Keskenyke, kellemetlen kabinban voltam. Fiatal férfi ült mellettem,
csuklómat fogva. Lenszinű haja, tüskés, szalmához hasonló bajusza, s
lecsüggő alsó ajka volt. Egy perczig szótlanul néztünk egymásra.
Különös, kifejezés nélkül való, vizes, szürke szeme volt. Egyszerre csak
mintha éppen a fejem fölött vaságyat csapkodtak volna, s utána valami
hatalmas fenevadnak haragos, tompa bődülése hallatszott. Ugyanekkor
megszólalt a mellettem ülő férfi is és ismételte kérdését: – Hogy van
most?
Ugy emlékszem, azt feleltem rá, hogy nincs semmi bajom. Nem tudtam
elgondolni, mikép kerültem oda, a hol voltam. Bizonyára leolvasta
arczomról a kérdést, mert a nélkül, hogy szóltam volna, így válaszolt:
– Egy csónakból szedték föl – halálra éhezve. A csónakon ez a név volt:
_Lady Vain_, és szegélyzetén vérfoltok voltak.
Mialatt beszélt, szemem rátévedt kezemre, a mely olyan volt, mint valami
csonttal telt szennyes bőrerszény, s egyszerre eszembe jutott minden, a
mi a csónakban történt.
– Vegyen be ebből, szólt s valami biborvörös jeges anyagot nyujtott
felém. Olyan izű volt, mint a vér, s alig vettem be, erőre kaptam.
– Szerencse, hogy olyan hajó bukkant önre, a melyen orvos is volt. Tunya
hanghordozással, csaknem susogva beszélt.
– Micsoda hajón vagyok? kérdeztem lassan, rekedten a hosszú
hallgatástól.
– Egy kis teherhajón, Aricából vagy Callaóból való. Sosem kérdeztem,
eredetileg honnan indult. Azt hiszem, a bolondok országából. Magam is
utas vagyok, s Aricában ültem a hajóra. Az az ostoba szamár, a kié a
hajó – különben kapitány is és a neve Davis – úgy látszik elvesztette az
igazolványát. A hajó neve _Ipecacuanha_.
Ujra kezdődött fejem fölött a zaj, a morgó bődülés, a melybe emberi hang
is vegyült. Majd valaki káromkodott egyet, s ujra csend lett.
– Közel járt a halálhoz, szólt társam a kabinban. Nem sok híja volt. De
én új életet öntöttem önbe. Nem sajog a karja? Befecskendezéseket
használtam. Csaknem harmincz óráig – nem volt eszméletén.
Elgondolkoztam. De csakhamar kutyacsaholásra riadtam. – Ehetem valami
kiadósat? kérdeztem.
– Nekem köszönheti, hogy ehet, szólt. Fől is már az ürühús.
– Valóban, szóltam nagy merészen, jól esnék egy kis ürühús.
– Csakhogy, szólt egy kissé határozatlanul, képzelheti, szeretném tudni,
mikép jutott egyedül a csónakba.
Mialatt beszélt, észrevettem, hogy gyanakszik.
– Ördög vigye ezt az üvöltést! szólt s hirtelen kiment a kabinból.
Hallottam, hogy hevesen összeszólalkozott valakivel, a ki a mennyire
kivettem, valami zagyva nyelven felelgetett neki. A vita végre mintha
verekedéssel fejeződött volna be; de ezt sehogysem akartam elhinni
füleimnek. Majd rákiáltott társam a kutyákra s azután visszatért a
kabinba.
– Nos, szólt már az ajtóban, épen belekezdett az elbeszélésbe.
Elmondtam, hogy nevem Prendick Ede, s hogy természetrajzzal
foglalkoztam, mert kényelmes függetlenségem tompító unalmától szabadulni
akartam. Ez érdekelte társamat, s közbe is vágott: – Magam is
foglalkoztam tudománynyal, biologiával az egyetemen. De ennek tíz éve
már, uram! De folytassa, folytassa tovább, beszéljen a csónakról.
Szemmel láthatólag meg volt elégedve elbeszélésem őszinteségével. Rövid
mondatokban beszéltem, mert szörnyű gyönge voltam, s mikor elmondtam
mindent, visszatért ujra a természetrajz és saját biologiai tanulmányai
témájára. Kérdezősködött, anekdotákat mesélt diák éveiből s aztán így
folytatta: – Hagyjuk a tíz év előtti dolgokat! Micsoda gyöngyélet volt!
Csakhogy fiatalon szamár lett belőlem… Huszonegy éves sem voltam, mikor
végeztem magammal. Igaz, hogy most már egyre megy… De fel kell néznem a
szakácshoz, hogy lássam, mit mível az ürühússal.
Az üvöltés megújult fejem fölött, oly hirtelen s oly vad dühhel, hogy
megrémített. – Mi történik? kiáltottam utána, de az ajtó bezárult
mögötte. Csakhamar visszatért, magával hozva a párolt ürühúst, a melynek
étvágygerjesztő szaga annyira felizgatott, hogy nyomban megfeledkeztem a
fenevad bődüléséről.
Egy napi váltakozó evés és alvás után annyira megerősödtem, hogy
felkelhettem s a rácsos ablakon keresztül elnézegettem a zöld
hullámokat, a mint lépést akartak tartani velünk. Láttam, hogy hajónkat
hajtja a szél. Montgomery, – ez volt a neve a lenhajú férfinak, –
benyitott hozzám, mikor az ablaknál álldogáltam; megkértem, hogy adjon
valami ruhát. Hozott is a sajátjából, mert azt, a mi a csónakban volt
rajtam, a mint mondta, a tengerbe dobták. Ruhája meglehetősen lógott
rajtam, mert Montgomery kövérebb és magasabb volt nálam.
Beszéd közben említette, hogy a kapitány berúgva hever kabinjában. A
mint felöltöztem, kérdezősködni kezdtem, merre tart a hajó. Azt felelte,
hogy a hajó Hawaiba igyekszik, de útközben kiköt vele.
– Hol? kérdeztem.
– Egy szigeten… A hol élek. A mennyire én tudom, neve nincs a szigetnek.
Rámbámult lecsüggő alsó ajkával, s egyszerre szándékosan oly bambán
tekintett rám, hogy önkéntelenül az ötlött eszembe, hogy kerülni óhajtja
kérdéseimet. Volt bennem annyi tapintat, hogy nem is zaklattam tovább.