Nem szándékozom újabb részletekkel bővíteni a _Lady Vain_ pusztulásának
leirását. Köztudomású, hogy a _Lady Vain_ tiz napi távolságra Callao-tól
összeütközött egy hajóroncscsal. A hosszú mentőcsónakra tizennyolcz nap
mulva akadt rá a _Myrtle_ nevű ágyúnaszád. A csónakban hét matróz volt,
a kiknek viszontagságait csaknem úgy ismeri a világ, mint a _Medusa_
sokkal rémesebb katasztrófáját. Más történetet mondok el, a mely van oly
borzalmas, mint a _Lady Vain_ pusztulása, s a mellett bizonyára sokkal
érdekesebb. Mai napig azt hitték, hogy az a négy ember, a ki a kisebb
csónakban menekült, elveszett. Pedig ez tévedés. Magam vagyok rá a
legjobb bizonyság, mert én vagyok egyik a négy közül.
Először is ki kell jelentenem, hogy a kis csónakban sohasem voltunk
négyen, hanem csak hárman. Constans, a kit, mint a _Daily News_ 1887.
évi márczius 17-iki száma írja, „a kapitány látott a kis csónakba
beleugrani“, – a mi szerencsénkre s a saját szerencsétlenségére, nem
jutott el hozzánk. Lekúszott a kötelek hálózatából a szétzúzódott
hajókönyök szegélyzete alá; de a mint levetette magát, beleakadt a sarka
valami vékony kötélszálba. Fejjel lefelé csüngött egy pillanatig, aztán
lezuhant, s nyomában magasra felcsapott a víz. Igyekeztünk közelébe
jutni; de többé nem bukkant föl.
A mint mondom, szerencsénkre nem jutott el hozzánk; de majdnem azt
mondhatnám, szerencse volt ez rá nézve is, mert egy kis viznél s nehány
darab kétszersültnél nem volt egyebünk, – oly hirtelen kellett
menekülnünk, s annyira készületlenül érte hajónkat a szerencsétlenség.
Azt gondoltuk, hogy a nagy csónakban több az ennivaló, (bár úgy látszik,
tévedtünk), s kiáltoztunk az abban menekülők felé. De kiáltásainkat nem
hallották meg, s másnap délután, mire a szitáló eső megszünt, sehol sem
láttuk már őket. Ide-oda hánykolódó csónakunkban nem állhattunk fel,
hogy körülnézzünk. A tenger óriási hullámokat vert, s alig győztük a
csónak orrát a hullámok felé igazgatni. Egyik társam egy Helmar nevű
utas volt; a másik egy matróz, a kinek nevét sem tudom: tömzsi, erős
férfi.
Össze-vissza nyolcz napig sodort az ár ide-oda. Közel voltunk az
éhenhaláshoz, s a mint vizünk kifogyott, tűrhetetlen szomjúság is
gyötört. Második nap lassacskán tükörsimává csendesedett a tenger.
Tiszta lehetetlenség, hogy az, a ki át nem élte, elképzelje azt a nyolcz
napot. Szerencséjére nincs mire támaszkodnia képzeletének. Az első nap
multán nem igen szóltunk egymáshoz. A csónak fenekén hevertünk s
belebámultunk a messzeségbe, vagy pedig egymás egyre növekvő
nyomorúságát és gyöngeségét néztük, naponta tágabbra meredő, zavaros
szemeinkkel. A nap irgalmatlanul égetett. Vizünk a negyedik napon
fogyott ki, s ekkor már valamennyien különös dolgokra gondoltunk, a
melyekről azonban csak szemünk beszélt. Azt hiszem, a hatodik nap
történt, hogy Helmar végre kimondta, a mi mind a hármunknak ott járt az
eszében. Emlékszem kiszáradt, gyönge hangunkra, a mint egymáshoz hajolva
kiméltük a szót. Én tőlem telhetőleg elleneztem a dolgot, s inkább azt
akartam, hogy fúrjuk ki a csónakot és vesszünk el együtt a nyomunkban
úszkáló czápák között. De mikor Helmar kijelentette, hogy ha javaslatát
elfogadjuk, lesz inni valónk, a matróz vele szavazott.
Én azonban sehogysem akartam sorsot húzni, s éjjel, mialatt a matróz
folytonosan susogott Helmarral, a csónak sarkában kuporogva késem
markolatát szorongattam, bár alig hiszem, hogy lett volna erőm küzdeni.
Reggel aztán hozzájárultam én is Helmar javaslatához, s pénzdarabokat
szedtünk elő, hogy megtudjuk, ki a halálra szánt.
A sors a matrózt jelölte meg; de ez volt köztünk a legerősebb, s a
helyett, hogy belenyugodott volna a végzetbe, megragadta kezével
Helmart. Egymásnak estek, s csakhamar felálltak. Én a csónak fenekén
feléjök kúsztam azzal a szándékkal, hogy megkapva a matróz lábát segitek
Helmarnak. De a matróz megtántorodott a csónak ingása következtében s
Helmarral együtt, keresztül a csónak peremén, belebukott a tengerbe.
Olyat zuhantak, mint valami nehéz kő darab. Emlékszem, hogy nevettem a
zuhanásra s egyben csodálkoztam rajta, hogy nevetek. Egyszerre csak úgy
hatott rám a nevetés, mint valami mástól eredő zaj.
Elterültem az egyik keresztbe nyúló léczen, s ott hevertem, nem tudom
meddig, arra gondolva, hogy ha volna hozzá erőm, innám a tenger vízéből
s megőrülnék, hogy hamarabb végem legyen. S ott hevertemben láttam, de
csak annyi érdeklődéssel, mint valami festményt, hogy messziről vitorla
tart felém. Elmém kétségtelenül ide-oda kóválygott; de azért tisztán
emlékszem mindenre, a mi történt. Emlékszem, hogy fejem ide-oda ingott a
hullámokkal, s hogy a vitorlás szemhatár fel-alá tánczolt előttem.
Tisztán emlékszem arra is, hogy meg voltam győződve róla, hogy halott
vagyok, s az járt eszemben, minő tréfás történet lesz, ha kissé későn
érkeznek ahhoz is, hogy holttestemet fölszedjék.
Úgy tetszett, határtalan ideig hevertem ott a keresztléczen, elnézve,
hogy emelkedik ki a habokból egyre jobban a tánczoló hajó. Egész hosszát
láttam oldalról: két árboczos kis vitorlás volt. A nagy szélben szinte
bénán eviczkélt ide-oda. Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam magamra
vonni figyelmét, s innen kezdve nem is emlékszem már tisztán semmire
addig, a míg arra nem eszméltem, hogy a hajó hátulján vagyok egy kis
kabinban. Csak homályos képe maradt meg bennem annak, mintha hágcsón
vittek volna fölfelé, s mintha a hajó korlátján keresztül rám meredt
volna valami pufók, vörös arcz, a mely tele volt szeplővel, s a melyet
vörös haj lengett körül. Homályosan emlékszem egy sötét arczra is, mely
közelről rám szegezte furcsa szemét; de ezt látomásnak gondoltam, a mig
ujra nem találkoztam vele. Ugy képzelem, hogy a fogaim közé öntöttek
valamit, a mi erőt öntött belém. Ennyi az egész, a mire emlékezem.