A mint kiléptünk a kabinból, egy férfi zárta el utunkat. A fedélzetre
vezető létrán állt, háttal felénk s maga elé bámult. Annyit láttam, hogy
alaktalan teremtés, tömzsi, esetlen, széles. Háta meggörbedt, nyaka
szőrös volt, fejét vállai közé húzta. Sötét kék vászon ruha volt rajta,
s fejét különös, tömött, durva, fekete haj födte. Egyszerre vad
csaholásba kezdtek a láthatatlan ebek, mire emberem rögtön lekuporodott
s eközben hozzáért kezemhez, a melylyel távol akartam tartani magamtól.
Állati hirtelenséggel visszafordult.
A rám villanó fekete arcz mélyen megdöbbentett. Rendkivül torz arcz
volt. Előre ugró ábrázata állati arczhoz hasonlított, s rengeteg, félig
nyílt szájában oly erős fehér fogsor villogott, a minőt emberi szájban
még sohasem láttam. Szemének szögleteit vér futotta be, s dióbarna
pilláit vékonyka fehér sáv szegte csak körül. Egész arcza különös
izgatottságot árult el.
– Hordd el magad! kiáltott Montgomery. Hogy az ördögbe nem takarodol az
útból? A fekete arczú férfi szó nélkül félrehúzódott. Folytattam utamat
a lajtorján, de ösztönszerüleg a fekete emberre bámultam. Montgomery
megállt egy pillanatig. – Tudod, hogy nincs itt semmi dolgod, szólt jól
megnyomva minden szót. Elől van a helyed.
A fekete férfi összekuporodott. – Nem akarnak… megtűrni elől, szólt
lassan, különös rekedt hangon.
– Nem akarnak megtűrni elől! szólt Montgomery fenyegetőzve. Azt akarom,
hogy oda menj!
Látszott rajta, hogy mondana még valamit; de hirtelen felpillantott rám,
s aztán utánam jött a lajtorján. Fele úton megálltam s visszatekintettem
a fekete arczú teremtményre, a kinek groteszk ocsmánysága szinte
kihozott a sodromból. Soha életemben nem láttam még ilyen visszataszító,
különös arczot, s mégis – bármily ellenmondásnak tetszik is, –
ugyanakkor valami sajátságos érzés azt sejttette velem, hogy találkoztam
már valahol ezzel az arczczal s ezekkel a mozdulatokkal, a melyek most
bámulatba ejtettek. Később az jutott eszembe, hogy talán akkor láttam,
mikor a födélzetre emeltek, csakhogy ez a gondolat nem igen tette
érthetővé azt a sejtelmemet, hogy valahonnan ismerem. Hogy eshetett az,
hogy láttam ezt a különös arczot s a találkozás pontos részleteiről
megfeledkeztem, – sehogysem tudtam megérteni.
A mint Montgomery utánam eredt, figyelmem másfelé terelődött.
Megfordultam s körülnéztem a kis hajó egész födélzetén. Az a zsivaj, a
mit hallottam, félig meddig előkészített már arra, a mit láttam.
Bizonyos, hogy sohasem láttam még ilyen piszkos födélzetet. Tele volt
répadarabokkal, zöldséggel s láthatatlan szennyel. A fő árboczhoz egy
csomó undok véreb volt lánczolva. A mint megpillantottak, csaholásba
törtek ki s felém ugráltak. A mellékárbocz mellett óriási puma kuporgott
egy kis vasketreczben, a mely oly szűk volt, hogy meg sem fordulhatott
benne. Távolabb a kormányoldal korlátja mellett nehány nagy ládában
tengeri nyulak voltak, s elől egy láma szorongott egymagában egy szűk
kis kaliczkában. A vérebek szája bőrrel volt körülszíjazva. A födélzeten
nem volt csak egyetlen emberi lény, egy sovány hallgatag matróz a
kormánykerék mellett.
A szél kifeszítette a foltos, szennyes vitorlákat, s a mi vászon csak
volt a hajón, mind a magasba dagadozott. A derült égboltozat nyugati
részén alkonyulóban volt a nap. Az esti szél hosszú fodros hullámokat
hajtott a hajóval. Elhaladva a matróz mellett, a hajó csúcsára álltunk,
s néztük, hogy hömpölyög a tajtékos víz a kormánylapát alá s hogy kelnek
és enyésznek a buborékok. Megfordultam, s végignéztem az undorító
födélzeten.
– Valami tengeri állatsereglet? kérdeztem.
– Olyanféle, felelt Montgomery.
– Mire való ez a sok fenevad? Tán csak nem kereskedelmi áru? Az hiszi a
kapitány, hogy eladja őket valahol a déli vizeken?
– Lehetséges, szólt Montgomery, s ujra a habok felé fordult.
Egyszerre kiáltás és dühös szitkozódás hallatszott a hágcsó felől, a
melyen iramodva kúszott fölfelé a feketearczú, alaktalan férfi.
Fehérsipkás, vörös hajú ember iparkodott nyomába esetlenül. A vérebek, a
melyek abba belefáradtak már, hogy rám ugassanak, szinte megvadultak a
fekete arczú férfi láttára s üvöltve, ugrándozva rángatták lánczaikat. A
fekete alak visszahökkent előlök egy perczre, úgy hogy a vöröshajú
utolérte s iszonyú ütést mért két válla közé. A szegény ördög arczra
bukott, mint a lesujtott ökör s végig gurult a piszokban a dühöngő
kutyák közé. Szerencse, hogy volt rajtok szájkosár. A vöröshajú
felordított örömében s ide-oda támolygott, nem tudva, visszafelé
menjen-e a hágcsón vagy előre áldozatára.
A mint a második férfi megjelent, Montgomery fenyegető kiáltást
hallatott, mire nehány matróz ugrott a födélzetre. A fekete arczú ember
sajátságos hangon üvöltve ide-oda hengergett a kutyák lábai között.
Senkisem sietett segítségére. A fenevadak megtettek minden tőlük
telhetőt, hogy darabokra szakgassák s jól oda-odakaptak hozzá
szájkosaraikkal. Hajlékony szürke testük gyors tánczot járt az arczán
heverő tömzsi alakon. A matrózokat mulattatta is a csodálatos látvány.
Montgomery dühösen felkiáltott s végig sietett a födélzeten. Én nyomon
követtem. A következő pillanatban a fekete arczú férfi feltápászkodott s
előbbre botorkált. Majd neki esett a főárbocz támaszának s ott is maradt
lihegve s visszabámulva hátrafordított fejjel a kutyákra. A vöröshajú
elégedetten nevetett.
– Annyit mondok, kapitány, szólt Montgomery könyökön ragadva a
vöröshajút, ez már mégsem járja.
Én Montgomery mögött álltam. A kapitány félig megfordúlt, s ránézett az
ittas ember merev, bamba tekintetével. – Mi nem járja? motyogta, s aztán
kiszabadítva karját, szeplős ökleit két eredménytelen kisérlet után
oldalzsebeibe mélyítette.
– Az az ember utas, szólt Montgomery. Azt tanácsolom, hogy ne nyúljon
hozzá.
– Ördög vigye, kiáltott a kapitány. Majd hirtelen megfordult s oldalt
támolygott. – Hajómon azt teszem, a mit akarok.
Azt hittem, Montgomery, látván, hogy részeggel van dolga, ott hagyja. E
helyett azonban sápadtabb lett egy árnyalattal s közeledett a
kapitányhoz.
– Annyit mondok, kapitány, szólt, hogy az én emberemmel ne merjen
rosszul bánni. Mindig fenyegetik, mióta a hajón van.
A kapitány, a kiből szinte gőzölgött az ital, nem szólt rá semmit.
Láthattam, hogy Montgomery azok közül a lassú, makacs emberek közül
való, akik képesek napról-napra szítani haraguk tüzét s nem tudnak soha
megbocsátani. Láttam, hogy ez a veszekedés is régebb keletü volt már. –
Részeg, szóltam félig-meddig szolgálatkészen, nem mehet vele semmire.
Montgomerynek megrándult undok fityegő ajka. – Mindig részeg. Azt hiszi,
hogy ez menti szemtelenkedését az utasokkal?
– A hajóm, kezdte a kapitány a ketreczekre mutatva ide-oda lóbálódzó
kezével, – tiszta hajó volt. Most pedig mi lett belőle?
Annyi bizonyos, hogy minden egyéb volt, csak tiszta nem.
– Beleegyezett az állatok szállításába.
– Bár sose láttam volna átkozott szigetét. Mi az ördögnek kell az olyan
szigetre vadállat? Aztán az az ön embere… ha ugyan ember… holdkóros.
Aztán hátul nincs semmi keresni valója. Azt hiszi, hogy az öné ez az
egész átkozott hajó?
– Matrózai rögtön fenyegetni kezdték a szegény ördögöt, a mint a hajóra
szállt.
– Az már igaz, hogy ördög. Nem egyéb, undok ördög. Embereim ki nem
állhatják. Én sem állhatom ki. Senki sem állhatja ki, még _ön maga sem_.
Montgomery félrefordult. – Nem fogja többé bántani, szólt beszédközben
bólintva egyet. De a kapitány most már benne volt a veszekedésben. Neki
állt fölebb s rákezdte: – Ha még egyszer a hajónak erre a végére jön,
kitépem a belét. Kitaposom az átkozottat. Ki _maga_, hogy rendelkezni
akar _velem_? Én vagyok a hajó kapitánya, – kapitánya és tulajdonosa. Én
vagyok itt a törvény, s a mit mondok, szentírás. Köteleztem magam, hogy
egy embert kisérőjével együtt elviszek Aricába és vissza s visszafelé
szállitok nehány állatot is. De arra nem köteleztem magam, hogy az
ördögöt hordozzam…
Láttam, hogy Montgomery közeledik egy lépéssel a kapitányhoz, s
közbevágtam: – Részeg. Ne bántsa. A kapitány azonban folytatta a
gyalázkodást. – Hallgasson! szóltam hirtelen hozzá fordulva, mert
Montgomery sápadt arczából láttam a közelgő veszedelmet. Ezzel az
egyetlen szóval magamra zudítottam a kapitányt. De még így is örültem,
hogy megelőztem a verekedést. Oly ocsmány beszédet sohasem hallottam
még, a minő szakadatlanul dőlt belőle, bár mondhatom, volt részem sok
mindenféle társaságban. Mondott olyat is közbe-közbe, a mit alig tudtam
elnyelni, bár békés természetem van. Az is bizonyos, hogy mikor azt
kiáltottam a kapitánynak: hallgasson, megfeledkeztem arról, hogy nem
vagyok egyéb, mint egy darab emberi zsákmány, a mit a habok közt
találtak, megfosztva mindenemtől, meg nem fizetve utiköltségemet sem,
játékszere a hajó jóvoltának vagy nyerészkedésének. Nagyon érthetően
figyelmeztetett is erre a kapitány. De az is bizonyos, hogy elhárítottam
egy verekedést.