Kora reggel – ez volt fölépülésem óta a második, megmentésem óta a
negyedik reggel, – zavaros álmokra, lövöldözésre, ordítozásra ébredtem,
s rekedt kiáltozást hallottam fejem fölött. Megdörzsöltem szememet s
figyelni kezdtem a zajra, egy darabig azt sem tudva, hol vagyok. Majd
csupasz lábak topogását hallottam, sulyos tárgyakat dobáltak ide-oda, s
erős recsegés és lánczcsörgés hangzott. Éreztem, hogy a hajó hirtelen
megfordul. A víz nyögött belé s tajtékzó sárgás-zöld hullám csapott
keresztül kerek kis ablakomon, ott hagyva nyomát az üvegen. Felkapkodtam
ruhámat s a födélzetre mentem.
A mint fölértem a hágcsón, a pirkadó nap piros fényében ragyogott az
égboltozat. A kapitány széles vállát és vörös haját láttam magam előtt,
s vállán keresztül láttam, hogy a szegény puma szörnyen megrémülve, kis
ketrecze fenekén kuporog. – Le velök a födélzetről, rikoltott a
kapitány. Le velök! Azt akarom, hogy hajóm minél előbb megtisztuljon.
Utamban állt, úgy hogy meg kellett érintenem vállát, hogy a födélzetre
juthassak. Hirtelen visszafordult s pár lépést tántorogva hátrafelé,
meredten rám bámult. Azonnal láttam rajta, hogy még mindig részeg. –
Ohó! szólt bambán s aztán felvillanó szemmel így folytatta: Nini, hisz
ez… ki is ez?
– Prendick, szóltam.
– Ördög vigye Prendicket! – szólt. Elhallgasson, – az a neve.
Elhallgasson úr!
Nem tudtam mit felelni erre a gorombaságra. De a mi most következett,
azt legkevésbbé sem vártam. Kinyujtotta kezét a felé az átjárás felé, a
hol Montgomery állt egy piszkos, kék flanel ruhába öltözött erőteljes
ősz emberrel beszélgetve, a ki csak az imént jöhetett a fedélzetre. Arra
tartson, átkozott. Elhallgasson úr! Arra tartson! üvöltött a kapitány.
Montgomery és társa visszafordult az üvöltésre.
– Mit kiván? – kérdeztem.
– Azt, hogy arra menjen. Hordja el magát a hajóról hamarosan.
Megtisztítjuk a hajót, az egész átkozott hajót. S önnek sincs tovább
helye rajta.
Elképedve rá bámultam. Majd az jutott eszembe, hogy magam is ezt
kivánom. Valóban csak örülhettem rajta, hogy nem kell tovább is együtt
utaznom egyedül ezzel az iszákos duhajkodóval. Montgomeryhez fordultam.
– Nem vihetem magammal, szólt Montgomery társa határozottan.
– Nem vihet magával! – kiáltottam rémülten. Soha életemben nem láttam
nyiltabb és határozottabb arczot, mint az ősz férfié volt.
– Hallotta? – kezdtem a kapitányhoz fordulva.
– El a hajóról, szólt a kapitány. Ez a hajó nem fenevadak és kannibálok
számára készült. El kell hagynia a hajót… Ha azok nem vihetik magukkal,
sorsára bízom. De innen távozik. Együtt barátaival. Végezni akarok
örökre ezzel az átkozott szigettel! Torkig vagyok vele.
– Montgomery! – szóltam könyörögve. Montgomery megránditotta alsó ajkát
s fejével reménytelenül a mellette álló ősz férfi felé intett, jelezve,
hogy nincs hatalmában rajtam segíteni.
– Lesz gondom önre mindjárt – szólt a kapitány.
Most furcsa jelenet következett. Felváltva majd az egyikhez, majd a
másikhoz fordultam könyörögve. Hol az ősz férfit kértem, szállítson
partra, hol a részeg kapitányt, hogy tűrjön meg a hajón. Sőt a
matrózokhoz is könyörögtem. Montgomery egy szót sem szólt, csak a fejét
rázta. – Annyit mondok csak, hogy elhagyja a hajót… volt a kapitány
örökös refrainje… Ördög vigye a törvényt! Hajómon király vagyok.
Végre, nem tagadhatom el, fenyegetőzni kezdtem. Az idegroham vakmerővé
tett; a hajó hátuljára mentem s komoran belebámultam a semmiségbe.
Ezalatt a matrózok gyorsan haladtak a csomagok és a ketreczbe zárt
állatok kiszállításával. Nagy csónak állt két felvont vitorlával a hajó
alatt s a furcsa szállítmányt ebbe eresztették le. A szigetbelieket, a
kik átvették a terheket, nem láttam, mert a hajó domború oldala elfödte
előlem a csónak derekát.
Montgomery és társa teljességgel nem vettek rólam tudomást. Azzal voltak
elfoglalva, hogy segítettek s igazgatták a terhet hordó négy-öt matrózt.
A kapitány előre ment, nem annyira azért, hogy segítsen, mint inkább,
hogy zavart okozzon. Én hol kétségbe estem, hol dühös voltam.
Olykor-olykor, a mint ott álltam, várva a bekövetkezendőket, akaratlanul
nevetnem kellett nyomorúságomon, melyet tetézett az, hogy nem is
reggeliztem. Az éhség s a vérkeringés pangása megfosztja az embert
minden férfiasságától. Tisztában voltam vele, hogy nincs erőm sem arra,
hogy ellenálljak a kapitány kegyetlen szándékának, sem arra, hogy
rákényszerítsem magam Montgomeryékra. Rábíztam magam a sorsra, s
Montgomery holmijának áthordása a csónakba egyre tovább folyt, mintha én
nem is lettem volna.
Csakhamar véget is ért a munka s egyszerre alig fejtve ki ellenállást, a
hágcsóhoz vonszoltak. Ekkor vettem észre, mily furcsa barna képü
legények vannak a csónakban Montgomeryval. A csónak alaposan meg volt
rakva s gyorsan távozott a hajótól. Zöld szinű örvény tátongott alattam
s hogy fejjel előre ne zuhanjak, teljes erőmből hátra vetettem magam. A
csónak legénysége gúnyos ujjongásba tört ki s hallottam, hogy Montgomery
rájuk rivallt. S most a kapitány, a kormányos és egy matróz nekem esett
s hátrafelé kezdett vonszolni a kormánykerékhez. Most láttam csak, hogy
a _Lady Vain_ mentő-csónaka a hajó hátuljához van kötve. Félig tele volt
vizzel s nem volt benne sem evező, sem élelmiszer. Nem akartam
beleereszkedni s arczra vetettem magam a födélzeten. Végre is, mivel a
kormányoldalon nem volt hágcsó, kötélen lebocsátottak a csónakba s
kitaszítottak a tengerre.
Az ár lassan elsodort a hajótól. Félig kábultan láttam, hogy készülődik
mindenki a hajón, a mely lassan, de biztosan szélirányba fordult. A
vitorlák lobogtak s a mint a szél beléjök kapott, dagadoztak s a hajó
nemsokára eltünt előlem. Nem fordultam meg, hogy utána nézzek. Az első
pillanatban alig tudtam elhinni azt, a mi történt. A csónak fenekén
hevertem, félájultan, rámeredve az üres, sima tengerre. Majd tisztán
láttam, hogy félig elsülyedve, újra régi kis börtönömben vagyok.
Hátratekintve láttam, hogy a hajó egyre távolodik tőlem, s a vöröshajú
kapitány ott áll a födélzeten gúnyosan felém mutogatva. Majd a sziget
felé fordultam s láttam, hogy a nagy csónak egyre kisebbedik, közeledve
a part felé.
Egyszerre rám szakadt kegyetlen helyzetemnek teljes súlya. Nem volt
mivel elérnem a partot, ha csak az ár véletlenül rá nem hajt. Még nagyon
gyönge voltam első hajótörésem óta. Éhes is voltam, különben bátrabban
viseltem volna sorsomat. Egyszerre csak zokogni kezdtem, mint valamikor
régen, kis gyerek koromban. A könnyek végig csurogtak arczomon.
Kétségbeesésemben belecsaptam öklömmel a csónak fenekén álló vízbe s
neki támaszkodtam vadul a csónak szélének. Hangosan arra kértem az
Istent, engedjen meghalnom minél előbb.