Közelebb jutva a házhoz, láttam, hogy a fény szobám nyitott ajtajából
sugárzik s hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja: Prendick!
Folytattam a futást. Csakhamar ujra hallottam kiáltását. Gyönge
hahó!-val feleltem a kiáltásra s a következő perczben beleütköztem
Montgomeryba.
– Hol járt? szólt karon ragadva s visszatolva, úgy, hogy az ajtóból
áradó fény arczomra esett. Annyira el voltunk foglalva mind a ketten,
hogy megfeledkeztünk önről s csak egy félórával előbb vettük észre, hogy
eltünt.
Bevezetett a szobába s leültetett a karosszékbe. Egy darabig szinte
megvakított a fény.
– Arra nem is gondoltunk, hogy elindul szigetünk kikutatására, a nélkül,
hogy nekünk szólana; megijedtem… de hát… Mi baj?
A mi erőm még maradt, egyszerre elhagyott s fejem mellemre hanyatlott.
Azt hiszem, némi elégtétellel öntött belém Montgomery egy kis pálinkát.
– Az Istenre kérem – szóltam – csukja be azt az ajtót.
– Ugy-e látott egyet-mást bizonyára furcsaságainkból? kérdezte. Bezárta
az ajtót s ujra hozzám fordult. Egyebet nem kérdezett; öntött belém ujra
egy kis pálinkát és vizet s aztán arra nógatott, hogy egyem. Csaknem
összeestem. Motyogott valamit arról, hogy elfelejtett figyelmeztetni s
megkérdezte röviden, mikor távoztam a házból s mit láttam. Elmondtam
neki szakgatott rövid mondatokban mindent s végül őrülettel határos
izgatottsággal így szóltam: Szóljon, mit jelent mindez?
– Nincs az egészben semmi szörnyűség – szólt. De azt hiszem, egy napra
eleget tapasztalt.
Egyszerre metsző kiáltást hallatott a puma. Montgomery halkan
elkáromkodta magát.
– Montgomery – kérdeztem – mi volt az a lény, a mi üldözött. Állat vagy
ember?
– Ha ma éjjel nem alszik, szólt Montgomery, holnapra egészen
megbolondul.
Felálltam szemben vele s ujra kérdeztem: Mi volt az a lény, a mi utánam
járt?
Rám nézett és száját félrehúzta. Szeme, a mely az imént egy perczre
megelevenedett, újra kifejezéstelenné vált.
– Abból, a mit elmondott – felelte – azt hiszem, hogy kisértet volt.
Hirtelen idegroham fogott el, de csak egy pillanatra. Belevetettem magam
ujra a székbe s kezemet homlokomra szorítottam. A puma ujra elkezdett
ordítani.
Montgomery mögém került s vállamra tette a kezét. Lássa, Prendick –
kezdte – nem állt érdekemben, hogy ide juttassam erre a mi ostoba
szigetünkre. De a baj nem olyan nagy, mint amilyennek képzeli. Idegzete
elrongyolódott, ez az egész. Majd adok egy kis altatószert; ki kell jól
aludnia magát, mert különben semmiért sem vállalhatok felelősséget.
Nem válaszoltam semmit. Előre hajoltam s arczomat eltakartam kezeimmel.
Nemsokára visszatért egy kis üvegcsével, a melyben sötét folyadék volt.
Átnyujtotta, én ellenállás nélkül felhajtottam s aztán Montgomery
segítségével végig nyujtóztam a függő ágyon.
Mikor felébredtem, fényes nappal volt. Egy darabig hanyatt fekve
maradtam, felnézve a menyezetre, melynek gerendái hajófából készültek.
Majd másfelé fordítottam a fejem s láttam, hogy az asztalon ennivaló van
elkészítve számomra. Éhes voltam s neki láttam, hogy kijussak valahogyan
a függő ágyból, a mely megértve szándékomat, egyszerre csak túlságos
udvariassággal kifordított négykéz-lábra a szoba közepére.
Felkeltem s leültem az ennivaló elé. Kábult volt a fejem s eleinte
roppant határozatlanúl emlékeztem vissza csak arra, a mi éjjel történt.
A reggeli szellő kellemesen fujdogált az üvegezetlen ablakon. A hűs
szellő s a táplálék felüdített. Nemsokára kitárult mögöttem a zárt
udvarra nyíló ajtó. Megfordultam s Montgomery arczát pillantottam meg.
– Rendben van minden? – szólt. Rettentően el vagyok foglalva.
Betette megint az ajtót, de mint később észrevettem, elfelejtette
ráfordítani a kulcsot.
Eszembe jutott, milyen volt arcza az elmúlt éjszaka s lassacskán
kialakult elmémben minden úgy, a mint történt. A mint épen ujra elfogott
a félelem is, kiáltás hallatszott belülről. Csakhogy most nem a puma
kiáltott.
Abbahagytam az evést és hallgatóztam. Csend volt, kivéve a reggeli
szellő susogását. Azt kezdtem gondolni, hogy csalódott a fülem.
Hosszú szünet mulva folytattam az evést, de fülem folyton éberen
figyelt. Nemsokára nagyon gyönge, tompa hangot hallottam. Kővé dermedtem
székemen. Bár gyönge, eltompult hang volt, sokkal mélyebb hatást
gyakorolt rám, mint mindaz együtt véve, a mit eddig hallottam a fal
mögül. Most az egyszer nem lehetett kételkednem a tompa, szakgatott
hangok eredetében, mert zokogással, szorongó lihegéssel vegyes
jajveszéklés volt. Most az egyszer nem állat, hanem emberi lény
gyötrődött!
A mint ezzel tisztába jutottam, felkeltem, három lépéssel végig mértem a
szobát, megragadtam az udvarra nyíló ajtó kilincsét s feltártam az ajtót
magam előtt.
– Prendick! Ember! Megálljon! – kiáltott Montgomery felém ugorva.
Csaholni, horkolni kezdett egy megriasztott vadászeb. Láttam, hogy
barna, biborpiros vér folydogált egy csatornában s karbolos eczetszagot
éreztem a levegőben. Távolabb homályos árnyékban láttam, hogy valami
sebhelyekkel telt, vörös és össze-vissza kötözgetett lény volt lekötözve
egy rámás lapra. S egyszerre feltünt az öreg Moreau fehér, rettenetes
arcza.
Egy pillanat se telt bele, vállon kapott, vörösre fent félkezével sarkon
fordított s belökött szobámba. Oly könnyedén megemelt, mint ha kis
gyerek lettem volna. Végig terültem arczra bukva a padlón s a becsapódó
ajtó elfödte előlem szenvedélyes arczát. Majd hallottam, hogy megfordul
a kulcs a zárban s Montgomery elkezdett mentegetőzni.
– Tegyétek tönkre egy élet munkáját! – kiáltott Moreau.
– Nem érti, – szólt Montgomery – s mondott még valamit, de ezt nem
értettem.
– Nem vesztegethetem most az időt vele – szólt Moreau.
A többit nem hallottam. Feltápászkodtam s remegve álltam a szoba
közepén, borzalmas kétségek közt hánykolódva. Lehetséges, kérdeztem
magamban, hogy élő embert bonczolnak? Mint felhős égről a villám, úgy
csapott le rám ez a kérdés. S egyszerre tudatara ébredtem annak a
borzasztó veszedelemnek, a melyben forogtam.