Napnyugta után, éjszaka, föld látszott, s a hajó feléje tartott.
Montgomery tudatta velem, hogy az ő szigete. Oly messze volt, hogy a
tenger határozatlan kékesszürkeségében nem láttam belőle egyebet egy
mélyen fekvő homályos kék foltnál. Közepéből csaknem függélyes füstcsík
szállt felfelé. A kapitány nem volt a födélzeten, mikor a föld feltünt.
A mint kiszellőztette rajtam haragját, lebotorkált a hágcsón, s a mint
megtudtam, elaludt kabinja padlózatán. A kormányos vette át a
parancsnokságot, az a sovány, hallgatag lény, a ki a kormánykerék
mellett állt volt. Láttam azonnal, hogy ő is hadi lábon van
Montgomeryvel. Teljességgel nem vett rólunk tudomást. Együtt ebédeltünk
vele komor némaságban, miután nehányszor eredménytelenül iparkodtam
beszédbe elegyedni vele. Nagyon is szemembe ötlött, hogy a legénység
rossz szemmel nézi társamat és állatait. Montgomery nem árulta el, mi
terve van állataival, s én, bár kiváncsiságom egyre növekedett, nem
akartam tolakodó lenni.
A hátsó födélzeten maradtunk beszélgetve, mig az égbolt meg nem telt
csillaggal. Az éjszaka mély csendjét olykor-olykor zavarta meg csak a
hajó elején valami nesz vagy az állatok mozgolódása. A puma, mint valami
fekete csomó, ketrecze szögletében ült összekuporodva, csak ránk figyelő
szeme fénylett. A kutyák, úgy látszott, aludtak. Montgomery csavart
néhány czigarettát.
Félig sajgó visszaemlékezéssel Londonról beszélgetett velem, mindenfélét
kérdezgetve az ottani változásokról. Úgy beszélt, mintha szeretett volna
ott élni valamikor, s mintha hirtelen örökre elszakadt volna onnan.
Mesélgettem mindenről, tőlem telhetőleg. Beszéd közben egyre jobban
belevésődött lelkembe különös lénye, s elnéztem furcsa sápadt arczát a
mögöttünk világló kis lámpás homályos fényében. Majd kibámultam a
sötétlő tengerre, s a kis szigetre gondoltam, melyet elrejtett előttem a
homály.
Úgy tetszett, mintha ez az ember csak azért bukkant volna elő a
mérhetetlen térből, hogy megmentse életemet. Holnap félre fog vonulni s
eltünik örökre életemből. Még rendes körülmények között is gondolkozóba
ejthetett volna a dolog. Hát még így! Első sorban az a furcsaság
érdekelt, hogy élhet az ilyen művelt ember ezen az ismeretlen kis
szigeten; aztán meg az a különös szállítmány, a mit magával vitt.
Önkénytelenül ismételtem magamban a kapitány kérdését: – Mi szüksége van
ezekre a fenevadakra? Mért mondta, hogy nem az övéi, mikor először
kérdezősködtem róluk? Aztán személyes megjelenésében is volt valami
bizar sajátság, a mi mély benyomást gyakorolt rám. Mindez szinte
titokzatos ködbe burkolta az egész embert. Megragadta fantáziámat,
annyira, hogy beszélni sem igen tudtam.
Éjfél felé abbahagytuk beszélgetésünket Londonról. Egymás mellett
álltunk; a korlátra támaszkodva, belebámulva álmatagon a nyugodt
csillagos tengerbe; szótlanul eltünődtünk. Érzelgésre csábított minden
körülöttünk s végre is elkezdtem hálálkodni.
– Ha jól meggondolom, szóltam, ön mentette meg az életemet.
– Véletlenség az egész, felelt rá, tiszta véletlenség.
– Örülök, hogy annak, a kit a véletlen eszközül használt, köszönetet
mondhatok.
– Nincs mit megköszönnie. Bajban volt s én kipróbáltam tudásomat.
Unatkoztam s örültem, hogy dolgom akadt. Ha az nap fáradt lettem volna,
vagy ha az ábrázata nem lett volna kedvemre való, akkor – ki tudja, hol
volna most.