– Mondom, hogy véletlenség, szólt közbevágva, úgy, mint minden az ember
életében. Csak az ostobák nem látják. Mért vagyok én most itt – kivetve
a társadalomból – a helyett, hogy boldog ember volnék s élvezném mindazt
a gyönyört, a mit London nyujthat? Egyszerüen azért, mert tizenegy év
előtt egy ködös éjszakán elvesztettem tíz perczre az eszemet.
Nem folytatta tovább. Nos? szóltam én.
– Ez az egész.
Hallgatásba merültünk. Egyszerre felnevetett. – Van valami ebben a
csillagfényben, a mi megoldja az ember nyelvét. Ostoba szamár vagyok s
mégis szeretném valahogyan elmondani önnek.
– Meg lehet győződve, hogy bármit mond, megőrzöm magamban… ha talán ez
aggasztja.
Már-már beszélni kezdett, majd határozatlanul megrázta a fejét. Ne
mondjon el semmit, szóltam. Nekem teljesen mindegy. Jobb is, ha megőrzi
a titkát. Hiszen ugy sem nyerne vele…
Mormogott valamit határozatlanúl. Éreztem, hogy az elevenére tapintottam
s hogy közel járt már valami indiscretióhoz. Aztán meg őszintén szólva,
nem is igen érdekelt, hogy megtudjam, mi űzhetett el Londonból egy
fiatal orvosnövendéket. Vállat vontam s elfordultam tőle. Észrevettem,
hogy távolabb a födélzeten hallgatag, fekete alak áll s a csillagokra
bámul. Montgomery különös kisérője volt. A mint mozdultam, hirtelen
hátrapillantott s azután ujra visszakapta a fejét.
Lehet, hogy semmiség volt az egész, de mintha villám sujtott volna.
Közelünkben nem volt más fény, mint egy kis lámpás a kormánykeréken. A
különös lény arcza csak egy rövid pillanatra fordult vissza a sötétből e
felé a világosság felé; de láttam, hogy rám villanó szeme sápadt zöld
fényben ragyogott. Mintha nem is ember lett volna. Az a tüzes szemű,
fekete alak visszaidézte elmémbe gyermekkorom összes feledésbe merült
borzalmait. De ez a benyomás elmult úgy, a mint támadt. Nem láttam magam
előtt mást, mint egy jelentéktelen furcsa fekete emberi alakot, a ki a
csillagokra bámul s Montgomery így szólt hozzám: Azt hiszem, elég is
volt a beszélgetésből.
Lementünk s kabinom ajtajában jó éjt kivánt. Éjszaka rossz álmaim
voltak. A fogyó hold későn kelt. Kisérteties, bágyadt, fehér sugarat
vetett be kabinomba. A vérebek felébredtek s üvölteni kezdtek, úgy, hogy
csak hajnalfelé aludtam el.