletezés áldozata volt!
Ezek az átkozott ficzkók csupán azért akartak visszatartani, hogy
bizalmaskodásukkal elbolondítsanak s aztán hirtelen oly sorsot mérjenek
rám, a mely rosszabb, mint a halál; kínpadra akartak vonni s a
legiszonyubb lealjasítás után, a mi egyáltalában képzelhető, ki akartak
ereszteni, mint valami elveszett lelket, mint valami fenevadat, többi
áldozatuk seregébe. Körülnéztem, nem keríthetek-e valami fegyvert
magamnak. Nem volt sehol semmi. Majd hirtelen ötlet kapott meg; neki
estem a karosszéknek s rátéve lábamat egyik oldalára, a másik oldalát
leszakítottam róla. A fával együtt véletlenül kiszakadt egy szög is s
kiálló nagy hegye némi veszélyességet kölcsönzött ennek a máskülönben
ártatlan fadarabnak. Lépteket hallottam kivülről, rögtön rá felnyilt az
ajtó s belépett rajta Montgomery. Be akarta zárni a külső ajtót.
Fölemeltem szöges botomat s arczába sujtottam vele; de visszaugrott. Egy
pillanatig határozatlanul álltam, majd megfordultam s kirohanva az
ajtón, megkerültem a ház sarkát.
– Prendick! Ember! Megálljon! – hallatszott rémült kiáltása. Ne legyen
ostoba szamár!
Még egy percz – gondoltam magamban – s rám zárta volna az ajtót, mint
valami áldozatnak szánt tengeri nyúlra. Megkerülte ő is a ház sarkát,
mert hallottam, a mint nevemet kiáltotta. Majd kiabálva utánam kezdett
szaladni.
Vakon futva északkeletnek vettem utamat, derékszögben eltérve előbbi
kirándulásom irányától. A mint hanyatt-homlok futottam a parton, egyszer
visszatekintettem s láttam, hogy Montgomeryvel együtt fut utánam fekete
arczú legénye is. Őrült futásnak eredtem a lejtőn felfelé s a magaslatra
érve, elfordultam keletre sürű bokrokkal szegett sziklás völgy mentén.
Vagy egy angol mértföldnyire futhattam. Keblem zihált, szivem hangosan
dobogott. Üldözőim zaja megszünt s mivel éreztem, hogy közel vagyok a
végkimerüléshez, hirtelen visszakanyarodtam, a mint gondoltam, a part
felé s ledőltem egy harasztos bokor tövében.
Ott maradtam jó darab ideig félve mozdulni is s valósággal annyira
megrémülve, hogy tervezgetéshez sem volt erőm. A vad táj álmatag
csendben mélázott a nap melegében s közelemben nem volt más zaj, mint
nehány körülem keringő kis szúnyog zümmögése. Egyszerre egyhangú
ismétlődő zajt hallottam, a partot öblögető tenger hömpölygése volt.
Vagy egy óra mulva hallottam, hogy Montgomery jó távol észak felé
nevemet kiáltozza. Ez tervezgetésekre vezette gondolataimat. Ugy fogtam
fel akkor a dolgot, hogy a szigeten nem lakik más, mint a két vivisector
és állatiasított áldozataik. Bizonyos volt, hogy szükség esetén ezek
közül is felhasználhatnak egynehányat ellenem. Tudtam, hogy Moreau és
Montgomery mindig revolverrel jár; én pedig eltekintve ettől a gyönge
deszkadarabtól, a mely kiálló kis szögével valóságos torzképe volt a
buzogánynak, fegyvertelen voltam.
Igy hevertem egy helyben folytonosan, a mig éhes és szomjas nem lettem.
S most láttam be csak teljesen helyzetem reménytelenségét. Fogalmam sem
volt róla, hogyan kerítsek magamnak táplálékot. Sokkal tudatlanabb
botanikus voltam, semhogy ráismerhettem volna valami ehető gyökérre vagy
gyümölcsre magam körül; s ahhoz sem volt eszközöm, hogy elfogjak
valahogyan vagy egy tengeri nyulat. Minél jobban elgondolkoztam, annál
vigasztalanabbnak éreztem helyzetemet. Végre végső kétségbeesésemben
azokra az állatemberekre gondoltam, a kikkel találkoztam. Megpróbáltam,
a mennyire képes voltam visszaemlékezni rájok s bennök lelni valami
reménységet.
Egyszerre csak vérebugatást hallottam s megértettem, hogy új veszedelem
fenyeget. Nem sokat elmélkedtem, mert hamarosan elcsíptek volna, hanem
felkapva szöges botomat, hanyatt-homlok rohanni kezdtem búvóhelyemről a
tenger felé. Emlékszem, hogy futás közben belekeveredtem valami tüskés
bozótba, a melynek tövisei ugy szúrtak, mint a késpengék. Csurgott rólam
a vér s ruhám össze-vissza volt szakgatva, mikor egy észak felé elnyúló
hosszú öböl szélére értem. Belegázoltam minden habozás nélkül egyenesen
a habok közé s nemsokára térdig jártam egy kis folyóban. Végre
felkapaszkodtam a nyugati partra s dobogó szivvel belevetettem magam a
bokrok sürűjébe s ott vártam a történendőket. Hallottam, hogy a kutya –
egyetlen egy üldözött csak, – egyre közeledett s a tüskebokorhoz érve,
vadul ugatott. Majd megszünt az ugatás, nem hallottam többé semmit s
nemsokára azt kezdtem gondolni, hogy megmenekültem.
A perczek múlva-múltak, a csend hosszúra nyúlt, s végre vagy egy órai
nyugalom után, bátorságom kezdett újra visszatérni.
Ekkor már nem voltam annyira megrémülve s csökkent nyomorúságom érzete
is. Túlestem a rémület és a kétségbeesés végső határán. Tudtam, hogy
életem menthetetlenül elveszett s ez a meggyőződés bátorságot öntött
belém. Kedvem lett volna szemtől-szemben találkozni Moreauval. S mialatt
a vizben gázoltam, eszembe jutott, hogy a végső esetben mindig marad egy
módom arra, hogy a kinoztatástól meneküljek: nem akadályozhatják meg,
hogy vízbe ne fojtsam magam. Kedvem lett volna félig-meddig azonnal a
vízbe ölni magam, de valami különös kivánság, hogy ha már ennyire
jutottam, várjam be a végét is, visszatartott. Kinyujtottam a tüskés
bokor töviseitől kisebesedett, sajgó lábamat és szétnéztem a fák között.
Egyszerre csak fekete arczot vettem észre, a mely engem figyelt.
Láttam, hogy az a majomhoz hasonló ember, a ki a parton várta a
csónakot. Kapaszkodóban volt egy pálmafára. Felkaptam botomat s
felálltam szemben vele. Motyogni kezdett: – Te, te, te… ez volt minden,
a mit eleinte megértettem. Majd hirtelen leugrott a fáról,
szétválasztotta a lombokat s rám bámult kiváncsian.
Ezzel a teremtménynyel szemben nem éreztem azt az ellenszenvet, a mit a
többi állatember láttára. – Te, te, szólt, a csónakból.
Ez legalább ember volt, mert tudott beszélni.
– Igen, szóltam, a csónakban érkeztem. A hajóról.
– Óh! szólt s nyugtalan, ragyogó szemét végigjártatta rajtam. Megnézte
kezemet, botomat, lábamat, rongyos ruhámat s a tövisekből eredő
szúrásokat és karczolásokat. Valamin megakadt. Szeme visszasiklott
kezemre. Majd kinyujtotta saját kezét és számlálta lassan ujjait: – Egy,
kettő, három, négy, öt – ugy-e?
Akkor nem fogtam fel szavai jelentését. Később észrevettem, hogy a
legtöbb állatembernek korcs keze van, a melynek nem egyszer három ujja
hiányzik. Akkor azt hittem, hogy ez valami üdvözlet s válaszul ugyanazt
csináltam. Végtelen elégedettséggel vigyorgott. Majd gyors tekintete
körülpillantott; azután hirtelen mozdulattal eltünt az összecsapódó
lombok között.
Utána nyomúltam s elbámúlva láttam, hogy sovány karjával kapaszkodva,
vastag folyondár ágain lengeti magát a lombok között. Háttal állt felém.
– Hej! – kiáltottam rá.
A földre vetette magát, ugrás közben megfordulva, úgy, hogy szembe
került velem.
– Azt kérdem – szóltam – hol kaphatok valami ennivalót?
– Ennivalót! – szólt. Edd azt most, amit az ember eszik. A kunyhókban.
– De hol vannak ezek a kunyhók?
– Óh!
– Most kerültem ide, tudod.
Erre sarkon fordult s gyors baktatásnak eredt. Minden mozdulatát különös
gyorsaság jellemezte.
– Gyere velem – szólt. Követtem, hogy végig éljem az egész kalandot.
Sejtettem, hogy ezek a kunyhók hevenyészett menedékek, amelyekben ő és
többi állatembertársa él. Talán barátságosan fognak fogadni s hasznukat
is vehetem még. Nem tudhattam, mennyiben feledkeztek meg embervoltukról,
mert azoknak tartottam őket.
Majomfajta társam mellettem baktatott. Kezét lelógatta s alsó álkapczája
előre ugrott. Kiváncsi voltam, milyen lehet az emlékezőképessége s ezt
kérdeztem tőle: – Mióta vagy a szigeten?
– Mióta? – kérdezte. S ismételvén az egész kérdést, feltartotta három
újját. Félig hülye volt. Próbáltam kitalálni, mit ért három újján s azt
hittem, el is találtam. Két-három más kérdés után hirtelen ott hagyott s
valami gyümölcs után ugrott, a mely az egyik fán csüggött. Letépett egy
marék tüskés bogyót s enni kezdte belét. Örömmel néztem, mit csinál,
mert megismerkedtem legalább valami ennivalóval. Kérdeztem töle még
egyet-mást, de míg nehány feleletét megértettem, a legtöbbje értelmetlen
papagáj-gajdolás volt.
Annyira elmerültem furcsa sajátságainak megfigyelésébe, hogy az útra, a
melyen haladtunk, alig ügyeltem. Csakhamar megszenesedett, barna fák
közé s azután sárgás fehér kéreggel borított puszta térre jutottunk, a
melyen szemet maró, orrcsavaró füstgomolyok kóvályogtak. Egy kopasz
szírt tetejéről jobbra a tenger kék tükrét pillantottam meg. Az ösvény
hirtelen szük hegyi útba torkollott, a mely összegyűrt, csomós fekete
lávatömegek közt kigyózott lefelé. Rátértünk erre az útra.
A kénes talajról visszaverődő vakító napfény után a szűk ösvény iszonyú
sötétnek tetszett. Meredek falai egyre jobban közeledtek egymáshoz.
Szemem előtt zöldes piros foltok keringtek a levegőben. Egyszerre
vezetőm hirtelen megállt. – Itthon vagyunk, szólt, s láttam, hogy egy
sziklahasadékban vagyok, a mely első perczben teljesen sötétnek
tetszett. Furcsa lármát hallottam, s balkezem csuklójával megdörzsöltem
a szemem. Kellemetlen szagot éreztem, mintha piszkos majomketrecz
mellett álltam volna. Távolabb napfényes zöld lejtővé lankásodott a
szikla s jobbról és balról szűk nyíláson beszűrődött a fény a középen
lengő homályosságba.