Montgomery belépése félbeszakította rejtelmes, gyanakvó tünődésemet.
Együtt jött vele furcsa kisérője is, kenyeret, főzeléket, egyéb harapni
valót, egy palaczk whiskyt, egy korsó vizet, három poharat és késeket
hozva magával fatálczán. Rápillantottam futólag erre a különös
teremtményre, s láttam, hogy furcsa, nyugtalan szeme egyre rajtam pihen.
Montgomery kijelentette, hogy együtt ebédel velem, s hogy Moreau nem
jön, mert nagyon el van foglalva.
– Moreau! válaszoltam, ezt a nevet ismerem.
– Ördögbe is! kiáltott Montgomery. Mekkora szamárság volt tőlem, hogy
említettem. Gondolhattam volna. De legalább sejteti önnel titkunk
természetét. Iszik whiskyt?
– Köszönöm, nem. Sohasem iszom.
– Bár én is azt mondhatnám. De eső után késő a köpönyeg. Ez az átkozott
ital oka annak, hogy itt vagyok. És meg egy különös ködös éjszaka.
Boldog voltam, mikor Moreau felajánlta, hogy magával visz. Furcsa
história…
– Montgomery, szóltam hirtelen, a mint a külső ajtó becsukódott, mért
van az ön legényének hegyes füle?
– Mi az ördög! szólt tele szájjal. Egy darabig rám bámult, majd
ismételte szavaimat: – Hegyes füle?
– Hegyes, szóltam oly nyugodtan, a mint telt tőlem, visszafojtott
lélekzettel; s finom fekete szőr borítja.
Elgondolkozva felhajtott egy pohár whiskyt s így szólt:
– Azt hittem, hogy a haja elfödi füleit.
– Akkor láttam, mikor lehajolt, hogy asztalomra tegye a beküldött kávét.
És szeme ragyog a sötétben.
Ekkorra magához tért már Montgomery első meglepetéséből. Mindig
gondoltam, szólt fontoskodva, hogy van valami baja a fülével, mert
láttam, hogy rejtegeti… – Milyen volt a füle?
Észrevettem rajta, hogy tudatlanságát színleli. De azt nem mondhattam a
szemébe, hogy hazudik. Igy szóltam hát:
– Hegyes, keskeny és szőrös. Tisztán láttam. De különben sem láttam
furcsább teremtményt életemben.
Az udvarról éles, rekedt kiáltás hallatszott. Öblös mélysége a pumára
vallott. Láttam, hogy Montgomery zavarban van.
– Igazán? kérdezte.
– Hol szedte föl az istenadtát?
– San Franciskóban… Ocsmány féreg, az bizonyos, s e mellett félkegyelmű.
Nem is emlékszem már tisztán, hová való. De nagyon megszoktam.
Megszoktuk mind a ketten. Milyen benyomást tesz önre?
– Természetelleneset, szóltam. Van benne valami… Ne gondolja, hogy
képzelődöm, de valahányszor közel ér hozzám, mintha beszennyezne, s
megfeszül minden izmom. Mintha az ördög érintene.
– Sejtelmem sem volt róla. A kétárboczos legénysége is bizonyára így
volt vele… Hogy bántak szegény ördöggel… Hiszen látta, mit csinált vele
a kapitány?
Egyszerre csak ujra felordított a puma, most sokkal fájdalmasabban.
Montgomery szitkozódott magában. Elhatároztam, hogy szólok mindjárt a
parti emberekről is. De a szegény állat egész sereg rövid, éles kiáltást
hallatott.
– És parti embereik – kérdeztem – mi fajtából valók?
– Pompás ficzkók. Vagy nem? – szólt elszórakozva, majd a mint a puma
ujra élesen felordított, összeránczolta a homlokát. Nem szóltam többet.
Ordítás hallatszott ujra, borzalmasabb, mint az előbbiek. Rám vetette
tompa, szürke szemét, aztán ujra felhajtott egy pohárral a whiskyből. Az
alkoholra akarta terelni a beszédet s elmondta, hogy ezzel mentette meg
az életemet. De én csak odavetve felelgettem neki. Nemsokára véget ért
az ebéd, a hegyes fülű szörnyeteg lehordta az asztalt s Montgomery ujra
egyedül hagyott a szobában. Az egész idő alatt láttam rajta, hogy
palástolni igyekszik, mennyire felizgatja a puma ordítása. Idegességére
hivatkozott, mikor kiment a szobából.
Magamon is tapasztaltam, hogy a kiáltásoknak nagyon izgató hatásuk volt.
S mélységük és erejük egyre nőtt, a mint a délután múlt. Eleinte csak
kínosan hatottak rám; de szüntelen ismétlődésük végre kihozott a
sodromból. Félredobtam a kis kötet Horatiust, a mit olvasgattam, s
elkezdtem öklömet szorongatni, ajkamat harapdálni, s fel-alá járni a
szobában. Majd befogtam újjaimmal a fülemet, de az ordítások egyre
jobban izgattak s végül annyira kezdtek gyötörni, hogy nem állhattam ki
tovább ebben a szomszédos szobában. Kimentem az ajtón a késő délután
altató melegére s elhaladva a főbejárat előtt, a mely be volt már
csukva, megkerültem a fal szögletét.
Az ordítás egyre hangosabb lett. Mintha a világ összes kínja benne lett
volna ebben a hangban. De azért azt hiszem, ha tudtam volna, hogy ennyi
kín van a szomszéd szobában, azonban nem hallom, nyugodtan viseltem
volna. A szánalom csak akkor nyugtalanító, ha a szenvedés hangot talál s
megrázza idegeinket. Bár ragyogó napfényben jártam s a fák zöld legyezői
szeliden lengedeztek a lágy tengeri szellőben, a világ zűrzavaros volt,
tele fekete és vörös káprázattal, mig jó messze el nem kerültem a tarka
falú háztól.