Érthető, hogy eleinte minden oly különös volt körülöttem s helyzetem oly
váratlan viszontagságok eredménye volt, hogy egyik-másik dolog
fokozottabb furcsaságát nem vettem észre. Felfelé ballagtam a lárma
után. Montgomery csakhamar utánam sietett, s arra kért, hogy ne lépjek
be a kőkeritésen. Ekkor láttam csak, hogy a puma a ketreczben és a
telerakott targoncza is kivül volt letéve az elkerített négyszögű tér
bejárása előtt.
Visszafordulva láttam, hogy a csónakban nem volt már semmi s az ősz
férfi nyomunkban ballagott. Hozzánk érve, így szólt Montgomeryhoz:
– S most ennek a hivatlan vendégnek a problemáját kell megoldanunk. Mit
tegyünk vele?
– Tudós ember, szólt Montgomery.
– Alig várom már, hogy ujra munkába foghassak – ezzel az új anyaggal,
szólt az ősz férfi a kerités felé intve, miközben szeme felragyogott.
– Magam is azt hiszem, felelt rá Montgomery bizalmaskodva.
– Nincs időnk rá, hogy új kunyhót építsünk számára, s az is bizonyos,
hogy most még nem avathatjuk be titkunkba.
– Magam is ezen törtem a fejem, szólt Montgomery. Az én szobámnak külső
ajtaja van…
– Ez jó lesz, szólt az ősz férfi gyorsan, Montgomeryre tekintve, s
megindultunk mind a hárman a kerítés felé.
– Sajnálom, Prendick úr, hogy titkolóznom kell ön előtt, de tudja, hogy
hivatlan vendég. Kis telepünk titkot rejteget. Nem valami ijesztő titkot
egészséges emberre nézve. De most – a míg nem ismerjük önt…
– Mindenesetre, feleltem rá; bolond volnék, ha sértene bizalmatlanságuk.
A főbejáraton mentünk keresztül; erős, megvasalt, záros fakapu volt.
Mögötte egy ajtót láttam. Az ősz férfi kivett piszkos kék kabátjából egy
kulcscsomót, kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Kulcsai s az egész
hely bonyolult bejárása különös benyomást gyakoroltak rám. Nyomában
egyszerű, de kényelmesen bútorozott kis szobába jutottam, melynek félig
nyitva lévő belső ajtaja kikövezett udvarba nyílt. Ezt a belső ajtót
Montgomery hirtelen betette. A szoba egyik sarkában függő ágy volt s
egyetlen üvegezetlen vasrácsos ablaka a tengerre tekintett. Ezt a szobát
szánták lakásomúl; a belső ajtót az ősz férfi, mint megjegyezte,
számítva minden eshetőségre, kivülről be szándékozott zárni.
Figyelmeztetett egy kényelmes támlásszékre az ablak mellett s egy csomó
régi könyvre, sebészi munkák és latin meg görög auktorok gyüjteményére,
a mely a függő ágy közelében állványra volt rakva. A külső ajtón
távozott a szobából, bizonyára azért, hogy az udvarra nyíló ajtót ne
kelljen még egyszer kinyitnia.
– Rendesen itt szoktunk enni, szólt Montgomery, s aztán, mintha eszébe
jutott volna valami, az ősz férfi után sietett. – Moreau! hallottam, a
mint kiáltott, s ha jól emlékszem, ez a név az első pillanatban nem tett
rám semmi benyomást. De később, a mint a könyveket kezdtem nézegetni, ez
a kérdés nyomult elmémbe: hol hallottam már ezt a nevet, Moreau? Leültem
az ablak elé s előszedve a kétszersült-maradványt, pompás étvágygyal
falatoztam.
Moreau?
Az ablakon keresztül láttam, a mint az egyik furcsa, fehérruhás ember
nehéz ládát czipel a part mentén. Egyszerre az ablakráma elfödte szemem
elöl. Majd hallottam, hogy valaki kulcsot illeszt mögöttem a zárba s
bezárja a belső ajtót. Nemsokára a zárt ajtón keresztül a vérebek
lármáját hallottam; nem ugattak, hanem különös módon szaglásztak és
morogtak. Ide-oda topogtak s Montgomery csendesítette őket.
Nézegetve szobám tartalmát, egyre azon tünődtem, miféle bonyolult titka
lehet ennek a két férfinak, s honnan ismerem Moreau nevét. De az ember
emlékezete oly különös, hogy ezt a nevet, a melyet a maga környezetében
bizonyára jól ismertem, sehogysem tudtam eszembe visszaidézni. Majd ujra
arra a végtelenül furcsa, alaktalan, fehérbe burkolt férfira tévedt
gondolatom, a ki a parton különös esetlen mozdulatokkal vonszolta a
ládát. Eszembe jutott, hogy ezek közül az emberek közül egyik sem szólt
hozzám, bár valamennyi folytonosan rám-rám tekintgetett lopva úgy, a
hogy romlatlan, nyílt tekintetű vadembereknél még sohasem tapasztaltam.
Nyelvükön is csodálkoztam. Mindannyian nagyon hallgatagok voltak, s ha
beszéltek, soha egy-két szónál többet nem szóltak. Mi volt velök? Majd
eszembe jutott Montgomery furcsa kisérőjének a szeme.
Épen erre gondoltam, mikor egyszerre belépett. Fehérbe volt öltözve s
kis fatálczán kávét és főzeléket hozott. Alig tudtam megállni, hogy
borzongva hátrább ne ugorjam, a mint szeretetreméltó meghajlással
letette elém az asztalra a tálczát. Egyszerre szinte megdermedtem. Erős,
fekete fürtei alatt megláttam a fülét! Hegyes füle volt, s puha barna
szőr födte!
– Reggelijét hoztam, uram, szólott. Szótlanul szeme közé néztem.
Megfordult s az ajtó felé ment, féloldalt vissza-vissza pillantva rám.
Követtem szememmel, s e közben önkénytelenül eszembe ötlött egy mondat;
_Moreau borza_… Ez volt az? Nem! Tiz esztendővel kellett visszaugranom.
_Moreau borzalmai!_ Ez a mondat ide-oda kóválygott elmémben egy
pillanatig, majd egyszerre vörösbetük villantak fel emlékemben, a
melyeket egy kis bőrszínű, hátborzongató röpiraton olvastam volt.
Tisztán kezdtem emlékezni mindenre, Gyerek voltam még, s Moreau ötvenes
éveiben lehetett. Kiváló, mesteri physiologus volt, a kit jól ismertek
tudományos körökben rendkívüli képzelő tehetségéről s kutatásainak
kiméletlen egyenességéről. Ugyanaz a Moreau volt-e ez? A vérömlesztés
kapcsán csodálatos eredményeket ért el, s a beteges elváltozások
kezeléséhez kiválóan értett. Majd hirtelen véget ért pályafutása.
Kénytelen volt távozni Angliából. Egy ujságíró asszisztens képében
beférközött laboratoriumába azzal a szándékkal, hogy szenzácziós
leleplezéseket tegyen; s egy botrányos eset révén, a mely valószinüleg
nem a véletlen műve volt, kegyetlen röpirata hírhedtté vált. Aznap,
mikor a röpirat megjelent, elszabadult Moreau házából egy megcsonkított,
félig lenyúzott kutya.
Ugorka szezon volt épen s egy tekintélyes kiadó, az álasszistens
nagybátyja, a nemzet lelkiismeretére hivatkozott. Nem először történt,
hogy ez a lelkiismeret fellázadt a tudományos kutatás módszerei ellen.
Moreaut egyszerűen kimarták az országból. Lehet, hogy megérdemelte; de
emlékszem, mily szégyenletesen cserben hagyta őt tudós társainak nagy
testülete. Bizonyos, hogy az ujságíró röpirata szerint néhány kisérlete
megdöbbentően kegyetlen volt. Talán kutatásainak feladása árán
megvásárolhatta volna társadalmi békéjét; de mint a legtöbb olyan ember,
a kit a tudományos búvárkodás bűvössége hatalmába kerített, nem
engedett. Nőtelen volt s nem kellett csak a saját érdekeivel törődnie…
Meg voltam győződve róla, hogy a két ember azonos. Minden jel erre
mutatott. Kezdtem érteni, mire való volt a puma és a többi állat; s
furcsa szagot éreztem a levegőben, a melyet eddigelé nem vettem észre.
Az operáló terem antiszeptikus szaga volt. Hallottam a falon keresztül a
puma morgását s az egyik eb úgy orditott, mintha megverték volna. De
végre is a vivisectióban nem volt semmi olyas, a mit különösen
tudományos ember előtt titkolni kellett volna. S egyszerre hirtelen
gondolatugrással eszembe jutott ujra Montgomery kisérőjének hegyes füle
és világító szeme. Kibámultam magam elé a zöld tengerre, borzongva a hűs
parti szellőben, s az utolsó pár nap élményei egymást űzték elmémben.
Mit jelentett mindez? A gondosan elzárt épület ezen az elhagyatott
szigeten, a hirhedt vivisector, s ezek a nyomorék, eltorzított emberek?…