Neki vágtam a ház mögött levő emelkedés bozótjának, s nem törődve vele,
hová jutok, áthaladtam egy csomó meredek törzsű fa árnyas sürűjén és
nemsokára átjutottam valahogyan az emelkedés tulsó oldalára. Lefelé
haladva, kis patakot pillantottam meg, a mely szűk völgyön futott
keresztül. Megálltam és hallgatóztam. A távolság, a melyet megtettem,
vagy a közbeeső sűrűség eltompított minden hangot, a mely a zárt
udvarból eredhetett. A levegő csendes volt. Hirtelen zörejjel egy nyúl
bukkant föl előttem, fölfelé futva a lejtőn. Nem tudtam, mitévő legyek,
végre is leültem az árnyék szélén.
Kellemes helyre jutottam. A patakot elfödte a partok buja növényzete,
csak egy helyütt láttam csillámló vizéből egy háromszögletü foltot. Túl
rajta kékes ködön keresztül bokrok és fák tömkelegét láttam a ráborúló
ragyogó kék égboltozattal. Itt-ott fehér és piros virágcsomó tarkállott.
Egy darabig elmerültem a táj szemléletébe, majd ujra Montgomery különös
emberére tévedtek gondolataim. De ahhoz nagyon meleg volt, hogy erősen
gondolkozzam s nemsokára szunnyadozó félálom fogott el.
Ebből, nem tudom mennyi idő múlva, valami zörej riasztott föl, a mely a
patak tulsó oldalán levő zöld sürűségből hallatszott. Egy pillanatig nem
láttam egyebet a haraszt és a fű mozgásánál. Majd egyszerre felbukkant
valami a patak partján; első tekintetre nem tudtam megkülönböztetni,
micsoda. Lehajtotta fejét s inni kezdett. Ekkor már láttam, hogy ember,
a ki négykézláb jár, mint valami állat.
Kékes ruha volt rajta, rézszinű bőre és fekete haja volt. Ugy látszott,
hogy valami groteszk csúnyaság közös vonása volt valamennyi
szigetlakónak. Hallottam, a mint ivás közben ajkával szörpölte a vizet.
Előre hajoltam, hogy jobban lássam s e közben egy darab láva levált
kezem alól s legurult a lejtőn. A zörejre, mint a kit bűnön értek,
feltekintett s pillantásunk találkozott. Hirtelen két lábra tápászkodott
s kurta kezével száját törülgetve, rám nézett. Lába alig volt fél oly
hosszu, mint törzse. Körülbelül egy perczig egymásra bámultunk
meghökkenve. Majd nehányszor visszatekintve rám, eltünt jobbra tőlem a
bokrok között s az összecsapodó lombok zaja lassan elhalt mögötte, a
mint távolodott. Régen eltünt már s én még mindig ülve maradtam, abba az
irányba bámulva, a merre eltünni láttam. Álomra hajló nyugalmamnak vége
lett.
Felriasztott hátam mögött valami nesz s hirtelen megfordulva láttam,
hogy egy tengeri nyúl fut a lejtőn fölfelé.
Talpra ugrottam.
Ennek a groteszk félvadszerű teremtménynek a megjelenése egyszerre
benépesítette számomra a délután csöndjét. Egyre idegesebben nézegettem
körül s bántott, hogy fegyvertelen vagyok. Majd arra gondoltam, hogy az
az ember, a kit az imént láttam, fel volt öltözve, nem volt meztelen,
mint a vadember szokott lenni s iparkodtam meggyőzni magamat, hogy
valószinüleg békés hajlamú lény volt s csak viselkedésének esetlen
vadsága sejttette velem az ellenkezőt.
De megjelenése azért nagyon megzavart. Elindultam balra a lejtő
hosszában, ide-oda tekintgetve szüntelenül a merev fatörzsek között.
Mért jár egy ember négykézláb s mért iszik pohár nélkül? Egyszerre csak
ujra állati nyöszörgést hallottam, s mivel azt hittem, hogy a pumát
hallom, megfordultam s a hanggal homlokegyenest ellenkező irányban
folytattam utamat. Lejutottam a patakhoz s keresztül lépve rajta, a
túlsó part bokrai között haladtam tovább.
Egyszerre élénk biborszínű foltot vettem észre a földön. Lehajoltam s
láttam, hogy leveles folyondárhoz hasonló, különös szétágazó, ránczos
gombaféle volt, a mely érintésemre nyálkásan szétomlott. S ekkor buja
harasztbokrozat árnyában kellemetlen leletre bukkantam, egy élettelen
nyúl testére, a mely meleg volt még s tele volt csillogó legyekkel. Feje
szét volt harapva. A vértócsa láttára visszahökkentem. Köröskörül nyoma
sem volt más erőszakosságnak. Mintha hirtelenében ragadták és ölték
volna meg. A mint rámeredtem a kis szőrös testre, az a félelem, a melyet
a patakból ivó férfi emberietlen arcza keltett volt bennem, egyre
növekedett. Kezdtem elképzelni, mily veszedelmes dolog kóborlásom ezek
közt az ismeretlen lények között. A sürűség szinte megváltozott
körülöttem. Minden árnyék leselkedő rémmé vált, minden neszt
fenyegetésnek képzeltem. Mintha csupa láthatatlan ellenség környezett
volna.
Elhatároztam, hogy visszatérek a parti házba. Hirtelen megfordultam s
vad erőszakossággal, szinte őrülten, a bokrok közt törtem magamnak utat,
óvakodva, hogy valahogy tisztás térre ne jussak megint.
Épen idejében álltam meg egy kis tisztás előtt, a melyet egy lezuhant fa
vágott az erdőben. Uj sarjak kezdtek már fejlődni, küzködve a
megüresedett helyért s túl a tisztáson újra sűrüséggé zárult a meredek
fatörzsek, az egybefonódó folyondárok és a szétágazó gombák tömkelege.
Szemben velem, nem véve észre közeledésemet, három groteszk emberi alak
kuporgott egy lezuhant hatalmas fa gombával borított romladékán. Az
egyikük nő volt, a másik kettő férfi. Meztelenek voltak, csak ágyékuk
táját burkolta skárlátpiros szövet; bőrük sötétes pirosasbarna színű
volt, a milyen szinű vadembert még soha életemben nem láttam. Elhizott,
állnélküli arczuk volt, homlokuk hátralapult s fejüket ritkás tüskés haj
borította. Sosem láttam még ily vadállatias külsejü teremtményeket.
Beszélgettek, vagy legalább az egyik férfi beszélt a másik kettőhöz s
mind a hárman annyira el voltak merülve, hogy közeledésem neszét nem
hallották. Felső testüket ide-oda himbálgatták. Tisztán
megkülönböztettem a vastag, mély hangokat; de a beszédből egy szót sem
voltam képes megérteni. Ugy látszott, hogy az, a ki beszélt, valami
bonyolult zagyvaságot ismételgetett. Nemsokára élesebb lett a hangja s
kezét kiterjesztve, felegyenesedett.
Erre kezüket kiterjesztve, felállt a másik kettő is és hármasban
dudolgatva ritmikusan ide-oda himbálódzott testük. Ekkor láttam, mily
rendkivül kurta lábszáruk van s mily sovány, esetlen a lábuk feje.
Elkezdtek lassan körbe forgolódni, felemelve s letoppantva lábukat s
lóbálva karjukat. Ritmikus motyogásuk éneklésbe csapott át, amelynek a
refrainje valami _Alúla_ vagy _Balúla_ szó volt. Szemük ragyogott s
undok arczukon furcsa gyönyörérzet tükröződött. Ajaktalan szájukon nyál
csordult ki.
Egyszerre, a mint elnéztem érthetetlen, groteszk mozdulataikat, hirtelen
tisztán láttam, mi volt az, a min megütődtem, a mi állandóan a
legszélsőbb idegenszerűség s egyben a legkülönösebb ismert dolog
ellentétes benyomását gyakorolta rám. Ez a három, rejtelmes dolgokat űző
teremtmény alakjára nézve ember volt, de e mellett különös módon meg
volt bennök valami ismerős állat minden sajátsága is. Bár emberi
formájuk volt s rongyszövet volt rajtuk, mozdulataikban,
viselkedésükben, egész lényükben volt valami félreérthetetlen állati
jelleg, a mi ellenállhatatlanúl a sertéseket juttatta eszembe.
Elképedtem erre a csodálatos megfigyelésre s borzalmas kérdések raja
rohanta meg elmémet. Elkezdtek egymásután kiáltozva, röfögve ugrándozni.
Egyszerre az egyik elcsúszott s egy pillanatra négy lábra ereszkedett.
Bár tüstént felállt, e szörnyetegek állati valójának ez a pillanatnyi
megnyilatkozása eleget mondott.
Megfordultam oly nesztelenűl, a mint csak tellett tőlem s időnként
meg-megdermedve azon való félelmemben, hogy valami recsegő ág vagy
mozduló lomb elárul, visszatörekedtem a bokrok közé. Jó időbe
beletartott, mire ujra bátrabban mertem mozogni.
Eleinte azon voltam csak, hogy minél messzebb kerüljek ezektől az
ocsmány teremtésektől s jóformán észre sem vettem, hogy időközben rendes
gyalogösvényre jutottam a bokrok között. Majd gyorsan átsietve egy kis
tisztáson, kellemetlen meglepetésemre a fák között, két esetlen lábat
pillantottam meg, a mely vagy harmincz yardnyira tőlem, nesztelen
léptekkel párhuzamosan haladt velem. A lábakhoz tartozó felső testet és
fejet elfödte előlem a sűrű folyondár. Hirtelen megálltam, azt remélve,
hogy ez a lény nem vett észre. Velem együtt megállt a két láb is. A mily
ideges voltam, alig tudtam megállni, hogy hanyatt-homlok futásnak ne
eredjek.
Majd erősebben odatekintve az ág-bog közé, ráismertem annak a lénynek a
fejére és a testére, a kit inni láttam. Felém fordította fejét. A mint a
fák árnyékából rám tekintett, szeme zöldes fényben villogott. Ez a félig
világló szín eltünt, amint ujra elfordította fejét. Egy pillanatig
mozdulatlanúl állt, majd nesztelen léptekkel futni kezdett a zöld
sürűségben. A következő pillanatban eltünt előlem a bokrok között. Nem
láttam, de azért éreztem, hogy ujra megállt és engem néz.
Vajjon mi volt? Ember vagy állat? Mi dolga volt velem? Nem volt nálam
fegyver, még botom sem volt. A futás őrültség lett volna. Bizonyos, hogy
az a valami, akármi volt, nem mert megtámadni. Összeszorítva fogaimat,
egyenesen feléje indultam. Vigyáztam, hogy félelmemet, a mely szinte
megdermesztett, el ne áruljam. Keresztülnyomultam egy csomó magas,
fehérvirágos bokron s ott láttam magam előtt húsz yardnyi távolságban.
Oldalvást visszatekintett rám s láttam, hogy nem tudja, mit csináljon.
Egy-két lépéssel közeledtem hozzá, folyton merően a szeme közé nézve.
– Ki vagy? – kiáltottam rá.
Megpróbált a szemem közé nézni.
Majd egyszerre így szólt: Senki! s megfordulva eliramodott a bozóton
keresztül. Távolabb visszafordult s rámbámúlt megint. Szeme kiragyogott
a fák félhomályából.
Bátorságom inamba szállt; de éreztem, hogy egyetlen reményem a merészség
s ezért folytonosan közeledtem feléje. Ujra hátat fordított s eltünt a
sötétben. Mintha még egyszer visszavillant volna rám a szeme s aztán nem
láttam többé.
Most kezdtem csak elképzelni, mi minden történhetik velem, ha beáll az
este. A nap pár perczczel előbb tért nyugovóra, a tropikus égöv gyorsan
beálló szürkülete kezdett már jelentkezni keleten s fejem körül
karikázni kezdett nesztelenül az első portyázó moly. Ha nem akartam az
éjszakát ott tölteni a titokzatos erdő ismeretlen veszedelmei között,
sietnem kellett vissza az elkerített épülethez.
Az a gondolat, hogy visszatérjek abba a kínlakta menedékbe, végtelenül
kellemetlen volt; de még kellemetlenebb volt az a másik, hogy rám szakad
a szabadban a sötétség s mindaz, a mit a sötétség magában rejt. Még egy
pillantást vetettem a kékes árnyékra, a mely elnyelte azt a furcsa
teremtést, s aztán megindultam le a lejtőn a patak felé, azt hivén, hogy
abban az irányban haladok visszafelé, a merről ide jöttem.
Gyorsan lépkedtem, belezavarodva mindabba, a mit tapasztaltam, s
nemsokára tisztás helyre értem az elszórt fák között. Az a színtelen
világosság, a mely a nap nyugtát követi, gyorsan enyészett. A kék égbolt
fejem fölött hirtelen mélyebb színt öltött s apró csillagok fénye tört
keresztül a félhomályon. A fák közei, a távolabbi növényzet hézagai, a
melyek a napfényben ködös kékségnek látszottak, feketeségre váltak s
megteltek titokzatossággal.
Folytattam utamat. A színváltozat eltünt a világból, a fák csúcsai
koromsötéten meredeztek a világló kék égbolt felé s a facsúcsok
határvonalán alúl minden alaktalan feketeségbe olvadt össze. Csakhamar
ritkulni kezdtek a fák s a bozótos bokrok egyre szaporodtak. Majd fehér
fövénynyel borított puszta térségre értem, a melyen túl újra sűrű bokrok
terjedtek szét.
Jobbra tőlem folyton gyötört valami gyönge nesz. Eleinte azt hittem,
hogy képzelődöm, mert valahányszor megálltam, elcsendesedett minden,
kivéve a lombok közt susogó esti szellőt. De a mint folytattam utamat,
lépteimnek mintha viszhangja támadt volna.
Elfordultam a sürűségtől, a szabadabb térség felé tartva s azon voltam,
hogy hirtelen meg-megfordulva meglepjem a nyomomban járó lényt, ha
csakugyan volt a nyomomban valaki. Nem láttam semmit, de azért egyre
erősebb lett bennem az a tudat, hogy van valaki a közelemben.
Meggyorsítottam lépteimet s nemsokára kis emelkedéshez értem. Átmentem
rajta s gyorsan megfordulva a tulsó oldaláról merően visszanéztem rá.
Fekete körvonalai éles ellentétben voltak a sötétlő égboltozattal.
Nemsokára alaktalan tömeg bukkant föl a magaslaton s utána rögtön eltünt
újra. Most már bizonyos voltam benne, hogy rézbőrű ellenfelem lopódzik
utánam. Párosult ezzel egy másik kellemetlenség is. Észrevettem, hogy
utat tévesztettem.
Egy darabig teljesen megzavarodva, tovább siettem, nyomomban a rejtelmes
üldözővel. Bármi volt, vagy nem volt bátorsága arra, hogy megtámadjon,
vagy kedvező alkalomra lesett. A nyílt térség felé iparkodtam. Időnként
megfordultam és hallgatóztam; nemsokára félig-meddig azt kezdtem hinni,
hogy üldözőm abbahagyta a vadászatot, vagy talán nem is volt egyéb, mint
megzavarodott képzelődésem szüleménye. Egyszerre hallottam a tenger
zúgását. Csaknem futásra gyorsítottam lépteimet s rögtön rá hallottam,
hogy megbotlott valaki a hátam mögött.
Hirtelen megfordultam s rámeredtem az egymásba olvadó fákra. Fekete árny
ugrosott egyik fától a másikig. Megdermedve figyeltem, de nem hallottam
mást, csak fülem vérének lüktetését. Azt gondoltam, hogy idegzetem
megzsibbadt s hogy képzelődésem játszott velem. Elszántan ujra a tenger
zúgása felé fordultam.
Egy-két pillanat mulva a fák megritkultak s alacsony puszta földnyelven
találtam magamat, a mely belenyúlt a sötét vízbe. Tiszta, nyugodt
éjszaka volt s az egyre szaporodó csillagok képe rezegve tükröződött a
tenger nyugodt ölében. Nyugaton a zódiacus fény belevegyült az esti
csillag sárga ragyogásába. A part kelet felé távolodott tőlem, nyugat
felé pedig eltakarta a hegyfok gerincze. Egyszerre visszaemlékeztem rá,
hogy Moreau partja nyugatra van tőlem.
Ág rezzent mögöttem s utána nesz hallatszott. Megfordultam s jól
odanéztem a fekete fák közé. Nem láttam semmit, vagy inkább nagyon is
sokat láttam. A homályban minden sötét alakzatnak megvolt a maga
fenyegető tulajdonsága, mintha éberen lesben állt volna minden
körülöttem. Igy álltam körülbelül egy perczig, aztán szememet le nem
véve a fákról, nyugatnak fordultam, hogy keresztülmenjek a földnyelven.
Amint megmozdultam, a leskelődő árnyékok közül is megmozdult az egyik
nyomomban.
Szivem sebesen dobogott. Nemsokára széles öböl körvonalai látszottak
nyugat felől s megálltam ujra. Megállt vagy tizenkét yardnyira tőlem a
nesztelen árny is. Az öböl túlsó kanyarulatánál kis fénypont csillant
fel s a csillagfényben tisztán láttam a szürkéllő, fövénynyel borított
partot. A kis fénypont körülbelül két angol mértföldre lehetett tőlem.
Hogy elérjem a partot, keresztül kellett mennem a fák között, a hol az
árnyak leskelődtek s le kellett mennem egy kis bozótos lejtőn.
Most sokkal tisztábban láthattam üldözőmet. Nem állat volt, mert két
lábon állt felegyenesedve. Kinyitottam számat s szólni akartam, de
szavam rekedt hörgésbe fulladt. Még egy kisérletet tettem s
felkiáltottam: Ki az ott? Feleletet nem kaptam. Egyet léptem előre. Az
árny nem mozdult. Lábam megbotlott egy kőben.
Ez eszembe juttatott valamit. Szemem folyton az előttem álló árnyra
függesztve, felemeltem a kődarabot. A mint mozdultam, az árny, mint
valami kutya, hirtelen megfordult s távolabb surrant a sötétségbe.
Eszembe jutott, a mit egy kis iskolás gyerek csinált nagy kutyákkal
szemben, belecsavartam a követ zsebkendőmbe s a zsebkendő végét
rátekertem öklömre. Az árnyékok közt mozdult valami, mintha üldözőm
hátrált volna. Egyszerre utat tört magának szörnyű izgatottságom;
kezemben fegyveremmel, szemben hátráló ellenfelemmel reszketni kezdtem s
hideg izzadtság verte ki testem.
Egy ideig eltartott, míg elszántam magam arra, hogy a fákon és bokrokon
keresztül neki vágok a partra vezető lejtőnek. Futni kezdtem s a mint a
sürűségből kijutottam a fövényre, hallottam, hogy mögöttem mozog valami.
Erre teljesen elvesztettem a fejem s a fövényes parton futásnak eredtem.
Mögöttem nyomban hallatszott üldözőm puha lábainak gyors topogása. Vad
kiáltást hallattam s megkettőztettem lépteimet. A mint futottam,
háromszor-négyszer nyúl nagyságu fekete lények riadtak fel s szökdeltek
a parton a bokrok felé. A míg élek, nem fogom elfelejteni ezt a
borzalmas hajszát. A víz szélén futottam s a lábak topogása egyre
közelebb hallatszott hozzám. A sárga fény messze volt, reménytelenül
messze. Az éjszaka csendes volt és fekete körülöttem. Tipp-topp!
hangzott egyre közelebb és közelebb az üldöző lábak topogása. Lélekzetem
elfulladt, mert régen elszoktam a szaladástól; a mint folytattam a
futást, mintha éles kés nyilallott volna oldalamban. Láttam, hogy
üldözőm sokkal előbb utólér mint az elkerített helynél s ekkor
kétségbeesve és levegőért kapkodva, hirtelen sarkon fordultam s a mint
hozzám ért, lesujtottam rá teljes erőmből. Csapás közben a kő kizuhant a
zsebkendő hurkából.
A mint megfordultam, üldözőm, a ki négykézláb futott utánam, két lábra
emelkedett s a zuhanó kő bal halántékán érte. Koponyája nagyot koppant s
az állat-ember belém tántorodott, fejével hátra taszítva, s aztán
eltámolyogva mellettem, végig zuhant a fövényen, úgy, hogy arcza beleért
a vízbe. S ott maradt elterülve mozdulatlanul.
Nem volt rá erőm, hogy közeledjem a fekete tömeghez. Ott hagytam a
körülötte fodrosodó vízben a néma csillagok alatt s folytattam utamat a
ház sárga fénye felé. Nemsokára kétségtelen megkönnyebbülésemre
hallottam a puma fájdalmas nyöszörgését, ugyanazt a hangot, a mely
eredetileg elüldözött a házból a rejtelmes sziget kikutatására. Erre,
bár rettentő fáradt voltam, összeszedtem minden erőmet s futni kezdtem a
fény felé. Mintha nevemet hallottam volna kiáltani.