VI. A sötét tekintetü csónakosok.

A szigetbeliek azonban, látván, hogy csakugyan kidobtak a hajóból,

megszántak. Az ár lassan keletfelé sodort s csavarogva egyre közelebb

jutottam a szigethez. Egyszerre csak görcsös megkönnyebbüléssel azt

láttam, hogy a nagy csónak megfordult s felém közeledik. Nagyon meg volt

rakva, s a mint közeledett, kivettem, hogy Montgomery széles vállú, ősz

társa a csónak hátulján ül a kutyák és nehány láda közé szorulva. Rám

bámúlt mereven, mozdulatlanúl. A fekete arczú nyomorék szintén rám

meredt a csónak szögletéből a puma mellől. Három más ember volt még a

csónakban, furcsa vad ficzkók s a vérebek szüntelenül vicsorgatták rájuk

fogaikat. Montgomery, a ki kormányzott, mellém irányozta a csónakot s

aztán felkelve, csónakom kötelét odakötötte a nagy csónak

kormányrúdjához, hogy így vonjanak magukkal, mert a nagy csónakban nem

volt egy csöpp hely sem.

Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból s köszönésére elég

bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsülyed,

mire lenyujtott hozzám egy vedret. A mint a kötél megfeszült a két

csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan

merítgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban

ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam,

tekintete zavarodottságot árult el. A mint pillantásaink találkoztak,

letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép

homloku s komor ábrázatu volt; de szempillái fölött meg volt már az

aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés és szájszögletei elszánt

határozottságról tanuskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryval, hogy nem

hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt.

Csak arczukat láttam; de arczukban volt valami, a mi undort keltett

bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szünt meg, bár okát

nem tudtam megállapítani. Ugy tetszett, barna bőrüek. Lábszáruk furcsa

módon, valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje,

sőt még ujjaik is, ugy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők.

Turbán volt fejükön s a turbán alul manószerű arcz meredt rám. Ragyogó

szemük s kiugró alsó állkapczájuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez

hasonlított s a mint ott ültek, azt hittem, magasabb termetűek

valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, a ki jó hat láb magas volt,

ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy

tulajdonképen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkivül

hosszú, lábuk czombrésze ellenben tulságosan rövid volt s csodálatosan

kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképen undok egy csapat volt, s

fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a

férfinak a fekete arcza, a kinek szeme világított a sötétben.

A mint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymásután elkapták

előlem szemüket s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy

talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, a

melyhez egyre jobban közeledtünk.

Lapályos föld volt, a melyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami

előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík

kígyózott felfelé rengeteg magasságban pehelytollá foszladozva. Széles

öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok

szegélyezett. A part, a melyet sötétszürke fövény borított, meredek

hegygerinczczé emelkedett, hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé s

tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka

kőkerítést láttam, a mely, mint később megtudtam, korálból és

megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafödél

kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha

mikor még távolabb voltunk, nehány más furcsa teremtményt is láttam

volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva, nyomuk sem

volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarczú lény volt.

Széles, csaknem ajknélküli szája volt, rendkivül sovány karja, hosszú

vékony lába és görbe lábszára, s előre hajló komor arczczal bámult

felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa, kék vászon

kabátba és nadrágba.

A mint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a

leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő

négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat.

Montgomery megfordította a csónakot s belekormányozta egy szűk kis

üregbe, a mely a partba volt vájva s épen elég nagy volt a hosszú csónak

befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy

a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a

hosszú csónak kormányrúdjától s leoldva kötelemet, partra szálltam. A

három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre s

nyomban nekilátott a csónak kiürítésének. Segített nekik a parton álló

ember is. A három beburkolt és össze-vissza kötözgetett csónakosnak

különösen a lába szárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha

kicsavarták s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A

kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva lánczukat, mikor az ősz férfi

partra szállt velök.

A három furcsa ficzkó különös torokhangon társalgott, s az, a ki a

parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyultak,

izgatottan rájuk rivallt, a mint gondoltam, valami idegen nyelven.

Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol

hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt s túlharsogva

a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery rendbe hozván a

kormányt, szintén partra szállt s valamennyien munkához láttak.

Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett. Olyan – szólt – mintha ma még

nem is reggelizett volna. Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke

alatt. Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk s kötelességünk

gondoskodni kényelméről, bár a mint tudja, nem mi hívtuk. Élesen

arczomba nézett. Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt

ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?

Elmondtam neki, hogy nehány évet töltöttem a londoni egyetemen s Huxley

vezetésével biologiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé

szemöldökét. – Ez változtat a dolgon némileg Prendick úr, szólt kissé

több tisztelettel. Mi tudniillik véletlenül magunk is biologusok

vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. Szemét a fehérbe

burkolt emberekre fordította, a kik szorgalmasan vonszolták a pumát

hengereken a falszegte udvar felé. Aztán, hogy mikor távozhatik a

szigetről, azt nem tudom. Kivül esünk valamennyi közlekedési vonalon.

Egy évben ha egyszer látunk hajót.

Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett s

azt hiszem belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryval halomba

rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targonczára. A láma a

nyúlládákkal még a csónakon volt. A mint a targoncza megtelt, a három

ember neki feküdt s tolni kezdte fölfelé a vagy egy tonnás terhet a puma

után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám s

kezet nyujtott.

– Örülök, szólt, hogy igy történt.

– Másodszor is ön mentette meg életemet.

– Az még nem bizonyos. Ez a sziget ördöngös egy hely ám, azt előre

mondom. Az ön helyében nagyon meggondoltam volna, rálépjek-e. Ő…

elhallgatott s meglátszott rajta, hogy elnyelte, a mit mondani akart.

Majd így folytatta:

– Segitsen, kérem, kihozni a nyúlakat.

A nyulakkal nagyon egyszerűen bánt el. Begázoltam vele a csónakhoz s az

egyik ládát kiczipeltük a partra. Ide érve, kinyitotta a láda ajtaját s

egyik sarkára fordítván a ládát, eleven tartalmát kiszórta a földre. A

nyulak kapálódzva egymás tetejére potyogtak belőle. Majd tapsolt egyet,

s a tizenöt-húsz nyúl szétszaladt szökdelve a parton. – Gyarapodjatok és

sokasodjatok, barátaim, kiáltott utánuk Montgomery. Töltsétek meg a

szigetet. Húsotoknak eddigelé nagy híját éreztük.

Mialatt a szanaszét futó nyulakat nézegettem, az ősz férfi visszatért,

kezében pálinkásüveggel s nehány darab kétszersülttel.

– Egy kis harapni valót hoztam, Prendick, szólt barátságosan.

Minden teketória nélkül neki estem a kétszersültnek, mialatt Montgomery

és ősz társa egy újabb csoport nyulat partra szabadított. Három nagy

ládát azonban felvittek a házba a pumával együtt. A pálinkához nem

nyultam, mert születésem óta tartózkodtam a szeszes italtól.

Dr. Moreau szigete: Regény · 第 15 / 53 题